„Egy-egy ilyen ügy felgöngyölítése során lelkileg egy kicsit mindig meghalsz” – interjú Bank Barbarával

Bank Barbara történész főként Magyarország 1945 és 1956 közötti történetével foglalkozik, különös tekintettel a nemzeti ellenállásra és az internálásra. Pályája elején részt vett a Terror Háza Múzeum létrehozásában, majd közel másfél évtizedig az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára munkatársa volt, 2014 óta pedig a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja. PhD-fokozatát 2013-ban szerezte meg a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, és abban az évben a Magyar Arany Érdemkeresztet is megkapta szakmai munkásságáért. Bank Barbarát pályájáról, kutatásairól, valamint a Nemzeti Emlékezet Bizottsága idén útnak indult Magyar gulág című programsorozatáról kérdeztük.

Bank Barbara. Forrás: NEB-fotó

Újkor.hu: Ha ismered portálunk Portré rovatát, biztosan nem lep meg az első kérdésem. Hogyan kezdtél érdeklődni a történelem iránt? Milyen út vezetett számodra a történészi szakmáig?

Bank Barbara: A történelem már nagyon kis koromban, valamikor az öntudatra ébredés korában megtalált. Jogász édesapám nagyon szerette, és rengeteget mesélt róla, ahogy édesanyám és nagyszüleim is. Előbb tudtam a hét vezér nevét, mint a hét törpéét. A hét vezér alakját felfestettük az étkezőnk falára édesanyámmal, öcsémmel közös szobánkban pedig római katonák voltak a falvédőink, tehát tényleg ebben nőttem fel. A meséket a könyvek követték. Soha nem fogom elfelejteni, hogy amikor általános iskola vége felé Csikós György Sztrájk a pokolban című könyvét olvastam, az orosztanárom behívatta a szüleimet, és számonkérte rajtuk, hogy miért olvastatnak velem ilyeneket. Édesapám azt válaszolta, hogy a könyvespolcunkon nincs lakat, a gyerek azt vesz le róla, amit akar. Röviden tehát ott volt velünk a történelem, és én éltem ezzel a lehetőséggel.

Tulajdonképpen gimnazista korodra már tudatosan történelem szakra készültél?

Folyamatosan jártam versenyekre, és a történelemtanárommal (nagyon jó tanáraim voltak, kezdve a ma már a Pécsi Tudományegyetemen tanító Bebesi Györggyel, aki azzal nyitotta az első óráját, hogy ledobta a naplót az asztalra, és közölte, hogy „na, pubikáim, akkor megtanulunk jegyzetelni”) végigcsináltuk a felvételire felkészítő segédtankönyvet is, mégsem mondanám, hogy tudatosan történelem szakra készültem, mert édesapám szerette volna, hogy jogász legyek. Ide is felvételiztem elsőként, de hiába lett maximális pontszámom, mégsem vettek fel a pécsi jogi karra. Ezután elmentem a Balatonra dolgozni, ahova utánam jött a nagynéném azzal, hogy a Pázmányra lehet pótfelvételizni. Aláíratta velem a jelentkezési lapokat, megíratta a szükséges önéletrajzokat, majd postára adta őket. Nem sokkal később, anélkül, hogy újra rákészültem volna, felutaztam felvételizni, és a Pázmányon a jog mellett fel is vettek történelem és cseh szakra, amit egy évvel később a művészettörténet szak követett. Sajnos a töri-művtöri mellett a cseh szak már sok volt, azt leadtam. Ekkor már tudatosan a bölcsész szakok mellett döntöttem, mert olyan szakmát akartam, amit igazán a magaménak érzek. A jogot nehéz lett volna elvégezni mellettük, mert mind a történelem, mind a művészettörténet szak nehéz volt, viszont egymást jól kiegészítették. Soha nem bántam meg, hogy így döntöttem.

Már ekkor is 20. századosnak készültél?

Nem. Eredetileg a 19. századi orosz izmusokkal, illetve orosz történelemmel szerettem volna foglalkozni, a 20. század az egyetemi évek alatt talált meg.

Esetleg volt szerepe ebben a tanáraidnak is?

Volt, mégpedig M. Kiss Sándor professzor úrnak. Nagyon izgalmas órákat tartott, ahol komoly – néha kiabálásig menő – viták folytak, és ez nagyon jó volt arra, hogy az ember megtanuljon gondolkodni. Illetve mindig olyan feladatok elé állított minket, amiket majdhogynem lehetetlen volt megcsinálni – de nagyon sokat lehetett tanulni belőlük.

Tudnál példát mondani ilyen majdhogynem lehetetlen feladatra?

Igen. Például amikor hétfőn szólt, hogy az a heti, csütörtöki szemináriumra az MSZMP KB ’89-es jegyzőkönyveiből gyűjtsem ki az összes felszólalást 1956, illetve Nagy Imre megítéléséről, és tartsak belőle órát. Tehát hétfőről csütörtökre úgy, hogy ha valaki látta az MSZMP KB ’89-es jegyzőkönyveit, akkor tudja, hogy két vaskos kötetről beszélünk, amit még átolvasni is nehéz ilyen rövid idő alatt, nemhogy kicédulázni, és órát tartani belőle. De hasonlóan egyik napról a másikra kaptam meg a koncepciós perek órán a Rajk- és a Slánský-per összehasonlítását is. Igazából ezek nagyon jó kihívások voltak, én pedig nagyon szeretem megoldani a kihívásokat, és úgy, hogy abból ne csak én profitáljak, hanem a közönség, a hallgatóság – jelen esetben a csoporttársaim – is. Tehát úgy akartam megtartani az órát, hogy élvezni lehessen, és a hallgatóság úgy menjen el róla, hogy új dolgokat tud meg.

Jól gondolom, hogy M. Kiss Sándor hatásával magyarázható az is, hogy a 20. századon belül főként 1945 utáni magyar témákkal foglalkozol?

Igen. Viszont úgy gondolom, hogy időben és térben is messzebbre kell látnunk, ha a ’45 utáni magyar történelmet meg szeretnénk érteni. Egyrészt tisztában kell lenni a korábbi folyamatokkal, legalább a kiegyezésig visszamenőleg. Másrészt Magyarország nem egy sziget, hanem a kelet-közép-európai térség része, ’45 utáni történelme tehát a Szovjetunió, illetve az úgynevezett szocialista államok történetének ismerete nélkül nem érthető meg. Sem a belpolitikát, sem a szovjet érdekeknek alárendelt külpolitikát nem tudjuk megfelelően értelmezni, ha a mindig „nagy testvérként” ott álló Szovjetunió nagyhatalmi szempontjait nem vesszük figyelembe. Már az ’56-os forradalom története sem érthető a nemzetközi környezet ismerete nélkül, nemhogy az egész korszaké.

Már egyetemista korodban végeztél levéltári kutatásokat?

Igen. Pécsiként régi kedves témám a mecseki láthatatlanok története. Szerettem volna szemináriumi dolgozatként feldolgozni ennek az ellenállócsoportnak a történetét. A Baranya Megyei Levéltár igazgatója nem adott engedélyt a kutatásra, és azt mondta, hogy majd ő elmeséli… Az volt a szerencsém, hogy ott ült éppen a kutatóban édesapám már nyugdíjas latintanára, Rajczi Péter bácsi, aki közbenjárt Rozs Andrásnál, a kutatóterem vezetőjénél, és megengedték, hogy elolvassam az iratokat. Attól kezdve rendszeresen kutattam, és ez a tevékenység számomra sokkal vonzóbbnak bizonyult, mint a tanítás, még úgy is, hogy nagyon nagy szerencsém volt, hogy az Eötvös József Gimnáziumba, Herber Attila mellé osztottak be gyakorlótanításra, mert ez az iskola, a tanárok és az ide járó nagyon jóképességű gyerekek magát a Kánaánt jelentették a korábban látottakhoz képest.

A doktori képzést a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végezted, miközben már dolgoztál az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, ahol elég hosszú időt töltöttél. Megkérdezhetem, hogy miként kerültél oda?

Nemcsak töltöttem, hanem töltök is, mert a státuszom nem szűnt meg, csak fizetés nélküli szabadságon vagyok. Oda úgy kerültem, hogy előtte a XX. Századi Intézetben dolgoztam, és amikor elkezdtük csinálni a Terror Házát (a munkacíme Diktatúrák Múzeuma volt), a múzeum felépítésével megbízott igazgatónak, Őze Sándornak – aki a tanárom volt a Pázmányon is – a jobbkeze lettem. Kutatásokért, bedolgozó történészek összetartásáért és más szakmai feladatokért feleltem. Több évig folyt az előkészítőmunka. Interjúkat készítettünk, dokumentumokat, archív felvételeket, fényképeket gyűjtöttünk – azt gondolom, hogy ez egy nagyon jó iskola volt. Rengeteget tanultam, nagyon sokat dolgoztunk, és ha becsukom a szememet, máig tudom a legapróbb részletekig, hogy mi hol van, hogy miként néz ki a berendezés, milyen szobák vannak, hiszen ebben éltem, ezt csináltuk több mint két évig. A múzeum nyitása előtt viszont Sándor otthagyta a múzeumi vezetést. Ekkor mi is úgy gondoltuk, hogy felállunk, még akkor is, ha minket személy szerint nem ért semmilyen méltánytalanság. Ezután Sándoron keresztül megtudtam, hogy lenne egy hely az akkor még Történeti Hivatalnak hívott ÁBTL-ben, amit Markó György akkori főigazgató felajánlott nekem. Ezt nagy örömmel elfogadtam. Nagyon szerettem ott dolgozni, és szeretek is visszajárni mind a mai napig.

Milyen feladataid voltak itt?

Arra az osztályra kerültem, ahova az állampolgárok saját magukra és hozzátartozóikra vonatkozó betekintési kérelmei érkeztek, így a fő feladat ezeknek a kéréseknek a teljesítése volt. Ez új kalandot jelentett, másfajta kihívást a korábbihoz képest. A Terror Háza esetén a kiállítás összerakása jelentette a kihívást, itt viszont a mindennapi feladatok. Nap mint nap újabb és újabb kérelmeket és anyagokat kaptam, és ezeket a legjobb tudásom szerint kellett összerakni, előkészíteni, megtalálni az adatokat, ráadásul azon is gondolkodni kellett, hogy az ügyfeleknek milyen további kutatási tanácsokat adhatunk. Például, ha kiderült, hogy a keresett rokont letartóztatták, és a járásbírósági tárgyalás után felkerült az ügye magasabb szintre, akkor az érdeklődő menjen el Budapest Főváros Levéltárába is. Tehát az itteni munka iszonyatosan nagy kihívást és egyúttal kalandot jelentett számomra. Azt gondolom, hogy ezt nem lehet megunni, hiszen napról napra más-más anyagokat találsz, más-más embereknek készítesz elő dokumentumokat. A ’45 utáni magyar történelem tragédiái folyamatosan benne vannak ezekben az ügyekben. Nemcsak az ország, hanem a családok és az emberek tragédiái is. Egy-egy ilyen ügy felgöngyölítése során lelkileg egy kicsit mindig meghalsz, de utána néhány könnyebb, kevésbé megrázó feladat elvégzése után újra neki tudsz menni egy újabb hasonlóan nehéz kihívásnak.

2014-ben a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tagja lettél. Hogyan kaptad a felkérést?

Meglepően. Külföldi nyaralásról hazaérve kaptam egy telefont, hogy engem jelölnének a létrehozandó Bizottság egyik tagjának, és gyorsan gondoljam át. Mondhattam volna nemet is, de megtiszteltetésnek és egyben jó kihívásnak tűnt a poszt, úgyhogy igent mondtam.

Semmilyen előzménye nem volt a felkérésnek?

2013-ban kaptam egy nagyon megtisztelő állami kitüntetést, a Magyar Arany Érdemkeresztet az 1945 és 1956 közötti történelmet feltáró munkásságomért. Itt már mögöttem volt a recski kiállítás, néhány kényszermunkatábor virtuális rekonstrukciója (ami nagyon fontos, mert ezeket a táborokat a kommunizmus eltüntette, és nem lehet úgy órát tartani a fiataloknak, hogy üres területen beszélek az embertelenségről, miközben semmit sem látnak a nyomokból), sok interjút készítettem már, volt egy Rákosi börtöneiben című kiállításunk is Hódmezővásárhelyen… Szóval belegondolva a pályafutásomba, megvolt a doktorim, jó állásban voltam, a foglalkozásom egyben a hobbim volt, tehát minden egyben volt, és akkor jött ez a lehetőség. Nem kalapoztam érte, de az élet ezt hozta, és egy pillanatra sem bántam meg, hogy igent mondtam, ahogy annak idején a történelem szakot sem.

Ha valaki megnézi a publikációs jegyzékedet, akkor gyorsan kiderül számára, amit előbb is mondtál, hogy főként a magyar történelem 1945 és 1956 közötti szakaszával foglalkozol. Miért pont ez a bő évtized köti le a figyelmedet?

Ha megnézed a történelemtankönyveket, amikből egykor tanultunk, akkor láthatod, hogy Magyarország 1945 utáni történetéről milyen képet adtak. Olyat, ami részben nem helytálló, részben olyan, mint ha csak a dokumentum elejét közölnék, de a végeredményt hozzá nem. Úgy nem lehet normálisan sem magyar, sem egyetemes történelmet tanítani, hogy csak az egyik oldalt nézzük meg, a másikat nem, vagy ha csak egyfajta interpretációja van egy történetnek. Arról, hogy 1944-45-ben mi történt az országban, már a ’60-as években elkezdtek a levéltárak dokumentumköteteket kiadni.

Koncepciózus válogatással?

Igen. Nagyon jól megválogatták a dokumentumokat, és nagyon ügyesen fűzték őket ívre. Csakhogy, ha nem ezeket a kiragadott dokumentumokat nézem, hanem egész iratanyagokat, mondjuk egy megyére vonatkozóan 1944-nek attól a hónapjától, amikor a szovjet hadsereg megszállta (már az a szóhasználat is érdekes, hogy mikortól szerepel a felszabadítás szó a megszállás helyett), akkor egészen más kép bontakozik ki. Ha pedig nem a nagypolitikát, hanem az egyéni sorsokat vizsgálod, akkor rájössz, hogy mennyi és mekkora fehér folt van.

Bank Barbara előadást tart a Magyar Gulag című programsorozat 2020. február 20-ai nyitókonferenciáján. Forrás: NEB-fotó

2020 februárjában a Nemzeti Emlékezet Bizottsága programsorozatot indított Magyar gulág címen. A február 20-ai nyitókonferencián bemutattatok egy kiállítást, valamint a Mi, a rendszer ellenségei — Kommunista táborvilág Magyarországon című rövidfilmet is. A programsorozatban komoly szerepet vállaltál, hiszen két évtizede foglalkozol ezzel a témával. Hogyan alakult ki a programsorozat és a kiállítási koncepció?

Magyarország második világháború utáni történetét nagyban meghatározta az, hogy a keleti vagy szovjet blokkba kerültünk. A Szovjetunióban létrehozott táborrendszer a tömb minden országában leképződött, és régóta izgat, hogy milyen hasonlóságok és milyen különbségek voltak a megvalósításban. Mindenhol találunk helyi sajátosságokat. Például azt, hogy az egyik országban csak internáltak elkülönítésére használják a táborrendszert, a másikban internáltakra és elítéltekre egyaránt. Ennek a kérdésnek a megvitatására mindenképpen szerettem volna összehozni egy nemzetközi konferenciát, amelynek az előadásaiból könyv is születik, hiszen nagyon nehéz összegyűjteni a megfelelő szakirodalmat más országokból. A vonatkozó kötetek kis példányszámban jelennek meg, és hamar eltűnnek a könyvesboltok polcairól. Szeretnék egy nagyszabású hazai konferenciát is létrehozni mindazokkal, akik ezt a témát kutatják. Nemcsak történészeket szeretnék meghívni, hanem szociológusokat és minden reményeim szerint pszichológust is, hiszen ezeket a traumákat – mert trauma volt – életük végéig alig dolgozták fel az internáltak. Nem kaptak hozzá segítséget, sőt, az, hogy egészen a rendszerváltásig tilos volt beszélniük róla, még jobban traumatizálta őket. Ami nincs kibeszélve, az folyamatosan le van nyelve, az méreg. Ez volt tehát az egyik szempont. A másik az, hogy idén júliusban volt a recski kényszermunkatábor megnyitásának a hetvenedik évfordulója. Készítettem már szakmai kiállításokat a témában, de most kifejezetten olyat szerettünk volna összehozni, ami fiataloknak szól, rövid, tömör, lényegre törő, képeket és dokumentumokat is felvonultat. Utóbbira is nagy szükség van, mert alig néhány fotó maradt fenn. Az internáltak nyilván nem készíthettek képeket, a fogva tartóknak pedig nem állt érdekében, és hivatalosan nem is dokumentálták. Még rabosítási fotó is alig néhány maradt. Ha mégis, akkor azért, mert az illetőt már eleve körözték, vagy csak elfelejtették megsemmisíteni az iratokat. A kiállítás mellé értelemszerűen készül katalógus is, illetve tervezzük egy, a közoktatásban is felhasználható olvasókönyv összeállítását is. Szerintem ez nemcsak a diákoknak és a tanároknak lesz hasznos, hanem mindenkinek, akit érdekel a téma, de visszariasztaná, ha 800 oldalas, lábjegyzetelt kötetet kellene kézbe vennie. Az összeállításunkból bárki képet kaphat az egész folyamatról a letartóztatástól vagy az elhurcolástól kezdve a kényszermunkatábori életig, beleértve az őrök brutalitását is. Szeretnénk egy tematikus honlapot is összerakni. Erre azért lenne szükség, mert egyrészt hiányt pótolnánk vele, másrészt sorra kerülnek elő újabb és újabb dokumentumok családi archívumokból, amiket ha rendelkezésre bocsát a tulajdonos, az egész társadalomnak hasznos lehet, ha itt közzétesszük.

Adott tehát a kiállítás, készül a katalógus, az olvasókönyv és a honlap. A filmről is mondanál néhány szót?

A Sorsfordítás programsorozathoz készült Apáink földje című film megmutatta, hogy a fiatalokat könnyebb megszólítani egy jól sikerült rövidfilmmel. Nem kell, hogy hosszú legyen, inkább figyelemfelhívásra van szükség. Rengeteg információ van benne így is, és akinek felkelti a kíváncsiságát, tovább tud keresgélni az itt látottak alapján. Alapinformációt nyújt arról, mi az internálás, mi a zárt tábor, mi volt a budapesti kitelepítés. Ha ezeket a fogalmakat megérti, aki megnézte, akkor már nyert ügyünk van. A filmet feltöltöttük a Nemzeti Emlékezet Bizottsága YouTube-csatornájára is, ahol bárki megtekintheti. Le lehet vetíteni tanórán, előadás előtt, rendhagyó történelemórán, otthon is meg tudják nézni az érdeklődők.

 

Készül egyébként a kistarcsai tábor háromdimenziós számítógépes rekonstrukciója is, ami szintén hasznos oktatási segédanyag lehet majd.

Mennyit tudunk a magyarországi táborok történetéről? Milyen nehézségekkel szembesül a kutató, ha ezzel próbál foglalkozni?

Nagyon sok tábort nem tárták még fel. Ha azt mondjuk, hogy 1945-46 között minden vármegyeszékhelyen volt legalább egy internálótábor (volt, ahol külön városi és vármegyei is volt külön), az már közelebb visz a tisztán látáshoz. Az a legnagyobb nehézség, hogy sehol sincs egybefüggő dokumentáció a táborokra vonatkozóan, ezért morzsákból kell összeszedni az adatokat. Mondok egy példát. Visszaemlékezésekben találtam egy-egy mondatot, ráutalást arra, hogy volt egy tábor Veszprém-Pajtakertben. M. Kiss tanár úr mindig azt mondta, hogy egy forrás nem forrás, legalább három helyen kell megtalálni valamit, hogy meggyőződhessünk arról, hogy helytálló az információ. Végignéztem az alispáni, főispáni iratokat, a nemzeti bizottsági anyagokat, de semmit sem találtam erről. Ekkor eszembe jutott, hogy a budapesti internálótáborok esetében volt egy „balhé”, amikor nem engedték be a tisztifőorvost, miközben ez kötelező lett volna a járványok megfékezése, illetve megelőzése miatt. Innen jött az ötlet, hogy nézzem meg a tisztifőorvosi iratokat. Ebben az állagban mindössze két darab szálas irat említi, hogy volt Veszprém-Pajtakertben tábor. Ugyanakkor Mindszenty bíboros levelezésében is van nyoma, mivel ő folyamatosan írt a különböző minisztereknek az igazságügytől a belügyig, a miniszterelnökkel és a köztársasági elnökkel bezárólag, mindenkinek, hogy ezekben a táborokban milyen állapot uralkodnak, lakóik milyen körülmények között élnek, és miért is kell ezt így fenntartani. Erről a három helyről jött össze, hogy volt Veszprémben egy internálótábor.

A kényszermunkatáborokat 1953-ban szüntették meg. Van nyoma annak, hogy a későbbiekben létezett volna ilyen?

Ilyen később már nem volt. ’56 végén, a forradalom leverését követően az internálás intézményét felújították, és a kistarcsai egykori internálótábort újra megnyitották, bár az internálást ekkor már közbiztonsági őrizetnek hívták. Kistarcsáról először Tökölre költöztették a közbiztonsági őrizetesek táborát, majd 1960-ban végleg felszámolták. A börtönökbeli rabmunkáltatás viszont tovább működött.

Ilyen szempontból tehát kontinuitást figyelhetünk meg?

Rabmunkáltatás mindig volt, ’50 előtt is. Az, hogy miként központosították ’51-ben, és miért pont a jó elvtársnak tartott Garasin Rudolf az, akit megbíztak azzal, hogy centralizálja és felügyelje a rabmunkáltatást, azt lehet sejteni, hiszen éppen ezért jött haza a Szovjetunióból. Előtte is voltak olyan büntetésvégrehajtási intézetek, amelyek majdnem önfenntartó gazdálkodást végeztek, ha azt vesszük, hogy a termelőmunka során keletkező maradékot, valamint a megmaradt részt elcserélték, illetve beadták a közösbe, és ezért olyan élelmiszereket kaptak, amiket ők nem termeltek. Mondok egy példát is. Sopronkőhida letartóztatóintézet volt, rendelkezett gabonaföldekkel, tartottak itt teheneket, volt zöldségeskertjük. A gabona és a zöldség felesleges részét eladták, és olyan élelmiszereket vettek az árából, amiket ott nem termeltek meg. A javak tehát így rendelkezésre álltak, csak a lopást kellett meggátolni. A rabmunka tehát nem volt újdonság, azonban nem mindegy, hogy milyen körülmények között folyik, nem mindegy, hogy a rab munkások kapnak-e érte pénzt legalább az elemi dolgokra, például egy szappan megvásárlására, és az sem mindegy, hogy tudják-e a fogvatartottak, hogy a rabságuk meddig tart. Az internáltaknál és a zárt táborokban, az ott kijelölt kényszerlakhelyre hurcolt családok ezt nem tudták. Az, hogy ’53-ban meghalt Sztálin, és a szovjetek ezt követően úgynevezett korrekciós politikát hajtattak végre a szocialista blokk országaiban, azt nem lehetett előre tudni. Ezelőtt, akár ’50-ben, akár ’51-ben vagy ’52-ben semmi sem volt biztos. A rabmunkáltatás ’56 után ugyanúgy zajlott, a munkaszolgálatos katonákat átnevezték, de ugyanúgy építkezéseken dolgoztatták őket. A börtönökben maradt politikai elítéltek is tovább végezték a bányákban, építkezéseken a munkálatokat (például Csolnok). Semmi nem vész el, csak átalakul.

Koszorúzás a recski kényszermunkatábor megnyitásának 70. évfordulója alkalmából a Recski Nemzeti Emlékparkban. Forrás: NEB-fotó

Jut energiád más, párhuzamos projektre is?

Igen. Hároméves projektként a szenvedés színhelyeivel foglalkozunk. Kiválasztottunk olyan ’45 és ’56 közötti, illetve a forradalmat követő megtorláshoz kötődő helyeket, ahol kihallgatások folytak, ahol fogva tartották az embereket, legtöbbször nem emberhez méltó körülmények közepette. Itt is nehézséget jelent, ha nincsen elegendő dokumentum, vagy már nincs meg az épület. Ilyenkor nagyon nehéz összerakni, mivel a visszaemlékezések nem terjednek ki minden részletre. A projekt részben épülettörténet, de az igazán fontos része az, hogy emberi történeteket, sorsokat tegyünk mögéjük. Azokról az objektumokról, amelyeket be lehetett járni, fotós dokumentációt készítettünk, ezzel párhuzamosan a levéltárakból kikértük az épületek dokumentációját, ezen felül visszaemlékezéseket gyűjtöttünk. Három albumot szeretnénk készíteni ebből. Egy budapestit, egy Budapest nélküli magyarországit, és egy kárpát-medenceit, ahol a határon túli magyar területeket járjuk körbe.

Az albumok és fényképek kapcsán jut eszembe, hogy itt visszacsatolódik a művészettörténet szakod?

Igen, az épületek történetének vizsgálatakor mindenképpen. A művészettörténet amúgy is együtt jár a történelemmel. Ráadásul, ha az embernek időnként ki kell szellőztetni a fejét, akkor nagyon jó egy pár művészeti alkotást megnézni, akár múzeumban, templomban, városokat, falvakat megismerni, ahol igazi kincseket lehet találni.

Ha már ezt említed, szabadidődben – ha van egyáltalán olyan, mert mondtad, hogy a hobbi meg a munka nálad összefonódik – ilyesmit szoktál csinálni?

Ritkábban mostanság, de azért ott van a sport meg a természet, a hegymászás, a raftingolás és a többi is. Az ép testben ép léleknek meg kell maradnia.

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket