A deportálások végjátéka – a kistarcsai internálótábor

Április 16. a magyar holokauszt emléknapja: 1944-ben e napon kezdődött ugyanis a gettósítás, a zsidók kijelölt városrészekbe, épületekbe költöztetése, ami egyben a deportálás előjátéka is volt. A teljes folyamat kevesebb mint három hónapot vett igénybe; mire Horthy Miklós kormányzó július elején leállította a deportálásokat, már csupán a budapesti zsidók maradtak az ország területén. Az köztudott, hogy milyen körülmények között szállították el a magyar zsidók százezreit Auschwitz-Birkenauba, a deportáló vonatok menetrendje viszont talán kevésbé. Melyik helyiségből indították útnak az első vonatot? Milyen körülmények között? Voltak-e „rendellenesen”, az előre megállapított menetrenden kívül induló deportáló szerelvények?

A kistarcsai internálótábor

A válasz az első kérdésre: a kistarcsai internálótáborból indították el. E tábor nem számított különlegesnek, Magyarországon több internálótábor is működött a korban, például Bácstopolyán, Budapesten és Sárváron. A kistarcsai tábor eredetileg a Gép- és Vasútfelszerelési Gyár munkástelepének épült, azonban 1928-ban, a gazdasági világválság idején a gyár tönkrement. A lakótelep idővel a rendőrség kezelésébe került, és az 1930-as évek végén toloncházzá alakították át. A 200 férőhelyes táborban eleinte illegális kommunistákat, munkakerülőket, bűnözőket tartottak fogva; továbbá ide kerültek a tisztázatlan állampolgárságú menekültek, köztük több zsidó is.

1944-ben, a német megszállás után a tábor gyorsan megtelt a német és a magyar hatóságok által a nyílt utcán vagy pályaudvarokon, tömegközlekedési eszközökön letartóztatott zsidókkal. Ezen ún. „Einzelaktionen” (egyedi akciók) eredményeképp többszázan kerültek Kistarcsára. Százakat tartóztatott le a Gestapo kémkedés vagy szabotázs vádjával, akik szintén itt raboskodtak.

Azonban a források szerint más okokból is kerültek zsidók Kistarcsára. Forgács János gödöllői túlélő például így emlékezik:

„István bátyámnak gyönyörű szép tenor hangja volt. És szeretett énekelni magyar nótát. A Perstler vendéglőben játszott akkor a Vidák Sándor és zenekara. […] A bátyám meg oda bement, egy fröccsöt vagy málnaszörpöt ivott, és énekelt. Na most ezt fölfedezték. Csendőrök, akik arra jártak, jelentették a vitéz Endre Lászlónak és másnap a bátyámat elvitték Kistarcsára, internálták. Csak úgy. Egyéb semmi előzmény, mint az, hogy hogy mer egy zsidó énekelni a Perstler vendéglő teraszán.” (a szerző interjúja Forgács Jánossal, Budapest, 2014.01.31.)

Eichmann Márkust egy rendelet be nem tartása miatt internálták:

„Fűszerüzletem volt Budapesten. 1944. március 19-e után […] minden nap rettegve vártuk a zsidóellenes intézkedéseket, amelyek nap-nap után megjelentek az újságban. Én már hajnalban a csarnokba szoktam menni zöldséget és főzeléket vásárolni, és így az újságokat csak később szoktam olvasni. Ebből származott a nagy baj. Április 22-én meglepetésszerűen megjelent a reggeli lapokban a rendelet, hogy zsidóknak nem szabad többé kinyitni az üzleteiket. Én erről nem tudtam semmit és kinyitottam reggel a boltot. Azonnal ott termett egy rendőr és egy nyilas, és elvittek a toloncházba.” (675. DEGOB-jegyzőkönyv).

E visszaemlékezések tanúsága szerint tehát a legapróbb kihágás, a hatóságoknak nem tetsző cselekedet elég volt ahhoz, hogy internálják az embert.

A német megszállás után a tábori beosztás átalakult Kistarcsán: egy épületet kaptak a németek, továbbá ide szállították át a korábban a Rökk Szilárd utcai toloncházban összegyűjtött zsidó foglyokat. Utóbbiakat előre összeállított listák alapján tartóztatta le az SS és a magyar rendőrség, és köztük többen prominens zsidók voltak (gyáriparosok, politikusok, ügyvédek), tehát gyakorlatilag túszokként tartották őket fogságban. Eppler Erzsébet, a Zsidó Tanács tagjának visszaemlékezése szerint

„A plutokrata zsidóságot […] a Rökk Szilárd utcába vitték, ahol aránylag jól voltak ellátva és kezdetben nem fenyegette őket más veszély, mint a kistarcsai internáló táborba való jutás. Mivel ezek között igen nagy számban voltak öregek és betegek, el lehetett intézni azt, hogy az elvett zsidó kórház helyett felállított két szükségkórházba helyezzék őket.” (3647. DEGOB-jegyzőkönyv)

Az a körülbelül 280 prominens zsidó, aki mégis Kistarcsára került, a tábor központi épületében volt elszállásolva. Így 1944 kora tavaszán immár körülbelül 2000 fogoly várta ott a sorsát.

Az első transzport

Még a tömeges deportálások kezdete, május közepe előtt elindult az első deportáló vonat Kistarcsáról. 1944. április 28-án Hermann Krumey, Adolf Eichmann helyettesének irányítása alatt mintegy 1800 rabot zsúfoltak vagonokba, és indítottak el Auschwitz-Birkenau felé. A foglyok többsége 16–60 év közti volt, tehát előre kiválogatták a munkaképeseket.

E szerelvény utasairól viszonylag keveset tudunk, azonban néhány visszaemlékezés mégis fennmaradt. Forgács János testvére, István is az elszállított foglyok között volt:

„Volt az apám és a nagynéném üzletei mellett még egy hentesüzlet [Gödöllőn], a Gyarmati Guszti bácsié, ő nem zsidó volt, ő szállított Kistarcsára nyers húst a konyhára. Akkor már be volt vagonírozva a bátyám, ő meglátta a Guszti bácsit, egy cédulára fölírta, hogy »elvisznek bennünket, nem tudjuk, hová« és azt kidobta a vagon ablakán. Így került ez a cédula hozzánk.” (a szerző interjúja Forgács Jánossal, Budapest, 2014.01.31.)

Totisz Pálné visszaemlékezésében azt is megemlítette, hogy a bevagonírozás már ekkor hasonló körülmények között ment végbe, mint később, a tömeges deportálások idején.

„Beszállás előtt kiraboltak, elvettek minden értéknek nevezhető kis holminkat, még a szebb ruhákat és élelmünket is.” (3493. DEGOB-jegyzőkönyv)

Mayer Saroltát még március 20-án tartóztatták le, és ő is ezen első transzportba került. Így emlékezett a deportálásra:

„Az utazásunk pokoli szenvedés volt. Csukott marhavagonokba bepréseltek 80–90 embert, a nagy hőségben vízhez jutni nem tudtunk, WC szintén nem volt, egészen Kassáig, ott betettek egy vödröt. Az SS alakulatok még a Keleti pályaudvaron átvettek bennünket és jöttek velünk egészen Auschwitzig.” (1499. DEGOB-jegyzőkönyv) E forgatókönyvet Löwy Gusztáv is megerősítette: „Egyik este, az előre elkészített névsor alapján kb. 1200 férfit és 500 nőt éjszaka idején bevagoníroztak s elhoztak Pestre, toloncházba, ahol hozzácsatoltak a transzporthoz még pár száz személyt és délben 12 órakor elindultunk. A Keleti pu.-on átvett bennünket a német alakulat.” (3116. DEGOB-jegyzőkönyv)

Az első magyar deportáló vonat május 2-án érkezett meg Auschwitz-Birkenauba.

Életkörülmények az internálótáborban

A fogvatartottak körülményeit alapvetően meghatározta az, hogy a tábor parancsnoka Vasdényei István rendőrfelügyelő volt, aki 1969-ben megkapta a Yad Vashem Világ Igaza kitüntetését. Vasdényei együttműködött a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodájával (MIPI), amelynek helyi képviselője, dr. Bródy Sándor a visszaemlékezésében részletesen beszámolt arról, hogyan indult a munkakapcsolata Vasdényeivel, egyben jellemezte a táborparancsnokot is:

„Megkértem őt arra, hogy adjon nekem őszinte választ a következő kérdésemre: »Tisztában van-e ön, főfelügyelő úr, azzal, hogy a németek elvesztették a háborút?« Tudtam jól, hogy ez egy olyan kérdés volt, amelynek azonnali internálás is lehet a vége. Vasdényey azonban azt kérdezte tőlem, hogy miért akarom ezt tőle tudni. Azt válaszoltam, hogy az ő őszinte válaszától függ az, hogy milyen mértékben tudunk együtt dolgozni. Erre azt mondta nekem: »Tisztában vagyok azzal, hogy a németek a háborút elvesztették.« Vasdényey válaszára azt mondottam: »Főfelügyelő úr, köszönöm a választ és arra kérem önt, legyen a segítségemre abban, hogy minél több ember életét megmenthessük.«” (idézi: dr. Benoschofsky Ilona: Emberrablás Kistarcsán)

A táborlakók négy többszintes barakkban laktak, külön épületben tartották a politikai foglyokat, valamint a prominens zsidók továbbra is a központi, B épületben voltak elkülönítve. A MIPI segítségével az Országos Magyar Zsidó Segítő Akció keretében lehetőség nyílt a csomagküldésre a foglyok részére, továbbá a MIPI gondoskodott az élelmezésről is: az Ortodox Népasztal nevű közkonyháról hozattak ételt.

A foglyok körülményei között jelentős különbségek mutatkoztak. A fogvatartott prominens zsidók például külön kiváltságokban részesültek: nem kellett dolgozniuk és szalmazsákokon alhattak. Visszaemlékezéseik szerint jó elbánásban részesültek. Dr. Bálint Ákos egyenesen Schindler embermentéséhez hasonlította a táborbeli tartózkodását:

„Velünk ráadásul az internálótáborban nagyon rendesen viselkedtek. Kitűnő volt a táborparancsnok, aki kifejezetten óvott minket. Ilyen méretű kollektív mentőakció másutt csak a Schindler féle volt. Arról tud a világ, erről nem.” (Dr. Bálint Ákos György: Sziget a mérgezett tengerben i. m. 54–56.)

Ugyanezt alátámasztja Domokos József visszaemlékezése is:

„Semmi hangos szó, semmi lökdösés, szinte udvariasan tessékeltek be a szélesre nyitott ajtón. Elénk tárult leendő tartózkodási helyünk: valóságos lakosztály. […] A kistarcsai tábor jó, sőt kellemes tartózkodási helynek bizonyult. Senki sem bántott, senki sem törődött velünk.” (Domokos József: Innen és túl az Óperencián i. m. 118.)

A „közönséges” foglyok ezzel szemben zsúfolt barakkokban laktak, kevesebb élelmet kaptak, és sokukat munkára fogták. Strunovics Eszter, akit egy Einzelaktion során tartóztattak le, így írta le itt tartózkodását:

„Egy kis szobában 40 ember volt összezsúfolva, csak felváltva lehetett ülni vagy állni. Élelmet nem osztottak, a Budapesti Zsidó Egyesület (OMZSA) küldött be nekünk élelmet. Dolgozni nem kellett, mindennap délelőtt 10–11-ig volt az úgynevezett »Zählappel«, azaz ötös sorban kellett felállnunk és úgy számoltak bennünket. Délután 3–5-ig sétáltunk, mint a foglyoknál szokásos. Reggel 5-kor volt az ébresztő.” (193. DEGOB-jegyzőkönyv)

Löwy Gusztáv egyike volt azon raboknak, akiket dolgozni vittek:

„Másnap kiválasztottak közülünk 25 fiatalembert, és elvittek mezőgazdasági munkára, ahol rendőri felügyelet mellett dolgoztunk, elég tűrhető bánásmód mellett.” (3116. DEGOB-jegyzőkönyv)

Vasdényei felügyelete alatt a tábori őrség is átalakult: igyekezett háttérbe szorítani a német őrséget, és idővel teljesen eltávolította őket a táborból.

„A parancsnok ugyanis azáltal, hogy a foglyaira a magyar jogszabályok alapján előírt jogokat következetesen alkalmazta, megteremtette azt a helyzetet, hogy a foglyok a tábort a nyugalom és biztonság szigetének tekinthessék,” emlékezett dr. Bálint Ákos. „Vasdényey parancsnok […] vagy a saját felettes hatóságától, vagy az SS főnökségtől kérte, hogy az SS osztagok hagyják el a tábort. […] És lőn újabb csoda. Elrendelték az összes SS katona kivonását a táborból. Az ablakokban állva néztük az elvonulásukat, de tartózkodtunk attól, hogy örömünkben integessünk. […] A foglyok kizárólag a magyar rendőrség felügyeletébe kerültek. Nem tudom, hogy saját jó szándékukból vagy a parancsnok utasítására, de a rendőrök feladataikat mintaszerűen látták el.” (Dr. Bálint Ákos György: Sziget a mérgezett tengerben i. m. 54–56.)

Az utolsó auschwitzi deportálóvonat

Horthy Miklós kormányzó július 8-án leállította a deportálásokat, így a Kistarcsán maradt internáltak joggal remélhették, hogy biztonságban várhatják ki a háború végét. Július 12-én azonban Vasdényei tudatta Bródyval, hogy a németek újabb 1000 fős transzportot terveznek útnak indítani a táborból. Bródy azonnal tájékoztatta a Zsidó Tanácsot, akik pedig továbbították a hírt a kormányzónak, a keresztény egyházak vezetőinek és a semleges országok diplomatáinak. Horthy ezután utasította Jaross Andor belügyminisztert, hogy akadályozza meg a deportálást. A vonatot Hatvannál érték utol, innét irányították vissza Kistarcsára.

Adolf Eichmann, aki e kudarcot megalázónak érezhette, ezután csellel intézte el, hogy a deportálás mégis végbe menjen: július 19-én a hivatalába, a Majestic Szállóba hívatta a Zsidó Tanács tagjait. Stern Samu, a Zsidó Tanács vezetője természetesen köztük volt:

„Előbb órák hosszat kellett várakoznunk egy szobában, amelyet nem volt szabad elhagynunk. Lezáratták a telefont, nem érintkezhettünk senkivel. Végül egy [Otto] Hunsche nevű SS tiszt hívatott be minket, Eichmann helyettese, és véget nem érő, semmitmondó tanácskozást folytatott velünk arról, hogyan lehetne a zsidóságban lévő pánikhangulatot megszüntetni. Egész délután tartott ez és este 8 órakor bocsájtott el minket.” (3627. DEGOB-jegyzőkönyv)

Míg a Zsidó Tanács tehetetlenül ült Eichmann irodájában, a Gestapo Baky László belügyi államtitkárral és Ubrizsi Pállal, a Rökk Szilárd utcai toloncház parancsnokával együtt kiszállt Kistarcsára, összeszedtek 1220 foglyot, és deportálták őket. Az akcióról Vasdényei István így számolt be később:

„Elém áll Ubrizsy, kihúz egy ívet és azt mondja: itt a felhatalmazásom Baky államtitkártól a tábor összes foglyainak az elszállítására. Én visszautasítottam. Baky államtitkár nem rendelkezhet, mert Magyarország kormányzója már a deportálást megtiltotta […]. Közben berohan egy idős internált, azt kiáltva, hogy a német SS géppuskaállást készít. A dráma pillanatok alatt pergett: a Sonderkommando három szakasza két géppuskával – minden ember géppisztolyosan – támad, a főváros felőli kaput bedöntik, az udvart és a parancsnoki épület folyosóit megrohanják, ellenállásról szó sem lehetett, mert nekem hét emberem volt. […] Megrohanták az egyik épületet, autón jöttek be a táborba, és kezdték az embereket válogatás nélkül feldobni az autókra. Leírni nem lehet azt a durvaságot. Engem nem engedtek ki az épületből. […] Kértem [Franz] Novakot az emberségesebb magatartásra, de ő azt felelte, hogy ilyen a háború.” (idézi: dr. Benoschofsky Ilona: Emberrablás Kistarcsán i. m. 72.)

Az akció során Bródy Sándort is letartóztatta a Gestapo, Vasdényei segítségével azonban sikerült elmenekülnie. Az elrabolt foglyokat előbb Rákoscsabára vitték, ahol tehervagonokba szállították át őket. Így indult útnak Auschwitz felé az utolsó deportáló vonat.

Klacsmann Borbála

Források:

DEGOB-jegyzőkönyvek

Interjú Forgács Jánossal, Budapest, 2014.01.31.

Irodalom:

Dr. Bálint Ákos György: Sziget a mérgezett tengerben. Budapest, Budapesti Ügyvédi Kamara, 2013.

1944. Benoschofsky Ilona: Emberrablás Kistarcsán, in: Gáti Ödön (szerk.): Mementó Magyarország 1944. Budapest, Kossuth, 1975. 62–75.

Braham, Randolph L.: A népirtás politikája – A Holocaust Magyarországon I-II. Budapest, Belvárosi könyvkiadó 1997.

Domokos József: Innen és túl az Óperencián. Budapest, Gondolat, 1977.

Ezt olvastad?

NATO 25 – Magyarország negyed évszázada a NATO-ban

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A

X