Egy korszakváltás kezdete: Az 1952-es egyiptomi forradalom és előzményei

Idén 66 éve, hogy a Vörös- és a Földközi-tenger ölelésében elhelyezkedő Egyiptom kivívta függetlenségét a már régóta tartó idegen befolyás alól. Egyiptom a nyugattól való függése előtt az Oszmán Birodalom része volt, majd a 19. század folyamán Nagy-Britannia és Franciaország is igyekezett megvetni lábát Észak-Afrika keleti sarkán. Néhány fordulatos évtized után az 1880-as években kirobbant nemzeti felkelést a britek leverték, ezzel bebiztosították jelenlétüket az országban több, mint fél évszázadra. Az egyiptomi lakosoknak hosszú utat kellett bejárniuk, hogy nem kevés áldozat árán elérjék a külső hatalom, és az annak alávetett vezetés távozását az ország területéről, így 1952 nyarán Egyiptom végül visszanyerte a teljes szuverenitását.

A történelem számos példát tud felmutatni annak bizonyítékaként, hogy a forradalmak és függetlenségi harcok sok esetben ugyanarra az eszmére, a nacionalizmusra épülnek. Egyiptom is egy példája ennek, hiszen az országban megjelenő mozgalmak is egy független egyiptomi” Egyiptomot kívántak megteremteni – alávetettség, külföldi érdekek érvényesülése és idegen katonai jelenlét nélkül. Miután az ország területére léptek, a britek olyan hatalmi befolyást igyekeztek kialakítani, amely mind a politikában, mind a gazdaságban a birodalom érdekeinek érvényesülését alapozták meg. Távozásukat az sem segítette elő, hogy Egyiptom mint brit protektorátus 1922. február végén megszűnt létezni, így – formálisan ugyan, de – független szuverén állammá lett. A szerződés aláírásakor azonban Nagy-Britannia kikötötte, hogy egyes területeken fenntartja az ellenőrzését. Ilyen kitételek voltak az összeköttetési vonalak feletti ellenőrzés, Egyiptom külső védelme az akkor még közös egyiptomi-brit igazgatás alatt álló Szudán helyzete okán.

A Szuezi-csatorna részlete (Forrás: keptar.oszk.hu)

A két ország közötti állapot rendezésére legközelebb – főképp nemzetközi nyomásra – 1936-ban került sor. Bár a tárgyalásokon Nagy-Britannia megerősítette Egyiptom függetlenségét és ígéretet tett az észak-afrikai ország külső védelmére, de a másik oldalon Egyiptomnak el kellett ismernie a brit érdekeket a térségben és el kellett tűrnie a Szuezi-csatorna övezetben állomásozó brit csapatok jelenlétét. (A britek számára Egyiptom egyébként, azért is bírt kiemelkedő stratégiai fontossággal, mert Kairó volt a székhelye a közel-keleti hadászati központnak.) A második világháborút követően, bár Nagy-Britannia térségbeli szerepvállalása megváltozott, a Szuezi-csatorna övezetéhez, és az ott felállított katonai támaszponthoz azonban ragaszkodott. Az ebből eredő problémára az 1920-as évek végén megalakult Muzulmán Testvérek nevű, az iszlám egyetemességét hirdető szervezet vezetője, Hasszán al-Banna (1906–1949) is felhívta a figyelmet: „A Csatorna a miénk, a Nílus a miénk és a föld is a miénk. Mindezt az emberek [angolok] csak ideig-óráig birtokolják”.[i] A britek  jelenléte és az őket kiszolgálók mint problémaforrás – ahogy arra al-Banna is rámutatott – az 1950-es évekre számottevő erőket megmozgató  függetlenségi mozgalom megjelenését idézte elő.

A feszültség másik fő okozója a második világháború utáni politikai és társadalmi viszont tagságokkal terhelt évek voltak. Utóbbi esetében a társadalom elnyomott rétegei egyre kevésbé tudták eltűrni a rendelkezésre álló szűk mozgásteret a társadalom felsőbb rétegeivel szemben. A lakosság túlnyomó része, a parasztság nehéz anyagi körülmények között élt, s még hazájuk ügyeibe sem volt beleszólásuk. Egyiptom a brit tőkének, valamint a vele szövetséges nagypolgári és földesúri rétegnek volt alárendelve. Ezek a csoportok a demokratikus változásokkal – szavazati jog kiterjesztése – és a nemzeti felszabadító mozgalmak céljaival szembe helyezkedtek a hatalmuk és befolyásuk megőrzése érdekében. A politikai problémák szoros összefüggésben álltak a hatalmi gépezet rugóit mozgató britekkel és a politika színterét átható korrupcióval is, s a brit nyomásnak engedő uralkodóval, Fáruk királlyal (1920–1965) mind többen fordultak szembe. (Pl. a király a brit javaslatnak eleget téve nevezett ki miniszterelnököt 1942-ben.) A tárgyalások, amelyek az idegen katonák kivonásáról folytak rendre eredménytelenül zárultak, így a fennmaradó brit jelenlét tovább csökkentette a nemzeti függetlenség reményét. Mindezek mellett az 1940-es évek végére lelassult a gazdasági növekedés, kiváltképp a gyapot világpiaci ármozgása volt hatással az egyiptomi állapotokra. Az 1940-es évekbeli magas árak a gyapotkereslet felfutását eredményezték, amelynek az 1951-es évvel vége szakadt. A felhalmozódott, eladatlan gyapot bevételkiesést jelentett, s így nem kerülhetett sor sem az elmaradott agrárszerkezet korszerűsítésére, sem a tervezett ipari beruházásokra. A gazdasági kiszolgáltatottság okán a megmerevedett társadalmi viszonyok a valóságban sürgős és átfogó politikai reform elindítását kívánták meg.

Izrael 1948. május 14-i létrejöttével a palesztin-zsidó konfliktus az első arab-izraeli háborúba (1948–1949) torkollott. A háború kitörését az egyiptomi király arra használta fel, hogy rendkívüli állapotot kihirdetve megerősítse hatalmi helyzetét. A háború elvesztése azonban még inkább növelte az elégedetlenséget, amelyért a katonai vezetés, de az ellenzéki politikusok is a korrupt kormányzatot tették felelőssé. Így a parlamenten kívüli pártok, szervezetek – úgy mint a Muzulmán Testvérek és a Szabad Tisztek szervezete, melyek a későbbi elnök, Anvar Szadat (1918–1981) közvetítésével kapcsolatot létesítettek ezekben a válságos években – egyre nagyobb támogatottságot szereztek, és fennállt a veszély, hogy az irányítás teljesen kicsúszik a vezetés kezéből. Ezt bizonyítja, hogy az iszlámra építő szervezet, a Muzulmán Testvérek egyik radikális nézeteket valló tagja az akkori miniszterelnök, al-Nukrasi ellen merényletet követett el 1948 decemberében. Válaszként két hónappal később a szervezet vezetője, Hasszán al-Banna is merénylet áldozata lett. A belpolitikai kilátástalanságot tükrözte, hogy az 1950-ben, majd 1951-ben a megválasztott kormánypárt nem rendelkezett átfogó programmal, kiválképp nem a brit-ügy esetében. Bár a kormány a sokasodó tömegmozgalmak nyomására 1951 októberében felmondta az 1936-os szerződést, amely ugyan törvénytelenné tette a csatorna-övezetben állomásozó brit katonai egységek jelenlétét, azonban előrelépést, változást a gyakorlatban nem hozott, noha a britellenes tüntetők még elszántabbak lettek, a gerillaakciók pedig megsokasodtak. Ettől kezdve a sztrájkok és tüntetések országossá váltak széles társadalmi részvétel mellett, a rendszer elmélyülő válságát pedig mi sem bizonyította jobban, hogy rövid időn belül öt kormány váltotta egymást, de mind képtelennek bizonyult a folyamatok megállítására.

A forradalomban központi szerepet játszó Szabad Tisztek nevű szervezet gyökerei a második világháború előtti évekre, illetve az első arab-izraeli háború időszakára vezethetők vissza. A szervezkedés, amely alapvetően nem politikai céllal kezdődött meg, titokban zajlott és a hadsereg nagy részére – de zömében a fiatal tisztekre – terjedt ki. A megalakuláskor körülbelül 200-300 taggal bírt, melyek 3-5 fős sejtekben tömörültek, s az irányítást az 1949 őszén felállított 5 tagú Szervező Bizottság látta el. Az 1940-es évek gazdasági-politikai mélypontjai a hadseregben is elégedetlenséget váltottak ki, a tagjai pedig a rendszer megdöntését tervezték. Sok tiszthez hasonlóan Gamal Abdel Nasszer (1918–1970), a forradalom fő vezéralakja és Egyiptom későbbi elnöke az ország vezetésében látta a problémák okát. Erre vonatkozó meglátásait A forradalom filozófiája című rövid könyvében fejtette ki, amelyben igyekezett visszautalni Egyiptom helyzetét meghatározó történelmi és politikai jelenségekre, továbbá felvázolta az ország boldogulásának vélt sajátos útját. Véleménye szerint a csapások, amelyek Egyiptomot érték – mint például a palesztinai vereség – keserű, de értékes tapasztalatot adtak:

Ami Palesztinában történik, csak kicsinyített képe annak, ami Egyiptomban történik. Szülőhazánkat is nehézségek ostromolják és ellenség pusztítja. Becsapták és készületlenül lökték be a harcba. Mohó becsvágyak, fondorlatok és szenvedélyek játszottak vele, s fegyvertelenül tették ki az ellenség tüzének. [ii]

A Szabad Tisztek Szervezete több szakosodott egységet is működtetett, így például politikai merényletek szervezésével, biztonsági és gazdasági feladatokkal és propagandával foglalkozó részek is tevékenykedtek. A propagandaegység röplapokon hirdette a szervezet formálódó programját: „A Szabad Tisztek mindaddig harcolni fognak, amíg Egyiptomot teljesen fel nem szabadítják az imperializmus alól”.[iii] Mint kiderült Nasszer a hadsereg beavatkozását az akkori helyzetben az egyetlen alternatívának tartotta: „A helyzet egyöntetű erőt követelt. (…) Szükség volt arra, hogy ezen erő tagjai higgyenek egymásban, és olyan eszközökkel rendelkezzenek, melyek biztosítják a gyors és határozott cselekvést”.[iv] Politikai platformjukat, mely az első arab-izraeli háború alatt kezdett kikristályosodni, 1952 februárjára állították össze, melyet hat alapelvben foglaltak össze: a kolonializmus, a feudalizmus és a korrupció felszámolása, a monopóliumok beszüntetése és a társadalmi igazságosság bevezetése, erős nemzeti hadsereg kiépítése, demokratikus rendszer létrehozása. Még ez év tavaszán a szervezet két központot létesített Kairóban és el-Arisban, ahol a puccskísérletet kívánták összehangolni. A Szervező Bizottság 1950 januárjában Végrehajtó Bizottsággá vált, amelynek elnöke az akkor 34 éves Nasszer lett, a puccs dátumát pedig a király lépéseitől tették függővé.

Csakhamar az ország állapotának gyors romlása, az állandó és eredménytelen kormányváltások, a sokasodó és egyre erősödő tüntetések a mielőbbi cselekvésre sarkallták a szervezetet. 1952. január 25-én a csatorna-övezetben felszólították a briteket a távozásra, de mivel kérésük süket fülekre talált, sokasodó és súlyosbodó katonai összecsapásokra került sor. Január 26-án Kairóban a tüntetések egyre súlyosabbá váltak, a gyújtogatások és fosztogatások után „fekete szombatként” emlegették a napot, amely a Fáruk-rezsim utolsó felvonásának kezdetét jelentette. Az uralkodó a kilengések során nem merte bevetni a hadsereget, a rendőrség pedig – a belügyminiszter parancsa ellenére – nem avatkozott be.

Egy nappal később Fáruk király szükségállapotot hirdetett ki, s elrendelte a tiszti kar megtisztítását, valamint a Szabad Tisztek szervezetének felszámolását. A szervezet feltérképezéséhez a rendőrség közel járt, de a szervezet elővigyázatossága révén a vezetőinek névsora nem tudódott ki. Miután megtudták, hogy a király le akar számolni velük, teljes illegalitásba vonultak, s a puccs dátumát végül július 22-23 közötti időpontra jelölték ki. A tisztek nem vesztegethették az időt, a brit katonai jelenlét és a beavatkozás lehetősége fenyegetőleg hatott. Július 22-én 5 órával a puccs előtt a Végrehajtó Bizottság megbeszélést tartott, majd megkezdték a tervek szerinti hatalomátvételt. Július 23-án reggel bejelentették a forradalom győzelmét, Nagibot, a Szabad Tisztek legidősebb, nagy tekintélynek örvendő tagját pedig a Végrehajtó Bizottságból alakult Forradalmi Kormányzó Tanács elnökévé választották. Három nappal később, 26-án ultimátumot küldtek a királynak, melyben felszólították a lemondásra aznap déli határidővel. Ezzel egy időben, Alexandriában a királyi Ras el-Tin palotánál előbb tankok jelentek meg, majd a király lemondott és jelképesen utódjává nevezte ki fiát, ezt követően pedig 18 órakor hajójával Nápolyba menekült.

A Szabad Tisztek Szervezete által végrehajtott puccs gyorsan, hibátlanul, nagyobb ellenállás és komolyabb áldozatok nélkül zajlott le, így Egyiptom a forradalmárok kezébe került. A tisztek a 23-i eseményeket többnek tartották egyszerű államcsínynél, igazi forradalomként tekintettek rá, hiszen áthatotta egész Egyiptomot és népét. A forradalom után a monarchikus államformát csak 1953. június 18-án törölték el hivatalosan és hirdették ki a köztársaságot. Az újonnan elfogadott alkotmány szerint a Forradalmi Kormányzó Tanács elnökét a legnagyobb hatalommal ruházták fel, így Nagib (1901–1984) alapvetően autoriter kormányzási formát vezetett be. Magát a hatalomátvételt a nyugati hatalmak kedvezően fogadták, az Amerikai Egyesült Államok kimondottan jó viszonyban volt az új hatalommal, bár féltek a tisztek programjának radikalizálódásától.

…ha úgy próbálnám tanulmányozni harcunk történetét, mint egy kezdő iskolás fiú, azt mondanám például, hogy a július 23-i forradalom annak a reménynek a megvalósulása, amely a jelenkori egyiptomi népben él, azóta él, mióta felébredt benne a gondolat, hogy országát maga kormányozza és amióta elhatározta, hogy sorsának urává lesz [v]

– írta Nasszer A forradalom filozófiájában. S valóban a Szabad Tisztek hatalomátvétele Egyiptom hosszú függőségének végét jelentette, amellyel egy demokratikusabb alapokon nyugvó ország kiépítése vehette kezdetét. A puccs utáni két év Nagib elnök lassú és fokozatos kiszorításával telt, ugyanis a fiatalabb forradalmárok féltek a konzervativizmusától és befolyásolhatóságától. 1954 tavaszában végül félreállították a vezetői posztról és helyébe az a Nasszer lépett, aki a későbbiekben Egyiptom és az arab világ meghatározó alakjává, vezető személyévé lépett elő, s aki az országát regionális hatalommá tudta emelni.

Szepesvári Zsuzsanna

Felhasznált szakirodalom:

Ferwagner Péter Ákos: Az egyiptomi iszlám fundamentalizmus „alapító atyái”: Hasszán al-Banna és Szajjid Kutb. Limes, 2003. 1. sz.

Gamal Abdel Nasszer: A forradalom filozófiája.Kossuth Kiadó, Budapest, 1957.

Gazdik Gyula: Fejezetek Egyiptom modern kori történetéből 1805-2013.Dialóg Campus, Budapest, 2017.

Gazdik Gyula: Nasszer ideológiai-politikai arculatának formálódása, s a Szabad Tisztek Mozgalmának szervezkedése, 1935–1952.In: Tarbai Gabriella – Meszerics Istvánné (szerk.): A fejlődő országok múltja és jelene II. Budapest, 1984.

Hassan A. Jamsheer: Az 1952-es júliusi forradalom Egyiptomban.Tudományos Szocializmus Acta, Szeged, 1987.

  1. Nagy László – Ferwagner Péter Ákos: Az arab országok története.JATEPress, Szeged, 2004.

Kalmár Zoltán: Nincs béke a Közel-Keleten. Áron Kiadó, Budapest. 2009.

Peter Mansfield: Nasser’s Egypt. Penguin African Library, London, 1965.

  1. J. Vatikiotis: Nasser and his generation.London, 1978.

http://www.alexandria.gov.eg/Alex/english/julyrevolution.html

https://www.britannica.com/biography/Farouk-I

[i] Ferwagner Péter Ákos: Az egyiptomi iszlám fundamentalizmus „alapító atyái”: Hasszán al-Banna és Szajjid Kutb. Limes, 2003. 1. sz. 58. o.

[ii] Nasszer, 1957. i.m. 18. o.

[iii] Hassan A. Jamsheer: Az 1952-es júliusi forradalom Egyiptomban. Tudományos Szocializmus Acta, Szeged, 1987. 69. o.

[iv] Gazdik Gyula: Nasszer ideológiai-politikai arculatának formálódása, s a Szabad Tisztek Mozgalmának szervezkedése, 1935–1952. In: Tarbai Gabriella – Meszerics Istvánné (szerk.): A fejlődő országok múltja és jelene II. Budapest, 1984. 162. o.

[v]Gamal Abdel Nasszer: A forradalom filozófiája. Kossuth Kiadó, Budapest, 1957. 15. o.

Ezt olvastad?

2024. január 26-án mutatták be az Apple TV+ felületén a Levegő urai (Masters of the Air) című minisorozat első epizódját.
Támogasson minket