Egy kapcsolat ezer arca: magyar és lengyel ellenzékiek a ’70-es és ’80-as években

Mitrovits Miklós történész, polonista egy korábbi kötetében (Lengyel, magyar „két jó barát”) elsősorban a nagypolitikai viszonyokra vonatkozó forrásközlésen keresztül közelítette meg az államszocializmus időszakának lengyel-magyar viszonyrendszerét, legújabb művében azonban egy rövidebb időkeretet választva, és perspektívát váltva a különféle ellenzéki csoportok kapcsolataira fókuszál. Mivel ebben az együttműködésben döntően a lengyel fél volt a tanító, és a magyar a tanítvány, illetve mert a sokszor igencsak turbulens lengyel eseményeknek jóval nagyobb visszhangja volt Magyarországon, mint Lengyelországban a késő-kádári pangásnak, ezért elsősorban – de korántsem kizárólagosan – a magyar ellenzékben lejátszódó folyamatokról kaphatunk képet egy egészen különleges nézőpontból.

A szerző a mű központi témájának megalapozását 1956 eseményeiből kiindulva teszi meg, hogy bemutassa, miként vett ekkor eltérő irányt a két rendszer fejlődése Gomułka reformjaival, illetve a forradalom leverésével, és hogy ’56 emlékezete hogyan formálta olykor egészen direkt módon a későbbi ellenzéket (lásd pl. a magyar ellenzékiek félelmét a hadiállapot bevezetésekor internált lengyelek sorsával kapcsolatban). A társadalmi háttér felvázolásakor külön figyelmet kap az egyház, melyre Lengyelországban az államnak szüksége volt a társadalom pacifikálásához, így kiegyezett vele, ezzel óhatatlanul is egy fontos támaszt biztosítva ellenfeleinek. Magyarországon ezzel szemben a berendezkedő kádári hatalom a mindennapi életben egyébként is kevésbé domináns szerepet betöltő egyházakat sikerrel vonta ki a társadalomszervezésből. Mitrovits nagyon helyesen a depolitizáltságot teszi a kádári Magyarország kulcsfogalmává, az egész köteten végigvonuló kontrasztot teremtve azzal a Lengyelországgal, ahol – az 1980 őszének lengyel viszonyaira ottjártakor rácsodálkozó Krassó Györgyöt idézi – „mindenki politizál”. Lengyelországban a szerző által „exkluzívnak” titulált hatalom éppen ezért nem tudta, és így bizonyos idő után már nem is akarta integrálni rendszerébe a lengyel társadalom különféle csoportjait (nem ment végbe példának okáért a mezőgazdaság téeszesítése sem), míg Magyarországon a depolitizáltságnak köszönhetően működhettek az államvezetés gazdasági, vagy éppen kulturális ajánlatai, melyek keretében igyekeztek minél többeket bevonni a szocializmus építésébe.

Az előzmények és a társadalmi–politikai–gazdasági háttér ismertetését követően Mitrovits alapos indoklást fűz ahhoz, miért a könyv címében is feltüntetett 1976-ot jelölte meg a tárgyalt „tiltott kapcsolat” kiindulópontjául: Lengyelországban ugyanis ekkor talált egymásra – 1968 és 1970 kudarcai után – a munkásság és az értelmiség. A KOR-ral kezdődő intézményesülés és a pezsgő – ráadásul az embereket el is érő – földalatti sajtó alig négy évvel később a Szolidaritás megszületésében csúcsosodott ki, amely számos egyéb úttörő szerepe mellett elsőként fordult a béketábor többi államának ellenzéki csoportjaihoz, így a magyarokhoz is. Magyarországon a rendszer reformálhatatlanságának felismerése (1968 csehszlovákiai történéseinek tapasztalata) kapott további impulzust a helsinki záróokmánnyal és a Charta ’77-el, melyek együttesen vezettek az ún. demokratikus ellenzék megszületéséhez, míg velük párhuzamosan öltött testet a népi mozgalom is, amely a „köztes nyilvánosságra” építve kívánt autonómiákat kicsikarni a hatalomtól.

A Hősök tere 1989. június 16-án, az 56-os hősök újratemetésekor. Fortepan/TM.

A kötet egyik legizgalmasabb, a szoros értelemben vett kapcsolattörténeti fejtegetéseknél is vissza-visszatérő kérdésköre a lengyel és a magyar ellenzék viszonya saját társadalmához. A fentebb említett egymásra találás munkások és értelmiségiek között ugyanis Magyarországon egyáltalán nem valósult meg, sőt, a demokratikus ellenzék a Szolidaritás megszületésére adott számos reflexiójának némelyike egyenesen a magyar munkássággal szembeni érdekellentétről írt. A szerző mindezt a kádári politika sikerével, a társadalom alkukészségével, valamint azzal magyarázza, hogy a munkásság „a második gazdaság” nyújtotta lehetőségekkel és a sokáig legalább szinten tartott életszínvonallal elszakadt a valódi munkásléttől, és annak színterétől, a gyártól, ezért nem jöhetett szóba lengyel mintára történő mozgósítása. Hozzá kell tennünk azonban azt is, hogy nem valamiféle új jelenségről volt szó: a kelet-közép-európai régió egészét tekintve az értelmiség képtelensége a tömegekkel történő kapcsolatteremtésre hagyományosnak mondható, így hát ebben a kérdésben nem elhagyható sem a demokratikus ellenzék, sem a társadalom szélesebb rétegeivel – akár a munkássággal, akár a parasztsággal – ugyanúgy semmilyen érdemi kapcsolatot nem ápoló népi mozgalom túlnyomórészt szintén virtigli értelmiségi tagjainak felelőssége sem. Az egyik leginkább eklatáns példa erre a Mitrovits által is említett Társadalmi szerződés, amelyet nevével ellentétben egyenesen a hatalomnak címeztek. Mindezt a jelen kötetben is feltárt módon természetesen már akkor is sokan – pl. Krassó György, vagy a Beszélő első számában e témában különösen világosan fogalmazó Kis János – látták, azonban a magyar pártállami vezetés lelkes közreműködésével mégis az a helyzet állt elő, hogy a lengyel-magyar ellenzéki kapcsolatokból a munkások gyakorlatilag teljesen kimaradtak.

Az ’80-as évek lengyel és magyar ellenzékének kapcsolatát a szerző elsősorban a publikációs lehetőségekért vívott közös harcként mutatja be, mely különösen az ezen a téren jóval szerényebb eszközökkel és lehetőségekkel rendelkező magyarországi oppozíciónak volt kulcsfontosságú (mint arra rámutat, Magyarországon 1981-ig nem is létezett szamizdat folyóirat). A féllegális és illegális kiadványokhoz kapcsolódó lengyel-magyar együttműködés a nyugati emigrációban vette kezdetét és az egymás lapjaiban megjelent írásokkal folytatódott (Haraszti Miklós például egyenesen a lengyel Krytyka szerkesztőbizottságának tagja volt), de szorosan ide tartozott a lengyel ellenzékiek biztosította nyomda- és sokszorosítástechnológiai tudástranszfer is. A kötet rendkívül informatívan tárgyalja a magyar szamizdatban megjelent lengyel tematikájú írásokat a Szolidaritás értékeléséről, a hadiállapot várható következményeiről (Mitrovits igen meggyőzően mutatja be, hogy a Szolidaritás illegalitásba kényszerítése miként vetette vissza a magyar ellenzéket is), vagy éppen a közép-európaiság prognosztizálhat közeljövőjéről, de ismertetésre kerülnek a kortárs lengyel irodalom nagyjaitól legálisan, ám a „tűrt” és a „tiltott” kategória határán ingadozva publikált szövegek is. A szerző mindemellett külön elemzést szentel annak is, hogy milyen lengyel vonatkozású információk juthattak el a csak a legális sajtóból tájékozódó magyar olvasókhoz, és hogy a kulturális értelmiség miként vette fel a küzdelmet a magyar társadalomba frissen beleplántált, a lengyelek „lustaságára” és „szegénységére” hivatkozó előítéletekkel. A lengyel földalatti sajtó legnépszerűbb magyar vonatkozású témái közül bár említést kap a ’80-as évek ellenzékének és a határon túli magyarság helyzetének bemutatása is, részletesen csupán az 1956-os forradalom dimenzióinak – szovjetellenesség, fegyveres harcok, munkástanácsok – lengyelországi szamizdat-lecsapódása, és a kapcsolódó megemlékezések kerülnek ismertetésre.

Budapest, Petőfi tér, a Petőfi-szobor talapzata 1988. március 15-én. Fortepan/Hodosán Róza

A kötet természetesen nem kizárólag a „tiltott kapcsolat” papírra vetett aspektusaival foglalkozik: olvashatunk a magyar ellenzékiek sokszor kutatási és tanulmányutak örve alatt tett lengyelországi útjaiíról, a szabad-, vagy repülő egyetemek lengyel mintára történő magyarországi meghonosításáról, nehéz sorsú lengyel gyerekek balatoni üdültetéséről, de a Jerzy Popiełuszko atya meggyilkolását követő budapesti megemlékezésről és a mártír pap életét és temetését bemutató kiállítás Magyarországra csempészéséről is. Az ellenzéki szereplők között – az ő személyes kapcsolatrendszerük is kirajzolódik a kötetből – akadnak a többiekénél erősebb kontúrokkal megrajzolt figurák, így pl. Wacław Felczaké vagy Keszthelyi Zsolté. Utóbbi katonai szolgálatmegtagadásának kapcsán a lengyel hatás bemutatása kétségtelenül figyelemreméltó, ám története összességében nem kerül kontextusba; egyfajta különleges esetként tűnik fel, miközben 1979 és 1989 között csak a Bokor-mozgalomnak mintegy kéttucatnyi tagja került a fenti okból börtönbe. A kötetre egyébként is jellemző a rendkívüli fókuszáltság – a Szovjetunió szerepe a ’80-as évek alakulásában pl. csak elvétve bukkan fel az elemzés horizontján –, azonban ez sokkal inkább előnyökkel, mintsem hátrányokkal jár: a szerző figyelme ennek köszönhetően nem kerüli el a lengyel és a magyar államvezetés reakcióit sem, sőt, az ellenzéki kapcsolatokat minimum ellenőrizni akaró kül- és belügyi, illetve pártegyüttműködéseknek külön fejezetet is szentel, megmutatva, hogy bármilyen lengyel vonatkozás szinte azonnal riadóztatta az adott területen illetékes magyar funkcionáriusokat. Szintén ehhez a témakörhöz kapcsolódik két igen tanulságos fejezetrész, melyek szinte esettanulmány-szerűen mutatják be a késő Kádár-kor adminisztratív repressziójának működését: az egyik a lengyelországi kapcsolatépítése miatt Magyar Bálintot ért retorziókat, a másik pedig a SZETA második lengyel gyermeknyaraltatásának ellehetetlenítését és az ötlet államosítását taglalja.

A Podkowa Leśna-i Szent Kristóf plébániatemplom. Kép forrása: Wikipédia

A rendszerváltáskor jelentkező időbeli elcsúszásoknak az ellenzéki kapcsolatokra gyakorolt hatásával, illetve stílszerűen ifj. Antall József „lengyel örökségével” záruló kötet forrásokkal, köztük a szerző saját készítésű interjúival kitűnően alátámasztott, szakirodalmi bázisa gazdag, ráadásul változatos és informatív képanyag jellemzi. Mitrovits Miklós stílusát különösen élvezetessé teszi, hogy sűrűn vált perspektívát, akár idézetekkel, akár az események állambiztonsági megközelítésével operálva, szövege mégsem válik egy pillanatra sem töredezetté, központi narratívája folyamatos. Ennek és a megszámlálhatatlan apró érdekességnek (pl. hogy miben volt úttörő Pákh Tibor csatlakozása a Podkowa Leśna-i éhségsztrájkhoz, miként alakult a szocialista táborban felállított első 1956-os emléktábla története, vagy éppen hogy miért látogatott 1989 tavaszán Hodosán Róza Varsóba) köszönhetően a kötetet bátran ajánlom minden, a téma iránt érdeklődő olvasónak, míg a kutatókat a fentieken túl bőséges jegyzetanyag és a kölcsönös szamizdatmegjelenéseket tartalmazó függelék is várja. Laikusok és szakmabeliek elégedettségéről pedig a szerzőn túl a Jaffa Kiadó is gondoskodik: Modern magyar történelem sorozatának legújabb kötete minden tekintetben olvasóbarát kialakítású.

Balázs István Miklós

Az ismertetett kötet adatai: Mitrovits Miklós: Tiltott kapcsolat. A magyar-lengyel ellenzéki együttműködés 1976-1989. Budapest, Jaffa Kiadó, 2020. 308 oldal.

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket