Egy birodalom tündöklése és bukása. A Cseh Királyság II. Ottokár uralkodása alatt

II. Ottokár (1253–1278) a cseh Přemysl-dinasztia egyik legismertebb uralkodója, a 13. század második felének emblematikus alakja, akinek uralkodása alapvetően határozta meg a közép-európai régió, sőt az egész Német-római Birodalom életét. A cikk Ottokár felemelkedését, hódításait, törekvéseit és bukását mutatja be európai kontextusban.

A későbbi II. Ottokár az 1230-as évek elején született I. Vencel cseh király (1230–1253) és az 1208-ban meggyilkolt Sváb Fülöp római király (1198–1208) leányának, Sváb Kunigundának a frigyéből. A párnak több gyermeke is született, közülük Ottokárt leszámítva hárman érték meg a felnőtt kort. Legidősebb fiuk és egyben Vencel kijelölt örököse, Ulászló az 1240-es évek derekán morva őrgróffá lépett elő, majd 1246-ban feleségül vette Babenberg Gertrúdot, II. (Harcias) Frigyes osztrák és stájer herceg (1230–1246) unokahúgát. Mivel Harcias Frigyes 1246. június 15-én elhunyt a magyarok ellen vívott és egyébként osztrák győzelmet hozó Lajta menti csatában, ami – tekintve, hogy a hercegnek nem volt örököse – a Babenberg-dinasztia kihalásával járt együtt, Ulászló Gertrúd révén osztrák herceggé lépett elő. Leányaik közül az idősebb, Beatrix III. Ottó brandenburgi őrgróf (1220–1267) felesége lett, a fiatalabb, Ágnes pedig a megözvegyült III. Henrik meisseni őrgróffal (1221–1288) lépett házasságra. Okleveles adat bizonyítja, hogy Ottokár kiszemelt felesége ebben az időben a szász herceg Jutta nevű leánya volt. Mindezek alapján megállapítható, hogy I. Vencel főként a Német-római Birodalom északkeleti és keleti felében mozgott, illetve az itt honos uralkodócsaládokkal törekedett szövetségre lépni, egyik fő törekvése pedig a Babenberg-dinasztia felváltása volt, ami Ulászló révén sikerrel is járt. Utóbbi azonban 1247 januárjának elején tragikus hirtelenséggel elhunyt, így Vencel tervei is szertefoszlottak.

I. Vencel cseh király (1230-1253). Gelnhauseni kódex, 15. század eleje (Forrás: Wikipedia)

Ottokár tulajdonképpen csak ebben az időben lépett a nagypolitika színpadára: Ulászló osztrák herceggé avanzsálásával egyidőben morva őrgróffá nevezte ki apja. Ilyen minőségében fordult hozzá 1248-ban a cseh király uralmával elégedetlen nemesség, amely ifjabb királlyá választotta a 14–15 éves ifjút, és rávette Vencelt, hogy részeltesse a hatalomból. A lázadás oka a mai napig sem teljesen tisztázott a cseh medievisztikában. Lehetséges, hogy a nemesség Vencel pápapárti politikáját vagy az Osztrák Hercegség feladását kifogásolta, de az sem zárható ki, hogy a fia halálát gyászoló és fél szeme elvesztése miatt amúgy is egyre visszahúzódóbb király személyiségváltozása késztette őket lépésre. A konfliktus gyorsan eszkalálódott, az ideiglenesen többségbe került lázadók kiszorították Vencelt Prágából és a Cseh Királyság nyugati területeire űzték. 1249-ben azonban fordult a kocka: a pápa támogatását élvező Vencel meisseni, magyar és osztrák segítséggel visszaszerezte országát, a lázadó nemesség vezetőit kivégeztette, Ottokárt pedig fogságba vetette. Tekintettel arra, hogy Vencelnek nem volt más örököse, relatíve gyorsan szabadon engedte Ottokárt, aki morva őrgrófi pozícióját sem veszítette el. Nem tudni, hogy magának Ottokárnak pontosan mekkora része volt a lázadásban, ám zsenge korára való tekintettel valószínűleg inkább volt a nemesség eszköze, mint valódi vezetője. A cseh király a történtekből kiindulva a következő években nem szánt nagyobb szerepet fiának, ám az Osztrák Hercegségben bekövetkező változások miatt új irányt adott politikájának.

Az Osztrák és a Stájer Hercegségek fejlődése a 10-13. században. (Forrás: Österreich I (ebenfuehrer.bplaced.net))

Ulászló említett halálával újfent elárvult az Osztrák és a Stájer Hercegség, amely területekre a szomszédos uralkodók mellett a pápa és – mivel birodalmi hűbérek voltak – a császár is igényt tartott, ehhez pedig a Babenberg-dinasztia még élő nőtagjait igyekeztek felhasználni, mivel a Privilegium minusnak nevezett kiváltságlevél elvben lehetővé tette az Osztrák Hercegség nőági örökítését. Az elhunyt herceg nővére, Margit már 1246-ban visszatért az Osztrák Hercegségbe, ám egyelőre kivárt, míg Ulászló özvegye, Gertrúd pápai tanácsra feleségül ment VI. Hermann badeni őrgrófhoz (1243–1250), aki így osztrák herceggé lépett elő. Mivel a Privilegium minus a Stájer Hercegségre nem vonatkozott és az ottani elit tudatosan elhatárolódott az osztrák területektől, Hermann és Gertrúd uralma nem terjedt ki rá. Nagyobb probléma volt azonban, hogy Hermannak az Osztrák Hercegségben sem sikerült szilárdan megvetnie a lábát, a szomszédos hatalmak ugyan elismerték uralmát, ám egyfolytában konfliktusban állt a hercegség miniszteriálisaival. Utóbbiak ráadásul a hercegtől független külpolitikát is folytattak. Részt vettek például a Vencel és Ottokár közötti viszályban, de 1250-ben a Magyar Királyság ellen is végrehajtottak egy betörést. A válságosnak nevezhető belpolitikai helyzetet csak növelte, hogy 1250 októberében elhunyt Hermann, Gertrúd pedig nem volt hajlandó frigyre lépni a pápa újabb jelöltjével. Ezt kihasználva több támadás érte a hercegséget a salzburgi érsek, valamint a bajor herceg részéről, ami arra késztette az osztrák arisztokráciát, hogy ő maga keressen új herceget.

Babenberg Gertrúd, Babenberger-Stammbaum, Klosterneuburg, 15. század. (Forrás: Wikipedia)

Az osztrák nemesség és miniszteriálisok által indított küldöttség elsődleges kiszemeltje – a Stájer Rímes Krónika állítása szerint – III. Henrik meisseni őrgróf Babenberg-rokonságba tartozó fiai voltak, ám a Cseh Királyságon való áthaladás közben Vencel lehetőséget látott küldetésükben, és rávette a követséget, hogy inkább fiának, Ottokárnak ajánlják fel a trónt. Ez végül meg is történt, Ottokár pedig 1251 decemberében bevonult az Osztrák Hercegségbe, a következő év februárjában pedig feleségül vette a nála több mint húsz évvel idősebb Babenberg Margitot, hogy ezzel is legitimálja uralmát. Az osztrák elit választása természetesen nem csak Vencel meggyőzőképessége miatt esett Ottokárra. Néhányuk már a cseh belviszály során kapcsolatba került a morva őrgróffal, utóbbi ráadásul 1251-ben hadjáratot vezetett a bajor herceg ellen, ami az előző évi ausztriai betörés megbosszulásaként hathatott. Szintén nyomós érv lehetett, hogy a másik két jelölt, a bajor herceg és a magyar király fegyverrel lépett fel az 1250-es évek elején a hercegségben, így nem keltettek különösebb bizodalmat a döntéshozókban.

Bár a pápa teljes mellszélességgel támogatta Ottokár osztrák hercegségét, a hoppon maradt Gertrúd továbbra sem mondott le igényeiről. Ezen törekvése szerencsés módon találkozott IV. Béla (1235–1270) érdekeivel, aki a Magyar Királyság északnyugati és nyugati bekerítésétől tartva nem akarta a cseh király fiát a hercegi méltóságban látni. Az évtized első felét innentől kezdve a cseh–magyar szembenállás határozta meg. Ennek során IV. Béla 1252-ben és 1253-ban is hadjáratot vezetett a hercegségek, valamint a Morva Őrgrófság ellen, átütő sikert azonban még orosz és lengyel segítséggel sem ért el. A pápai közvetítéssel 1254-ben kötött budai békében végül felosztották egymás között a hercegségeket. Ottokárnak jutott Ausztria, valamint a korábban Stájerországhoz tartozó Pitteni Grófság és az Enns feletti területek (Land ob der Enns), míg IV. Bélának a Stájer Hercegség maradékával kellett beérnie. A kompromisszumos megoldás tulajdonképpen a status quot vette alapul: Ottokárnak nem sikerült megvetnie a lábát Stájerország egészében, a magyar király viszont sikerrel szerezte meg a stájer nemesség és miniszteriálisok támogatását.

Babenberg Margit, Babenberger-Stammbaum, Klosterneuburg, 15. század. (Forrás: Wikipédia)

Ottokár a békét már nem „csak” osztrák hercegként kötötte meg, ugyanis 1253. szeptember 23-án elhunyt édesapja, Vencel, így megörökölte a Cseh Királyságot. Ennek ellenére nem tett kísérletet a frissen szerzett Osztrák Hercegség beolvasztására vagy integrálására Csehországba, hanem egy sajátos kormányzati rendszert vezetett be, amit a szakirodalom Pax Austriaca néven emleget. Ennek értelmében felállítottak egy tizenkét tagú tanácsot, amelybe az Osztrák Hercegség legfontosabb nemesei és miniszteriálisai kerültek be, akiknek oroszlánrészük volt Ottokár megválasztásában. Feladata egyfelől tanácsadás volt az osztrák területen idegennek számító hercegnek, utóbbi távolléte esetén pedig ők irányították a hercegséget. Feltételezhető továbbá, hogy komoly befolyásuk volt az igazságszolgáltatásra is. Ottokár a kezdeti időszakban mindent megtett uralma stabilizálásának és biztosításának érdekében. Számos privilégiumban részesítette az osztrák egyházakat, támogatta a városok fejlődését, birtokadományban részesítette a trónra lépésében segédkező nemeseket és miniszteriálisokat, valamint rendszeresen megjelent a hercegségben és személyesen bíráskodott.

Ottokár
II. Ottokár cseh király (1253-1278), Gelnhauseni-kódex, 15. század eleje. (Forrás: Wikipédia)

Állandó ott-tartózkodásról már csak cseh királyi mivoltából fakadóan sem lehetett azonban szó, ráadásul az 1250-es évek második felében több külpolitikai vállalkozásba is belevágott. Rögtön a budai béke megkötése után – részben pápai nyomásra – keresztes hadjáratot vezetett a pogány poroszok ellen, amely betetőzésének a róla elnevezett Königsberg megalapítása tekinthető. A hadjárattal egyfelől hosszútávon is biztosította törekvései számára a pápaság támogatását, másfelől pedig erősítette szövetségét a hadjáraton szintén részt vevő brandenburgi őrgróffal és a rokon sziléziai hercegekkel, amire a magyar király és a krakkói herceg szövetségének fényében nagy szüksége volt. Szintén jelentős, ám sikertelen vállalkozásra került sor 1257-ben, amikor is Ottokár cseh, morva és osztrák csapatokkal rendezetlen területi igények miatt támadást indított XIII. Henrik alsó-bajor herceg (1255–1290) ellen. A cseh király csapatai nem várt ellenállásba ütköztek mind XIII. Henrik, mind a segítségére siető bátyja, II. Lajos felső-bajor herceg (1253–1294) részéről, menekülés közben pedig egy folyóparti városban is csapdába estek, így tulajdonképpen csak jelentős anyagi és emberi veszteséget szenvedtek. Szintén fontos kiemelni Ottokár kapcsolatát unokatestvéreivel, III. Ulrik karintiai herceggel (1256–1269) és Fülöp választott salzburgi érsekkel. Utóbbinak többször nyújtott támogatást a helyére kinevezett Ulrik seckaui püspökkel szemben.

Antonín Lhota: II. Ottokár király 1254-ben Poroszországban. Olajfestmény, 19. század. (Forrás: Wikipédia)

Míg Ottokárnak sikerült konszolidálnia uralmát az Osztrák Hercegségben, addig IV. Béla és helytartói lassan elvesztették a stájer elit támogatását. Az 1258-ban kitört lázadást ugyan még IV. Béla és fia, István közös fellépése el tudta fojtani, 1259 végén azonban az osztrákok által is segített stájerek végleg elűzték a magyar csapatokat. Mivel a magyar király – valamelyest talán joggal – II. Ottokár ösztönzését sejtette a lázadás mögött, 1260 nyarán támadást indított az Osztrák Hercegség ellen. A júniusban a Morvamezőre felvonuló seregek néhány hétig farkasszemet néztek egymással, majd július elején István herceg vezetésével sor került egy kisebb, de nagy sikerű hadműveletre az ellenséges tábor ellen, amelyben több osztrák nemes és vezető miniszteriális vesztette életét. Ennek ellenére a július 12-én lejátszódott kroissenbrunni csatából nem kis részben IV. Béla taktikai és stratégiai hibáinak, valamint Ottokár szerencséjének köszönhetően a cseh király került ki győztesen. Az ugyan egyértelműen túlzás, hogy Ottokár – miként azt a pápának írt levelében állította – a csata után akár egész Magyarországot elfoglalhatta volna, ám az tagadhatatlan, hogy a Babenberg-örökségért folyó háborúban döntő győzelmet aratott.

A kroissenburnni csata, Thuróczy János: Chronica Hungarorum, 15. század. (Forrás: Thuróczy krónika (ewk.hu))

Rudolf Veronika

Válogatott irodalom

Antonín, Robert: Ojciec i syn. Wacław I. i Przemysł Otokar II. In: Ojcowie i synowie o tron, władzę, dziedzictwo. W 700. rocznicę narodzin Karola IV Luksemburskiego króla czeskiego i cesarza 1316-1378. Red. Możejko, Beaty – Paner, Anny. Gdańsk 2018. 102-116.

Dopsch, Heinz – Brunner, Karl – Weltin, Maximilian: Österreichische Geschichte 1122–1278. Die Länder und das Reich. Der Ostalpenraum im Hochmittelalter. Wien 1999

Hoensch, Jörg K.: Přemysl Ottokar II. von Böhmen. Der goldene König. Graz–Wien–Köln 1989.

Meier, Hermann: Gertrud. Herzogin von Österreich und Steiermark. Zeitschrift des Historischen Vereines für Steiermark 23. (1927) 5–38.

Ottokar-Forschungen. Hrsg. Kusternig, Andreas – Weltin, Max. (Jahrbuch für Landeskunde von Niederösterreich. Neue Folge 44/45.) Wien 1979.

Rudolf Veronika: A tét a Babenberg-örökség. Cseh–magyar–osztrák kapcsolatok 1246 után. In: Micae Mediaevales IX. Fiatal történészek dolgozatai a középkori Magyarországról és Európáról. Szerk. Kovács Enikő – Rudolf Veronika – Szokola László – Veszprémy Márton. Bp. 2020. 151–170.

Žemlička, Josef: Přemysl Otakar II.: král na rozhraní věků. Praha 2011.

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket