„Egy kicsit 19. századot kutató politológusnak gondolom magam…” – interjú Cieger Andrással

Cieger András a 19. századi Magyarország politika- és társadalomtörténetét tanulmányozza, amelyhez történelemből szerzett tudományos fokozata mellett politológusi végzettsége is segítségére van. Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársával pályájáról és kutatásairól Vér Eszter Virág beszélgetett.


Cieger András, Budapest 2016. december (Fotó: Szabó Balázs / Heti Válasz)

Újkor.hu: Hogyan jutottál el a történelem iránti érdeklődéshez? Miért a történészi hivatást választottad?

Cieger András: A történelmi érdeklődés egyrészt édesapám, másrészt az általános iskolai történelemtanárom hatására alakult ki bennem. Gondolom, ez egy klasszikus történet. Tanár akartam lenni, ez valójában általános iskola hetedik osztályban eldőlt, s erős meggyőződéssel azt gondoltam, hogy középiskolai tanár leszek. A másik indíttatást az jelentette, hogy elvittek egy régész táborba, ahol Szentpétery József vezetett egy ásatást a Kis-Balatonnál. Iskolásként „belecsöppentem” a régészetbe és elkezdtem erről olvasni, főként László Gyula olvasmányos munkáit. A táborban ki lehetett próbálni magunkat a gyakorlatban is, s egész hamar komoly feladatot osztottak ránk, nem csak a talicskába kellett a földet hányni, hanem sírt is fel lehetett tárni, ami, mai fejjel is azt gondolom, hogy igen vakmerő dolog volt. Többször visszajártam gimnazistaként is. A tanári pálya mellett tehát a régészet is érdekelt és e kettő között vacilláltam. Az érettségim évében azonban a régészet valami okból vagy nem indult, vagy valamilyen adminisztratív akadály miatt nem lehetett jelentkezni rá.

Középiskolás koromban nem otthon laktam, hanem a belvárosban egy tehetséggondozó kollégiumban, és csak hétvégére mentem haza budapestiként, ami azért érdekes dolog volt. A Kálvin tér közelében, a mai Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjteményének helyet adó Pálffy-palotában voltunk elszállásolva, tehát egy 19. századi belső környezetben, legalábbis amit a szocializmus meghagyott belőle. Különórákon vehettünk részt, az ottani történelemtanárom is eléggé meghatározó volt a pályaválasztásomban.

A rendszerváltást kísérő zaklatott hónapokat még gimnazistaként éltem meg. Emlékszem, hogy az első választások idején milyen politizálás folyt az osztálytársaim körében, késhegyig menő vitákkal. Ez valamelyest a témaválasztásaimra is kihatott. Ezekből az élményekből jött tulajdonképpen a történelem iránti érdeklődés. Azt hiszem semmilyen különösebb tudatosság nem volt bennem a szűkebb korszakot illetően, úgymond minden érdekelt.

Visszaemlékezve milyennek látod az egyetemi diákéletet a Bölcsészkaron, a 90-es évek első felétől?

Alig van emlékem róla, noha 1992 és 2003 között voltam valamilyen minőségben ELTE-s hallgató (ebbe a doktori képzést is beleértem). Ilyen értelemben elég hosszan. Míg a kollégiumban diákvezető voltam, és egész izgalmas közösségi akciókat szerveztünk a belváros közepén, addig az egyetemen már semmilyen efféle közéleti dologban nem vettem részt. A HÖK felől már akkor sem jöttek túl bíztató hírek, így nem is vonzott, hogy valamilyen szerepet vállaljak. Az egyetem ekkor tényleg egy átalakuló világ volt, de erre nem figyeltem igazából. Ha belegondolok, hogy a magánéletemben mi történt ezekben az években, akkor valójában a házasság és két gyermek vállalása töltötte ki az időmet. Viszont már bizonyos pályázati sikereket elértem: az OTDK-t helyezéssel zártam, a szakdolgozatom még a védés évében megjelenhetett, kezdő doktoranduszként pedig OTKA projektet vezethettem.

Egyetemi tanulmányaid során kik hatottak rád inspirálóan az oktatók közül? Milyen jelentős különbségeket tapasztaltál a képzés során az általad elvégezett szakok (történelem, politikaelmélet) között?

A tanáraim természetesen elég komoly hatással voltak arra, hogy 19. százados lettem, de mint minden „rendes” töriszakos, először én is középkorász akartam lenni. Ahogy haladtunk előre a stúdiumokban és jöttek a kihívások (az ókor még hidegen hagyott) a középkornál már éreztem, hogy ebben lenne fantázia, de a későbbi korok tanulmányozása során már viszonylag hamar, harmadévben eldőlt, hogy engem valójában a 19. század érdekel. De még mindig úgy véltem, hogy tanár leszek és nem történész, nem is tudtam pontosan, ez milyen életformát és milyen karriert jelenthet. Ténylegesen azt gondoltam, hogy egy jó középiskola tanára leszek. A politikatörténeti érdeklődésem miatt elsősorban az Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékhez kötődtem, és ott alapvetően Gergely András és Pajkossy Gábor hatása alá kerültem. Gerő András segítsége révén pedig ösztöndíjakhoz juthattam, amelyek többször átsegítettek bizonyos döccenőkön.

Ezzel párhuzamosan nagyon sokat köszönhetek Benedek Gábornak a Kelet-Európa tanszékről, ő indított el a pályán és hozzá írtam a szakdolgozatomat. A társadalomtörténeti érdeklődésem egyébiránt szintén neki köszönhető. Az első ötéves képzési időszakot tekintve ők voltak meghatározó hatással rám, később azonban sokat tanultam Romsics Ignác doktori óráiból is. Továbbá áthallgattam Kövér György és Gyáni Gábor kurzusára, akik a Hajnal István Körrel is megismertettek.  A politikatörténet és a társadalomtörténet együttes művelésének lehetőségét ők és doktori disszertációm témavezetője, Szabó Dániel erősítette meg bennem. Ha ezen a vonalon szabad még egy kicsit tovább menni, akkor Schlett Istvánnak a nevét említeném meg, aki pedig az eszmetörténeti irányt jelölte ki számomra, az ő személye át is vezet a történelemből a politikatudomány felé.


„A királyhűség jól bevált útján” című konferencián, Szeged 2015. november (Fotó: Cs. Tóth Gabriella)​

Világos volt, hogy egyszakos történészként nem akarok végezni (ezt a mostani hallgatók számára is rossz stratégiának gondolom), és egyébként a politika is érdekelt, így kapóra jött, hogy az ELTE Bölcsészkarán akkor indult a politikatudományi szak. Az első évfolyamba jártam, ez azért is érdekes volt, mert a hallgatók követelték ki maguknak a szak indítását, és jellemző a ’90-es évek közepére, hogy villámgyorsan keresztül is tudták vinni a kari vezetésen. Egy egész jó évfolyam jött össze: évfolyamtársam volt például Török Gábor, Kiszely Zoltán, Gyürk András. Hibának gondolom, hogy a történelemszakos képzés 5 éve alatt érintőlegesen sem oktatnak politikatudományi ismereteket. Nyilván mindenki azt mond az óráján, amit szeretne, és ott elhangozhatnak ilyen jellegű összehasonlítások, de kötelező jelleggel ez hiányzik a történészképzésből, viszont nem kell indokolni, hogy sok ponton van érintkezése a két tudományterületnek.

Az is erősítette az ilyen irányú témaválasztásaimat, hogy első munkahelyemként az ELTE jogi karára kerültem, azon belül is a politikatudományi tanszékre tanársegédnek, ahol egyébként manapság is tartok parlamentarizmustörténeti előadást a másodéveseknek. Később pedig ezt az érdeklődésemet mélyítette tovább, hogy 2001 és 2008 között (tehát döntően ellenzéki időszakban) a Századvég folyóiratnak lehettem szerkesztője, ide is Kövér György ajánlására kerültem. Egészen más világ volt, de arra voltunk késztetve szerkesztőtársaimmal, köztük Bódy Zsomborral, hogy nyissunk más tudományterületek felé, hiszen a társadalomtudományok minden területéről érkezett be tanulmány és időnként nagyon bele kellett ásni más (szociológia, közgazdaság stb.) témákba magunkat, ha éppen olyan írást kaptunk, amiről véleményt kellett mondani.

Miért adtad fel a középiskolai tanári ambíciókat?

A jogi kari politológia tanszéken megüresedett egy állás. Éppen akkor végeztem el a történelem és politikatudományi képzést, tehát alkalmas voltam ilyen értelemben a tanársegédi posztra, s szerencsémre ekkor tudományos pályára kerülhettem. Ráadásul rögtön „nagy emberek” közé: tévéből ismert elemzők, képviselők, alkotmánybírók, sőt miniszterek társaságába. Igen tanulságos volt ez nekem, zöldfülűnek. Két évet dolgoztam ott és ekkor már világos volt számomra, hogy ilyesmit szeretnék csinálni. Azt, hogy melyik közösségben, intézményben, az élet hozta, de akkor már beleszagoltam az egyetemi oktatás légkörébe s onnantól eldőlt a kérdés.

Mikor határoztad el, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia Magyarországának politikatörténetével szeretnél foglalkozni?

Nem határoztam el, sodródtam: főleg, hogy a fölsorolt tanárok egy része, akikhez kötődtem, nem is ezt a korszakot kutatja. A választás egyáltalán nem volt tudatos, hanem a témák, amiket ajánlottak, vagy amelyeket találtam magamnak, fokozatosan a korszakhoz kezdtek kötni, de nem emlékszem tudatos korszakválasztásra. Egy dualizmus kori társadalom- és közigazgatástörténeti órára iratkoztam be Benedek Gáborhoz, és ott az volt a feladat, hogy válasszunk egy vármegyét és a félév végére nézzük meg annak a társadalmi és politikai viszonyait, különös tekintettel a közigazgatás működtetőire. Erről a kutatómunkáról kellett beszámolni és házidolgozatot készíteni. Az viszont teljesen tudatos volt, hogy Bereg megyét választottam, noha soha nem éltem ott, nincsen semmilyen kötődésem a régióhoz. Mindenképp olyan megyét akartam feldolgozni, amit biztosan nem választ más a csoportból, direkt egy periférián lévő vármegyét kerestem, mely esetleg etnikailag sokszínűbb és nem is baj, ha kicsi az a megye, hiszen az kevesebb számolnivalóval járhat. Már a házidolgozat készítése közben észrevettem a Lónyay családot. Ez elkezdett érdekelni, hiszen hamar ráakadtam az ismert klisékre: mennyire összetartók voltak, támogatták egymást, míg másokat visszaszorítottak. Ez egy érdekes történeti probléma lett számomra, és a helyi elit kutatása felé vezetett. Valójában tehát egy szemináriumi feladatból következett szakdolgozatom témája, Bereg vármegye politikai elitjének kutatása, amit később kiterjesztettem a környező megyékre is. Nem gondoltam volna, hogy 2014-ben is erről a témáról fogok publikálni egy külföldi tanulmánykötetbe. Úgy hiszem, egész sokáig elkísért ez az egyetlen ötlet – szerintem nagyon jó ilyen típusú feladatokat adni és kapni. Ráadásul ekkor dőlt el bennem, hogy engem Lónyay Menyhért pályája érdekel.


Államhatalom és társadalmi autonómia a nyugati keresztény civilizáció hagyományában című konferencián, Budapest ELTE BTK 2014. április

Miért Lónyay Menyhért politikai pályájának feltárására esett választásod?

Lónyayval kapcsolatban az a kihívás vonzott, hogy egy negatívnak elkönyvelt figuráról kell írni. Gondoltam, hogy ezzel biztosan nem fog más foglalkozni, ráadásul a pénzügyekhez értett, így talán nem is vonzó mások számára (Kövér tanár úron kívül), viszont sok forrás maradt fenn tőle. A bukott politikus szerepe pedig különösen érdekelni kezdett, amiről Lónyay elég nyíltan írt a magánleveleiben, naplójában. Azt gondolom, hogy ez volt az a momentum, ami miatt őt választottam, s már 1998-ban, a Hajnal István Kör éves konferenciáján a bukott politikusról tartottam előadást. Tíz év telt el, míg végül megjelent az életrajz. Ezalatt rengeteg behatás ért, különösen társadalomtörténeti irányból, ami miatt bizonyos fejezeteket át is írtam. 

A disszertációd elkészítéséhez végzett kutatások során melyek voltak a számodra legfontosabbnak tartott eredmények? Milyen fogadtatás kísérte (2008-ban) kötetben való megjelenését?

Lónyay kapcsán minden egyes fejezetben más és más probléma érdekelt. Most nem vehetjük végig az életének összes fordulópontját, de személyén keresztül a becsület és a kudarc a politikában mindenképpen foglalkoztatott. Továbbá Lónyay az első kormány tagja volt a kiegyezést követően, amelyet a magam részéről nagyon izgalmas időszaknak tartok. Arra is kíváncsi voltam, hogy 1867 és tágabban 1875 között, a rendszerváltás utáni polgári állam kiépítése milyen kormányzati kihívásokat jelentett a hatalomra került liberális elitnek, és ebben Lónyaynak milyen szerepe volt. Ez azért kezdett érdekelni, mert az Antall-kormány időszaka alatt voltam érettségiző és kezdő egyetemista és megragadt a fejemben, hogy Antall József saját kormányát kamikaze-kormánynak nevezte. Azaz, hogy csak kudarc lehet a kormányzásuknak a vége, olyan roppant nagy feladat állt előttük a rendszerváltáskor, de ennek ellenére vállalniuk kell a küzdelmet. Történészként tehát olyan témákkal kezdtem foglalkozni egy korábbi rendszerváltás kapcsán, amely dilemmákkal hallgató koromban az akkori politikusok is szembesültek. Próbáltam tehát az aktuális problémákat egy száz-százötven évvel korábbi korszak forrásain keresztül vizsgálni. Így kezdtem foglalkozni a kiegyezés kori kormányzati garnitúrának az elvi és gyakorlati dilemmáival, valamint a kormánypolitikusok elhasználódásával, illetve mindennek az eszmetörténeti vonatkozásaival, és a szabadságjogokra vonatkozó kodifikációs problémákkal is. E témákat már a Lónyay-életrajzban is érintettem, de valójában azóta is ezek foglalkoztatnak.

Könyvem fogadtatása egyébiránt semmilyen sem volt (ezt elég tipikusnak tartom), nem jelent meg róla szakmai kritika, de hivatkozzák, s ebből azt gondolom, hogy látens módon valami értelme mégiscsak volt. Persze nem lennék teljesen igazságos, ha pusztán csak ennyit említenék, mert ezzel a könyvel akadémiai ifjúsági díjat nyertem.


Borítóterv: Mátyus Gergely

Miként alakult tudományos érdeklődésed a későbbiekben?

A jogi karon Schlett Istvánhoz kötődtem szorosabban és a 19. századi magyar politikai gondolkodás kutatásán dolgoztunk (G. Fodor Gáborral közösen), tehát neki segítettem és találtam magamnak különböző résztémákat. Továbbá ekkoriban jelent meg tanszéki kollégám, Körösényi András tankönyve a mai magyar politikai rendszer átfogó leírásával, ami eléggé tetszett nekem, és azt gondoltam, hogy ilyesmi összegzést, majd ha nagy leszek, én is szeretnék írni a dualizmus öt évtizedéről. Tulajdonképpen kisebb-nagyobb témák kapcsán azóta is ezen dolgozom. Egy kicsit 19. századot kutató politológusnak gondolom magam, s tudatosan történészi és politikatudományi érdeklődést ötvöző témákat szeretek találni.

Később egész sok helyen dolgoztam kutatói státusban. A politológia tanszékről az Akadémia Történettudományi Intézetébe kerültem fiatal kutatóként, Gyáni Gábor mellé, ami megint más tekintetben jelentett komoly kihívást számomra. Utána visszatértem az egyetemre, szintén kutatói státusban, részben Gergely András mellé, részben pedig az Atelier kutatócsoportjának munkájában vettem részt. Itt számos eszme- és társadalomtörténeti témába belekóstolhattam (pl. az alkotmányos és a térbeli identitások működésébe).

A gyakori munkahelyváltásokat akkoriban nem tudtam mindig pozitívan megélni, ám ma már tudom, hogy az, hogy az eltelt tíz év alatt ilyen sok emberrel megismerkedhettem és ennyi szakmai hatás ért, egészen bizonyosan pozitívan hatott rám; még barátságot is köszönhetek ennek az időszaknak.

2011-ben jelent meg könyved Politikai korrupció az Osztrák-Magyar Monarchia Magyarországán címmel. Hogyan találtál erre a témára?

A Lónyayt ért támadásokat kutatva jött szembe velem a korrupciós vádaskodás témája, amelyet már akkor is igen aktuálisnak tartottam. Különösen az hozott lázba, hogy a korrupció és a vele kapcsolatos morális dilemmák mennyire részei voltak a 19. század politikai diskurzusának, a vádaskodás eszközét is mennyire modern formában alkalmazták a kor politikusai. A téma kapcsán persze előjött a dualizmus politikai rendszerének minden betegsége, de a polgári nyilvánosság szerkezetváltozását is tanulmányozni lehetett a közéleti botrányokon keresztül.

A korrupciós kutatások egyébként egyértelműen a társadalomtudományok felől gyűrűztek be a történettudományba. Az amerikai történetírás figyelt fel rá először, majd évtizedes késéssel érkezett meg Európába. Amikor én belefogtam e témába, még alig voltak hasonló elemzések, de ma már német–francia együttműködésben is folyik sikeres kutatás, sőt lassan kezd kirajzolódni a Monarchia korrupciós térképe is, mert a környező országok kutatói is elkezdtek a témával foglalkozni.


Borítóterv: Kálmán Tünde

Könyvemnek különösebb történészi visszahangja ekkor sem volt, a rokontudományok művelői és a sajtó viszont láttak benne fantáziát. Azóta angol, francia és szlovák nyelven is jelentek meg belőle részletek. Hazai folytatója azonban egyelőre nem akadt a témának, pedig például a Horthy-korszakkal kapcsolatban is lehetne mit kutatni.

2012-től az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének munkatársa vagy, mennyiben jelentett ez változást a korábbi egyetemi megbízásokhoz képest?

Az Intézetet nem az egyetemmel hasonlítanám össze, hanem saját magával. Kétszer voltam ugyanis a Történettudományi Intézet munkatársa: először 1999-től 2003-ig, majd pedig 2012-től. Az eltelt tíz év alatt jelentős változások mentek végbe a hazai történettudományban, ami némi késéssel a Történettudományi Intézetben is bekövetkezett. Az utóbbit alapvetően pozitívan értékelem, míg az elsőt tudomásul kell venni. A történettudomány presztízse több ok miatt is lejjebb szállt a ’90-es évek (némileg túlértékelt) fontosságához, közéleti szerepéhez képest, ráadásul átalakult a tudományos közösségek működése is: a teljesítménycentrikusság túlhajtására, a publikációs kényszerekre, a gyakran felszínes reprezentálásra gondolok, ha most a negatívumokat vesszük. Viszont a ’90-es évek közepéhez képest az internet megjelenése és a kutatásban való felhasználása hatalmas segítség, de akár szakmánk megjelenítésében is fontos szerepet játszik. A Történettudományi Intézetben is lezajlott egy szerkezeti váltás, amikor összevontak intézeteket és létrejött a Bölcsészettudományi Kutatóközpont, aminek ezúttal a pozitív következményét emelném ki: ténylegesen meg lehetett indítani olyan kutatásokat, amelyekben egyébként egymás mellett létező kis kutatóintézetek munkatársai össze tudtak fogni és elkezdtek valós kutatói közösségként működni.

Úgy vélem, hogy szakmánk meglehetősen magányos foglalkozás s bár jó esetben nem magunknak írunk, a kutatás, az elméletalkotás és az írás jobbára egyedül történik. Ezen is lazít egy kicsit, ha kutatócsoportokat hozunk létre, ahol az együttműködésnek meg lehet találni a jó hangulatú formáit. Ugyancsak pozitív változás, hogy a pályázati aktivitás is megnőtt. Emellett bekövetkezik egy lassú generációs átalakulása is az Intézetnek, amely szerintem egy jó korösszetételt tud kialakítani, és a fiatalok is meg tudnak jelenni a sokáig meglehetősen bezárkózó Intézetben.

Sajnálatos módon azonban nincs igazán élő, szerves kapcsolata a Történettudományi Intézetnek az egyetemmel, legalábbis ahogy én látom. Szűkebb korszakomat tekintve ugyan jó emberi kapcsolataink vannak, de pályázati együttműködések, rendszeres közös szakmai programok nincsenek például az ELTE megfelelő tanszékeivel. Időnként elhangoznak ugyan szándéknyilatkozatok, de ezek formátlanok maradnak. Különösen sajnálom ezt a tehetséges doktori hallgatók miatt. Nekünk viszonylag csekély képünk van az utánunk jövő generációkról, pedig pályázati és kutatási lehetőségeink bővebbek, így a frissen végzettek bevonására is lenne mód.

Részt vettél a 2015-ben megjelent új, hetedikesek számára készült történelemtankönyv megírásában, milyen jelentősebb változások jellemzik az elsajátítani kívánt ismeretagyagot illetően a dualizmus korát bemutató részeket?

Örülök, hogy a szerzőtársammal, Zeidler Miklóssal kifejezetten jól tudtam együttműködni. Én írtam a 19. századi egyetemes és magyar részeket, az első világháború lezárásáig, ő pedig a két világháború közötti időszakot. Azt hiszem, hogy nagyjából ugyanazt gondoltuk bizonyos módszertani kérdésekről, ennek ellenére egy rendkívül zaklatott időszak volt ez számunkra. Háromnegyed évet kaptunk az ismert mindenféle körülményekkel együtt a kísérleti tankönyv elkészítésére. Politikai nyomást nem érzékeltem szerzőként, de az is igaz, hogy semmilyen pedagógiai-módszertani segítséget sem kaptunk a feladat megoldásához. Azt reméltem, hogy gyakorló tanárokkal fogunk együtt dolgozni, ők is átolvassák, de erre a megjelenésig alig volt idő; az azóta született észrevételek pedig nem jutnak el hozzánk. Bizonyos szerkesztői útmutatás természetesen volt, de ezek inkább a szövegek mennyiségére és a képekre vonatkoztak. Amit kívülről láttam, hogy egyrészt a tanterv rendkívül erős kötöttséget jelent (például a használható fogalmakat, évszámokat illetően), másrészt lecsökkentették az óraszámot, s nagyobb tempóval kell haladni a hetedikes diákoknak és tanáraiknak, ez nyilván tömörítést eredményez, ami erős feszültséget okozhat a tanmenetben. Mivel sosem írtam előtte tankönyvet és általános iskolás is már nagyon rég voltam, a fiam pedig nem ebből a könyvből tanul, így fogalmam sincs, hogy jó tankönyvet készítettünk-e. Megmutattam bizonyos fejezeteket neki, de alapvetően a képanyagot, meg a keretes írásokat, mert szerintem Miklóssal, ha valamit egyáltalán tudtunk csinálni, az az volt, hogy kicsit igényesebb illusztrációkat (fotókat, grafikákat, karikatúrákat, táblázatokat) tettünk bele, nem a már a saját iskolás korunkból is ismert képeket. Ebben talán ötletesebbek voltunk, mint más tankönyvszerzők. A keretes írásokban pedig lehetett érdekességeket adni, mert arra a tantervi előírások kevésbé vonatkoztak. Nekem szintén nagy tanulság volt, hogy a tankönyvi szövegek mennyire konzervatív szövegek (nem ideológiai értelemben), azaz hogy mennyire nehezen lehet megváltoztatni bizonyos rögzült szófordulatokat, logikai összefüggéseket, holott a történettudomány már nem feltétlenül azt állítja és úgy mondja, ahogy az iskolások tanulják. Másrészt pedig olyan röviden kell fogalmazni, hogy az mindenképp leegyszerűsítő lesz. Ezzel elég sokat bajlódtunk, különösen Miklós, akinek érzékeny témákkal is kellett foglalkozni.


Borítóterv: Slezák Ilona 

Annyival mentegetem magam, hogy a tankönyvek szerepe is jelentősen átalakult a korábbi időszakhoz képest, ezt a saját gyerekeimen is látom. Mostanra leginkább a tanárt segíti, a diákok zöme nem is nyitja ki a tankönyvét, és ha jó tanára van, akkor ez nem is feltétlenül szükséges (legfeljebb a képek, grafikonok miatt). 

Jelenleg párhuzamosan több kutatási projektben is szerepet vállaltál (Művészetek és tudomány a nemzetépítés szolgálatában a 19. századi Magyarországon; Eötvös József levelezése) mesélnél ezekről?

A Gyáni Gábor és Dávidházi Péter akadémikusok vezetésével zajló kutatási programnak az a célja, hogy a kulturális nacionalizmus működését vizsgálja a nemzetépítések korában, illetve a magyar nemzetállam keretei között. Azaz azt, hogy a tudományos műveken, a tankönyveken, a festményeken, a zenén, a néprajzi szakszövegeken, irodalmi alkotásokon keresztül, vagy akár az ekkor emelt épületek, emlékművek köveiből miként árad (akár észrevétlenül is) a nacionalizmus ideológiája a befogadókra, legyenek ezek kisdiákok, egyetemi hallgatók vagy például a kiállításokra ellátogató széles tömegek. Tehát a kulturális intézményrendszer, a tudományos nyelvezet, a művészeti programok, illetve személyes tudósi életutak feltárása egyaránt részét képezik a feladatainknak.  Eddig Magyarországon ilyen átfogóan nem vizsgálták e nemzetközileg jól ismert témát. Már több tanulmánykötetet és monográfiát közreadtunk, de idén még továbbiak várhatók, valamint egy szöveggyűjtemény megjelentetésén is dolgozunk. Saját két apró hozzájárulásom ehhez a témához: az Országház számára készült művészeti alkotásokat néztem meg, és ezen belül is Munkácsy Mihály Honfoglalás című festményét. Vizsgáltam a témaválasztást, az alkotókkal szemben megfogalmazott politikai és művészeti elvárásokat, és azt, hogy ők ennek hogyan próbáltak megfelelni, milyen konfliktusok származtak ebből; tehát volt-e valamilyen elképzelt „nemzeti” koncepció, politikai tartalom, művészeti ábrázolási mód és közönségigény, amelynek a megjelenítését számon kérték az alkotókon. Egy mostanában megjelenő tanulmányban pedig a jogtörténeti tankönyveket és az azokat övező tudományos és politikai vitákat vizsgáltam a magyar jogtörténeti oktatás intézményesülése kapcsán. Kitüntetett módon Timon Ákosról és az ő nemzeti mítoszokat felvonultató, a leendő jogászi és politikai elitre hatást gyakorló tankönyvéről van szó.

Eötvös József levelezésének kritikai kiadása egy klasszikusabb vállalásnak tekinthető. A négykötetesre tervezett forráskiadvány elkészítésében több tudományterület képviselői vesznek részt, Gángó Gábor vezetésével. Az én szűkebb feladatom a második miniszteri időszak (1867-1871) levelezésének feltárása. Tudni kell azonban, hogy a VKM iratanyaga megsemmisült, ezért nehéz ennek a rövid, de annál fontosabb időszaknak a kutatása. Szükség van tehát vidéki és erdélyi kutatóutakra, az egyházi gyűjtemények átnézésére. Eötvös József miniszteri tevékenységének a feldolgozása szívügyem, mert teljesen belevág a már korábban elkezdett kutatási irányba. Az Andrássy-kormány másik „kamikaze” miniszteréről van szó, aki Lónyayhoz hasonlóan szintén jelentős mennyiségű izgalmas iratot hagyott hátra, és saját bőrén érezte mindazokat a konfliktusokat, amelyekkel a kormányzás járt. Levelezése szörnyen tanulságos több szempontból is, például lélektanilag megfigyelni az őrlődését bizonyos kérdések kapcsán, komoly szerepkonfliktus látszik nála, hiszen tudós és bürokrata, szabadelvű gondolkodó és pártpolitikus is volt egyszerre, ráadásul hipochonder is volt, miközben kesernyés humora is tetten érhető egyes leveleiben. A személyiségén túl is fontosak mindazok az eszmetörténeti kérdések, amelyek miniszterként foglalkoztatták: a vallásszabadság ügye, a nemzetiségi kérdés, az oktatás átalakítása stb. Mivel a hivatali dokumentumok csak kevéssé állnak rendelkezésre, így levelezésének megjelentetése alapvető jelentőségű, amit már évtizedekkel korábban meg kellett volna tenni. Jelenleg az iratok összegyűjtésénél tartunk, félidőben vagyunk, egy kötet vélhetően meg fog jelenni a negyedik év végén: a 1848-as miniszterség iratai Hermann Róbertnek köszönhetően.


Borítóterv: Kiss Gergely

Milyen kutatásokat tervezel a közeljövőben?

Amiről még nem esett szó az a saját témám: a parlament társadalomtörténete, ha ez így egyáltalán pontos megnevezés. A kiinduló kérdés itt az, hogy Mikszáth után száz évvel mit tud a történész, szakmája szabályai szerint, elmondani a dualizmus kori országgyűlés átalakuló működéséről. Ez szintén egy vegyes szemléletű kutatás, legalábbis olyan értelemben, hogy akár az intézménytörténet, akár az elitkutatás szempontjából is feldolgozható, de leginkább a professzionalizálódó politika felől kívánom vizsgálni a parlament üzemszerűvé válását, a politizálási módok fokozatos megváltozását, a képviselői szerepek differenciálódását stb. Már résztanulmányokat tettem közzé: például arról, hogy vajon milyen tényezőknek tudható be az erőszak növekvő szerepe a parlamenti politizálásban, hiszen a verbális erőszaktól a gyilkossági kísérletig jutunk el 50 év alatt.  A másik kedvelt kritika már egykorúan is a dualizmus kori parlamenttel kapcsolatban a képviselői hiányzásokra vonatkozik. Kérdés, hogy ez pusztán csak a honatyák növekvő lustaságának, morális romlásának tudható-e be, vagy esetleg mélyebb, objektívebb tényezők is állnak a háttérben, mint például a képviselői munka jellegének vagy éppen az ellenzék és kormánypárt viszonyának a megváltozása. Ilyen résztémákat szeretnék továbbra is vizsgálni s talán kikerekedik belőle előbb-utóbb egy nagydoktori disszertáció.

Mely rendezvényekben vállalsz aktív szerepet a 2017-es kiegyezés-emlékév tervezett programjaiból?

Úgy érzékelem, hogy a külföldi kollégákhoz képest némileg késve ébredtünk, ezért e programok még csak most alakulnak. Felkérést kaptam, hogy a Századok számára készítsek egy tematikus blokkot, melynek központi témájául a korszak szimbolikus politizálását választottam. E témában Pál Judit kollégámmal Kolozsvárott is tervezünk egy műhelykonferenciát. Emellett az Intézet is rendez a tervek szerint november végén egy átfogó nemzetközi konferenciát a kiegyezés különféle aspektusairól. Továbbá Prágában és Salzburgban is részt fogok venni egy-egy évfordulós tanácskozáson, de még ezeken kívül is formálódik több rendezvény.

Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a 19. század kutatói számára kettős feladatot jelent az idei év, hiszen Arany János születésének 200. évfordulója is van. A nemzeti évforduló kapcsán számtalan tudományos és kulturális rendezvényre kerül sor, valamint több kötet megjelentetését tervezik. Ezek sorában fog a tavasz folyamán napvilágot látni az MTA és az OSZK együttműködésében egy általam szerkesztett és számos különböző szakterületet képviselő szerző által írt tanulmánykötet, amely Arany életútjának és munkásságának művelődéstörténeti vonatkozásait tekinti át.

Munka tehát akad bőven, amiből jó időnként kiszakadni. Nekem erre a zenélés ad lehetőséget: immár 25 éve lehetek tagja egy zenei közösségnek, amely rendszeresen ad koncerteket a Zeneakadémián és a Müpában, sőt időnként még jelmezbe is kell bújnunk egy-egy opera kedvéért. Ez azonban már egy másik beszélgetés témája lehetne.

Vér Eszter Virág

Ezt olvastad?

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.
Támogasson minket