Gurman ördögök, válogatós bestiák: Diktátorok étkezési szokásai

A történelem – sajnálatos – folyományaként élet és halál mindenható uraivá előlépő diktátoroknak nélkülözéstől nem, mérgezéstől azonban mindinkább tartaniuk kellett. A finom és bőséges falatok mellé így állandó asztaltársaságként társultak ételkóstolóik. Az óvatoskodó, gyakran elhatalmasodó paranoiával küzdő vezetők rendszerint olyan egészségtelen, hedonista hajlamokkal tarkított életvitelt folytattak, amely – az állandó rettegéssel párosulva – hosszútávon súlyos vér- vagy emésztőrendszeri megbetegedéssel járt együtt. A diktátorok étkezési szokásai, különleges elvárásai és az étellel kapcsolatos képzetei ugyanakkor nem csupán rendszerükről, hanem jellemvonásaikról is árulkodó részleteket tárhatnak fel előttünk. E célból kívánja a jelen cikk tíz 20. századi diktátor fogyasztási szokásán keresztül ismereteinket tarkítani.

Benito Mussolini, a tésztagyűlölő 

Bár az olasz konyhát Mussolini önkényesen a világ legjobbjának kiáltotta ki, ami mellett a minősíthetetlenül vacak francia konyhaművészet elbújhatott, a gyakorlatban a Duce ritkán élt hazája fenséges tésztaételeinek széles választékával. Véleménye szerint a tészta meggyengítette és lustává tette az embert, noha maga Benito sem rendelkezett kimondottan sportos testalkattal, inkább hasonlított egy megtermett, tömzsi parasztfiúra. (Ennek ellenére imázsépítés céljából olykor meztelen felsőtesttel pózolt, miközben alkalomadtán földmunkát is végzett pár perc erejéig.) A tésztafélékkel kapcsolatos szavai mögött a valóságban inkább gazdasági megfontolások, semmint közegészségügyi aggodalmak álltak, ugyanis – a termőterületei ellenére – a népes Olaszország búzaimportra szorult, ami az önellátásra törekvő, korporatív fasiszta állam ideáljába nem illett bele. Etiópia lerohanását követően Róma számára beszűkölő nemzetközi mozgástér is az importfüggőség mielőbbi kiiktatását kívánta. Az ekkor példamutatásként propagált, de a gyakorlatban régóta szinte teljesen tésztamentes étkezésével Mussolini kevesebb lisztfogyasztásra akarta ösztönözni a lakosságot. Ezzel egyidőben a hazai termésű zöldség és rizs fogyasztását igyekeztek népszerűsíteni, miközben a háttérben a vezetés a búza termőterületét próbálta növelni felemás sikerrel. A kiegészítő gabonabehozatal csökkenése, esetenként kimaradása miatt a gabona ára a világháborús években már számottevően megemelkedett, s az életkörülmények általános romlásával együtt sebtében megtépázták a Duce népszerűségét.

 

Mussolini elképzelése szerint a megfelelő ételt úgy kell összeállítani, hogy három perc alatt elfogyasztható legyen, összességében tíz percnél többet naponta pedig senkinek sem kellene étkezésre pazarolnia. Tészták helyett Mussolini rendszerint – olívaolajjal és citrommal ízesített – különböző salátákat fogyasztott, amelyekbe előszeretettel és bőven került apóra vágott, nyers fokhagyma. Utóbbit a népi hagyomány nyomán nemcsak pozitív hatásúként vélte, de egyenesen életelixírként tartotta számon a felesége legnagyobb bánatára, aki a fokhagymától bűzlő férjétől valamelyik gyerekszobába menekült aludni. Hűtlenségei ellenére a család szentségét hangsúlyozó diktátor mindig otthon, családja körében reggelizett és vacsorázott, a pontosságot e családi rituáléknál pedig az összes családtagtól megkövetelte. (III. Victor Emmanuel király palotájának formális étkezéseit szívből rühellte.) Saját elmondása szerint a burgonya fejfájást okozott számára, így a tisztaételek mellett azt is kerülte. Habár nem volt nagy húsfogyasztó, de a borjúhús csábításnak olykor engedett, amelyet mindig friss kerti fűszerekkel ízesítettek meg számára.

 

Étkezési szokásaival Benito felettébb közel került a vegetarianizmushoz, többek között George Bernard Show brit drámaíróról, valamint az indiai Mahatma Gandhiról példamutató „kitartásuk” miatt elismerően nyilatkozott. De az olasz konyha remek étkei mellett az olasz borok csodálatos világa sem érintette meg a Duce-t, sőt negyvenéves korára teljesen felhagyott az alkoholfogyasztással. Borok és egyéb alkoholos italok helyett előnyben részesítette a tej fogyasztását, amelyből naponta több pohárral is felhörpintett. Hiúsága azonban e téren is megmutatkozott, ugyanis a náci felsővezetőkkel való találkozásokkor tartott attól, hogy híre megy és gúnyolódás tárgyává válik a tejmániája.

 

Adolf Hitler, a kényszerű vegetáriánus

Hitler étkezési szokásaival kapcsolatban sokakban él az a tévhit, hogy a Führer megrögzött vegetáriánus volt. Élete bizonyos szakaszától kezdve valóban mellőzte a húsfogyasztást, az étrendváltás oka azonban nem életmódbeli megvilágosodásra, hanem egészségügyi panaszokra vezethető vissza. Élete során Adolf végig, s egyre súlyosbodó emésztési problémákkal küzdött, amelyek szélsőséges mértékű puffadással és székrekedéssel jártak együtt. A hús elhagyásával Hitler ezeket a kellemetlenségeket kívánta elkerülni. (Egy a közelmúltban előkerült levél nyomán ma már tudjuk, mindezt egyik szakácsnője, semmint az orvosai tanácsára cselekedte meg.) Az étrendjére ettől kezdve a legjobb minőségű zöldségfélékből tevődött össze, s legtöbbször spárga és kaliforniai paprika kombinációjából állt, amihez köretként némi rizs vagy tészta párosult. Mielőtt minderre rákényszerült volna, Hitler alkalomadtán az ínyenc húsfalatokat sem vetette meg. Egy visszaemlékezés szerint a májjal, nyelvvel és pisztáciával töltött fiatal duci sültgalamb – amellyel a berlini Hamburg hotel éttermében egy brit szakács révén ismerkedett meg az 1930-as években – a kedvenc ételei között volt, noha e gasztronómiai fényűzéssel ritkán élt.

 

A Führer kulináris szokásairól legtöbbet ételkóstolói visszaemlékezéseiből tudhatunk meg, akikből – élete vége felé növekvő paranoiája miatt – végül tizenötöt tartott alkalmazásban még hozzá egyszerre: a különböző étkezésekkor az ételkóstoló hölgyek mindegyike megízlelte a Hitler számára felszolgált ételeket, majd 45 percnyi várakozást követően – miután a mérgezés lehetőségét elvetették – Adolf is nekikezdett a „puritán” fogásoknak. A második világháború vége felé az étrendje – emésztési panaszainak elhatalmasodásával – krumplipürére és szűrt zellerlevesre szűkült le, bár egy katona visszaemlékezésében említést tett arról, hogy a bunkerben Führer tortát is tömött magába.

 

Joszif Sztálin, a szadista falatozó

Sztálin kiváló példájává volt a rendszer- és elitváltás révén kialakuló szovjet „vörös burzsoáziának”. Joszif gyorsan hozzászokott a nagypolgári kényelemhez, az elhúzódó, hosszú zabálások – amelyek a polgárháborút követően az egész későbbi életét végig követték – pedig nemcsak mértéktelen fényűzésének, de egyben pszichopata jellemvonásainak voltak bizonyítékai. Kiváltképp gusztustalannak hat, hogy Sztálin bolsevik fiesztái közben az ellenségnek és osztályidegennek kikiáltatott parasztok milliót taszította az éhhalálba. (Az első ötéves tervben meghirdetett erőltetett iparosításához szükséges tőkét – amelyet főleg német technológiára és teljes gyárfelszerelésre költöttek – mezőgazdasági exporttal teremtették meg.)

 

Szülőföldje, Grúzia gazdag ízvilága és annak ételkülönlegességei mindvégig központi szerepet töltöttek be Sztálin étkezései szokásaiban. Az aktuális bizalmasai körében éjbenyúló bankettek során grúz édesbort, sajtokat és pikáns húsokat, rendszerint különleges fűszerezéssel elkészített báránypörköltet vagy vagdalt marhahúst falatoztak. A szovjet diktátor egyik kedvenc grúz előétele a satsivi, azaz a fokhagymás diómártásban hidegen tálalt csirke volt, amelynek elkészítése felettébb időigényes feladat. (Többek között mivel a dió keserűvé teheti az ételt, ezért a hámozására külön figyelmet kell fordítani.) Még a bolsevik puccs előtti bujkálás időszakában kedvelte meg az orosz folyami halakat is, a korában ritka és luxusszámba menő banán minőségére pedig rendkívül kényes volt, s dührohamot kapott, ha túl érett darabot szolgáltak fel számára.

 

A grúz hagyományos konyha fogásai azonban nemcsak az étvágyát csillapították, hanem hatalomtechnikai eszközzé is váltak Sztálin kezében. A kuncsevói dácsájában zabálással tarkított éjszakai tivornyák valódi tortúrának bizonyultak a szovjet és a külföldi elvtársak számára. Az étel- és italbevitelt befolyásolva, a túletetéssel- és itatással a diktátor saját akaratát kényszerítette vendégeire, amelyet módfelett élvezett. A hatórás, hajnalba nyúló dínomdánom során a vendégek – mivel nem mertek Sztálinnak ellentmondani – gyakorlatilag teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Az estéhez kapcsolódó énekelgetés és a táncolgatás sem örömforrás, hanem kényszerű alkalmazkodás volt. A kényszerű ivójátékok pedig az elvtársak megalázást, meggyengítés és a megtörés szolgálták, sőt alkoholos befolyásoltság alatt egy-egy gyengeségükre is fény derülhetett. A grúz édes vörösborok az absztinensnek nem mondható Winston Churchillen is kifogtak, de a nagy iszogatásokkal és folyamatos koccintásokkal járó gyűrődést Josip Broz Tito sem bírta és lehányta a kabátját.

 

A Sztálin „bankettjei” terítés terén is a diktátor koreográfiájához igazodtak: a pincéreknek a vendégek érkezése előtt elő kellett készíteniük az összes fogást az előételektől, a két főfogáson keresztül a desszertig. Ezt követően a személyzet többet az est folyamán – a gyakran fontos államügyek intézése miatt – nem léphetett az étkezőszalonba, s rangtól függetlenül az összes vendég magát szolgálta ki. Joszif további utasítása nyomán a személyzet tízfajta minőségi vodkát készített ki. A szovjet vezető egyébként egyedül „mérsékelten” fogyasztott alkoholt, s a vodkákon túl a grúz borok nagy szerelmese is volt.

 

Említést érdemel, hogy Oroszország mai erősemberének, Vladimir Putyinnak az apai nagyapja Sztálin egykori szakácsa volt. A Putyin nagypapa elmondása szerint Sztálin szájából „az egy kis harapnivaló” rendszerint a már említett hatórás zabálás kezdetét jelentette. (A második világháborút követően a diktátor gyakran egyedül is „csemegézett” késő éjszaka.) Élete vége felé az elhatalmasodó paranoia miatt a szovjet vezető nemcsak a függönyök hosszát kurtíttatta meg, de az ételeit három adagban készíttette el, amelyeket három különböző ajtó elé helyezett el a személyzet. (Így próbálta kijátszani és eltántorítani a potenciális mérgezőit.) Sztálin utóda és vacsoratortúrájának egyik szenvedő alanya, Nyikita Hruscsov később megjegyezte, hogy a világtörténelemben valószínű nem akadt még egy olyan vezető, aki annyi időt fecsérelt el a vacsoraasztal mellett ülve mint Sztálin.

 

Jozip Broz Tito, a stílusos hedonista

Stílusban Sztálinon messzemenően túlmutató, valódi különc jugoszláv diktátor a gyakorlatban a csiga kivételével mindenevő volt. Tito valóban nem volt egy túl válogatós személy, a zsíroskenyeret imádta, s a túrós csuszát sem vetette meg. A marhahúsos fogások a gyermekkorát idézték meg, országon belüli vonatújain pedig pulykahúst fogyasztott gorgonzolás tésztával. A legjellegzetesebb horvát-szlavón népi ételektől elvonatkoztatva a diktátor valódi kulináris doyen volt, szerette és értékelte a különleges ízeket.

 

A hedonizmusát nem rejtegető, kubai szivarral pöfékelő kommunista vezető kiváló vendéglátó hírében állt. A Sztálinnal és a kommunista blokkal történő politikai szakítás olyan külön utas külpolitikába kényszerítette bele Jugoszláviát, amelynek eredményeképp Tito végül az el nem kötelezett országok mozgalmának egyik meghatározó alakjává lépett elő. A szovjetellenesség pedig a nyugati világban is barátokat szült Broz és országa számára. A belgrádi elnöki palotában, a dalmát tengerparton található brioni nyaralójában, valamint a Sirály (Galeb) nevű jachtján – amit egy banánimporttal foglalkozó sikeres olasz vállalkozótól vett át – alkalmanként meghatározó világi vezetők, valamint a nyugati világ sztárszínészei is megfordultak. Többek között Richard Burton és felesége, Elizabeth Taylor is tiszteletét tette Tito gálaestjén, aki állítólag még Sophia Lorennel is együtt grillezgetett. II. Erzsébetet brit királynőt fenséges csevappal sikerült a jugoszláv vezetőnek elbűvölnie.

 

A barátok mellett ellenségei is akadtak azonban Titonak: a szovjet titkosszolgálat Sztálin 1953-as halála előtt több ízben is merényletet tervezett ellene. Az egyik – eredetileg vegyész végzettségű – ételkóstolója elmondása alapján tudjuk, hogy csak kiváló minőségű alapanyagokból készülhetettek a legegyszerűbb ételek is a kommunista vezető számára, ugyanis így könnyebben kiszűrhető volt – az apró ízváltozás révén is – a mérgezési kísérlet. Tito a reggeleket cukormentes eszpresszóval kezdte, a frissen facsart gyümölcslét is kedvelte, de szomját olykor-olykor húsz évig érlelt Chivas Regal whiskeyvel is enyhítette. Sört ritkán fogyasztott, amikor pedig mégis kedve támadt hozzá, akkor a cseh(szlovák) világosnál nem adta lejjebb. Miután egyszer Észak-Koreából ginseng teát kapott ajándékba, lefekvési rituáléja részévé vált a – szervezetre és az elmére jótékony hatással bíró és Ázsiában évezredek óta használt – tea fogyasztása.

 

Nicolae Ceaușescu, a gyanakvó

A Kárpátok Géniuszának felettébb kiszámítható, rutinra törekvő, összességében monoton napirendje volt, ami a táplálkozási szokásaira is hatással volt. A román diktátor étkezéseire minden nap pontban ugyanabban az időpontban került sor, a fogásokat pedig szigorú előírások mellett készítették el, majd szolgálták fel: miután az őrök jelenlétében elkészített ételeket a tálalókocsira helyezték, számzáras „fedőszerkezettel” fedték le. A kombináció naponta változott, s azt csupán a Ceaușescu házaspár és a komornyikjuk ismerte. A nélkülöző román szocializmusban a diktátor sem vitte túlzásba étkezés terén a dolgokat, egyszerű, „kiegyensúlyozott” étrendet folytatott, amelynek központi elemét képezték a zöldségek és a tejtermékek. Kedvelte a népies ízeket, húslevest, paradicsomlevest, hagymás, paradicsomos és fetás salátát fogyasztott marhahússal. Kerülte viszont a szénszavas, cukros italokat, valamint a csokoládét.

 

Diktátortársaihoz hasonlóan hihetetlenül rettegett attól, hogy megmérgezik. Külföldi útjaira elkísérte szakácscsapata és kizárólag az általuk elkészített ételeket volt hajlandó elfogyasztani. Ezenfelül egy vegyészmérnököt is mindig magával vitt, aki a hordozható minilaboratóriuma segítségével tesztelte azokat a vendéglátói ételeket, amelyeket a román diktátor egyébként amúgy sem kívánt elfogyasztani. Állítólag külföldi banketteken Ceaușescu taktikája közé tartozott, hogy „véletlenül” kiejtette a tányért a kezéből, vagy olykor a felszolgált ételt az asztal alá szórta, s a terítő takarásában a lábával eltúrta maga elől az asztal alá került falatokat más irányba. Belgrádi látogatása alkalmával Tito megrökönyödve követte végig, ahogy Ceaușescu még a saját román szakácsai által készített gyümölcslevest is szívószálon keresztül fogyasztotta el, a hátramaradt gyümölcsdarabkákat pedig kidobatta.

 

Mao és Pol Pot, a nép gyermekei

Mao – a húsimádata ellenére – az ínyenc kínai falatokat megvetette és az egyszerű, könnyen elkészíthető ételeket kedvelte. Kedvenc ételei közé tartozott a dél-kínai partvidék egyik ismert halfajtája – amelyet vonaton és élve szállítottak fel számára –, továbbá a vidéki Kína egyik hagyományos étele, a disznódagadóból készült pörkölt, amelyet karamellizált cukorban és – a kínai konyhában gyakran használt, s a japán szakéhoz bizonyos mértékben hasonlatos – rizsborban pároltak meg. Az állami propaganda később beemelte a Mao-kultuszba a diktátor által kedvelt tradicionális étkeket, amelyek olyan szellemi energiával látták el a vezért, amivel sikerült legyőznie a nép ellenségeit. A kínaiak legnagyobb bánatára azonban Mao eszelős terveivel – amelyek országa gyors iparosítását tűzték ki célul – végül milliókat taszított az éhhalálba, amikor a legelső rossz termésű évben csődöt mondott az újraelosztó rendszer.

 

A világtörténelem egyik legnagyobb népirtásért felelős Pol Pot a kambodzsai paraszti világ hagyományos, de nehéz étkeit fogyasztotta, ami miatt gyakran küzdött alvási problémákkal. A Vörös Khmerek vezére imádta a friss gyümölcsöket, de alkalomadtán a különböző vadhúsokat sem vetette meg, s mértékkel kínai bort is fogyasztott. Egykori szakácsa révén tudjuk, hogy Pol Pot nagy kedvence volt a kobrapörkölt, amelyet a kígyó fejéből készítettek el miután azt egy napig a napon szárították, hogy a méreg kikerüljön belőle. A lecsöpögő kígyóvért összegyűjtötték egy pohárkába és fehérborral együtt szolgálták fel. A lenyúzott kobra további részeit egy másik fogásban használták fel: a felkockázott kobrahúst megpuhították, majd a laposra vert formájában dióval, gyömbérrel és citromfűvel ízesítve kifőzték.

 

Kim Dzsongil, a tébolyult gurman

Kim Dzsongil a többi diktátorhoz képest is megszállott gurmannak nevezhető, ugyanakkor lelkesedését valódi ízlés hiányában inkább az istenkomplexusa táplálta. Mindamellett, hogy a terítékre kerülő ételeket a lehető legtökéletesebb módon kellett elkészíteni és szervírozni számára, különleges, cseppet sem hétköznapi ételeket követelt meg, amelyekből rendszerint – többszörösen pazarló módon – csupán az adag felét fogyasztotta el. Könyvtárát szakácskönyvek tucatjával töltötte fel, szakácsait pedig rendszerint külföldre küldte beszerzőútra, amely során a világ legkülönlegesebb, legínyencebb ételeihez vásárolták meg a hozzávalókat. Így kerülhetett a tányérjára iráni kaviár, dán sertéshús vagy akár thai mangó. Amíg Észak-Korea népe éhezett, s gyakran szó szerint szemenként kényszerült kiporciózni a rizsadagot, addig diktátora Szibérián keresztül vonattal Moszkvából szállíttatta haza az élő homárt egy kis falatozásra.

 

A Legfelsőbb Vezér a leveskülönlegességeket sem vetett meg, ezek közül a cápauszonyból és kutyahúsból készülteteket kedvelte kiváltképp. Attól függetlenül, hogy az előbbi védett állat, heti többször is fogyasztott belőle, utóbbiról pedig úgy hitte, hogy fogyasztása az immunrendszert tette ellenállóbbá. A Kim Dzsongil egyben a luxussushi szerelmese is volt, sőt egykori japán szakácsa arról is beszámolt, hogy a nyers, még élő és ficánkoló halat a koreai vezér fogaival marcangolta szét. A diktátor külön nőcsapatot állított fenn, akik a rizst szemenként válogatták ki számára, hiszen az egészséges táplálkozásra és hosszú életre törekvő Kim Dzsongil elé csupán azonos méretű, alakú és színű szemekből álló rizsestál kerülhetett. Az ily módon kiválogatott rizst nyílt, a kínai határ közelében vágott fával táplált tűz felett kellett elkészíteni.

 

Zavaros hóbortjai, mániái és elvárásai az étel tökéletessége és tisztasága kapcsán pszichés okokra, semmint ideológia megfontolásra vezethetők vissza, ugyanis az észak-koreai diktátor kétségkívül istenkomplexusban szenvedett. A laktató, finom és különleges nehézételek, valamint a francia konyakok hozzájárultak a cukorbetegsége kialakulásához, de vérnyomását sem kímélték. Mindez az öröklődő genetikai hajlamok révén rossz hír utódja, Kim Dzsongun számára, aki halomszámra falja a svájci egyetemi évei alatt megkedvelt, kalóriadús ementáli sajtot.

 

Moammer Kadhafi, a tejmániás

Líbia egykori teljhatalmú ura szerfelett kedvelte a tevetejet, amelynek – véleménye szerint – tökéletes fogsorát és fehér mosolyát köszönhette. Túlzott tejfogyasztása ugyanakkor rendszerint szélsőséges formában felpuffasztotta. A tevének azonban nem csak a tejét, hanem a húsát is megszállottan kedvelte, kiváltképp odavolt az állat legfinomabb részéért, a púpjáért, amelyet grillezve, kuszkusszal fogyasztott. Bár Rómával nem mindig ápolt baráti kapcsolatot, a gyarmati korszak hatásaként az olasz konyha ételeit jómaga sem vette meg.

 

Kadhafi vendégszerető hírében állt és a látogatóit bőségesen megvendégelte, ugyanakkor külföldi útjai során – Ceaușescuhoz hasonlóan – ragaszkodott ahhoz, hogy a saját csapata és az általa kedvelt ételeket készítse el. Az 1961-es belgrádi látogatása alkalmával szállodája mellé egy sátrat állíttatott fel a tevéi számára, hogy hozzájuthasson szokásos friss tejadagjához. Sajátos tejmániáját az Egyesült Államok hatóságai nem díjazták, Kadhafi pedig mélységesen felháborodva vette tudomásul, hogy a New York-i Central Parkban nem engedélyezték számára a tevesátor felhúzását.

 

Szaddam Huszein, a halkedvelő

Hussein húsz palotát tartott fenn egyszerre, amelyek között hetente kétszer repülővel ingázott. Kirívó pazarlásról tesz tanúbizonyosságot, hogy a személyzetnek minden egyes palotában el kellett készítenie ugyanazt, az adott napra előirányozott menüsort, arra az esetre, ha az előzetes bejelentés nélkül érkező Huszein nálunk kívánná elfogyasztani azt.  A gyakorlatban tehát biztonsági okokból, a megmérgezés lehetőségét elkerülendő a személyzet nem tudott az iraki diktátor tervezett tartózkodási helyéről és útvonaláról. További elővigyázatosságból Szaddám az ételt méreg- és sugárveszély gyanújával az atomfizikusaival is megvizsgáltatta.

 

Az iraki vezető gyakran fogyasztott bárányt és marhát, de odavolt a friss tengeri ételekért, a rákért, a homárét és a halért is. Különösen az utóbbi, azaz a halételek voltak a diktátor gyengéi: hetente több alkalommal fogyasztott halat, ugyanakkor mindig mérsékelt mennyiségben. Gyakran a hajnali órákban kelt fel és utasította a konyhán dolgozókat, hogy szerezzenek be a friss fogásból a kikötőben. Mindez pár órával később a reggelijét képezte, a tevetejjel, illetve a mézzel megkent kenyérszelettel együtt. A kedvenc étele a grillezett és pikánsan elkészített harcsa volt. Jacques Chirac egykori francia köztársasági elnök állítólag annyira meg volt elégedve ezzel a halfogással, hogy Huszein ajándék gyanánt fél tonnányi harcsát küldetett számára.

 

Az iraki diktátor ebédhez és vacsorához módjával rozét, esetleg whiskeyt kortyolgatott. Időként váratlanul megjelent a konyhában és jómaga is besegített a fogások elkészítésébe, ugyanis a sütés-főzés megnyugtatta. A Golán-fennsík olívabogyóit önmagukban is szívesen rágcsálta, s gyakran mondogatta tábornokainak, hogy a zsidó államot a bogyókhoz hasonlóan fogja egyszer felörülni. Az első osztályú európai édességeknek köszönhetően a diktátor az 1990-es évekre megpocakosodott, bujdosása miatt kényszerből pedig szinte teljesen édesszájúvá vedlett: gabonapehelyen, szárított mazsolán és Mars csokiszeleten élt, amíg az Egyesült Államok hadserege rám nem talált a rejtekhelyén.

A 20. századi diktátorok egy része – az erőforrások felett szabadon rendelkezve – különleges, gyakran pikáns falatokat kívánt látni maga előtt a terítéken, miközben gyakran százezrek, milliók koplaltak vagy pusztultak el éhhalálban rendszerük igája alatt. A pazarló és hedonista életmód a fogyasztási szokások terén azonban nem minden vezetőre volt egyformán igaz, noha tévhitekkel, paranoiával vagy sajátos rigolyákkal, elvárásokkal az étel elkészítésével és felszolgálásával kapcsolatban mindannyian rendelkeztek. Az étel- és kapcsolódó italfogyasztás esetében megmutatkozó változatos ízlésviláguk azonban sem a mérgezéstől való félelemükön nem enyhített, sem az egészségtelen életvitellel együtt járó megbetegedésektől nem óvta meg őket. Uralmuk és rendszerük eltérő módon és körülmények között ért véget, de sajnos sohasem túl korán ahhoz, hogy milliók meneküljenek meg az eszelős nézeteikből táplálkozó, kiszámíthatatlan rendszerüktől.

Szeghő Patrik

Külső hivatkozások:

http://www.healthfitnessrevolution.com/were-these-notorious-dictators-healthy/

https://www.foodbeast.com/news/youll-never-believe-what-these-dictators-loved-to-eat/

https://mashable.com/2014/12/08/dictators-favourite-dinners/?europe=true#_RCIAmQrAaqG

https://www.rbth.com/arts/2014/05/28/the_kremlin_diet_from_lenin_to_gorbachev_37005.html

https://www.express.co.uk/life-style/food/561231/Dining-devil-eating-habits-worlds-most-evil-dictators

https://www.thrillist.com/eat/nation/the-definitive-list-of-dictators-favorite-foods

https://www.bbc.com/news/magazine-30313326

https://www.dailymail.co.uk/femail/food/article-2865861/Dictators-Dinners-cookbook-reveals-recipes-world-s-notorious-dictators.html

https://www.theguardian.com/lifeandstyle/shortcuts/2014/dec/07/dictators-dinners-stalin-hitler-saddam-hussein

https://www.telegraph.co.uk/foodanddrink/11282463/Dictators-dinners-Hitler-Kim-Jong-Ilss-foodie-foibles-revealed.html

https://www.dinnerpartydownload.org/dictator-dinners/

https://www.parhlo.com/foods-dictators-loved-amazing-relation-culinary-habits-tyranny/

http://www.gizmodo.co.uk/2014/12/dictators-dinners-how-to-eat-like-hitler-stalin-gaddafi-and-more/

http://contemporaryfoodlab.com/hungry-people/2015/01/mussolini-unterdruecker-der-pasta/

http://www.hungarianreview.com/article/ship_of_blithe_spirits_president_tito_dinners_and_women 

http://www.nbcnews.com/id/4000637/ns/world_news/t/feast-fit-tito-milosevic-moscow/#.XGmfeS3iQ1I

 

 

 

 

 

 

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket