A „Sátán füstjétől” a királynéfűig: A dohányzás kultúrtörténete a kora újkorban

Az Egészségügyi Világszervezet felmérése alapján napjainkban több, mint 1 billióan élnek a dohányból készülő élvezeti cikkekkel, miközben a dohányzás különböző formái általánosan elterjedtté és elfogadottá váltak a világban bármely táján. Mivel azonban a dohánynövény eredete az Újvilágba tehető, ezért a dohányzás gyökereit is ott kell keresnünk. Noha a különböző illatos levelek parázson füstölése az Óvilág hagyományaiban is fellelhetők, az európai felfedezők által merőben új szokás honosodott meg a kora újkori Európában az amerikai kontinensről érkező, kezdetben egzotikusnak tetsző dohánynövény felhasználásával. A dohányzás különféle módjai közül a pipázás megjelenésének és elterjedésének körülményeit kívánjuk bemutatni, rövid kitekintést téve a Kárpát-medence kapcsolódó hagyományának kialakulására is.

A füstölés kora

A 16. századig az Óvilágban arra kényszerültek, hogy az Újvilág felfedezéséig ismeretlen dohány helyett más, hasonlóan „mámorító” hatású növény leveleit füstöljék. Amerika felfedezése előtt tehát Európában nem beszélhetünk dohányzásról csupán a füstölés különböző jellegeiről, így ezt az időszakot a szakirodalom a füstölés korának írja le. A füstölés megjelenése az őskorra nyúlik vissza, amikor az ember megszelídítette a tüzet. Feltételezhetően amikor az ősember a tűz kialvása ellen valamilyen növényt dobott a parázsra, akkor és tapasztalhatta először meg, hogy azok kellemes illatot árasztanak. Csakhamar eljutott az emberiség az őskor-ókor fordulóján ahhoz az elképzeléshez, hogy a különböző illatos növényeket égetése az isteneknek tetsző cselekedetet volt, hiszen azok finom illata az égbe felszállva eljutott az istenekhez.

A szokás elterjedése a sokszor titokzatos és olykor félelmetes jelentéssel felruházott füst iránti mágikus tiszteletnek tudható be, amelyre több embercsoport is – gyakran egymástól időben és térben függetlenül – felfigyelt. Az ókorban több történetíró lejegyezte, miképp füstölnek különböző, egymástól óriási távolságokra élő népek. Példának okáért Hérodotosz görög történetíró elsőként adott hírt írásban a füstölésről, amikor az Araxész szigetén és a Boryszthenész vidékén élő masszagétákról írt. Ezek a „szkíták” egy ismeretlen növény leveleit vetették a tűzre, amit körül ültek, hogy beszívhassák a felszálló füstöt. A történetíró által említett növény valószínűleg a kender vagy Cannabis sativa lehetett, amelyet mai nevén marihuánaként ismerünk. De a felszálló füst fontos szerepet játszott a maguknál az ókori görögöknél is. Gondoljunk csak Püthia jövendöléseire, amelyek a delphoi szentélyben Apollón gőzeinek és felszálló füstjének mámorában váltak lehetővé.

Az ókori Egyiptomban a tömjénnek, eme gyantaszerű anyagnak volt fontos, a túlvilággal kapcsolatos jelentősége, nem véletlenül helyezték azt a halottak mellé. Eredetileg az Arab-félszigetről érkező karavánkereskedők hozták be Egyiptomba, de általuk az egész Közel-Keleten elterjedt kellemes, bódító illata révén, amelyet akkor árasztott, ha parázsra szórtak. A történelmi Palesztinában, a Szent Sátorban, majd a jeruzsálemi templomban naponta kétszer, reggel és este mutattak be füstáldozatot a szövetség ládája előtt. Az illatáldozatot az előre, sorshúzással kiválasztott pap végezte el és ez idő alatt csupán ő tartózkodhatott a szentélyben. A nagy engesztelés napján – jóm hakkipurim – az áldozatot csak akkor lehetett bemutatni, ha füstfelhő borította be a szövetség ládáját. Az erre használt füstölőszer egy összetett illatkeverék volt, ami gyantából, szagos borostyánból és erős illatú mézgából állt. Az ókori görögök és rómaiak a füstöt – a szertartásokon kívül – gyógyításra használták fel. Hippokratész, a híres ógörög „orvos”, a női betegségekre ajánlotta, amíg a rómaiak egyes  növények füstjét beszívva, azaz „inhalálással” a köhögést próbálták orvosolni.

Az 1. században élő Idősebb Plinius írt le először egy pipához hasonló eszközt, amelyből a füstöt egy nádszálon keresztül szívták. Az első pipázásra utaló leletek a vaskorból származnak, ugyanis több európai lelőhelyről – a mai Hollandia és Dánia területén, Londonban és Rómában –  kerültek elő apró agyagpipák. De a kelta szállásterületeken bronzból és agyagból készült pipák is előkerültek, s feltételezhetően a rómaiak a keltáktól vették át a pipa használatát. A leletek méretét és egyéb jellemzőit figyelembe véve – a dohány megjelenése előtt – ezek a tárgyak különböző rituálék részét képezték, esetleg gyógyításra szolgáltak, és élvezetszerzés céljából egyáltalán nem pöfékeltek velük. Az amerikai kontinens felfedezésével vált élvezeti cikké a dohány, s így válhatott a pipa csaknem nélkülözhetetlen, a mindennapi életben is meghatározó segédeszközzé.

Amerika, a dohány őshazája

A dohány őshazája és ezzel együtt a dohányzás elterjedésének központja Közép-Amerika volt, ahol a helyi őslakosság kábító-bódító hatása miatt használta. Kezdetben a papi réteg vette igénybe a révület elérése céljából, hogy ezáltal is közelebb kerüljenek isteneikhez. A révület állapotát különleges szakrális állapotnak vélték, s nézetük szerint ekkor az isteneik szállták meg őket. Később a dohányzás elterjedt az alsóbb rétegek körében is és kortól függetlenül, fiatalok és öregek egyaránt éltek vele, noha ekkor már nem rituális célból, hanem élvezetszerzés okán. A közép-amerikai őslakók a dohányt szivarrá sodorták és nádszálba dugva szívták. De előfordult, hogy agyagból, kőből, fából készített, hengeres szipkákat használtak, amelyekből merőlegesen tartva szívták ki a füstöt. (Az egykori maja kultúra területén meglelt híres palenquei domborművön egy dohányzó pap látható, amint a szivar alakúra összecsavart dohányt szív.) Dél-Amerikában, elsősorban az Andok vidékén bagóztak, azaz a dohányt elkeverték mézhez hasonlatos édesítővel, majd megrágták.

Az északi-amerikai őslakosság alakította ki a kényelmesen tartható, „görbülő” pipát, amelyet kalumetnek hívtak és méteres hosszú szárral rendelkezett. (A legrégebbi pipákat a Mississippi medencéjében az úgynevezett pipahantokban fedezték fel.) A szárat általában sastollakkal vagy szalagokkal díszítették, a pipák feje pedig cserélhető volt, sőt egyes leletek tanúsága szerint azok nagy gonddal faragott míves emberi vagy állati alakokat mintáztak. Amellett, hogy a pipáikat másképp használták, más anyagokból is készíttették, többek között felhasználtak zöld és vörös köveket, sőt márványt is. Az aktuálisan kézbe vett pipa színe önmagában is üzenetet hordozott: a fehér pipa tükrözte a békét, míg a vörös a háborút. 17-18. századi európai utazók úgy gondolták, hogy a pipázás az indiánok esetében a napkultusszal volt összeköthető. Az egyik hiedelemmonda szerint a nagy özönvíz idején a vörös emberek a Pipa-hegység környékére menekültek, ahol kővé változtak. A veszély elmúltával a Nagy Szellem ennél a hegységnél tanította meg az embert a pipázásra. Ettől kezdve messze földről érkező indián törzsek a vörös kőért látogatták meg a hegységet.

A dohány megjelenése a kora újkori Európában

A kora újkor hajnalán, 1492 októberében Kolumbusz Kristóf megtalálta az általa Indiának hitt amerikai földrészt, s legénységével együtt az első európaiak között volt, akik a dohányzás jelenségével találkozott. Bartholomeo de las Casas későbbi chiapai püspök[1] jegyezte le Kolumbusz felfedezéséhez fűzött jelentésében, hogy november 2-án a kiküldött felderítők egy érdekes szokással találkoztak:

... útközben sok indiánnal találkoztak, férfiakkal és nőkkel, akik egy kis tüzecskét vittek maguk előtt, amely egy növény leveleiben izzott, s amelynek összetört leveleit egy nagyobb szárított levélbe göngyölik, s így egy olyan hengert formálnak, mint azok a kis petárdák, amelyeket a gyermekek pünkösdkor készítenek. A levélgöngyöleget az egyik végén meggyújtják, másik végét a szájukba veszik, s füstjét lélegzetvétel közben beszívják. Ettől egész testükben nyugalom árad szét. Az indiánok úgy vélik, hogy ez minden fáradságot eloszlat. Ezek a petárdák, vagy ahogy ők maguk nevezik „tabagos”… (Levárady 1994: 19)

A felfedezők először idegenkedtek a látványtól és nem kísérelték meg kipróbálni ezt a különösnek vélt szokást. Második expedíciójára Kolumbuszt elkísérte Paulus Romanus barát is, aki Haiti szigetén maradt és így több lehetősége adódott megfigyelni az indiánok szokásait. Ennél fogva nem meglepő, hogy a barát az elsők között írt a dohánynövényről. Leveleiben többek között arról tudósított, hogy Santo Domingo szigetén az őslakók az összesodort levelekkel a szájukban azért füstölnek, hogy elriasszák a szúnyogokat. Ugyanakkor azt is leírta, hogy e füsttől kábulatba is estek. A szép piros virágú növény létezése gyorsan felkeltette az ibériai természettudósok érdeklődését, ismereteik és leírásaik  füveskönyvek részeként Európába különböző területeire jutottak el.

Az európaiak tartózkodása a dohánytól azonban alábbhagyott, s az új földrészre látogató matrózok hamar eltanulták az őslakóktól a dohányzás mikéntjét. Nagyobb mennyiségű dohánnyal a készletükben az új időtöltési formát az európai kikötők kocsmáiban pöfékelve hirdették. A különböző felfedezőutakról hazatérőkre váró bámészkodók a spanyol kikötőkben megdöbbenve látták, hogy a tengerészek orrából dőlt a füst. A megdöbbenésnek az lett a vége, hogy a spanyol inkvizíció ördögi cselekedetnek, istenkáromlásnak és károsnak bélyegezte a szenvedélyt. Feljegyzések tanúskodnak arról, hogy egy bizonyos Rodrigo de Jerez nevű tengerészét börtönbe vetettek, mert nem tudott leszokni a dohányzásról.

A dohány európai elterjedésében Jean Nicot de Villemain és Sir Walter Raleigh játszott meghatározó szerepet. Nicot Portugáliából vitt I. Ferenc francia király és Medici Katalin udvarába dohánypalántákat, ahol az orron keresztül felszívott dohánypor segítségével meggyógyította Katalin krónikus fejfájását. A gyógyulásnak francia földön híre ment, s a dohány herba reginae, azaz királynéfű néven vált ismertté. Később II. Ferenc francia király Nicot emlékének szentelve a dohányt „Herba Nicotiana”-nak keresztelte el. Posselt és Reimann 1828-ban ezen elnevezés nyomán nevezte el a dohány hatóanyagát nikotinnak.

Jean Nicot bemutatja Medici Katalin francia királynénak a dohányt (Forrás. wikipedia.org)

A francia udvari esetet követően a dohányt már Európa-szerte csodás hatású, betegségeket elűző gyógynövényként kezdték emlegetni. Ezt követően ismerte meg az angol Sir Raleigh, Erzsébet királynő tengerészadmirálisa az észak-amerikai indiánok pipáit, s hamarosan maga is szenvedélyes dohányossá vált. Egy anekdota szerint, amikor kertésze először látta pipázni urát, azt gondolta, hogy „kigyulladt a gazdája”, és ezért nyakon öntötte egy vödör vízzel. Az 1570-es években Angliában is ismertté vált a dohány, sőt az előkelő körökben elfogadott szokássá lépette elő pipázás, s attól kezdve senki sem csodálkozott egy-egy pöfékelő lordon. Állítólag, egy korabeli angol lord annyira megszerette a pipáját, hogy amikor vélt vagy valós politikai túlkapásai miatt a királynő a Tower börtönébe zárta, azt oda is magával vitte, sőt a vesztőhelyre menet is a szájában füstölgött a pipa.

Anglia első pipása: a pöfékelő Sir Raleigh és megijedt szolgája (Forrás: wikipedia.org)

I. Jakab angol király azonban először 1603-ban uralkodói véleményben majd 1621-ben Misocapnus címen íródott röpiratában kelt ki a dohányzással és a „Sátán gyomjával” szemben. A dohányellenes munka kiadását több tényező ösztönözte: egyrészt a halászfeleségek arra panaszkodtak, hogy uraiknak potenciaproblémát okozott a dohányzás, másrészt a világkereskedelemben dohánymonopóliumra törekvő spanyol kereskedők sem tettek jót az angol államháztartásnak.

Kedves Polgártársak! Hagyjátok abba végre ezt az őrültséget, amelyet szégyenből fakadt tévedésből fogadtatok el és korlátoltságból használtatok: őrültség ez, amely az istenség haragját lángra gyújtotta, a testi egészséget legyengíti, a vagyont kikezdi, a nemzet méltóságát elhomályosítja… szaga undorító, káros az agyvelőre és a fekete füst kigőzölgése leginkább a pokol fortyogásához hasonlít. (Királyi vélemény 1603-ből)

Hollandia és a nyugati pipakészítés hagyományai

A napjainkban ismert pipa valószínűleg a Hollandiában nyerte el az alapformáját és innen terjedt tovább a világ többi részére, noha maga a pipa egyes jellegzetességei korról korra változtak. A pipakészítéssel kapcsolatos ismeretek angol diákok és katonák révén jutott el Hollandiába, ahol hatalmas pipakészítő-műhelyek épültek, amelyek tucatszámra ontották magukból a cseréppipákat. (A Stuartok dohányzást tiltó rendelkezései az angol műhelyek áttelepülését is ösztönözték.) A pipamanufaktúrák a 17. században nagy fejlődésnek indultak, és 1720-ra tizenötezer személy élt a dohányzási segédeszköz készítéséből. Kezdetben az Európába érkező dohánylevelet összesodorva szívták, de hamarosan megjelentek az első cserépből készült pipák. A cserép mellett területtől és elérhető anyagoktól függően a pipa készülhetett valamilyen kőzet, ásvány megmunkálásával – ezek voltak a gyakran faragott motívumokkal díszített tajékpipák –, de az igényesebb és pénzesebb vásárlók rendelkezésére állt a porcelánbetétű pipa, amíg a szegényebb fogyasztói igények kiszolgálására készítették kukoricacsutkából a csutkapipát.

A pipákat alapvetően két részre, fejre és nyakra oszthatjuk. Az előbbiben található a tűztér vagy kazán, az utóbbiban a füstcsatorna vagy füstjárat. A nyugati kora újkori pipákra jellemző volt a kicsi fej és vékony szár, s az egész pipát egyben égették ki. A fej tehát nem volt leválasztható a nyaktól, s e miatt a pipa – de a méretéből adódóan is – felettébb törékeny volt. Hibája ellenére a pipafajtát egészen a 20. századig gyártották, s díszes tokban tárolva igyekeztek megóvni. (A 20. századtól tért hódító másik pipafajta esetében a nyak nemcsak lerövidült, hanem leválaszthatóvá vált róla a fej.)  Hollandiában a dohányt kezdetben patikusok árulták, később viszont széles körben forgalmazott, olcsó élvezeti cikké lépett elő. (A fogadósok külön dohánykészletet tartottak fenn vendégeik számára.) Ebből kifolyóan szinte mindenütt dohányoztak, a házakban, a hivatalokban, az üzletekben, a fogadókban, de néha még a templomokban is. A férfiak mellett az asszonyok is előszeretettel hódoltak e szenvedélynek, s ha felekezetileg vizsgáljuk a jelenséget, akkor kiderül, hogy attól egyedül az anabaptisták tartózkodtak, akik erkölcstelennek kiáltották ki a szokást.

A pipázás meghonosodásában az európai seregeket megmozgató harmincéves háború (1618–1648) is meghatározó szerepet játszott. A dohányzás nyújtotta kellemes érzéssel – tiltás ide vagy oda – a pöfékelő angolok révén ismerkedett meg a többi katona. A hazatérő katonák és az olcsó holland tucatpipák által az egész kontinensen megismerték a „dohányivás” kezdetben furcsa szokását, s a politikailag és vallásilag széttagolt Német-római Császárság mellett Svájcban, Svédországban és a magyar területeken is szokásba jött a pipázás. Az angol kereskedő társaságok révén a dohányzás a Baltikumban és Oroszországban, a hollandok révén Fokföldön és az indonéz szigetvilágban, a spanyolok és portugálok révén a Távol-Keleten és Nyugat-Afrikában, az észak-itáliaiak révén – az újabb kutatások tükrében – pedig az Oszmán Birodalomban honosodott meg.

Időben előrehaladva a fej mérete növekedett, amely a dohány árának fokozatos csökkenésére vezethető vissza. A fej számottevő növekedése – Európa-szerte – a 18. század közepétől figyelhető meg, egészen a 19. századig, amikor elérte a legnagyobb méretét. A fej és a szár által bezárt szög hasonlóképp koronként változást mutat. Kezdetben a tompaszögű kapcsolódás volt népszerűvé, de 18. század során hegyesszögűvé vált a fej és a szár találkozása. (A török kori magyar pipák esetében a derékszögű kapcsolódás volt a legjellemzőbb.) Ezek mellett a szár hossza is lépésről lépésre rövidebbé vált a 19. századdal bezáróan.

A pipázás elterjedése a Kárpát-medencében

A dohányzás elterjedése a Kárpát-medencébe az 1570-es évek környékére tehető, s maga a szokás két irányból, nyugatról és délről érkezhetett a régióba. A régészeti leletek tükrében – amelyek között számottevő a török típusú pipaforma – a pipázás meghonosodásában e vidéken nagyobb hatással volt az Oszmán Birodalom, noha I. Ferdinánd (1526–1564) és I. Miksa (1564–1576) uralkodása alatt érkezett spanyol segédcsapatok révén a nyugati hatás sem hanyagolható el. A holland pijp, a német Pfeife és az angol pipe elnevezés – a török lüle-lel szemben – egyértelművé teszi a nyugati hatást a pipa magyar elnevezése kapcsán. Ezzel szemben a dohány neve biztosan az arab-perzsa eredetű, oszmán-török duhan-ból származik, ami füstöt jelent. A nyugati tubak vagy tabaka szavak csak a 17. században kerültek be a korabeli magyar szókészletbe, de nem tudták háttérbe szorítani a dohány szó használatát. A drinápolyi békét követően (1568) a Hódoltság területére könnyen eljuthatott a csibuk nevű török pipa, amit a nyugati társától alakja és alkotórészeinek kialakítása különböztetett meg. A típus esetében a pipafej nem tompaszögben kapcsolódott a szárhoz, hanem derék- vagy hegyesszögben. A másik fontos tulajdonsága, hogy a szár és a fej nem volt egybeformálva kiégetve. A gyakorlatban a szárat egy faszipkával helyettesítették, amelyet a fejhez illesztettek, így ez a pipatípus kevésbé volt törékeny. E tulajdonsága miatt vált valószínűleg szinte egyeduralkodóvá a Kárpát-medencében a pipafajta, amely a királyi Magyarország területén szolgáló nyugati zsoldosok körében is népszerűvé vált. (Az Alföldön, Dunántúlon, Nyitrán, Gömör és Zemplén megyében az elfogott portyázó török katonák révén ismerkedett meg a magyar népesség a dohányzással és a török pipával.)

Az legelső dohánypalántát Bornemissza Pál erdélyi katolikus püspök (1553–1579) hozta be a Kárpát-medencébe, aki 1568-ban egyben királyi helytartó is volt Miksa udvarában. Az első száraz dohányt pedig 1576-ban egy török követ hozta Báthori Kristóf erdélyi vajdának (1576–1581). A források szerint a málhás szekérsorokban érkező szárított, illatos, sárga dohánylevélkötegeket meglepődve fogadta a vajda, s az akkori rossz nyelvek szerint Báthori nem tudott mit kezdeni az ajándékkal. Később Bethlen Gábor fejedelem (1613–1629) a konstantinápolyi pasától, Gurcsi Mehmedtől kapott míves pipákat ajándékba. Az ajándék azonban ez esetben is célt tévesztett, hiszen Bethlen sem tudott mit kezdeni a különös eszközzel és a hozzá kapcsolódó szokással. A pipázás Erdélyben majd csak II. Rákóczi György fejedelemsége (1648–1659) alatt terjedt általánosan el. Apafi Mihály későbbi fejedelemnek (1661–1690) viszont kevésbé tetszett e szokás, ugyanis 1663 októberében az érsekújvári hadakozás során nikotinmérgezést kapott a mértéktelen pipázás miatt. (Ali budai pasától kapott száraz dohányt.) Ezt követően törvényt adott ki, amelyben betiltotta a dohányzást Erdélyben, majd az 1670. évi gyulafehérvári országgyűlésen a dohány behozatalát is betiltották. Akit pipázáson kaptak a társadalmi rangja szerint részesült büntetésében: a főnemeseknek 50, a köznemeseknek 12, a jobbágyaknak 6 forintot kellett fizetniük. A későbbi országgyűléseken e rendelkezést többször megerősítették, mivel nem volt foganatja a tilalomnak.

Magyarországon a dohánytermesztés a 18. században vette kezdetét, noha a bécsi udvar – pénz szűkében – többször bevezette majd eltörölte a dohánymonopóliumot. A török kiűzését követően egy ideig a jobbágyak dohányt is termesztettek, de miután törvénybe iktatták a termés kötelező – és árun aluli – értékesítését a földesúrnak, felhagytak azzal. A dohánytermesztés ennél fogva a nagybirtok monopóliuma maradt Magyarországon egészen az áprilisi törvények elfogadásáig, amellyel eltörölték többek között a nemesség gazdasági kiváltságait is.

Áttekintés

A tűz felfedezése óta a kellemes, finom illatú növények égetése a különböző kultúrák részét képezték rituális és gyógyítási célból kifolyólag. Az amerikai földrészen a dohány termesztése és maga a dohányzás olyan széles körben elterjedt szokás volt, amely az első európai felfedezőket először megdöbbentette, olykor megbotránkoztatta. Az őslakosok furcsa füstölő növényével azonban csakhamar megbarátkoztak az ibériai matrózok, akik nemcsak magát a szokást, hanem nagy mennyiségű szárított dohányt is magukkal hoztak az öreg kontinensre. Se egyházi, se uralkodói tilalom nem szabhatta útját a dohányzás terjedésének, s a 17. századra – a kereskedőtársaságoknak és a harmincéves háborúnak köszönhetően – a dohány nemcsak ismert, de mindennapi élvezeti cikkévé nőtte ki magát szerte Európában. Az észak-amerikai őslakosság pipázási hagyománya angol közvetítéssel jutott el Hollandiába, amely a kora újkori Európa pipakészítő-műhelyévé avanzsált. A nyugati pipákkal párhuzamosan, de azoktól függetlenül fejlődött ki a török típusú pipa, amely az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt álló vagy a Portával szövetséges területeken – így a Hódoltságban és az Erdélyi Fejedelemségben is – terjedt el. A dohányárak csökkenésével fordított arányosságban nőtt a pipafej, s ezzel együtt a dohánnyal megtömhető tűztér nagysága is a kora újkor folyamán, amíg az újkorra elérte maximális kiterjedését. A dohányipar gépesítése és a cigaretta tömeggyártása a 20. század első felében azonban gyorsan háttérbe szorította pipázást, s az egykoron általános megszokott pöfékelő polgárok látványa napjainkban kuriózum számba megy.

Báló Zoltán

Külső hivatkozások:

Braudel 1979: Braudel, Fernand: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus XV-XVIII. század, 1979 Budapest.

Crole 1999: Crole Robin: A pipa: Egy nemes hagyomány tudománya és varázsa, 1999 Budapest.

Dáné 1988: Dáné Tibor: Bevezető: Kolumbusz hajónaplója, szerk.: Benkő Samu-Horváth Andor, 1988 Budapest.

Gaál 2004: Gaál Attila: Hódoltságkori cseréppipák a Wosinsky Mór Múzeum Gyűjteményében, Wosinsky Mór Múzeum Évkönyve XXVI. 2004.

Gál 1985: Gál Éva: A sátán füstje: Fejezetek a dohányzás történetéből, 1985 Budapest.

Gerő 2004: Gerő Győző: A magyarországi oszmán-török régészet és épületkutatás története, OpscHung III. Budapest, 2002.

Haider 2000: Haider Edit: A dohányzás elterjedése Magyarországon: A magyar pipa története,  2000 Budapest-Keszthely.

Levárdy 1994: Levárdy Ferenc: Pipázó eleink, 1994 Budapest.

Marék 1970: Marék Antal Dr.: Dohányosok könyve, 1970 Budapest.

Osskó 2000: Osskó Irnák: A dohányzás útja Amerikából Európába, 2000 Budapest-Keszthely, 14-19.

Remethey 1937: Remethey Fülepp Dezső: A dohányzás története, 1937 Budapest, 7-251

Robinson 1985: R.W. Robinson: Tobacco Pipes of Corinth and of the Athenian Agora, Hesperia 54/2, 1985. 

Szerb 1991: Szerb Antal: Kolumbusz útinapló, 1991 Budapest.

Szigeti 2006: Szigeti Jenő: A dohányzás kultúrtörténete, szerk.: Kovács Gábor-Manchin Róbert, 2006 Budapest.

Takács 1964: Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon, 1964 Budapest.

Tomka 2000: Tomka Gábor: Régészeti feltárásokból származó XVII-XVIII. századi cseréppipák. 2000 Budapest-Keszthely, 25-32.

Zumthor 1985: Zumthor, Paul: Hollandia hétköznapjai Rembrandt korában, 1985 Budapest.

[1] Noha Kolumbusz eredeti hajónaplója elveszett, de Ferdinánd király és Izabella királynő, másolatot készített róla. Az egyik lemásolt naplópéldány Casas püspök birtokába került, aki az elsők között írt Amerikáról. Írásába a naplórészeket emelt be saját kiegészítő szöveggel ellátva azokat.

Ezt olvastad?

Az 1990-es évek elején a kelta kisnépek reneszánsza köszöntött be Hollywoodban. Az évtized során számos amerikai film idézte meg a
Támogasson minket