Egy mondvacsinált forradalmár? Egy új kötet Perjessy Sándorról

A rendszerváltások viharában a közhivatalt viselő személyek számtalan dilemmával kerülhettek szembe: együttműködjenek-e a megszülető új rendszerekkel, vagy álljanak ellen – netán próbáljanak meg egyszerűen túlélni? Magyar Endre Lénárd könyvében, ami a Clio Intézet új sorozatának nyitókötete, egy ilyen személyt mutat be. Perjessy Sándor rendőrparancsnok volt az 1918-1919-es forradalmak idején, amiért a Horthy-korszakban börtönbüntetést kapott, míg a Kádár-korszakban a Tanácsköztársaság hősei közé emelték.

A Nemzeti Ujság 1920. novemberében egy rövid hír formájában tudósított a pestvidéki törvényszéken zajló kommunista bűnper tárgyalásáról. Az eljárásnak nyolcvanhét, főleg szentendrei illetőségű vádlottja volt. Közülük az egyiket így jellemzi az újságíró: „[…] érdekes vádlott Perjessy Sándor rendőrtisztviselő, akit lopás, személyes szabadság megsértése és lázadás bűntettével vádolnak.”  A „lázadás” többek között azt is jelentette, hogy a Tanácsköztársaság napjaiban egy ideig ő volt a Vörös Őrség szentendrei parancsnoka. Tizenegy évvel később ugyanebben a lapban ismét találkozhattunk Perjessy nevével, ekkor azonban már a haláláról számoltak be. A két időpont között az egykori rendőrtiszt – aki korábban a Szentendre és Vidéke Hírlapja szerkesztője is volt – több mint két évet töltött a váci fegyházban.

A Kádár-korszak emlékezetpolitikája Perjessyből hősi alakot igyekezett faragni. Közismert, hogy az 1945 után kiépülő kommunista rendszer a saját történelemképét erőltette a magyar társadalomra,  amihez szüksége volt egy saját panteonra is. Ebbe akár igen csekély teljesítménnyel is be lehetett kerülni, melyre jó példa a csendőrökre 1944-ben pisztolyt rántó jogász, Ságvári Endre alakja. Ennek az emlékezetpolitikai projektnek volt a része, hogy az 1919-es Tanácsköztársaság mint a rendszer előképe jelenjen meg a történeti munkákban.  Vezéralakjaként az ötvenes években Rákosi Mátyást tüntették fel, majd 1956 után Kun Béla, Szamuely Tibor, Korvin Ottó és más népbiztosok váltak központi figurákká.  A „hőskeresésben” talán a vidéki helytörténészeknek lehetett a legnehezebb dolga, hiszen a kommün támogatottsága ott volt a legalacsonyabb, így sokszor bizony szükségmegoldásokra szorultak. Ilyen volt például Kiskőrösön a vöröskatonaként elesett költő, Ligeti Károly, akit Petőfi alakja mellé (esetleg a helyére) kívántak helyezni, hogy legyen a Tanácsköztársaságnak is egy poétája.  Szentendrén, – többek között – Perjessyből is ilyen hőst alkottak, 1958-ban utcát is neveztek el róla, majd az MSZMP helyi székházának oldalán kapott márványtáblát, több 1919-es forradalmárral együtt a „város forradalmi rendőrkapitánya, majd a vörösőrség parancsnoka” is. Ez utóbbit a rendszerváltás után eltávolították, az utcát pedig átnevezték Tómellékre. Perjessy története azonban nem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik.

Magyar Endre Lénárd, a Clio Intézet történész-levéltáros munkatársa most megjelent könyvében új szemszögből kívánja bemutatni a szentendrei rendőrtiszt szerepét 1919 júniusának sűrű eseményei közepette. „A rémuralom készséges szolgája kívánt lenni”? című munka a Clio Kötetek-sorozat nyitó darabjaként  jól szimbolizálja azt a törekvést, amire az intézet 2017-ben vállalkozott: a (főként 20. századi) magyar történelem vitatott eseményeinek tisztázását. Ennek része a tavalyi évben rendezett előadássorozat, amely a Tanácsköztársaság történetét igyekezett körbejárni a lehető legtöbb szempont alapján. Jelen munka is ezt a képet színesíti egy kifejezetten alapos helytörténeti kutatás eredményének bemutatásával.

A szerző már a bevezetőben jelzi, hogy nem törekszik az „Igazság” feltárására, csupán az események egy új olvasatát szeretné nyújtani. Ennek leszögezése azért is fontos, mert a historiográfiai előzményekből kiderül, hogy a szerzőhöz képest egyes történészek (Vigh Károly, G. Sin Edit) másként értékelik Perjessy tevékenységét. Magyar azonban a források újraolvasása során egy tipikusan 20. századi történettel szembesült. A rendszerváltások viharában a közhivatalt viselő személyek számtalan dilemmával kerülhettek szembe: együttműködjenek-e a megszülető új rendszerekkel, vagy álljanak ellen – netán próbáljanak meg egyszerűen túlélni? A történelemkönyvek lapjain általában az első két példával találkozunk, ám valószínű, hogy az utolsó magatartásminta volt a leggyakoribb. 1918-1919-ben – Hatos Pál szavaival élve – „másodpercek alatt évszázadok fordultak”.  Ezek a viharos napok könnyen magukkal ragadták az embereket, de ugyanilyen könnyen meg is rémíthették őket, és így a vihar elültének a kivárása, illetve a veszteségek minimalizálására való törekvés is legitim stratégia lehetett.

A szentendrei események kiváltképp bonyolultak, sőt kaotikusak voltak ebben az időszakban. A történészi munkát nehezíti, hogy főleg másodlagos források maradtak csak fenn, rengeteg levéltári anyag tűnt el selejtezés miatt. A szerzőnek ezért nemcsak a kor napilapjainak, visszaemlékezéseinek ide vonatkozó írásait kellett feldolgozni, de a forrásérték szempontjából erősen problémás büntetőtörvényszéki iratokat is.

Az őszirózsás forradalom – vagy ahogy a szerző nevezi: Károlyi-forradalom – és az azt követő helyi hatalomváltások, valamint az ezekkel járó rendzavarások bemutatása izgalmas, de embert próbáló feladat is egyben. Magyar a források alapján a szemünk láttára bontja ki, hogy Perjessy ebben a kavalkádban hogyan próbálta elejét venni a hazatérő frontkatonák zavargásainak, vagy az 1918. november végén leszerelt nemzetőrök  felvételével megerősíteni a rendőrséget. A Tanácsköztársaság kikiáltása után a rend fenntartására a Vörös Őrség főparancsnokaként is törekedett, ám itt már küzdenie kellett pozíciója megtartásáért is. A szerző szerint tudatosan készült arra a lehetőségre is, hogy egy esetleges jövőbeli elszámoltatás során igazolni tudja tetteit, ezért csak írott parancsokat hajtott végre. A június 24-i ellenforradalmi felkelésben játszott szerepe forráshiány miatt nem tisztázott. A „ludovikások lázadásának” Szentendrén is érezhető rezgései voltak, ám a puccskísérlet leverését követően a szereplők a felelősségtől akarhattak szabadulni. A megtorlás sem váratott magára, ám helyi szinten ebből csak egy felesleges és tragikus vallásellenes akcióra futotta, melynek áldozata Kucsera Ferenc káplán lett.

A kommün bukása után Perjessyt letartóztatták és a fent említett bűnvádi eljárás alá helyezték. Az ekkor uralkodó indulatokat, a román megszállással járó terheket, valamint az új rendszer kiépülésével járó káoszt  a szerző egykorú beszámolók megidézésével érzékelteti. Ez a felfokozott érzelmi állapot kiváló alapot jelentett a bűnbakkereséshez, mely során Perjessy hivatali szélmalomharca nem minősült felmentő körülménynek: a lényeg az volt, hogy ő is szerepet vállalt a bűnösnek kikiáltott rendszerben. Az ellene meghozott ítélet is ebben a szellemben foganhatott meg. Rehabilitációjáért egész életében küzdött, ám ezt a törvényszék csak posztumusz mondta ki 1939-ben, egy perújrafelvételi eljárás eredményeképpen. Alakja az előbbiekben már vázolt emlékezetpolitikai konstrukció része lett 1958 után.

Perjessy számomra olyan, mint Spiró György történelmi regényeinek hősei. Nem ők alakítják a történelmet, hanem „csak” részt vesznek benne, miközben az elzúg a fejük felett, ők pedig próbálnak talpon maradni. Az utókor emlékezetének hullámzásai pedig hol a felszínre dobják, hol ismét a mélybe taszítják őket. E hullámverések elhomályosíthatják a képet, a történészre hárul a feladat, hogy megtisztítsa azt. Magyar Endre Lénárd Perjessy-története jól példázza, hogy ez a munka, minden nehézsége ellenére, szép és eredményes lehet.

Bárány Balázs

Az ismertetett kötet adatai: Magyar Endre Lénárd: „A rémuralom készséges szolgája kívánt lenni”? Perjessy Sándor és a Tanácsköztársaság elleni felkelés Szentendrén (1919. június 24–25.). Budapest, Clio Intézet, 2020. (Clio kötetek 1.) 132 oldal.

Ezt olvastad?

Egy régi polgár a népi demokráciában – Az Apám néhány boldog éve című film

Simó Sándor filmrendező (1934–2001) saját novellájából forgatta az Apám néhány boldog éve című filmjét, amelyben emléket állít egy korszaknak, az

X