Egy fajvédő főispántól a vármegyei archontológiáig – interjú Fábián Mátéval

Fábián Máté fiatal kora ellenére több kutatócsoportot vezetett már. 2021-ben új projektje Politikai átmenetek és rendszerváltások – Az észak-magyarországi vármegyék tisztviselőinek társadalomtörténeti vizsgálata (1944–1950) címmel elnyerte az NKFIH OTKA-támogatását. Fábián Mátéval, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Történelemtudományi Intézet adjunktusával a megalakuló kutatócsoport munkájáról, valamint eddigi pályájáról, illetve 2020-ban megjelent Egy fajvédő főispán a Horthy-korszakban: Borbély-Maczky Emil (1887–1945) című könyvéről beszélgettünk.

Újkor.hu: Ha rendszeresen olvasod az Újkor.hu Portré rovatát, biztosan nem lepődsz meg, ha elsőként szokásos kérdésünket teszem fel. Milyen gyerek- és kamaszkori hatásokra döntöttél annak idején a történelem szak mellett?

Fábián Máté: Igazából nehéz pontosan megmondani, hogy a történelem iránti érdeklődésem mikor tűnt fel. Azt hiszem, „tipikus” választ fogok adni: nagyon jó történelem- és társadalomismeret-tanáraim voltak általános és középiskolában, az órai élmények pedig meghatározóak voltak mindkét pályaválasztásom alkalmával. Előbb 2005-ben felvételiztem a miskolci Zrínyi Ilona Gimnázium történelem tagozatára, majd 2009-ben az egri Eszterházy Károly Főiskola történelem alapszakos képzésére.

Miért éppen Egert és az EKF-t választottad?

Végzős gimnazistaként alapvetően két város került szóba: Miskolc és Debrecen. A család egyértelműen az előbbit preferálta, ráadásul a baráti társaságom döntő többsége is ezen két város egyetemeire felvételizett. Aztán 2008 decemberében valamilyen okból kifolyólag – ha őszinte akarok lenni, akkor annak a lehetősége vonzott, hogy így igazoltan távol maradhattam az aznapi tanítástól – elmentem az akkori Eszterházy Károly Főiskola nyílt napjára, és már hazafelé eldöntöttem a továbbtanulásom helyszínét. Egyfelől megfogott a kisvárosi jelleg, valamint Eger történelmi hangulata, másfelől a főiskola közössége is nagyon izgalmasnak és vonzónak tűnt. Mondhatnám azt is, hogy utánanéztem a főiskolának: kik tanítanak itt, milyen tanórán kívüli programok vannak, de alapvetően erre már csak a döntés után kerítettem sort. Elmentem Egerbe, és az ott szerzett néhány órás élmény hatására elengedtem a családi és baráti hatásokat. A mából visszatekintve talán egy kérdésben is megfogalmazhatnám a döntésem okát: hol máshol tanuljon egy fiatal történelmet, ha nem egy olyan történelmi városban, mint Eger, ahol minden épület/utca valamilyen régi dologra emlékeztet…

Ez nagyon jól hangzik, de lehet, hogy a budapesti (mint amilyen én vagyok), a pécsi, a szegedi, vagy az említett debreceni és miskolci kollégák vitatkoznának veled, hiszen ezekben a városokban is egész jól lehet történelmet tanulni. 🙂

…És milyen jól teszi mindenki, ha vitatja ezt a gondolatomat… Hiszen ezt nyilván a személyes élmények határozzák meg! 🙂

Viccet félretéve az Eszterházy Károly Főiskola hosszútávú döntésnek bizonyult az életedben, hiszen az alap-, a mester- és a doktori képzést is itt végezted. Abban, hogy az adott képzések befejezése után nem váltottál, minden bizonnyal az is szerepet játszott, hogy elégedett voltál az oktatóiddal. Voltak köztük olyanok, akik különösen nagy hatást gyakoroltak rád?

Természetesen – ahogy mondod is – a személyes élményeim révén alakult ki az erős lojalitás az egri főiskola/egyetem iránt. Sem a BA-képzés, sem a mesterszak elvégzése után nem merült fel bennem, hogy esetleg máshová jelentkezzek. És igen, ebben az oktatói gárdának nagyon jelentős szerepe volt. Elsőként mindenképpen Rainer M. Jánost kell kiemelnem, akivel furcsa módon éppen egyszerre kerültünk Egerbe, ő kutatóprofesszorként, én pedig elsőéves hallgatóként. Szerencsére már a második félévben „találkoztunk” egy kurzuson. Azt hiszem, már ott elkezdtük a közös munkát, amelynek aztán két szakdolgozat, két OTDK-dolgozat és egy doktori disszertáció lett a termése. Fontosnak tartom a hatások kapcsán megemlíteni, hogy az elmúlt 12 évben a szakmai alapú témavezető-témavezetett viszony mellett szoros emberi, baráti kapcsolat is kialakult közöttünk. Mindenképpen ki kell emelni Pap Józsefet is, aki szintén számos területen gyakorolt rám hatást (tudományos diákköri mozgalom, szakmai programok, újkori magyar történeti kurzusok stb.), és talán ő sem sértődik meg azon, ha vele kapcsolatosan is megemlítem a szoros emberi kapcsolatot. De természetesen sokakat lehetne még kiemelni: abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy mindhárom képzés alatt komoly figyelmet kaptam Romsics Ignác és Gebei Sándor professzoroktól, akik mindig igyekeztek szakmailag a helyes úton tartani (ez általában a határidők és elvárások szigorú betartatását jelentette); és bár engem még nem tanított, de mindenképpen kiemelném Ballabás Dánielt, akivel hamar szoros szakmai kapcsolat alakult ki. Dani az informatika és a történelemtudomány viszonyában olyan új világot mutatott (és mutat a mai napig), ami egyben lenyűgöző, rémisztő és nagyon inspiráló is. Nyilván még sokakat meg tudnék említeni, ki hogyan hatott rám szakmailag és emberileg, de nem szeretném a válaszomat a tűréshatáron túlra nyújtani. Talán annyit emelnék még ki a hatásokból, hogy abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy 2015 óta tagja lehetek az egyetem Történelemtudományi Intézetének, a „szobatársaim” Rainer M. János és Romsics Ignác, így azt hiszem nem kell különösebben megmagyaráznom, hogy a szakmai és emberi hatások nem szűntek meg a képzések befejezésével, sőt…

Rainer M. János hatására kezdtél érdeklődni Magyarország 20. századi története iránt, vagy a téma iránti érdeklődés hozta magával a közös munkát vele?

A 20. századi magyar történelem már középiskolától fogva érdekelt, ilyen témájú könyveket olvastam szívesen. A főiskolán is a 19–20. századi kurzusokba fektetettem a legtöbb energiát, ezeken gyakran vállaltam referátumokat és beadandó dolgozatokat. De természetesen neki is hangsúlyos szerepe volt ebben, hiszen második szemeszteremtől kezdve szinte minden félévben volt közös kurzusunk. Viszont a közös munka leginkább azért kezdődhetett el, mert hamar megtaláltuk a közös hangot az órákon. Pap József révén hamar kapcsolatba kerültem a TDK-val is, és ennek hatására egyre inkább belső késztetést éreztem arra, hogy egyéni kutatási témát találjak. Innentől már nagyon kézenfekvő volt a korszak és a témavezető kérdése. A közéletben népszerű toposznak számít, hogy szülővárosom, Miskolc a 20. század során a mindenkori baloldal egyik legerősebb és legkitartóbb bástyája volt. Az első időszakban ez a kérdés foglalkoztatott, így megkerestem vele Rainer professzort, aki segíteni kezdte ezirányú kutatásaimat. A doktori képzés alatt aztán rátaláltam Borbély-Maczky Emilre, a Horthy-korszak egyik legjelentősebb és legérdekesebb főispánjára, és az ekkorra már kialakult jó szakmai kapcsolatból fakadóan kézenfekvő volt, hogy Rainer M. Jánossal közösen folytatjuk tovább a munkát – még akkor is, ha ez a téma számára talán kicsit komforton kívüli volt.

Doktori értekezésedben az előbb említett Borbély-Maczky Emil politikai életrajzát írtad meg. Mi keltette fel személyében, illetve karrierjében az érdeklődésedet?

Igazából az ismeretlensége.  Borbély-Maczky Emil 1922–23 és 1930–1944 között bő egy évtizedig vezette főispánként az ország egyik legnagyobb közigazgatási egységét, Borsod-Gömör-Kishont egyesített vármegyéket. Emellett katonaként sokszorosan kitüntetették, Gömbös Gyula egyik barátja és fajvédő harcostársa, a MOVE és ÉME elnöke is volt. Ezek alapján számomra éppen az volt a meglepő, hogy doktori tanulmányaim elejéig még borsodi származásom és nevelkedésem ellenére sem futottam bele a nevébe. Egyszer sem merült fel helytörténeti órákon vagy különböző várostörténeti foglalkozásokon. Ez volt az első szikra. Ezt követően nyilván igyekeztem volna kíváncsiságból utánanézni, hogy ki is volt ő, de néhány nagyon rövid életrajzi szócikken kívül nem találtam mást. Ezekből viszont egy nagyon érdekes személyiség képe rajzolódott ki, akinek az ismeretlensége az első pillanattól kezdve foglalkoztatott. A kutatómunka első időszakában ez további muníciót adott, egyre lényegesebbnek tartottam Borbély-Maczkyt, és éppen emiatt egyre jobban furcsálltam a vele kapcsolatos felejtést. Nyilván aztán minden világossá vált számomra, és megértettem a helyzetet. De az elején ez az anomália, majd – ahogy kibontakozott előttem a karakter és a karrier – a bizonyosság motivált, hogy ebben az életútban valószínűleg több van az elérhető néhány rövid életrajzi szócikknél.

Ha már az összeállt képet említed: miért feledkezett meg az utókor Borbély-Maczky Emilről? Természetesen ez kiderülhet annak, aki beleolvas az online is elérhető doktori értekezésedbe, vagy kézbe veszi a Kronosz és a Magyar Történelmi Társulat közös gondozásában tavaly kijött könyvedet, de kedvcsinálóként mondj erről, kérlek, néhány gondolatot!

Az 1945 után megváltozó politikai és történetírói diskurzus negatívan viszonyult Borbély-Maczky Emilhez, munkásságához és emlékéhez. Ha 1945 márciusának végén nem gyilkolták volna meg ismeretlenek az egykori főispánt, akkor háborús bűnösként vonták volna felelősségre. Neve szerepelt ugyanis a felelősségre vonandók listáján, méghozzá olyan személyekkel egy kategóriában, mint Szálasi Ferenc vagy Endre László. Mivel azonban halála miatt nem lehetett felelősségre vonni, az eljárást, az ítélethirdetést és a végrehajtást nem lehetett propagandacélokra felhasználni, igazából gyorsan kikerült az új hatalom számára „érdekes” személyek közül. Természetesen a negyvenes évek második felében a lokális sajtóban még előfordult néhány olyan cikk, amelyben mások mellett a németek kiszolgálójának, illetve csatlósának, ultrareakciósnak, népelnyomónak és fasisztának bélyegezték, később azonban már ezekre sem volt szükség. Személyét a következő évtizedekben tudatosan kihagyták a helytörténeti kánonból, és igyekeztek megakadályozni, hogy helyet kapjon a kollektív emlékezetben. Ez utóbbira azonban úgy tűnik, valójában nem is volt szükség, mert a hatvanas évekre már egyre kevesebben emlékeztek a hajdani főispánra. Így a közbeszédben sem kellett felemlegetni, hiszen olyan emberre hivatkoztak volna, akire a városlakók egyre kevésbé emlékeztek. A felnövekedő újabb és újabb generációk olvasmányélményeit már az 1945 utáni új történetírói és politikai diskurzus befolyásolta, amelyben pedig a negyvenes évek végétől nem szerepelt Borbély-Maczky Emil. Esetében tehát hatásosnak bizonyult a tudatos elhallgatás módszere.

Tudsz olyanokról is, akiknek az esetén nem bizonyult sikeresnek ez a módszer?

Nyilván az olyan személyek esetén, akik megélték az 1945 utáni politikai fordulatokat, és a „régi rendszerben” vezető szerepet töltöttek be országosan vagy lokálisan, az elhallgatás nem minden esetben lehetett célszerű megoldás. Gondoljunk csak például a háborús bűnösök pereire. Helyi szinten azonban az az érdekes, hogy az egyéni sorsok alakulása miatt az elhallgatás egészen jól működött. Borbély-Maczky ugye gyilkosság áldozata lett 1945 tavaszán, Szlávy László miskolci polgármestert (aki aktív szerepet játszott a miskolci zsidóság elleni intézkedések végrehajtásában) 1944 májusában Szilágy vármegye főispánjává nevezték ki. Lichtenstein László, aki három részletben bő egy évtizedig vezette Miskolcot főispánként, 1949-ben hunyt el. A tisztviselői kar fontosabb és ismertebb alakjai tehát az első néhány hónapban/évben vagy elkerültek a városból/vármegyéből, vagy meghaltak. Vagyis az újonnan berendezkedő hatalomnak nem kellett róluk semmit mondania, nem kellett velük érdemben foglalkoznia. Egyébként minél lejjebb haladunk a közigazgatási hierarchián, annál nagyobb számban találunk olyan tisztviselőket, akiket már a kortársak is alig-alig ismertek. A korszak szellemiségében a főispán-alispán-főszolgabíró/polgármester hármasa jelentette „A VEZETŐKET”. De talán nem túlzás azt állítani, hogy „A VEZETŐKÖN” kívül a közigazgatás minden szintjén markánsan éreztették hatásukat a negyvenes évek közepének politikai és rendszerszintű átmenetei, átalakulásai. Természetesen ezt a történetírói diskurzus és a lokális emlékezetpolitika mindig igyekezett „lekövetni”, a módszer pedig az érintett ismeretségétől és egyéni karrierútjától függött. Éppen ezt próbáljuk majd egy OTKA-pályázat segítségével regionális nézőpontból megvizsgálni.

Ha jól sejtem, akkor az FK 137821 Politikai átmenetek és rendszerváltások – Az észak-magyarországi vármegyék tisztviselőinek társadalomtörténeti vizsgálata (1944–1950) című OTKA-projektről van szó, amelyre idén nyertél támogatást az NKFIH-tól. Milyen kutatási célokat tűztél ki a pályázat beadásakor?

Alapvetően két célt tűztünk ki a pályázat beadásakor. Egyrészt – és nyilván ez a hangsúlyos – olyan szakmai programmal igyekeztünk pályázni, amelyet relevánsnak és újszerűnek gondoltunk. Kutatási programunk időkeretében (1944–1950) három politikai és egy rendszerszintű változás zajlott le. Ezek a transzformációk a közigazgatás megreformálását, akár forradalmi átalakítását eredményezték/eredményezhették. Ebből kifolyólag vizsgálódásunk középpontjában egy olyan polgári társadalmi csoport áll, melynek egyik része ezer szállal kötődött a két világháború között stabilizálódott politikai rendszerhez, hisz annak közigazgatási szakapparátusát alkotta. Ez a tény az 1945 utáni átmeneti és államszocialista időszakban nagymértékben befolyásolta egyéni sorsukat/megítélésüket. A kutatott személyek csoportjának másik részét azok az újonnan kinevezett megyei hivatalnokok adják, akik homo novusként kerültek be a vármegyei/megyei igazgatásba. A vizsgálati csoportot tehát azok a tisztviselők alkotják, akik pozíciójukból adódva az elemzett időszakban döntési jogkörrel rendelkeztek a törvényhatóságok és vármegyék járásai, valamint települései működésének vonatkozásában. A kutatás, illetve a pályázás előtt megfogalmazott alapkérdésekre kutatócsoportunk mikrotörténeti és regionális perspektívából keresi a válaszokat. Vizsgálódásunk térbeli keretéül három észak-magyarországi vármegyét választottunk (Borsod, Heves és Nógrád). Fontosnak tartom azonban kiemelni, hogy a pályázat beadásakor egy másik fontos célt is kitűztünk: a hazai minőségi tudományos utánpótlás támogatását, a fiatal kutatói bázis növelését és erősítését. Emiatt különös figyelmet fordítottunk a kiemelkedő tapasztalattal rendelkező professzorok, a néhány évtizede tudományos munkát folytató kutatók, valamint a pályájuk elején járó, megfelelő potenciállal és attitűddel rendelkező fiatalok összeválogatására. Utóbbiak esetében jelen pályázat tudományos szintlépést (PhD-fokozat megszerzése, PhD-képzés elkezdése) eredményezhet.

Kik a kutatócsoport tagjai, és milyen fontosabb feladatokat vállaltak magukra?

A kutatócsoport szenior tagjai Rainer M. János és Valuch Tibor, az EKKE professzorai. Hárman a megyei levéltárak révén kerültek a szakmai közösségbe, Kis József és Kurucz Ádám (MNL Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltára), valamint Molnár Dávid (MNL Heves Megyei Levéltára).  Rajtuk kívül Gál Máté doktorjelölt, Gyebnár Kristóf és Stefán Antal Krisztián PhD-, valamint Samu Tünde egyetemi hallgató alkotja a csapatot. A feladatok kapcsán általában területi alapú bontásban fogunk dolgozni, a források hatékony elérése és az egyéni kutatási témák révén teljesen lefedi a csoport a vizsgált régiót. Ezt az „adottságunkat” igyekszünk kihasználni a közös kutatási program megvalósítása során. Kis József és Kurucz Ádám Borsod-/Gömör-Kishont/ (vár)megyékkel és Miskolc törvényhatósági jogú várossal, Stefán Antal és Gyebnár Kristóf Nógrád-/Hont/, míg Gál Máté, Molnár Dávid és Samu Tünde Heves (vár)megyével foglalkozik. A feladatuk az adott törvényhatóság vonatkozásában az életrajzi adatok összegyűjtése/feltöltése, egy személyi adattár és archontológia összeállítása, valamint a projekt végén politika-, társadalomtörténeti és szociológiai elemzés a kutatott személyekről. A szenior tagok az első szakaszban az adatgyűjtési folyamatot koordinálják és validálják, majd aktívan részt vesznek a vármegyei archontológiák összeállításában, és a kutatás eredményeit összegző kötetben politika- és társadalomtörténeti szempontból átfogóan, regionális kontextusban elemzik a vizsgálati csoportot. Ezeken túl az én feladatlistám kiegészül még a személyi adatbázis formai és informatikai kereteinek kialakításával.

Ezek szerint végeredményként megyei tisztségviselői archontológiák és adatbázisok, illetve összegző monográfia is várható. Milyen ütemtervvel készültök közreadni a rész- és a végső eredményeket?

Már a pályázat beadásakor olyan csoportos és egyéni szintű ütemtervet igyekeztünk összerakni, amely kellően pontos és rugalmas. Most, a négy éves pályázat harmadik hónapjában úgy látom, hogy nem lesz gond az ütemezéssel. 🙂 Az első két pályázati évben elkészítjük Heves, Borsod/Borsod-Gömör/Borsod-Abaúj-Zemplén, Nógrád/Nógrád-Hont vármegyék, valamint Miskolc törvényhatósági jogú és egyéb megyei városok tisztviselői adattárát az 1944–1950 közötti időszakban. A harmadik év végére fontos célkitűzés, hogy rekonstruáljuk a tisztviselői életpályákat, és ezt kollektív életrajzi gyűjtemény formájában, külön kötetekben kiadjuk. A kutatási program végére ezekre alapozva elemezzük a vizsgált terület tisztviselőinek társadalmi kapcsolatrendszerét, a hivatali előlépés gyakorlati megvalósulását, valamint a tisztviselői karrierépítési lehetőségeket, az egyes időszakok rekrutációs szempontjait és tényezőit, valamint az önkéntes vagy erőszakos pályaelhagyás utáni egyéni sorsok alakulását. Ezt egyfajta zárókötetnek tervezzük. Természetesen a köztes időszakokban műhelybeszélgetéseken és konferenciákon tervezzük bemutatni egyéni és csoportszintű eredményeinket. Ebből a szempontból szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen még az OTKA-pályázat előtt aktív együttműködést sikerült kialakítani a regionális közgyűjteményekkel és kutatóhelyekkel, 2019 őszén Rainer M. Jánossal ketten megalakítottuk a Régiótörténeti Szakmai Fórumot, amely évente régiótörténeti konferenciát szervez és periodikát jelentet meg. Ezen partneri együttműködésnek már több hasznos és releváns eredménye volt az elmúlt két évben. Egyénileg pedig négy esetben a PhD-fokozat megszerzését, két esetben a doktori tanulmányok, egy esetben pedig a habilitációs eljárás elkezdését tűztük ki célul.

A kutatási projekten nemcsak az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem kutatói dolgoznak, hanem mások is, például a Magyar Nemzeti Levéltár több taglevéltárából említettél munkatársat. Hivatalos formában együttműködtök a Magyar Nemzeti Levéltárral, vagy más szervezettel, gondolva mondjuk a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont közös Vidéktörténet kutatócsoportjára vagy más egyetemekre, netán múzeumokra?

Az előbb említett regionális fórum keretében egyre szorosabb az együttműködésünk az MNL két helyi levéltárával, a megyei múzeumokkal és egyéb közgyűjteményekkel. Rendszeres és a körülményekhez képest aktív kapcsolatot tartunk fenn. Nyilván vannak ötletek és elképzelések, éppen a két általad is említett intézménnyel, más kutatócsoportokkal, illetve egyénileg kutatókkal. Fontosnak tartom, hogy ez a szakmai közösség ne csak egy egri, tágabban észak-magyarországi műhely legyen, hanem egyéni és csoportszintű (formális/informális) együttműködések révén aktívan részt vegyen a témával kapcsolatos tudományos diskurzusban. Ebben érthető okokból kifolyólag kiemelten számítok a kutatócsoport két szenior tagjára, Rainer M. Jánosra és Valuch Tiborra. Korábban említettem, hogy két fő célunk van a pályázati időtartamban (szakmai eredmények és kutatói utánpótlás erősítése), úgy látom, hogy ezt csak egy folyamatosan erősödő szakmai kapcsolathálóval lehet az általunk elvárt szinten megvalósítani.

Az egyetemi oktatás és ez a kutatási projekt nyilván meghatározza a következő éveidet. Hosszútávon milyen további szakmai terveid vannak?

Az általad említetteken túl szakmailag legfontosabbnak a saját kutatásomat tartom. Ennek főszereplői a főispánok 1918 és 1950 között, a tisztség – a politikai funkció –, a személyek. Ebben szeretnék minél előrébb jutni, és néhány év múlva egy kötet formájában összegezni mindazt, amit akkor tudni fogok a huszadik századi főispánokról. Ez szorosan összekapcsolódik az egyetemi tevékenységemmel is, hiszen ezen kutatás végén szeretném elindítani a habilitációs eljárást, amely egy újabb mérföldkő lehet majd a karrieremben. Ez az elképzelésem reményeim szerint az egri Történelemtudományi Intézetnek is fontos és hasznos. Remélem nem túl hosszútávon jutok el oda. Végül, de nem utolsó sorban, számomra különösen fontosak a fiatal tanítványaim, akikkel évek óta dolgozunk közösen, most éppen az eddigieken túl az OTKA-pályázatban is. Szóval ők sem maradhatnak ki a válaszomból, az ő eredményes előmenetelük fontos részét képezi az én szakmai terveimnek is.

Az elmondottak alapján eléggé leköthet a munkád. Marad valamennyi szabadidőd e sok feladat mellett? Ha igen, akkor mivel töltöd? Hogyan kapcsolódsz ki?

Persze, marad szabadidőm, sőt tudatosan törekszem is arra, hogy rövidebb-hosszabb szünetek legyenek a mindennapi munkában. Nyilván a feleségemmel, a családdal és a barátaimmal töltöm ilyenkor a legtöbb időt, emellett szeretek olvasni is, de sportrajongóként gyakran járunk sporteseményekre, vagy éppen virtuálisan a televízión/online streameken keresztül követem azokat. Bár be kell ismernem, idén ez sajnos kevesebb örömet és felszabadultságot okoz; valahogy ebben az évben a „csapataim” és „kedvenceim” nem segítik a kikapcsolódásomat és feltöltődésemet…

Szőts Zoltán Oszkár

A cikkben szereplő fényképek jelen interjúhoz készültek, Fábián Máté bocsátotta rendelkezésünkre őket.

Ezt olvastad?

NATO 25 – Magyarország negyed évszázada a NATO-ban

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A

X