Diocletianus és Galerius – A keresztényüldözések okai és befejezése

Amikor Gaius Valerius Diocles 284-ben magához ragadta a hatalmat és Diocletianus (284–305) néven megkezdte uralmát, senki nem gondolta volna, hogy ő nem csupán egy újabb önjelölt vezér lesz a katonai anarchiában, hanem egy teljesen új korszak megnyitója. A császár a római történelmen túl a későbbi korok struktúráira is mély hatást gyakorolt. Társcsászárokat vett maga mellé, akikkel megosztotta a birodalom vezetésének terheit (tetrachia). Jacob Burckhart történész fogalmával élve, ez már a késő ókor világa volt, melyet nagyjából 300–600 közé datálhatunk, s melyben az ókor elemei és ismertetőjegyei még jelen voltak, de ezekre ráépülve a kereszténység lassan megnyitotta a középkort. Ennek egyik nyitánya a keresztényüldözések vége, majd annak fokozatos államvallássá válása volt.

Diocletianus megosztotta a birodalom vezetésének terheit. A négy császár szövetségét ábrázoló szobor Velencében. (Forrás: Wikipédia)

Róma minden hitrendszerrel toleráns volt ekkor, amely nem szított lázadást és nem rombolta a mos maiorumot. A birodalom eklektikus vallási struktúrái következtében a kultuszok nem zárták ki egymást, felfogásuk szerint a különböző istenségek, az ugyanazon istenség eltérő néven megjelenő formái, vagy egy felsőbb istenség helyi megbízottjai voltak. A kultuszok így laza egységet alkottak és kiegészítették egymást. Diocletianusról a keresztény historiográfia az üldözések miatt igen negatív képet hagyományozott az utókorra. Az üldözések szörnyűek voltak, de sose volt birodalom szerte egységes és következetes, tartományonként és társcsászáronként differenciálódott. A skála a Constantius Closrus általi alkalmi templom bezárástól és rombolástól a keleti területeken folyó vérengzésekig terjedt.

A keresztényüldözések pontos indító okai némileg homályosak, mivel a császár uralma nagy részében nem illette diszkriminációval Krisztus híveit (csak 303-ban kezdik el az üldözést). Egy hagyomány szerint Diocletianus, amikor a milétoszi Apollo templomban járt, ott a jóslatok és áldozatok hiábavalók voltak és ezért a helyi papság a soraikban lévő keresztényeket okolta. Egy másik narratíva szerint Diocletianus társcsászára, Galerius (293–311) sürgette az intézkedéseket, mondván, hogy a szeretet parancsa dezertálásra készteti a katonákat és bojkottálja a sorozást. Lactantius szerint Galeriust édesanyja, Romula hangolta a keresztények ellen. A régi istenekben hívő asszonyt ugyanis zavarta (mint oly sok rómait), hogy a keresztények nem vesznek részt az állami kultuszokban és ezzel megtagadják a római államisághoz való tartozást. Mások szerint a császár úgy akart lemondani, hogy az új rendben már ne legyenek megosztó és a hagyományoknak ellentmondó elemek. Diocletianus ugyanis mindent meg akart őrizni, amit az ősök az utókorra hagyományoztak. A köztudatban gyakran Constantinus (és akkori társcsászára, Licinius) 313-as milánói edictumához kötik a keresztényüldözések végét. Kevésbé ismert tény, hogy Galerius császár 311-ben visszavonta a keresztényüldöző rendelkezéseket. Az alábbi forrás betekintést enged az üldözések okaiba, illetve abba, hogy mit vártak a császárok a keresztényektől.

„Intézkedéseinkkel, amelyeket mindenkor a köz javára és érdekében hozunk, korábban elsősorban arra törekedtünk, hogy a rómaiak ősi törvényei és közerkölcse alapján helyrehozzunk mindent, ami megromlott, és főképp, hogy azt elérjük, hogy a keresztények is, akik letértek arról az útról, amelyen őseik jártak, jobb belátásra térjenek. Ugyanis valamilyen okból oly elhatározás szállta meg ugyanezen keresztényeket, és akkora ostobaság lett úrrá rajtuk, hogy nem követik a régi szokásokat amelyeket talán először éppen az ő őseik vezettek be , hanem önhatalmúlag úgy szabnak maguknak törvényeket, ahogy kényük-kedvük tartja, ezeket tartják be, és különböző helyeken mindenféle népességet összegyűjtenek. Végül is, miután megjelent rendeletünk, hogy térjenek vissza az ősi szokásokhoz, sokan veszélyes helyzetbe kerültek, sokan pedig megzavarodtak. De mivel igen sokan kitartottak elhatározásuk mellett, és úgy láttuk, hogy sem az isteneknek nem adják meg az őket megillető vallásos tiszteletet, de nem részesítik tiszteletben a keresztények Istenét sem, ezért végtelenül szelíd irgalmunk megfontolásából, tekintettel azon állandó szokásunkra is, hogy minden embernek meg szoktunk bocsátani, úgy véltük, hogy rájuk is ki kell terjeszteni mindig kész elnézésünket, hogy újból keresztények lehessenek, és helyreállíthassák gyülekező helyeiket, azzal a feltétellel, hogy ne sértsék meg a közrendet. Egy másik leiratunkban tájékoztatjuk majd az elöljárókat arról, hogy mit kötelesek betartani. Ezért ezen engedékenységünknek megfelelően kötelesek könyörögni Istenükhöz, a mi, az állam és saját üdvükért, hogy államunk mindenütt sértetlenül fennmaradjon, és ők biztonságban élhessenek lakhelyeiken.” (Lactantius: A keresztényüldözők halála 34. Ford. Adamik Tamás.)

Nem szabad elfeledkezni a konzervatív elitek aggodalmáról sem a kereszténység terjedését illetően. A válasz nem egyszerű, így abból érdemes kiindulni, hogy általában véve milyen hatalmi érdekeket és tradíciókat sérthetett az egyház, ami végül kiváltotta a tragédiát.

Lactantius, a „keresztény Ciceró” portréja. (Forrás: Wikipédia)

Diocletianus az Aurelianus által megkezdett úton egy keleti, ázsiai struktúrájú monarchiát akart kiépíteni (dominus et deus). A császár előtt az adoratio rítusában le kell borulni, illetve a jelenlétében nem lehet leülni még a császári tanács tagjainak sem (consistorium). Az alulról szerveződő és egyre jobban strukturált egyház már-már, mint autonóm állam az államban, veszélyforrást jelentett. Egyenlőséget hirdetett, ami a közösségen belül elmosta a társadalmi különbségeket. Isten túlvilági országára koncentrálva a keresztények megvetik ezt a világot és nem vesznek részt az állami kultuszokban, hivatalokban, közfeladatokban. Utóbbiakban szerepet játszott a barbárosodás, a korrupció és a bürokratizálódás. E passzív ellenállás és a katonai szolgálat megtagadása miatt sok tehetséges embertől esett el az állam és gyarapodott az egyház. Rómában mindig féltek a különféle okkult tudományoktól és fekete mágikus praktikáktól, így azok a hírek, miszerint Jézus embereket támaszt fel és átváltoztat dolgokat (vizet borrá), félelmet és a hatóságok szigorúbb fellépését váltotta ki.  Ama tan, hogy csak Istennek kell szolgálni és az állam bűnei csak annak vezetőire vonatkoznak, kikezdte a császárkultuszt. Ebből következőleg a császár nem isteni személynek volt tekinthető. Ezen okok miatt a római vezetés szemében a kereszténység egy felforgató, államellenes szervezet volt, amely még a mos maiorumot is veszélyeztette. Diocletianus 305-ben abban a reményben mondott le, hogy a tetrarchia rendszere megvédi a birodalmat és minden vallási és egyéb intézkedése a hagyományos római állam és lelkület fenntartását szolgálta. Ez azonban megbukott a következő grémium felállásával.

300 körül a régi vallásosság sok új elemmel és struktúrával bővült. Egységesülési és szinkretista tendenciák mutatkoztak a különféle kultuszokban és az élet minden területén. E fúzió két fő szakrális erőtér köré csoportosult: az egyik ilyen a Sol Invictus, a győzhetetlen Nap kultusza, a másik a kereszténység. Később Constantinus is Jézus és Sol attribútumait igyekezett ötvözni, hogy minél szélesebb rétegeket nyerhessen meg.

Galerius, aki 311-ben visszavonta a keresztényüldöző rendelkezéseket. Császári székhelyét a pannoniai Sirmium városában rendezte. (Forrás: Wikipédia)

A keresztényüldözések fő kudarcainak okai a hívők elszántságában és szociálpolitikai szervezetük hibátlan működésén és kohézióján nyugodott. 311-ben Galerius császár, bár önnön meggyőződése nem változott, kénytelen volt belátni a vérengzés kilátástalanságát. Türelmi rendelete nyomán a börtönökből, száműzetésből és kényszermunkából győzelmi mámorban hazatérő hitvallók, megerősödve önnön eszméikben, még hitelesebben képviselhették a közösségeiket. Ez döntő vereség volt az államra nézve. Az imperium feladta azt az évszázados hatósági gyakorlatot, mellyel az államhűség bizonyítását pogány rítusok végzéséhez kötötte, s mely a konfliktus fő okát alkotta. Rendeletével belátta az üldözés kilátástalanságát, de cserébe elvárta, hogy imádkozzanak a császár és a birodalom üdvéért. A kereszténységnek ekkor már minden provinciában erős gyökerei voltak. A valláspolitikai kérdések soha nem látott erővel artikulálták a birodalom belpolitikáját. A császárság intézményes legitimációja többször formálódott, átalakult az évszázadok folyamán. Az első században római állampolitikai alapokon nyugodott, majd átalakult görög erkölcs-bölcseleti narratívába, míg végül a vallási legitimáció került monopolhelyzetbe, erős keleti jegyekkel. Így jutunk el a principatus jogi természetű mérsékelt monarchiájától a dominatus abszolutisztikus, vallásos hitre épülő berendezkedéséhez. A sikereket nem egyéni uralkodói erények szülték, hanem az istenség kegyelme és ajándéka az imádás jutalmául. Így a harci virtus és kezdeményező erő helyett a vallásos kötelmek buzgó teljesítése vált fontossá a császárok számára. A korszakban a sokféle istenfogalom össze-vissza keveredett egymással, és e folyamat egyre más és más kultuszt tolt előtérbe, tehát szükséges volt, hogy a sok közül pillanatnyilag leghatékonyabb istenalakot igyekezzen a trón a saját megtámasztására felhasználni, s így máris a „trón és oltár” szövetségi struktúráit látjuk.

Sirmium rekonstrukciós ábrája. (Forrás: Wikipédia)

Az egyház nem volt többé elhanyagolható tényező, sőt egyre inkább primátust szerzett a késő antik világban. A szinkretizmusból kibontakozó legfelső istenség fogalma és számos erkölcsi előírás rokonságot mutatnak a magas színvonalú pogány ideákkal. A krisztusi teológia az egyházatyák által, a görög filozófiai gondolkozás eszközeivel voltak interpretálva. A kereszténység számos hasonlóságot mutatott a misztériumvallásokkal, de mivel mindenki számára üdvözülést és befogadást ígért, tábora jóval nagyobb volt a konkurenseinél. Constantinus idővel Jézus személyében látta meg azt az istenképzetet, amelyre a birodalom új alapjait és annak kohézióját letehette.

Nagy Zoltán

Felhasznált irodalom:

Albrecht, von Michael: A római irodalom története II. Balassi. Bp, 2004.

Alföldi András: Keresztény császárok, pogány Róma. Attraktor. Máriabesnyő, 2017.

Alföldi Géza: Római társadalomtörténet. Osiris. Bp, 2002.

Aurelius Victor: A császárokról írt könyv kivonata. In: Németh György (szerk): Ércnél Maradóbb. Corvina. Bp, 1998.

Aurelius Victor: Történelem dióhéjban. In: Németh György (szerk): Ércnél Maradóbb. Corvina. Bp, 1998.

Borhy László (szerk): Római történelem szöveggyűjtemény. Osiris. Bp, 2003.

Brandt, Hartwin: Az ókor alkonya. Corvina. Bp, 2006.

Chadwick, Henry: A korai egyház. Osiris. Bp, 2003.

Euszebiosz Egyháztörténete (ford: Baán István). Szent István Társulat. Bp. 1983.

Ferrero, Guglielmo: Az ókori civilizáció bukása. Holnap kiadó. Bp, 1993.

Havas László – Hegyi W. György- Szabó Edit: Római történelem. Osiris, Bp, 2007.

Krawczuk, Alexander: Nagy Konstantin. Gondolat. Bp, 1981.

Lactantius: A keresztényüldözők halála. In: Adamik Tamás (szerk): Az Isteni gondviselésről. Helikon. Bp, 1985.

Ladocsi Gáspár: Keresztényüldözés a római birodalomban. Szent István Társulat. Bp. 2018.

Ezt olvastad?

2021. november 19-én elhunyt Schöpflin György történész-politológus professzor, az Európai Parlament (2004–2019) volt képviselője. Nem sokkal elhunyta előtt különleges, oral