Egy miniszterelnök életútja – Batthyány emlékülés október 6-án

Az Országgyűlési Múzeum október 6-án konferenciát rendezett az Országház Deák termében. A konferencia a tavaly októberben lezajlott Az 1848–49. évi országgyűlés mártírjai emlékkonferencia után ismételten a forradalom és szabadságharc korának országgyűlési hagyományait idézte meg. Az eseményen Batthyány Lajos miniszterelnök életútjához, emlékezetéhez kapcsolódó előadásokat hallgathattak meg a résztvevők. A konferenciáról alábbiakban Bereznay István beszámolóját olvashatják.

A megjelenteket Bellavics István, köszöntötte. Az Országgyűlés Hivatala Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatóságának vezetője kiemelte, hogy az igazgatóság külön feladatának tartja az országgyűlés és törvényhozás történetének feldolgozását. Felvállalt céljuk, hogy e konferenciák által sajátos hagyományt teremtsenek, s minden előadás anyagát utólag publikálják is. Felhívta a figyelmet arra, hogy November 18-án Párhuzamos nemzetépítés – konfliktusos együttélés: Soknemzetiségű birodalmak és nemzetállamok Közép-Európában (1848–1938) címmel szintén lesz egy, az Országházban rendezett nemzetközi konferencia. 

A konferenciát Hiller István, az országgyűlés alelnöke nyitotta meg. Felhívta a figyelmet arra, hogy tradíciót nem lehet kreálni, e kezdeményezés esetében erről azonban nincs is szó, mivel a magyar országgyűlés valóban komoly hagyományra tekinthet vissza. Az 1848-49. évi országgyűlés mártírjai című kötetben megjelent írásokat meglehetősen izgalmasnak találta, illetve pozitívnak ítélte, hogy a szerzők tanulmányaikban tartózkodtak az idealizálástól, a történeti romantika alkalmazásától és valósághűen ábrázolták a bemutatott személyeket.

Hiller István köszöntője (Fotó: Országgyűlési Múzeum)

Kiemelte, hogy a magyarok világszerte megemlékeznek 1849. október 6-áról. Sokan elfelejtik azonban, hogy az aradi tizenhármak mellett a megtorlás során azonban a magyar törvényhozás néhány tagját – Batthyány Lajos grófot, Csány Lászlót, Szacsvay Imrét, Perényi Zsigmond bárót és Jeszenák János bárót – is kivégezték 1849-ben és az ő életútjaik feldolgozása is fontos feladat volt. Az említett személyek közül senki sem készült közülük mártírnak, mégis életüket áldozták a haza oltárán.  Fontos, hogy ne csak a történettudomány körein belül épüljenek be az új ismeretek, hanem minél szélesebb rétegek ismerjék meg az országgyűlés mártírjainak történetét.

Hiller István a kötetből kiemelte Szacsvay október 23-i, öccsének írt búcsúlevelét. E levélben olyan egyedi erkölcsi kvalitások jelennek meg, mint például az alkotmányhoz, a letett eskühöz, a képviselői fogadalomhoz való ragaszkodás. Ezek napjainkig is komoly értékeket jelentenek, politikai nézettől függetlenül. Ezért is fontos a magyar országgyűlés tradíciójának erősítése.

Az 1848–49-es országgyűlés mártírjai című kötetet Csorba László mutatta be. Véleménye szerint egy közösség számára meghatározó, hogy miként viszonyul múltjához. Ezt persze meghatározza az is, amit az adott közösség a jelenben átél, és ennek okán a történészek gyakran újragondolják a múlthoz való viszonyulást, újraértelmezik az egyes eseményeket.

A tavalyi emlékkonferencia kötete (Fotó: Országgyűlési Múzeum)

Csorba kiemelte, hogy jó szerkesztői döntés volt a biográfiák mellett néhány eredeti dokumentumot is közölni, ez ugyanis sajátos eredetiséget ad a kötetnek. Szokás mondani, hogy a szabadságharc nem elbukott, hanem leverték. Bár valóban igaz, hogy voltak belső problémák is a szabadságharc idején, a magyaroknak mégis sikerült felvenniük a harcot a korszak egyik legkorszerűbb hadseregével és kizárólag a cári Oroszország katonai intervenciója után győzetett le a nemzet. Így, bár a kötet borítóján Zichy Mihály festménye (A szabadságharc elbukásának allegóriája) jelenik meg, nem szabad kudarcként visszatekintenünk 1848–49-re.

Csorba jelezte, hogy az egy évvel korábbi konferencia levezető elnökeként is volt alkalma már meghallgatni a vértanúkról szóló kiváló előadásokat. Az írások is hasonlóan színvonalasak, így mindenkinek ajánlja a kötetet.

Urbán Aladár, a konferencia levezető elnöke kiemelte, hogy Batthyány emlékezete a történelem során több alkalommal is átalakult. Bár Batthyányt már 1870-ben újratemették, a Kossuth téren álló örökmécses felállítására csak 1926-ban került sor. Míg Deák Ferenc, Eötvös József és Petőfi Sándor a század végére már szobrot kaptak, Batthyány esetében erről nem lehetett szó, hiszen még mindig trónon volt Ferenc József, akinek tudtával és akaratával zajlott le a korábbi miniszterelnök kivégzése. E konferencia feladata, hogy minél inkább megközelítse Batthyány személyét és a lehető legpontosabb képet rajzolja róla.

Batthyány fiatalkorát és politikai pályájának kezdetét Molnár András, a Zala Megyei Levéltár igazgatója mutatta be. A Batthyány-család már a XIX. században is 400 éves múltra tekintett vissza. A família több, a magyar történelem számára jelentős személyt adott, mint például az 1630-ban grófi címet nyert Batthyány Ádám, az 1745-ben császári-királyi tábornaggyá kinevezett Batthyány Károly, vagy Batthyány Lajos Ernő kancellár, aki Magyarország utolsó nemzeti nádora is volt. A család hercegi és grófi ágakra tagolódott, Batthyány Lajos az utóbbinak volt leszármazottja.

Batthyány 1807-ben született. Apját fiatalon, már öt évesen elvesztette. 1815-ig házi nevelésben részesült, ezt követően pedig 1824-ig Bécsben tanult, majd Zágrábban jogi tanulmányokba kezdett. Személyisége ebben az időben még a romantikus katolicizmus hatása alatt állt, a liberalizmus ekkor még nem volt rá hatással. 1826 augusztusában katonának állt és a 32. Esterházy gyalogezred hadapródja lett. Jogi tanulmányait utóbb Zágrábban fejezte be. Katonai szolgálata során Itáliában, Stájerországban és Csehországban állomásozott.

Édesanyjával grófi öröksége kapcsán vitába keveredett, amelyből végül győztesen került ki. A vitát követően, 24 éves korában alhadnagyi rangban kilépett a hadseregben. Az elkövetkező éveket anyagi biztonságának megteremtésére, birtoka gazdaságának racionalizálására, illetve tudásának fejlesztésére használta fel. Batthyány eredményesen stabilizálta anyagi helyzetét, illetve Európai több európai utat is tett 1833 és 1839 közt évek során. 1834-ben feleségül vette Zichy Antónia grófnőt.

Batthyány Lajos barátai és rokonai körében kapcsolódott be először a közéletbe. Ismereteink szerint példaképként tekintett ekkor Széchenyi Istvánra, bár kettejük közt ebben az időben még nem alakult ki szorosabb barátság. Horváth Mihály visszaemlékezése szerint Batthyány már ekkor is más nézeteket vallott, mint Széchenyi: célja egy olyan ellenzéki párt szervezése volt, amely az udvarral szemben is kikényszerítheti a társadalmi átalakulást. Pulszky Ferenc memoárja szerint anyja személyisége, s az általa kiváltott pervita tette ellenzékivé, a reformok támogatójává Batthyányit. Batthyány 1831 és 39 közt kizárólag három alkalommal volt jelen a Vas vármegyei megyegyűléseken, tehát ebben az időszakban még nem vállalt komoly politikai szerepet. Emellett azonban tudatosan készült a politikai vezérszerepre: tovább mélyítette jogi ismereteit és tanulmányozta az országgyűlés történetét is.

Első jelentős politikai szerepvállalása az 1839–40-es országgyűlésen történt meg, vélhetően Wesselényi Miklós és az országgyűlési ifjak perbefogása adhatta meg neki azt a végső lökést, amely által végleg a politikai pálya mellett szánta el magát. Batthyány politikai szerepe innentől kezdve gyorsan ívelt felfelé. Rangjának, tekintélyének és képességeinek egyaránt köszönhette, hogy az 1840-es évek során a liberális ellenzék vezérévé válthatott.

Wesselényi Miklós (Kép forrása: wikipedia.hu)

Molnár Andrást követően Melkovics Tamás, az Országgyűlési Múzeum munkatársa mutatta be Batthyány politikai pályáját az 1840-es évek során. Véleménye szerint Batthyány saját erőből, tudása és érdemei révén lett 1848-ban az első magyar miniszterelnök, s mindezt a főrendi ellenzék élén betöltött vezérszerepe határozta meg.

1839-től kezdve politikai értelemben véve átalakult az országgyűlés főrendi háza. Ekkor már nemcsak egy Széchényi vagy Wesselényi, hanem egy szélesedő főrendi réteg képviselte a főrendi ellenzéket. Ennek az ellenzéknek a megszervezésében Batthyánynak is komoly szerepe volt.

A főrendiház tagjainak jelentős része tisztség alapján került be, emiatt ők a legtöbb esetben – egészen a reformkor végéig – a bécsi udvar befolyása alatt álltak. Az ellenzék így főként azokból a személyekből szerveződött, akik rangjuknak köszönhetően, alanyi jogon kerültek be a főrendiházba.

A felsőtáblai ellenzék szükségességét az 1832–36-os országgyűlés tapasztalatai is megerősítették. Az 1839–40-es országgyűlés során már létrejött egy mágnáskaszinó, illetve kimondták a főrendi ellenzék hivatalos megalakulását, s ez a titkosrendőrség figyelmét sem kerülte el. Létrehozták a Főrendi Naplót, s így innentől kezdve az országgyűlésen elhangzottakat írott formában is rögzítették.

Batthyány és köre progresszív, a reformokat pártoló politikát fogalmazott meg. Bizonyítja ezt például az is, hogy hosszú távon a társadalmi átalakulásért még az arisztokrácia politikai vezető szerepéről is hajlandóak voltak lemondani: „A mágnási rendnek óhajtandó túlsúlyát nem tekintendjük iparkodásaink végczéljául, hanem csak szükséges eszközül minden rend, minden vallás, minden vélemény felszabadítására.”

A főrendi ellenzék szerveződését 1841-ben megtörte Kossuth Lajos fellépése. A Kossuth által a Pesti Hírlapban megfogalmazott nézetek Batthyány és az arisztokrácia ellenszenvét váltották ki. Mindez cezúrátképezett a főrendi ellenzék történetében, sok főúr elfordult ennek hatására a reform gondolatától. Jó példa erre többek közt Zichy Ödön is, aki eleinte szintén az ellenzék tagja volt, 1843-44-től kezdve azonban már egyértelműen a kormányzat híve (utóbb, 1848-ban is hazaárulás vádjával fogták el és végezték ki).

Batthyány végül 1843-44-től kezdve szorosabb együttműködést valósított meg Kossuthtal és újjászervezte a főrendi ellenzéket. Innentől kezdve Batthyány és Kossuth közösen vezették a liberális nemesi ellenzéket. Batthyány tehát cezúrát követően a liberális nemesi ellenzéket sikeresen szervezte egy egységes párttá. Képes volt arra, hogy saját korábbi álláspontját is át tudja értékelni, ami szintén kiemeli nagyságát.  Felesége, Zichy Antónia mindvégig támogatta ebben és társadalmi kapcsolatai, szervezőmunkája révén szintén hozzájárult a főrendi ellenzék kialakításához.

Batthyány szerepét az 1848-as forradalomban „Batthyány Lajos és a törvényesített forradalom” címmel Pelyach István mutatta be. A történész kiemelte, hogy az 1848-as átalakulások a kétközpontú magyar ellenzék munkája által valósultak meg. Egyrészt az 1847 novemberében összeülő országgyűlésen megjelenő nemesi ellenzék, másrészt pedig a pesti ifjak igyekeztek megvalósítani a változásokat. E két politikai erő egyfajta ideális kölcsönhatásban volt

Az 1848-ban kitörő párizsi forradalom nagymértékben katalizálta az átalakulást. Ennek fogadtatása meglehetősen eltérő volt a magyarságon belül: Petőfi Sándor például lelkesen üdvözölte ezt, a nála kevésbé radikális Széchenyi viszont kifejezetten tartott a forradalom terjedésétől, s naplófeljegyzései során az országgyűlés feloszlatásának lehetőségét is felvetette.

Ugyancsak Széchenyi feljegyzései engedhetnek arra következtetni, hogy Batthyány miként élte meg a változások időszakát. Széchenyi szerint a későbbi miniszterelnök 1848 elején teljes mértékig együttműködött Kossuth Lajossal, akivel közösen vezették az ellenzéket. Pelyach István szerint Batthyány valóban az átalakulások híve volt, de fontos kiemelni, hogy nem támogatta a radikális eszközöket. Erre enged következtetni például az is, hogy miután az Országgyűlés által Bécsbe küldött feliratot az uralkodó elfogadta, Batthyány a törvényalkotás fontosságára, illetve a rend fenntartásának szükségességére hívta fel a figyelmet. Nem igyekezett tehát forradalmat kirobbantani Magyarországon és az átalakulást mindenképpen vértelen és törvényes úton kívánta megvalósítani.

(Batthyány Lajos és Széchenyi István – A Kossuth téri szoborcsoport részlete)

Pelyach István kiemelte, hogy törvényesített forradalom – a szó szoros értelmében – nem létezik, mivel a forradalom mindig a fennálló hatalom és törvények ellen robban ki. De ha megnézzük az eseményeket, akkor azt látjuk, hogy a Pesten megfogalmazott Tizenkét Pont a reformkori ellenzék általános politikai programjának rövid, forradalmi formába öntött változata volt – csupán három olyan pont volt ezek közt, amely az országgyűlés korábbi ülésein nem jelent meg a követelések közt. Az országgyűlés pedig a pesti eseményekkel párhuzamosan felterjesztette a legtöbb reformkori követelést tartalmazó feliratát az uralkodóhoz, s e feliratot V. Ferdinánd március 17-én el is fogadta. Ezért nevezhetjük átvitt értelemben mégis „törvényesnek” az 1848.márciusi forradalmat.

Az ebédszünetet követően Hermann Róbert Batthyány miniszterelnökségének időszakát mutatta be. Véleménye szerint 1848-ban egyértelmű volt, hogy ha független, felelős kormány alakul, akkor annak elnöke csakis Batthyány lehet. A korabeli anekdota szerint március 14-én már Kossuth is kijelentette, hogy a másnap induló küldöttség Batthyányt miniszterelnökként fogja hazahozni. A felirat elfogadását követően Batthyány hat nap alatt összeállította kormánya névsorát, amely valóban koalíciós alapon jött létre, csak a legszélsőségesebb konzervatívok, illetve a szabadelvű radikálisok maradtak ki abból.

Esterházytól kezdve Kossuthig és Szemeréig a politikai nézetek palettája a kormányon belül meglehetősen széles volt. A kormányon belül ez bizonyos esetekben konfliktusokat is eredményezett, ezek többnyire Kossuth személye körül összpontosultak. Azonban mégsem a belső problémák, hanem a külpolitikai fejlemények, vagyis a horvát kérdés és a Béccsel való viszony megromlása voltak azok a tényezők, amelyek szeptemberben a kormányt lemondásra kényszerítették.

Batthyány általánosságban véve egyik minisztere tárcájának ügyeibe sem avatkozott bele komolyabb mértékben. Meglehetősen nagy szabadságot biztosított tehát nekik, másrészről viszont maga sem tűrte el, hogy a saját hatáskörébe miniszterei beleavatkozzanak, ahogy arra például Kossuth Lajos és Mészáros Lázár egyaránt kísérletet tettek. Vélhetően Deák Ferencben, Széchenyi Istvánban, Klauzál Gáborban, Eötvös József és Szemere Bertalanban bízott meg a leginkább, mivel önmaga helyettesítésére őket kérte fel, s alighanem nem véletlen az sem, hogy például Kossuthra egy alkalommal sem bízott efféle tisztséget.

Hermann Róbert szerint az 1848-as kormányról elmondhatjuk, hogy kifejezetten szakmai jellegű volt. A miniszterek többsége komoly tapasztalatokkal rendelkezett a saját tárcája ügyeiben: Deáknál jobb személy nem kerülhetett volna az igazságügy élére; Széchenyi korábban is sokat foglalkozott közlekedésüggyel; Kossuth az ellenzék gazdasági egyesületeinek megszervezése során szerzett tapasztalatokat a pénzügyben; Szemere Bertalan korábban alispánként maga is rész vett a közigazgatásban; Esterházy Pál pedig többek közt londoni követként is tevékenykedett korábban. Eötvös József és Klauzál Gábor esetében mondhatjuk, hogy komolyabb előzetes tevékenységük nem volt a saját tárcájuk kapcsán, ők vélhetően a reformkori ellenzékben betöltött szerepüknek köszönhetően kerültek be a kormányba.

Batthyány és miniszterei (Kép forrása: wikipedia.hu)

Batthyányra a praktikus, pragmatikus politikai megközelítés volt jellemző a korszakban divatosnak számító érzelmi politizálással szemben. Reálpolitikusként járt el miniszterelnöksége során, jól átlátta a politikai szükségszerűségeket. Jó példája ennek az is, hogy 1848 márciusában, még az áprilisi törvények szentesítése előtt elrendelte a jobbágyfelszabadítás végrehajtását. Ebben a formában ez ugyan törvénytelen volt ugyan, de egyben szükségszerű is, mivel a kormány mögötti tömegbázist csak ezáltal lehetett biztosítani. Egyben pedig azt is megelőzte ezzel Batthyány, hogy a jobbágyság az elért vívmányokat az uralkodónak tulajdonítsa – mint ahogy tette azt például Galíciában.

Fontos volt továbbá az is, hogy Batthyány határozottsága kellő kompromisszumkészséggel is párosult. Megmutatkozott ez például a nemzetőrök összeírása során, ahol a fellépő zavarok nyomán Batthyány elrendelte, hogy ahol ellenállnak, ott időlegesen halasszák el az eljárás véghezvitelét, amíg a nép meg nem érti, hogy nem katonai szolgálatra akarja a kormány kötelezni őket. 1848 júniusában, a trónbeszéd vitájában, illetve utóbb a honvédzászlóaljak szervezése során szintén a kompromisszumos megoldások híve volt

Batthyány alkotmányosan gondolkodó személyiség volt, s az augusztus végén, illetve szeptember elején lezajló események miatt szigorú elvei lemondásra késztették. A Béccsel szembeni konfliktusban való állásfoglalását azonban szeptember 16-án, az Országgyűlés előtt mondott beszéde is jelezte. Batthyány ekkor arra hívta fel a figyelmet arra, hogy „nem érkezett-e még el azon végperc, melyben a nemzet már azon legutolsó s legelszántabb önvédelemre szorul, melynél a törvényességet nem képes, de nem is köteles respektálni” – utalva ezáltal a magyar önvédelmi háború szükségszerűségére és jogszerűségére. 

Batthyány Lajos szerepét az önálló magyar hadsereg megszervezésében Kedves Gyula mutatta be. Kiemelte, hogy Batthyányit a bécsi kormányzat már 1849 tavaszától kezdve halálra szánta és a legsúlyosabb vádpont ellene az lehetett, hogy segédkezett a magyar sereg megszervezésében, valamint hogy az ő kezdeményezésére állt a magyar ügy mellé a korábbi császári-királyi alakulatok jelentős része. 

Batthyány már 1848 tavaszán célként fogalmazta meg, hogy a Magyarországon álló katonaság felett a kormány rendelkezhessen.  Magyarországon azonban elsősorban olasz, szláv ezredek állomásoztak, épp ezért a kormány célja az volt, hogy a birodalom más területein állomásozó, magyar kiegészítésű ezredekre cseréljék ezeket. 1848 májusában már egyértelmű volt, hogy szükség van a katonaságra a délvidéki felkelők és határőrök, valamint a török földről érkező szerviánusok ellen.

1848 júniusában uralkodói rendelkezés született arról, hogy a magyar földön állomásozó, idegen nemzetiségű csapatokat magyar kiegészítésűekre kell kicserélni, azonban a hadi konfliktusok – különösen az Észak-Itáliában zajló háború miatt – erre csupán korlátozott keretek közt kerülhetett sor. A létrejövő magyar seregben így körülbelül 30-31.000 főnyi profi katonasággal számolhatunk, akik közül a sereg legfőbb tisztviselői is kikerültek.

(Kép forrása: wikipedia.hu)

Az önkéntesek toborzása 1848. május 16-án kezdődött meg, ennek elrendelésében is nagy szerepe volt Batthyánynak. Minderre ekkor még a nemzetőrségi törvény keretei közt került sor, hiszen az áprilisi törvények értelmében saját katonaságot a magyar kormány nem állíthatott volna fel. A nemzetőrség – majd későbbiekben a honvédség – szervezése azonban nem a hadügyminisztérium felügyelete alatt történt meg, hanem a Minisztertanács, illetve ezen belül is Batthyány Lajos személyes felügyelete alatt.

Az 1848 augusztus 16–23. közt zajló, a sorozási törvényről szóló vitában is fontos szerepe volt Batthyánynak. A vita során annak kapcsán támadtak nézeteltérések, hogy az újoncokat milyen keretek közt sorozzák be a katonaságba. Kompromisszumos megoldásként végül a törvényhozás az úgynevezett „harmadik zászlóaljak” feltöltésére tett javaslatot fogadta el, amelyeket a császári kormányzat törvényesen kizárólag miniszteri ellenjegyzés mellett mozgósíthatott volna.

A sorozásról született törvényt azonban az uralkodó már nem szentesítette. Többek közt ezt eredményezte Batthyány – már korábban is említett – felszólalását 1848. szeptember 16-án. A miniszterelnök fellépésének hatására ekkor az ingadozók is beálltak a magyar kormány és a nemzet mögé és hamarosan megkezdődött az újoncozás végrehajtása.

Batthyánynak elsősorban tehát a hadseregszervezésben betöltött szerepe volt az, amelyet bécsi udvar utóbb a hadbírósági tárgyalás során a legsúlyosabb körülményként rótt fel.  Ezért kellett 1849 októberében Batthyánynak meghalnia: szimbolikus értelemben ő adta a nemzet kezébe azt a fegyvert, amelyet a magyarok az önvédelmi háború során a császáriak ellen fordítottak.

Batthyány Lajos kivégzése (Kép forrása: nadasdymuzeum.hu)

A Batthyány-kormány külpolitikai törekvéseit Erdődy Gábor mutatta be. Kiemelte, hogy az áprilisi törvények által létrehozott államjogi helyzet, illetve az önálló külügyminisztérium hiánya erősen korlátozta a magyar külpolitika lehetőségeit. Batthyány mindemellett nagymértékben törekedett arra, hogy a magyarságot is különálló tényezőként bekapcsolja a nemzetközi politikába.

Batthyány már 1848 tavaszán levelet írt Lord Palmerston brit külügyminiszternek, akinek figyelmét a cári Oroszország expanzió törekvéseire igyekezett felhívni. Batthyány kiemelte, hogy Oroszország ellensúlyozásában a Habsburg Birodalomnak kulcsszerepe lehet, ugyanakkor a birodalmon belül szükség van Magyarország függetlenségének elismerésére is. A britek azonban elzárkóztak a hivatalos diplomáciai kapcsolat felvételétől, így Batthyánynak más irányban kellett szövetségeseket keresni.

A miniszterelnök a kibontakozóban lévő német egységmozgalomban egy egységes erőt, valamint potenciális szövetségest látott. Éppen ezért 1848 júniusában követeket küldött a Frankfurtban ülésező össznémet parlamenthez. A frankfurti parlament ennek hatására olyan nyilatkozatot tett, amely hivatalosan is elismerte a Magyarország és Ausztria közti perszonáluniós viszonyt. A német egységtörekvés azonban a későbbiekben végül kudarcba fulladt, így ennek a szövetségnek utóbb nem lett tényleges gyümölcse.

1848 nyarán Batthyány nyomon követte a bécsi udvar ellenforradalmi törekvéseit, s igyekezett azok ellen fellépni. Több alkalommal is megkísérelt tárgyalni a bécsi udvarral, illetve Jelačić horvát bánnal, azonban e tárgyalások Batthyány kompromisszumkészsége ellenére sikertelenek maradtak. Szeptember 16-i, az országgyűlés előtt mondott beszédében így a miniszterelnök elkötelezte magát az áprilisi törvények védelmében történő ellenállásra, s e feladat érdekében októberi lemondásáig minden erőt mozgósított.

Batthyány emlékezetének, kultuszának kérdését Csorba László vizsgálta meg. Kiemelte, hogy Batthyány első nyughelye a budapesti ferencesek templomának kriptája volt, erről azonban a közvélemény nem tudhatott. Csupán 1870-ben, egy névtelenül megjelent – feltételezhetően Nagy Miklós, a Vasárnapi Újság szerkesztője által írt – újságcikk tette nyilvánossá, hogy Batthyány a ferences templomban talált végső nyugalmára.

Rövidesen sor került a miniszterelnök holttestének exhumálására. A korabeli jegyzőkönyv így írt az eseményről: „A sírbolt szabad terére kihozatván, a koporsó teljesen széthullott; a tetem is már nagyon enyészetnek indult. Az elhunytnak szép nagy szakálla azonban teljes épségben fennmaradt, s annak színe is bizonyossá tevé az ugyanazonosságot. A koponya már szétmállott, de még mindig meglátszik azon golyó helye, mely a nemes éltet kioltá. A hulla fekete ruhába volt öltöztetve, s az öltözetdarabok közül a posztó mellény maradt meg legjobb épségben. Azonban a fekete bársony magyar kabát, melyben a vértanú elhunyt, szintén megismerhető.”

Még ugyanebben az évben, június 9-én sor került Batthyány újratemetésére, amelyet nagy érdeklődés övezett. Az ezt követő időszakban, a kiegyezés során azonban nem tapasztalhatjuk, hogy Batthyánynak olyan kultusza alakult volna ki, mint például Petőfinek, Széchenyinek vagy éppen Kossuthnak. Ennek egyik oka Batthyány személyisége lehetett, aki régimódi arisztokrata politikus, nehezen megközelíthető személy volt és sohasem kívánt a nép embere lenni. Másrészt az általa megfogalmazott, kompromisszumos politikai célkitűzésekkel sem a kiegyezés, sem a függetlenség hívei nem tudtak kellően azonosulni. Tehát az is lehetséges, hogy Batthyány kultuszát politikai megfontolások szorították háttérbe.

Batthyány tevékenysége, érdemei nem felejtődtek el, de személye mégsem került az emlékezetpolitika fókuszpontjába – sem a dualizmus, sem az azt követő politikai rendszerek idején. Csorba László szerint a Batthyány-kultusz feltérképezéséhez további kutatásokra lenne szükség, s igazán akkor alkothatnánk képet ennek jelentőségéről, ha a korábbi miniszterelnök kultuszát a nemzet más jelentős karaktereinek emlékezetével összehasonlítanánk.

A konferenciát Urbán Aladár, a konferencia levezető elnöke zárta le, megköszönve a résztvevők türelmét. Közölte, hogy az elhangzott előadások alapján egy konferenciakötet is publikálva lesz, amely várhatóan 2017-ben fog megjelenni.

Bereznay István

Ezt olvastad?

Most vagy soha! – Alkotói szabadság vs. történelmi hitelesség

Március 14-én került a mozikba az 1848. március 15-i eseményeket feldolgozó történelmi kalandfilm a Most vagy soha! Fontos a filmet

X