„Egészséges párbeszédre van szükség a társadalom és a történészszakma között” – interjú Tóth Ferenccel

Tóth Ferenc történész a magyar–francia kapcsolatok történetét kutatja, különös tekintettel a 17. és 18. századra. Behatóan foglalkozott a franciaországi magyar emigrációval, a francia külügy szolgálatába lépő magyar diplomatákkal és ügynökökkel, a franciaországi huszárezredek történetével, a kora újkori magyar katonai gondolkodás európai kapcsolataival, a kisháborús taktika történetével. Akadémiai doktori értekezését a 18. századi magyar származású francia diplomata, François de Tott diplomáciai és katonai tevékenységéből írta. A Magyar Tudományos Művek Tára szerint huszonöt könyvet jegyez, amelyek közül tizenegynek szerzője, tizennégynek szerkesztője. Szerzői kötetei – két kivétellel – francia nyelven jelentek meg, így nem csoda, hogy idén a francia nemzeti ünnep alkalmából az Akadémiai Pálmarend lovagi fokozatával tüntették ki. A jelenleg az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete tudományos tanácsadójaként dolgozó Tóth Ferenccel az Újkor.hu főszerkesztője, Szőts Zoltán Oszkár beszélgetett.

Tóth Ferenc. Fotó: Szőts Zoltán Oszkár

Újkor.hu: Portré rovatunktól nem szokatlan módon először is arról érdeklődnék, hogy miként kezdtél érdeklődni gyerekkorodban a történelem iránt, és miért pont történelem-francia szakra mentél gimnázium után?

Tóth Ferenc: Valójában kicsit beleszülettem a történelmi közegbe. Szentgotthárdi, nyugat-magyarországi származású vagyok, majd nagyon fiatal koromban a szüleim Jákra költöztek. Meghatározó élmény volt az ottani gyönyörű templom közelében élni. Gyakran lerajzoltam, nézegettem, és a hatására még általános iskola alsó osztályában elkezdtem utánaolvasni a középkori történelemnek. Emlékszem egy alkalomra, amikor zálogosdit játszottunk, és azt javasoltam, hogy azzal lehessen kiváltani a zálogot, hogy az illető felsorolja az összes Árpád-házi királyt – amivel még a tanáraimat is alaposan megleptem, nemhogy a többi gyereket. Nagyon szerettem olvasni, regényeket, népszerűsítő irodalmat, a Képes történelem sorozat köteteit…

Mindent, amihez hozzáfértél otthon és az iskolai, illetve községi könyvtárban?

Igen. A szüleimnek is elég szép könyvtára volt, a helyi könyvtárban is szívesen láttak, aztán gimnáziumban még inkább megnyíltak a lehetőségek. A könyvtári közeg mindig nagy hatással volt rám. A történelem tehát egészen kis korom óta érdekelt, a francia nyelv pedig a gimnáziumban jött. Kicsit a véletlennek köszönhetően kerültem a francia tagozatra, mert az általános iskolában egy kis adminisztratív bakit követtek el, amikor összeállították a gimnáziumi felvételim iratait – nem jelölték meg a választható nyelvet. Akkoriban az volt a szokás, hogy akinek nem volt világos a papírjaiból, hogy milyen nyelvet akar tanulni, azt a kisebb nyelvek felé terelték. Így kerültem én Szombathelyen a Kanizsai Dorottya Gimnázium francia tagozatára, méghozzá olyan osztályba, amelynek a diákjai korábban már hat évet tanultak franciát. Az első egy-két év kicsit nehezebb volt, de mind a tanárok, mind az osztálytársaim sokat segítettek, és végül megszerettem a nyelvet, bekerültem az erősebb csoportba, majd a fakultációra. Nemcsak az órákon képeztem magam, hanem francia nyelvű adásokat hallgattam a rádión, és volt egy levelezőtársam is, akitől szintén nagyon sokat tanultam. Gimnázium végére pedig már történeti munkákat is olvastam franciául.

Ezek szerint nem is volt kérdéses addigra, hogy történelem-francia szakpárra jelentkezz?

Mondhatjuk, hogy már harmadik gimnáziumban adottnak tűnt a szakpár is, és az is, hogy tanítani szeretnék. Kicsit haloványan bennem volt, hogy nyitni lehetne a tudományos karrier irányába, de ebben a korban azért az ember ezt még nem meri ilyen határozottan megfogalmazni. Szerepeltem OKTV-n, voltak egyéb próbálkozásaim is, amelyek mind ezt erősítették, a tanáraim pedig támogattak. Gyakorlatilag egyenes út vezetett az egyetemig.

Szegeden tanultál tovább, ami elég messze esik Vas megyétől, ahol addig éltél. Miért pont oda mentél?

Szeged számomra nagyon szimpatikus város volt, ráadásul nagyon jó híre volt az ottani franciás képzésnek. Akkoriban egyáltalán nem volt ritka, hogy nyugat-magyarországi diákok járjanak oda, mivel az volt Budapest után a legközelebbi elérhető bölcsészkar. Pécsett akkor kezdett kialakulni, megerősödni a bölcsészképzés, a közlekedés pedig elég nehézkes volt. Amikor a kötelező egy évi katonaság után elkezdtem a tanulmányaimat, kifejezetten sok hallgatótársam jött Győr-Sopron vagy Vas megyéből. Más időszak volt ez, mint a mostani. Az akkori diákok sokkal kevésbé jártak haza.

Tóth Ferenc. Fotó: Szőts Zoltán Oszkár

1986-ban kezdted meg a felsőfokú tanulmányaidat. A kommunizmus végnapjait és a rendszerváltást tehát pont egyetemistaként élted meg. Hogyan emlékszel vissza a hallgatói létre?

Igen, abszolút benne voltunk a különböző mozgolódások sűrűjében. Szeged alternatív egyetemnek számított, ott volt a legalacsonyabb a KISZ-tagok száma, kifejezetten erős volt az ellenzéki, nyitott gondolkodás. Számos tanárunk aktívan politizált, éreztük magunkon a nagy nyitást. Kézről kézre jártak a különböző nyugati munkák, az egyetemi könyvtárban pedig bőséges francia nyelvű szakirodalom állt rendelkezésre. A régebbi még a kolozsvári egyetemről átmentett könyvtárból maradt meg, az újabb pedig az egyetem által kialakított intenzív cserekapcsolatok révén került oda. A tanáraim segítettek, hogy hozzájussunk a legmodernebb nyugati szakirodalomhoz, és az ember igyekezett, hogy a vizsgákra készülés során a lehető legtöbb szempontot megismerhesse. A rendszerváltás ott ért minket az egyetemen, folyamatosan zajlottak a tüntetések, és szép lassan eljött az 1989-es év. Érdekes módon ’89 nyarát részben Franciaországban töltöttem, így kicsit innen és onnan párhuzamosan tudtam nézni az eseményeket. A vasfüggöny megnyitása különösen nagy horderejű volt. Amikor Németországon átutaztam, a magyarokat mindenütt hősként ünnepelték. Ezek olyan pillanatok, amelyek örökre megmaradnak az emberben.

Említetted, hogy középiskola végén még tanárnak készültél, de már haloványan megfogalmazódott benned a kutatói pálya lehetősége. Az egyetemen vált ez elsődlegessé?

Annak idején mindenki tanár szakos volt. Ritka madárnak számított az, aki leadta a tanári képzést, és csak bölcsészdiplomát szerzett. Akkor lehetett kiugrani a tanárságból, ha az illető bennmaradt demonstrátornak, illetve felkínáltak neki egy tanársegédi állást, miután végzett. Ez persze csak szűk kör számára adatott meg, de azért mindig akadt egy-két ember évfolyamonként. Esetemben kicsit másként alakult az élet, mert közbejött a rendszerváltás, ami nagy, külföldi ösztöndíjak formájában megnyilvánuló lehetőségeket hozott. Egyetem alatt volt egy sikeres tudományos diákköri szereplésem, voltak önálló kutatásaim, publikációim, és felmerült, hogy én is megpályázhatnék egy külföldi doktori ösztöndíjat. Ez ekkor viszonylag könnyű volt, mert a francia kormány akkoriban különlegesen sok ösztöndíjat ajánlott fel Magyarországnak. Beadtam egy pályázatot, először egy posztgraduális diplomára, amit DEA-nak neveztek, és a doktori előkészítését célozta. Az Institut National des Langues et Civilisations Orientales (Élő Keleti Nyelvek Intézete) fogadott, mivel magyar történelemmel és irodalommal itt foglalkoztak hivatalos szinten Franciaországban. Utána a Sorbonne-ra kerültem, Jean Bérenger professzor keze alá.

Nahát, te is? Molnár Antal igazgató úr is Jean Bérengert említette a vele készített interjúm során.

Így van. Jean Bérenger a kora újkori közép-európai történelem neves szakértőjének számít mind a mai napig. Akkoriban a Sorbonne Közép-Európai Történeti Intézetét vezette, több nyelven beszél, köztük magyarul is. Azok közé a francia történészek közé tartozik, akik rendszeresen megfordultak Magyarországon. Tudni kell, hogy 1967–1968 folyamán a magyar és francia történészek felvették a kapcsolatot egymással, amiben francia részről Fernand Braudel, magyar részről az MTA Történettudományi Intézete játszotta a kulcsszerepet. Lehetőség nyílt arra, hogy magyar történészek Franciaországban kutassanak, illetve fiatal francia hallgatók vagy frissen végzett történészek Magyarországra jöjjenek. Jean Bérenger az egyik első volt közülük, és nagyon jó emlékeket őrzött itteni tartózkodásáról. Nyilván a magyar történelmet Magyarországon lehetett legjobban elsajátítani, de olyan tudósokkal is megismerkedhetett, mint Benda Kálmán, akit az egyik legfontosabb mesterének tekintett.

Ez meglepő, tekintve, hogy az 1960-as évekről beszélünk.

Ebből is látszik, hogy az MTA Történettudományi Intézete nem egy kommunista propagandaműhely volt, hanem komoly munka folyt benne. Az idelátogató nyugati történészek olyan kutatókkal találkozhattak itt, akik a két világháború közötti magyar tudományosságot hozták magukkal, nagyon magasan képzett, szakmailag felvértezett, erős nyelvtudással rendelkező emberek voltak. Jean Bérenger itt szerezte meg gyakorlatilag a doktori disszertációja megírásához szükséges legfontosabb tudást és képességeket, így kicsit az Úri utca (az MTA Történettudományi Intézete akkori székhelye – a szerk.) tanítványának tekintette magát. Ő tehát a magyarokra kifejezetten jóindulattal tekintett, több magyar tanítványa lett, és ő egyengette az én doktori kutatásaimat is.

A doktori tanulmányaid alatt végig Franciaországban éltél?

Nem. Ez az időszak folyamatos ingázással telt. A képzésem úgynevezett co-tutelle rendszerben zajlott, ami azt jelentette, hogy az ember kapott évente egy hathónapos franciaországi ösztöndíj-kvótát, tehát nem tartózkodhatott végig ott, hanem jött-ment folyamatosan. Itthon már családom volt, gyerekeim születtek, ezért kicsit arra a módszertanra kényszerültem, hogy az adatgyűjtést Franciaországban végeztem, a feldolgozását pedig itthon. 1995 decemberében sikerült megvédenem a dolgozatot.

A doktori értekezésedet a 18. századi franciaországi magyar emigráció történetéből írtad. Hogyan találtad meg ezt a témát?

Már gimnazista koromban nagyon érdekelt a kora újkor, ezen belül pedig a 18. század. Az akkori történettudomány kifejezetten sokat foglalkozott a Rákóczi-szabadságharccal, és az utána jövő évtizedekkel, olyan neves kutatókkal, mint Köpeczi Béla vagy R. Várkonyi Ágnes. Jól emlékszem az 1976-os Rákóczi-év eszméletlen könyv- és publikációs áradatára, ami már gyermekként megfogott. Az is ismert volt, hogy a magyar és a francia történészek kapcsolatai, ahogy már említettem is, kifejezetten intenzívnek számítottak. Rendszeresen szerveztek 18. századdal foglalkozó nemzetközi konferenciákat, és nyomukban olyan könyvek születtek, amelyek máig megállják a helyüket. Ez is hatott arra, hogy miért ezt a századot választottam, de találtam egy névrokont is, aki nagyon elkezdett érdekelni, mégpedig François de Tottot.

François de Tott később is visszatért a kutatásidban, hiszen a nagydoktori értekezésed is róla szólt.

Így van, de ennek a gyökerei ide nyúlnak vissza. Már az OTDK-m róla szólt, és ekkor megfogalmaztam egy hipotézist: neki tulajdonítottam Napóleon híres egyiptomi expedíciójának tervét, majd – akkor még jobbára könyvészeti kutatások alapján – megkíséreltem bizonyítani. Ezt a kutatást folytattam volna doktori témaként, de az hamar kiderült, hogy Franciaországban egy személy tevékenysége kicsit szűk egy doktori értekezéshez. Leültünk Jean Bérengerrel gondolkodni, hogy mi lehetne a szélesebb téma, ami erre ráépül, és kitaláltuk, hogy megvizsgálom a Rákóczi-szabadságharc utáni franciaországi magyar emigráció tevékenységét a francia forradalomig bezárólag. Ez jól behatárolható, jól kutatható, forrásokkal ellátott terület volt. Egy rendkívül speciális, katonai-politikai emigrációról van itt szó, amelyet magyar módra szervezett huszárezredekbe osztottak be a francia hadseregen belül. A huszártisztek kapcsán rendelkezésre állnak a személyi anyagok, hadtörténeti források, a levelezések, így jól lehet a tevékenységüket kutatni.

Ezek szerint azokat a magyarokat, akik a Rákóczi-szabadságharc után Franciaországba emigráltak, katonaként foglalkoztatták tovább?

Hogyne. A királyi hadseregen belül voltak úgynevezett idegen ezredek, amelyek valahol a mai idegenlégió elődjének is tekinthetők, de ekkoriban ezek fontos külpolitikai jelentőséggel is bírtak. XIV. Lajos, majd utódai igyekeztek bizonyos országokkal jó kapcsolatokat kialakítani, amit aztán háború esetén fel lehet használni. Ehhez nem ártott, ha a királyi hadseregen belül vannak emigráns egységek, amiket aztán be lehet vetni adott területen. Skót, ír vagy magyar egységek egyaránt voltak.

Ez egész modern hadászati elképzelésnek tűnik.

Így van. Persze a magyarok más szempontból is értékesek voltak, ugyanis fűződött hozzájuk egy sajátos harcászati módszer, az úgynevezett kisháborús taktika. Ennek a sikerei elsősorban a török hódoltság alatt, a katonai határvidékeken, a végeken kialakult harcászatból eredtek. Az oszmánokkal folytatott küzdelem állandó portyázást, villongást, folyamatos készenlétet jelentett. Hamar rájöttek arra, hogy az itt alkalmazott taktika a nyugati hadszíntereken is hasznos lehet. A 17. századi nagy katonai reformnak köszönhetően nagy, modern, nehezen mozgó, felülről irányított hadseregek jöttek létre, amelyeket apró, gyorsreagálású portyázó egységekkel könnyen meg lehetett bénítani. El lehetett vágni az utánpótlási vonalaikat, diverzáns akciókkal lehetett zavarni őket, el lehetett rabolni az ellenség generálisait. Ebben a magyarok eléggé ügyesek voltak, amit bizonyít az is, hogy a Rákóczi-szabadságharc nyolc évig húzódott el, pedig az akkori világ egyik legerősebb hadserege volt az ellenfél. Ekkor figyeltek fel arra nyugaton, hogy itt van egy nagyon érdekes katonai tudás, amit kamatoztatni lehetne. Ez elvezetett a huszártaktika sikeréhez, és ennek következtében egész Európában mindenütt megjelentek a huszáregységek. Franciaországban a nagy francia forradalom idejére már tizenkét huszárezred volt. Az állományukat az első időszakban mindig magyarokból töltötték fel, de ez csak a század közepéig működött, utána törés állt be a folyamatban.

Gondolom, ez erősen kötődik Mária Terézia politikájához.

Pontosan. A Rákóczi-szabadságharcot követő három évtizedben, a dinasztikus háborúk során még sok dezertőr menekült Franciaországba, azonban az 1756-ban aláírt francia–osztrák szövetség kizárta ennek a lehetőségét. Addigra azonban jelentős magyar eredetű népesség telepedett meg Franciaországban.

Mennyire integrálódtak a magyar emigránsok a 18. századi francia társadalomba?

Az ancien régime társadalmában ezek a családok a katonai nemesség körében találtak jó fogadókészségre, amit házassági szokásaik egyértelműen jeleznek. A magyar eredetű katonatiszti réteg, illetve a huszárezredek tisztikara az ebben az időszakban reakciósnak nevezett, királypárti közegbe integrálódott bele, ami meghatározta a további sorsát a francia forradalom eseményei során. Itt egészen új nemzetképet fogalmaztak meg, ami sem a nemességgel, sem a külföldi eredetű népességgel nem tudott mit kezdeni, ezért keményen felléptek ellenük. A magyar származású katonacsaládok gyakorlatilag szinte kivétel nélkül elmenekültek emiatt Franciaországból. Napjainkban csak elvétve találunk olyan családot Franciaországban, aki ebből az emigrációból származna. Az integrálódást nagyban segítette, hogy az itteni magyaroknak mindig akadt egy karizmatikus vezetője.

Az első időszakban ez maga Rákóczi fejedelem volt, és az itteni tartózkodásáról már Szekfű Gyula is írt egy jó kis könyvet.

Így van, ez természetesen alapirodalomnak számít, de tudni kell, hogy Szekfű Gyulának nagyon érdekes problémafelvetései ellenére nem sikerült átfogó módon végigcsinálni a szükséges kutatásokat. A kártyabarlang ügye, amelyet állítólag Rákóczi működtetett, például jóval komplexebb, mint ahogy Szekfű bemutatta. Rákóczi távozása után Bercsényi Miklós fia, Bercsényi László vette át az emigráció irányítását, aki nagyon tehetséges és sikeres vezetőnek bizonyult. Kiváló viszonyban volt XV. Lajos apósával, aki a korábbi lengyel király, Leszczyński Szaniszló volt. Ő Lotaringia hercege lett, miután másodjára is távoznia kellett Lengyelországból, ahol formálisan függetlenül, de Franciaország égisze alatt uralkodott. Bercsényi Lászlónak az ő, valamint a királyné támogatásával elég ügyesen sikerült az emigráció ügyeit intéznie. Ő maga is komoly karriert futott be, elérte az egyik legmagasabb kitüntetésnek számító katonai rangot, a marsalli címet is. Bercsényi halála után nevelt fia, Esterházy Bálint László (aki egyben Esterházy Antal unokája is volt) lett az emigráció szellemi vezetője, aki kiválóan alkalmazkodott az 1756-os francia–osztrák szövetség utáni helyzethez. Elvetette a függetlenségi gondolatot, majd az új királyné, Mária Antónia bizalmi emberévé vált. Karrierjének a francia forradalom vetett véget.

Tóth Ferenc. Fotó: Szőts Zoltán Oszkár

A fentieket összefoglaló doktori értekezésedet hogyan fogadták Franciaországban, és miként Magyarországon? Volt különbség a két fogadtatás között?

A francia társadalom egyik legnagyobb problémája jelenleg az, hogy mit kezdjen a területén élő, rosszul integrált, idegen etnikumú népességgel. Éppen ezért minden olyan dolgozat nagyon érdekli a franciákat, ami azt mutatja be, hogy a múltban hogyan zajlottak ezek a folyamatok. Persze a korabeli magyar emigráció más típusú volt, mint az, ami a mostani problémát jelenti. A magyarok dolgát megkönnyítette a kulturális közelség, a vallási azonosság, és maguknak a magyaroknak az integrációhoz viszonyulása. Sokat idézték a disszertációmat, mivel a végén felvázoltam egy integrációs modellt, amiben megkíséreltem megmagyarázni, hogy miért lehetett a magyar emigráció sikeres, és hogyan találhatta meg a helyét az ancien régime társadalmán belül. A siker titka szerintem abban rejlik, hogy az volt a társadalmi funkciójuk, hogy magyarok voltak. Úgy integrálódtak, hogy közben speciális katonai szerepet játszottak a hadseregen belül, olyan tudással, amellyel csak ők rendelkeztek. Az ancien régime társadalma minden népcsoportot együtt kezelt a maga eredeti identitásával, kultúrájával, és nem egyénenként, hanem közösségként integrálta magába a magyarokat. Bercsényi László azt írta egy levelében, hogy a magyar nemzet egyfajta rendet alkot a francia társadalmon belül. Ami a magyar fogadtatást illeti, itthon még nem jelent meg könyvben. A co-tutelle rendszernek köszönhetően elég volt egy nyelven megírnom. A bizottságnak magyar részről tagja volt J. Nagy László professzor, és ideális esetben ennek elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy valamelyik hazai doktori iskola elismerje. A PhD-rendszer azonban csak ekkoriban alakult ki, így a minisztériumnál kellett kérvényeznem az elfogadást. A Sorbonne viszonylag ismert egyetem volt, úgyhogy kiadták a megfelelő papírt, és a kéziratot nem kellett lefordítanom. Mostanában tervezem, hogy az újabb kutatási eredményeimet beledolgozva kiadjam magyarul.

Erről jut eszembe, hogy a Magyar Tudományos Művek Tára szerint tizenegy könyvet írtál eddig, viszont ezek közül összesen kettő jelent meg magyar nyelven. Hogyhogy főleg franciául publikálsz?

Ez érdekes dologra vezethető vissza. A doktori védés után – részben családi okból – a szombathelyi főiskolán helyezkedtem el, mégpedig a Francia Tanszéken, ahol történelmi és irodalomtörténeti kurzusokat tartottam. Hamar tanszékvezető lettem, és igyekeztem továbbfejleszteni a franciaországi kapcsolatokat. Volt egy-két dinamikus francia könyvkiadó, amelyik lehetőséget látott abban, hogy magyarországi szerzővel dolgozzon, és Jean Bérenger közvetítésével megkerestek. A technika fejlettsége már lehetővé tette, hogy egy szombathelyi íróasztal mellől kéziratokat küldhessen valaki Franciaországba, és tulajdonképpen ez könnyebb volt így számomra, mint Magyarországon kiadót találni. Nekem igazából nem volt olyan erős intézményes hátterem, hogy jelentős pénzösszegekkel tudjak nagy kutatási projekteket folytatni, de azért kicsiben, korlátozott forrásokkal, a vállalkozó szellemű francia kiadókkal együttműködve sikerült néhány kiadványt megjelentetni. Ez jól működött úgy 2009 környékéig, a nagy válságig, amikor a könyvkiadók is bajba kerültek. Most már a francia kiadók is egyre inkább csak jelentősebb összeg letételéért vállalják el egy ilyen kézirat publikálását.

Ez a könyvpiac hanyatlásával függ össze?

Egyértelműen. Kevesebben olvasnak, megváltozott a könyv presztízse. Drasztikusan lecsökkentek a példányszámok, megváltoztak a finanszírozási körülmények. Mindennek tetejébe a könyvtárak is egyre kevésbé vesznek könyvet, inkább elektronikus kiadványokat, adatbázisokat fizetnek elő.  Szóval kicsit nehezebb lett a helyzet, de azért nem kell feladni.

Tóth Ferenc előadást tart a pozsareváci béke 300. évfordulójára rendezett konferencián. Fotó: Hámori Péter

Majdnem tizenöt évet ott töltöttél a szombathelyi főiskolán. Jól érezted ott magad? Szerettél tanítani?

Ó, igen, nagyon. Kicsi, családias hangulatú intézmény volt, kevés hallgatóval, ahol kezdetben számos lehetőség állt előttünk, sok tudományos kutatásra fordítható idővel. A körülmények sajnos fokozatosan romlottak a későbbiekben. Csökkent a hallgatók létszáma, ráadásul egyre kevesebben akartak franciául tanulni, ami fokozatosan a tanszék megszűnéséhez vezetett. Utána a nemzetközi tanulmányok tanszékén folytattam a munkát, de hamarosan itt is elkezdett csökkenni a hallgatók létszáma, és az egész intézmény nagyon nehéz helyzetbe került. Ekkor kaptam lehetőséget az MTA Történettudományi Intézetében, hogy itt folytassam a kutatásaimat és a kutatásszervezési munkámat. Bízom benne, hogy a mostani változások nem fogják negatívan befolyásolni a folyó projekteket.

Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, viszont megkérdezném, hogy milyen kutatásokba folytál bele azóta, hogy idekerültél az Intézetbe?

Részben folytattam az eddigi, a 18. századi francia–magyar kapcsolatok feltérképezésére irányuló kutatásaimat, de kialakítottam egy újabb irányt is. Elkezdtem a török elleni magyarországi felszabadítóháborúval foglalkozni, ezen belül pedig V. Lotaringiai Károly tevékenységével. Sikerült kiadni a herceg magyarországi hadjáratait leíró, Bécsben őrzött naplóját, valamint hamarosan megjelenik a Lotaringiai Károly életét feldolgozó könyvem magyarul is. Csatlakoztam több intézeti kutatáshoz, így a Szent Korona Kutatócsoporthoz, a Családtörténeti Kutatócsoporthoz, valamint a Mohács-projekthez. Ezek mellett igyekeztem az intézet francia kapcsolatait is fejleszteni, számos kiadványt sikerült ennek keretében megjelentetni, ezeknek köszönhetően sok projektet indítottunk be. Egyik legsikeresebb ezek közül az a Korán kultúrtörténetével foglalkozó projekt, amely a Nantes-i Egyetem vezetésével zajlik, és sikerült ERC-t (az European Research Council, magyarul az Európai Kutatási Tanács pályázata – a szerk.) nyerni vele. Itt a magyarországi kapcsolódásokat igyekszünk kidomborítani. Reményeink szerint ebből lesz egy kiállítás is a közeljövőben a Magyar Nemzeti Múzeummal közösen. Számomra nagyon kedves az a projekt (Mars Hungaricus in Gallia), ami a magyar vonatkozású francia nyelvű katonai munkák kiadását célozza. A Magyar Nemzeti Bank Pageo Alapítványának támogatásával három kötet jelent meg eddig, mégpedig francia kiadókkal együttműködésben. Az egyik a már említett Lotaringiai Károly-napló, a másik Raimondo Montecuccoli Memoires című munkája, ami a 18. század legnépszerűbb katonai munkája volt. A harmadik egy erdélyi származású renegát, Ibrahim Müteferrika katonai reformokról szóló kiskönyve, ami nagyon érdekes lenyomata annak, hogy az Oszmán Birodalmon belül miként látta az elit a katonai problémákat, hogyan próbálta a nyugati reformokat összeegyeztetni az iszlám hagyományokkal – ez napjainkban is érdekes lehet. Ezt a könyvet egyébként a párizsi Összehasonlító Stratégiai Kutatóintézettel közösen adtuk ki, és vannak további publikációs terveink is. Több olyan forrással találkoztam, ami a kisháborús harcászatot taglalja. Ez mai terminológiával az aszimmetrikus hadviselésnek felel meg, és sokat lehet belőle tanulni arról, hogy bizonyos technikailag kevésbé fejlett fanatikus katonai csoportok miként lehetnek képesek arra, hogy megbénítsanak nagyobb hadseregeket. Ezek a 17-18. századi munkák segíthetnek megérteni napjaink olyan globális kihívásait is, mint például a terrorizmus jelensége. Vannak még más terveim is persze. Szeretnék monográfiát írni az 1711 és 1756 közötti francia külpolitika Magyarországgal kapcsolatos terveiről, és van egy-két olyan személy is, akivel behatóbban akarok foglalkozni. Ilyen a már említett Ibrahim Müteferrika, de a Rákóczi-emigráció kapcsán is sikerült számos új forrást feltárni a külföldi kutatómunka során, amit ki kellene adni. Kollégáimmal dolgozunk Rákóczi vallomásainak újabb kritikai kiadásán is.

Sok feltáratlan magyar vonatkozású anyag lappanghat még francia levéltárakban?

Igen. Vannak bizonyos levéltárak, amelyeket nagy elődeinknek – például a már említett Szekfű Gyulának vagy Köpeczi Bélának – köszönhetően ismertnek tekinthetünk, de amit már kiadtak belőle, azt is érdemes újraolvasni, hiszen mást mondanak minden kutatónak. Rendkívül sok anyagot találhatunk franciaországi, de törökországi, lengyelországi, sőt még svédországi kiadású forrásgyűjteményekben. Új kutatás megkezdésekor célszerű ezeket elővenni. A magam részéről sok új információt találtam a Párizs melletti vincennes-i hadtörténeti levéltárban, illetve a francia Diplomáciai Levéltár nantes-i egységében. Utóbbiba kevés magyar jutott még el, pedig ott található az összes nagykövetség, konzulátus, és az ezek alá tartozó francia diplomáciai szerveknek a levéltárai. Nagyon gyümölcsözők voltak emellett a különböző arisztokrata családok félig-meddig publikus levéltáraiban folytatott kutatásaim. Ezt a hungarikum-feltáró munkát mindenképpen szeretném folytatni a jövőben is, de bőven marad még lehetőség a fiatalabb generációk előtt is.

A kutatásaid magyar szempontból nyilván fontosak. Nemrég tüntettek ki a Francia Köztársaság Akadémiai Pálmarend lovag fokozatával. Jól következtetek, ha a kitüntetés és a kutatásaid között összefüggést látok, vagy más áll a háttérben?

Tulajdonképpen a magyar történelmi események szélesebb európai kontextusban is értelmezhetőek, mivel bár közhelynek hat, de minden mindennel összefügg. Számos olyan témát sikerült feltárnom, amelynek vagy van francia vonatkozása, vagy hatással volt a francia történelemre. Például a 17. század második felében zajló törökellenes küzdelemmel egy időben Európa nyugati felén is gyakran dörögtek a fegyverek, ami a császári haderő erejének megosztását jelentette. A Rákóczi-szabadságharc is azért jelentős francia szempontból, mert a spanyol örökösödési háború nehéz időszakában a magyarországi küzdelem eseményei adott esetben nagyon pozitívan tudták befolyásolni a nyugati front eseményeit is. Talán azon a téren sikerült eredményeket elérnem, hogy a franciák megismerhessék egy kicsit a közép-európai történelem nyugat-európai összefüggéseit. Voltak olyan kutatásaim is, amelyek a közös történelmünk szebb korszakainak állítottak emléket. Ilyen például a szentgotthárdi csata: a Place des Victoires-on emléktábla, a versailles-i palota tükörtermének mennyezetén pedig külön ábrázolás örökíti meg, mivel a franciák büszkék rá, hogy ebben ők is részt vettek. A 18. századi franciaországi magyar emigráció is idesorolható: Lotaringiában vagy a Loire mentén számos emlékét találjuk, és az ottani kutatók mindig örülnek, ha találnak magyar partnert, mert így a saját kutatásaikat is eredményesebben tudják folytatni.

Tóth Ferenc a díjátadón

A kutatói létnek általában megvan az a rákfenéje, hogy nehéz elválasztani a magánéletet a kutatásoktól, hiszen legtöbbünknek a szakma hobbi is egyúttal. Ha neked mégis sikerül a szétválasztás, akkor mivel foglalkozol szívesen szabadidődben?

Gyakran tényleg összefolyik a szakmai és a magánélet, hiszen a történésznek szinte mindig hobbija is, amit csinál. Tulajdonképpen sokszor olyankor is erre gondolok, amikor mást csinálok. Például sportolni nagyon szeretek. Régebben rendszeresen futottam, mostanában úszni járok el igen gyakran. De akár futásról, akár úszásról beszélünk, mindkettő kiváló arra, hogy rendezzük a gondolatainkat közben. Szeretem ezen kívül a természetet is, illetve szívesen utazok. Ez utóbbit szerencsére össze lehet kapcsolni a szakmával is, és nagyon hálás vagyok a családomnak, amiért mindig támogatták a munkámat. Örülök neki, hogy noha a gyerekeim nem lettek történészek, de a történelmet megszerették, és remélem, megmaradnak majd bennük azok az idők, amiket együtt töltöttünk utazásokkal. A családom szerencsére mindig örül annak, ha „idegenvezetőként” mondok pár dolgot a meglátogatott helyek történelméről. A szüleimnek is köszönettel tartozom, mert sohasem mondták, hogy „ne legyél történész, abból nem lehet megélni”, sőt kifejezetten támogatták mindig a tanulmányaimat. Édesanyám sajnos már nem él, de édesapámmal ma is elbeszélgetünk egy-egy rádiószereplésem vagy cikkem után, hogy ő mit gondol az adott témáról. Az utazás, azaz a turizmus megfordítva is nagyon fontos – a történelem ugyanis pluszt adhat ahhoz, hogy Magyarország fontos célpont legyen, így gazdaságilag sem elhanyagolható.

Ezzel azt akarod mondani, hogy a történészeknek ki kellene lépnie a komfortzónájukból, és nagyobb szerepet vállalni helyi szinten is?

Igen. Nagyon büszke vagyok arra, hogy az eddigi pályám során mindig sikerült jó kapcsolatot kialakítani a helyi önkormányzatokkal, akikkel közös rendezvényeket: konferenciákat, előadásokat, könyvbemutatókat szerveztünk. Sok település tulajdonít nagy jelentőséget a történelmének, és nagyon fontos, hogy elmenjünk hozzájuk, ha meghívást kapunk. Ma már nem elég megírni egy könyvet, és várni, hogy majd magától eljut az érdeklődőkhöz. Több csatornán keresztül kell az eredményeket továbbítani. El kell menni előadásokat tartani nem szakmai közönség elé, nyitni kell a modern technológiák felé, meg kell jelenni a médiában és az online térben. Segíteni kell az olvasónak, hogy megkülönböztethesse a hiteles, megalapozott, ellenőrzött információkra épülő tudásanyagot a kicsit ezoterikus, tévinformációkra épülő, ám rendkívül meggyőzően átadni próbálttól. A történészekre komoly kommunikációs feladat nehezedik, el kell jutniuk mindenkihez, aki nyitott a tőlük jövő információk befogadására. Egészséges párbeszédre van szükség a társadalom és a történészszakma között.

Szőts Zoltán Oszkár
főszerkesztő, Újkor.hu
tudományos kutató, Nemzeti Emlékezet Bizottságának Hivatala

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket