Egy nemzet születése – Urbán Aladár: Köztársaság az új világban, II. rész

Urbán Aladár 1952-ben fejezte be a tanulmányait az ELTE Bölcsésztudományi Karán, ahol ezt követően oktatóként és kutatóként tevékenykedett. Az Újkori Egyetemes Történeti Tanszéken 1999-es nyugdíjba vonulásáig oktatott, 1987-ben nevezték ki egyetemi tanárnak, nyugdíjba vonulása után professzor emeritus kinevezést kapott. 1973-74-ben tíz hónapot töltött az Amerikai Egyesült Államokban, ami arra inspirálta, hogy kutatási középpontjába állítsa az ország történelmét. Ez az utazás szolgált alapul a Köztársaság az új világban című művének megírására, ugyanis itt tudott hozzá megfelelő forrásokat összegyűjteni. Az Urbán Aladár munkájáról szóló könyvismertetés első része itt olvasható.

Lexington után nem sokkal, 1775. május 10-én ült össze a II. kontinentális kongresszus, amely kisebb megszakításokkal az alkotmány elfogadásáig ülésezett. Az I. kontinentális kongresszus mintegy tanácsadó testületként funkcionált, de gyorsan egyértelművé vált, hogy az új események tükrében szükséges, hogy a törvényhozó szerepet is magára vállalja. Urbán kiemeli, hogy a kongresszus számára rengeteg olyan kérdés volt, amelyben azonnal intézkedni kellett, ilyenek volt többek között a katonaság kérdése. A kongresszus döntött arról, hogy minden állam azonnal helyezze magát védelmi állapotba. New York részére megadták, hogy amennyiben az érkező angol csapatok támadnak vagy jogkorlátozóan lépnek fel, azonnal kezdjenek támadásba ellenük. A kongresszus felszólította az államokat, hogy hozzanak létre új alkotmányokat, ugyanis a király megszegte a gyarmatok irányába fennálló kötelezettségét, amikor megtámadta azokat, és a kor természetjogi gondolkodásának megfelelően a népnek ilyen esetben joga van elkergetni a zsarnokot, és új társadalmi szerződést kötni a természetjog alapján. Ez a folyamat az év során megindult, és olyan jelentős volt, hogy a későbbi Egyesült Államok alkotmánya is nagyban támaszkodott ezekre a forradalmi alkotmányokra.

George Washington ezredes (Kép forrása: Wikipedia)

A katonai kérdések másik részét illetően a kongresszus elhatározta, hogy létrehoznak egy kontinentális hadsereget, amelynek parancsnokává kisebb vita után George Washington georgiai földbirtokost tették meg.  Július 6-án a kongresszus elfogadott egy nyilatkozatot a harcba szállásról, miközben továbbra is vita volt arról, hogy a gyarmatok függetlenedjenek-e az anyaországtól. Eközben London sem késlekedett, és a Birodalmon belüli seregáthelyezéssel igyekezett elérni, hogy az északi kontinensen egy húszezer főből álló sereg állomásozzon, amely ellenáll a gyarmatiaknak. Elfogadtak továbbá egy törvényt, amely megtiltott mindenfajta kapcsolatot a gyarmatokkal.

Urbán Aladár rávilágít arra, hogy a kongresszusban két szembenálló vélemény volt a függetlenséget illetően.  A közhangulat azonban 1776-ra megváltozott, a gyarmatok hadereje folyamatosan nőt, felállították a Kontinentális Flottát, továbbá a kongresszus felhatalmazta a magánszemélyeket is, hogy fegyveres hajókat állítsanak, és azokkal angol hajókra támadjanak. Az év januárjában megjelent Thomas Paine röpirata, a Józan ész (Common Sense), ennek a műnek a hatásából is látszik, hogy a függetlenségi háborúban és később az alkotmány kialakulásban is milyen nagy szerepet töltöttek be a röpiratok. Paine tagadta, hogy az anyaország segítsége nélkül a gyarmatok nem lettek volna sikeresek, továbbá kijelentette, hogy nem lehet egy távoli országot egy szigetről irányítani. Paine és mások érvelése olyan sikeres volt, hogy a kongresszus közhangulata megfordult a függetlenség kérdésében. Ez a fordulat vezetett oda, hogy a gyarmatok 1776. július 4-én elfogadták a Függetlenségi Nyilatkozatot – a függetlenséget lényegében július 2-án kiáltották ki, 4-én már csak a módosított szöveget fogadták el – ez a dátum 1938 óta szövetségi állami ünnep. A Függetlenségi Nyilatkozat alapelvei között szerepel, hogy az embernek vannak veleszületett természetes jogai, amelyek nem idegeníthetők el, valamint szerepel benne a jog arra, hogy a nép maga válassza meg a kormányát. A három részre tagolt nyilatkozat – elvi bevezetés, a korona által a gyarmatoknak okozott sérelmeinek felsorolása végül a következtetések – azóta is az amerikai jogi és politikai gondolkodás alapját képezi. Érdekes – hívja fel rá az olvasó figyelmét a Urbán Aladár –, hogy eredetileg a király okozta sérelmek között lett volna a rabszolgakereskedelem is, de ezt a déli államok kérésére törölték a dokumentumból, amely már előrevetítette a későbbi konfliktust dél és észak között. A Függetlenségi Nyilatkozat elfogadásától vált a háború egyértelműen a gyarmatok Birodalomtól való elszakadásának függetlenségi harcává.

A Függetlenségi Nyilatkozat (Kép forrása: Wikipedia)

Ezt követően többé nem a politikai síkon, hanem a csatatereken folytatódott a háború. George Washington igen küzdelmes feladat elébe nézett, amikor a kontinentális hadsereg összeállítását, kiképzését magára vállalta. A britek hadserege egy reguláris, magasan képzett, a kor katonai stratégiáit elsajátító haderő volt, míg a gyarmatiak főként az irreguláris milíciákra támaszkodhattak, illetve arra a seregre, amit Washington a gyarmatok segítségével rövid idő alatt felállított. A milíciák és a központi hadsereg elkülönítése nagyon fontos pont az amerikai katonai szempontok megértésében, hiszen a milíciák adták később alapját a Nemzeti Gárdának, míg a központi hadsereg lett az Amerikai Egyesült Államok hivatásos hadserege. Washington seregei kezdetben 1776-77 telén több sikert is arattak, míg végül a hadsereg téli pihenőre vonult.

Washington (lóháton) a monongahelai csatában (Kép forrása: Wikipedia)

A háború egyik fordulópontjának Urbán Aladár az 1777-es évet tekinti, ami kezdetben nem alakult jól a gyarmatiak számára, ugyanis kétfelöl indult támadás ellenük. Az angolok egyrészről Kanada felől, másrészről New York-ból is megindultak. Az angoloknál újra jelentkezett a londoni irányítás katasztrofális kommunikációja. A New York-i seregnek a Kanada felől érkező csapatoknak kellett volna segíteni, ehelyett megindultak Philadelphia elfoglalására, ahonnan a kongresszust időben elmenekítették. Az angolok végül elfoglalták a várost, de közben máshol hatalmas veszteségeket szenvedtek. A Kanada felől érkező hadseregeket végül Saratogánál a gyarmatiak megverték, és ez a győzelem olyan morális erőt adott nekik, hogy sok történész álláspontja szerint itt dőlt el a gyarmatok sorsa. A morális győzelmen kívül még egy hatalmas előnye volt a győzelemnek. A franciák, akik addig csak segélyekkel támogatták a felkelő gyarmatokat, komolyan elkezdtek készülni arra, hogy katonailag is beavatkoznak a háborúba. A vereség belpolitikai haszna pedig a konföderációs cikkelyek megszületése volt. A kongresszus megállapodott, és a gyarmatok is egyetértettek, hogy a továbbiakban egységesen és egységben kell fellépniük, így létrehozták a konföderációt és annak alapító okmányát. A kongresszusé lett a hatalom, amely során a törvényhozó hatalom nagyon erőssé vált, aminek később az alkotmány elfogadásának vitájában nagy szerep jutott. Az 1781-ben elfogadott dokumentum egyben lehetőséget teremtett arra, hogy a nemzetközi politikában is megjelenhessen az immáron államok közös szövetsége.  

John Burgoyne megadja magát Saratogánál 1777 október 17-én (Kép forrása: Wikipedia)

Urbán Aladár igyekszik művében hangsúlyozni, hogy a függetlenségi háború végkimenetele szempontjából mennyire jelentős volt Franciaország támogatása. A XVIII. században folyamatosak voltak az összecsapások a franciák és az angolok között, és az évszázad végére a mérleg nyelve az angolok felé billent, többek között legendás tengeri flottájuknak köszönhetően. Franciaország kezdetektől figyelemmel kísérte a gyarmatok harcát, és pénzzel, illetve egyéb természetbeni jutatásokkal támogatta azok harcait, de a háborúba nem kívánt beavatkozni egészen addig, amíg nem látta jelét annak, hogy a gyarmatiak akár győzhetnek is. Ebben a politikai miliőben érkeztek meg a hírek Párizsba a saratogai ütközetről. Az amerikaiak ekkor Benjamin Franklint akkreditálták párizsi nagykövetnek, aki meg is kezdte kitartó munkáját annak érdekében, hogy a franciák katonai erővel támogassák az amerikaiakat. Természetesen a franciák tényleges haderővel csak azért léptek a háborúba, mivel az a saját külpolitikai ambícióikat is kielégítette. Fontos megjegyezni, hogy a korban a franciák és a spanyolok rengeteg katonai, külpolitikai kérdésben együttműködtek, tekintettel arra, hogy mivel mindkét ország a Bourbon dinasztia irányítása alatt állt, az uralkodó rétegnek a céljai megegyeztek. Az első sikereket a franciák katonai összeütközések nélkül érték el, hiszen a hadba lépesük hírére az angoloknak már a szigetüket is védeni kellett egy esetleges invázióval szemben. Míg a háború korábbi szakaszában a gyenge amerikai flottilla nem jelentett veszélyt az angolokra, tehát azok a seregeiket szabadon tudták mozgatni a keleti parton, addig a franciák belepésével ez is jelentősen megváltozott. Ugyanakkor egyrészt komoly gondot jelentett a francia haderő átszállítása Európából Amerikába, másrészt a tengeri viharok miatt a francia flottilla telente a gyarmataikra a Karib-térségbe vonult vissza. Anglia 1780-ban további külpolitikai vereséget szenvedett, amikor II. Katalin orosz cárnő kezdeményezésére létrejött a Fegyveres Semlegesség Ligája, amely az angolok tengeri uralmának megfékezésére alakult, tagjai Dánia, Svédország, Ausztria, Poroszország, Hollandia és Portugália voltak. Ezt a szövetséget az hívta életre, hogy az angolok megelégelve a holland szállítóhajók amerikaiakat – pusztán kereskedelmi szempontból – segítő hajóinak jelenlétét a karibi térségben, elfoglalták azok egyik gyarmatát Sint Eustatius-t, és egyértelművé igyekeztek tenni, hogy az Atlanti-óceánon az ő akaratuk érvényesül. 

Benjamin Franklin (Kép forrása: Wikipedia)

A háborút végül megpecsételő katonai összecsapásra 1782-ben Yorktownnál került sor. Ekkorra az amerikai és francia erők több kudarcba fulladt kísérlet után végül sikeresen hangolták össze a hadműveletüket, és megkezdték a város ostromát, amely végül október 17-én kapitulált. 1783. március 4-én a brit parlament elfogadta azt a törvényt, amely kimondta, hogy „őfelsége és az ország ellenségének tekintenének mindenkit, aki tanácsolná vagy bármi módon megkísérelné a támadó háború folytatását az észak-amerikai kontinensen”. Ezzel lényegében véget ért az amerikai függetlenségi háború és megkezdődhetett a körülményes békekötés. Megszületésének problémáját a harcoló felek eltérő külpolitikai érdekei okozták. Franciaország hadba lepésekor feltételként írta elő, hogy az amerikaiak a franciák nélkül nem köthetnek különbékét az angolokkal. Sokáig az is kérdéses volt, hogy a megkötött békével az egykori gyarmatok nem csak egy újabb vazallust kapnak-e a nyakukba a franciák személyében. Tovább nehezítette a békekötést, hogy bár az észak-amerikai hadszíntéren a háború a yorktowni ütközet után lezárult, de a francia-angol-spanyol ellentétek a továbbiakban is fennálltak, és azok szerte a világon fegyveres összeütközésekhez vezettek. Végül a békeszerződést 1784. január 14-én ratifikálta az amerikai kongresszus, és ezzel véget ért a függetlenségi háború.

Cornwallis tábornok megadja magát a francia-amerikai erőknek (Kép forrása: Wikipedia)

Az új államok előtt rengeteg kihívás állt. Ezek elsősorban gazdasági természetűek voltak, ugyanis a háború hatalmas költségekkel járt. Ezeket adó kivetésével lehetett volna növelni, de a kongresszusnak a konföderációs cikkelyek alapján nem volt ilyen jogosultsága. Kölcsönök felvétele egy új államnak a nemzetközi piacon igazán nehézkes volt, de megindult a belső hitelezés, amely segítette a gazdasági egyensúlyt. A pénzügyi nehézségek elkezdték elérni a hadsereget, a kontinentális haderő lázongásokkal fenyegetett, hiszen a katonák nem kapták meg a zsoldjukat. A kereskedelmi kapcsolatok vontatottan indultak meg, tekintettel arra, hogy korábban a gyarmatok mint a brit birodalom tagjai Londontól nagy kedvezményekben részesültek. Az is látványos volt, hogy a gyarmatokon a helyettesítendő termékek piaca fellendülőben volt. Amiket a gyarmatok a háború évei alatt Angliából nem kaptak meg, azt a lehetőségeikhez képest elkezdték megtermelni. Lassan, de biztosan elkezdték felvenni a kereskedelmi kapcsolatokat a Brit Birodalommal is, de míg az exportra sokat termeltek, addig az angol vámok – amik igen magasak voltak – visszavetették a kereskedelem profitját. Ezen túlmenően a kongresszus másik problémája a nyugati földek kérdése volt, azaz, hogy miképpen rendezze azt a hatalmas földterületet, amely a konföderációtól nyugatra terült el. Végül a kongresszus rendezte annak szabályait, hogy minek kell bekövetkeznie, hogy a nyugati földeken újjáalakuló államok csatlakozhassanak a konföderációhoz, amely főként a demokratikus kormányzat, az alapjogok biztosítása és a lakosságszám függvénye volt. A nyugati földek kérdése rendezésének másik nagy vívmánya az volt, hogy ezeknek az értékesítésével a kongresszus pénzhez juthatott – ugyanis bárhogyan próbálkozott saját bevételekre szert tenni, erre nem volt lehetősége. Csak a tagállamok befizetésétől függött, ami nem volt mindig zökkenőmentes, és gyakran járt azzal, hogy csak sokkal később fizették be a részüket, ami veszélyeztette a kongresszus működését. Urbán Aladár arra a következtetésre jut, hogy a konföderáció működését egy erős végrehajtó hatalom hiánya számottevően korlátozta. 

1785-től megindult a politikai vita a konföderáció átalakításáról és arról, hogy új alapokra kell helyezni az államok együttműködését. Továbbá szükség van egy végrehajtó hatalomra, valamint arra, hogy az államok szövetségét szorosabbra fűzzék. Ahhoz, hogy az államok új keretet fogadjanak el, az együttműködésüknek arra is szükség volt, hogy az államok képviselői összegyűljenek és módosítsák a konföderációs cikkelyeket. Erre az első kísérletre 1786-ban Annapoliszban került sor. Ez azonban sikertelennek bizonyult, tekintettel arra, hogy a kongresszus állásfoglalása nélkül csak négy állam képviselői jelentek meg a gyűlésen. Alexander Hamilton és James Madison ugyanakkor megfogalmazott egy javaslatot, hogy a következő évben Philadelphiában üljenek össze az államok küldöttjei, hogy megvitassák milyen új alapokra lehet helyezni az uniót és miképpen lehet módosítani annak addigi alapokmányát. Érezhető volt az állampolgárok általános feszültsége, amely fegyveres lázadással fenyegetett és a Massachusettsben a Shays-féle felkelés meg is mutatta, hogy ezek az események valódi veszélyt hordoznak magukban az unióra nézve.

A Shays-féle felkelés – Urbán Aladár könyvében erről is olvashatunk (Kép forrása: Wikipedia)

1787. május 14-re hívta össze a kongresszus az alkotmányozó konvenciót, ami végül a munkáját május 25. napján kezdte meg, ekkor gyűltek ugyanis annyian össze, hogy a gyűlés határozatképes legyen – legalább hét állam képviselőinek kellett jelen lennie. Maga a gyűlés 55 küldöttel kezdte a munkáját, őket nevezi az amerikai történetírás alapító-atyáknak (founding fathers), a jelen lévők közül ugyan csak egy tucat személy volt, aki ténylegesen részt vett a szöveg megalkotásában, amely végül Amerikai Egyesült Államok mai napig hatályos alkotmánya lett. A konvención mindenki egyetértett abban, hogy módosítani szükséges a konföderációs cikkelyeket, azonban annak tartalmáról három különböző elképzelés volt. A James Madison vezette elvi csoport azt kívánta elérni, hogy az uniónak erős központi hatalma legyen, a John Dickinson vezette csoport erős központi kormányzat mellett  akarta megőrizni az államok kiemelkedő szerepét, míg a harmadik csoport szerette volna megőrizni a konföderációs cikkelyeket azzal, hogy növelik a kongresszus hatalmát.

Az 1787. évi alkotmányozó konvenció (Kép forrása: Wikipedia)

Végül a konvención két tervezet vitája kezdődött meg. Egyrészről a Virginiai-tervezet, amelyet a nagy államok tervezeteként is szokás nevezni. Ennek értelmében kétkamarás lett volna a kongresszus. Az alsóházba az államok, felsőházba az alsóház választotta volna a képviselőket és a kongresszusnak hatáskörébe tartozott volna minden olyan kérdés, aminek eldöntését az államok nem tarották fenn maguknak.  A tervben szerepelt, hogy kongresszus választaná a központi végrehajtó hatalmat és a bírói kart, továbbá a tagállamoknak vétójoga lett volna azokkal a törvényekkel szemben, amelyek ütköznek a központi alkotmánnyal.  A kis államok tervezetét New Jersey fogalmazta meg, ennek értelmében a kongresszus egykamarás maradt volna azzal, hogy az államok ugyanannyi képviselőt delegálhattak, több területen kiterjesztette volna a kongresszus hatáskörét és felhatalmazta volna a kongresszust törvények meghozatalára, amelyek minden államra kötelezőek lettek volna, a központi bírói, valamint a végrehajtó hatalmat a kongresszus választotta volna.

Végül a konvenció a Virginia-javaslat mentén kezdte meg a munkáját, és két eldöntendő kérdés akadt: egyrészről a törvényhozó, másrészről a végrehajtó hatalmat illetően. A kis államok és a nagyobbak azon vitatkoztak, hogy miképpen valósuljon meg a kongresszus két házának összetétele. Abban viszonylag hamar egyetértettek, hogy a képviselőház tagjait a nép válassza, és számukat az államok között azok lakosságának arányában állapítsák meg. A vita ugyanakkor nem állt meg itt, ugyanis nem volt egyértelmű, hogyan számolják a lakosságot. A déli államok ragaszkodtak hozzá, hogy a lakosságszámba számítsanak bele a rabszolgák is, míg ezt az északiak értelemszerűen ellenezték. Végül abban állapodtak meg, hogy a rabszolgák háromötödét számítják a lakosságszámhoz.  Mindezek után a konvenció úgy oldotta meg a kérdést, hogy a Képviselőházba a lakosság arányát fenntartva kerültek a képviselők, míg a Szenátusba minden állam ugyanannyi képviselőt delegálhatott.

A másik kérdés az elnök választása, hivatali ideje kapcsán merült fel. Többen azzal érveltek, hogy válasszák a kormányzók az elnököt, de mások szerint ez a javaslat a korrupciót könnyítette volna. Problémát okozott a hivatali idő meghatározása is, tekintettel arra, hogy ekkor már tudták, hogy a képviselőket kétévente, a szenátorokat hat évre – egyharmaduk kétévenkénti cseréjével – választják, tehát amennyiben ők választották volna az elnököt, akkor ehhez is kellett volna igazítani a választást. Ezek után a megállapodások után kezdte meg az öttagú szövegező bizottság a munkáját, míg végül pontról pontra haladva tárgyalták az új alkotmány szövegét.

Az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának aláírása (Kép forrása: Wikipedia)

A jóváhagyott alkotmány I. cikke a törvényhozó hatalomról szól, amely a Kongresszusé lett, amelynek két kamarája van: a Képviselőház és a Szenátus. A képviselőket lakosságarányosan választják két vére, míg szenátora minden államnak kettő van, függetlenül a lakosságszámtól. 1913-ig a szenátorokat az államok kongresszusai választották, azután már a nép. A szenátorok egyharmadának kétévenkénti újraválasztása a hatéves mandátummal okozott némi bonyodalmat az első szenátusnál, de végül az alapító atyák úgy döntöttek, hogy az első szenátus esetében sorshúzással döntik el, hogy kinek legyen 2-4-6 év a mandátuma. Központilag a választásra csak néhány szabályt szabtak meg, tekintettel arra, hogy az eljárásjogi kérdések az államokhoz tartoztak, valamint a választójog kérdése is, így az alkotmányba csak az került bele, hogy a képviselőknek legalább 25, a szenátoroknak legalább 30 évesnek kell lenniük. A kongresszus eljárási szabályai nincsenek túlszabályozva az alkotmányban, ezért azokról viszonylag kis vita alakult ki. Ellenben a hatáskörök tekintetében már jóval nehezebb volt a kompromisszum elérése, de végül megegyeztek azon tárgykörökről, amelyek esetében hatáskörrel rendelkezik a Kongresszus.

A Capitolium épülete napjainkban (Kép forrása: Wikipedia)

További kérdés volt az elnök vétója, az alapító atyák végül abban állapodtak meg hogy az elnök minden törvénytervezetet megvétózhat, ugyanakkor azt a Kongresszus két kamarája kétharmados többséggel felülírhatja. Az elnököt négy évre választották, és újraválasztható volt, ugyanakkor Washington csak két terminust vállalt, amit a többi elnök is megtartott, mígnem Franklin Delano Roosevelt négy egymás után elnöki mandátumot is nyert. Majd ennek hatására fogadták el azt a kiegészítést, amellyel az elnök maximális hivatali idejét alkotmányosan két ciklusra csökkentették. Elnök az lehet, aki Amerikában született és legalább 35 éves, ugyanakkor a vagyoni cenzust a poszt tekintetében elvetették arra, hogy az elnöki pozíció kialakításánál mérlegelni kellett, hogy Washington megfeleljen a feltételeknek. Az elnök lett a hadsereg főparancsnoka (Commander in chief), ő irányítja a külpolitikát, kinevezi a nagyköveteket és a Legfelső Bíróság tagjait, amikhez ugyanakkor szükséges a Szenátus hozzájárulása.

A Fehér Ház épülete napjainkban (Kép forrása: Wikipedia)

A III. cikk foglalkozik a Legfelső Bírósággal, aminek a hatásköre kiterjed az államok egymás közötti, az államok központi kormányzattal, valamint a magánszemélyek államokkal kapcsolatos vitáira, továbbá akkor, ha az eljárásban az egyik fél az Amerikai Egyesült Államok. A bíróságnak kilenc tagja van, akiket az elnök nevez ki, de a Szenátusnak meg kell őket erősítenie. Élethossziglan vagy visszavonulásukig töltik be a tisztséget. A Legfelső Bíróság elnökének további szerepe van a közjogi felelősségre vonási eljárásban (impeachment), amikoris ő vezeti a tárgyalást, minden egyéb esetben Amerikában a büntetőügyek tekintetében esküdtszék dönt. További fontos megállapítás, hogy az alkotmány rögzíti, mit jelent az árulás. Erre azért volt szükség, mert a korban sok esetben ezt az abszolút monarchiák, illetve az angolok is előszeretettel, visszaélésszerűen és vagyonelkobzás céljából alkalmazták. A IV. cikk rögzíti a polgárjogi és büntetőjogi területi hatályokat és az egyes államok együttműködési kötelezettségét ilyen ügyekben. Az V. cikk rendelkezik arról, hogy miként lehet módosítani az alkotmányt, tovább rögzíti annak alkotmányos garanciáját, hogy egy államot sem lehet megfosztani a szavazati jogától, végül a VI. és VII. cikk rögzíti a hatálybalépés szabályit és a konföderációs cikkelyek hatályát.

Urbán Aladár részletesen leírja az alkotmány ratifikálása kapcsán felmerült vitákat, több állam is azzal érvelt, hogy mivel az alkotmány alapjogi klauzulákat nem tartalmaz, nem fogják azt elfogadni. Ezek többségében azok az államok voltak, ahol ezek a jogok az állami alkotmányban már rögzítve voltak, és féltek, hogy ha az unió alkotmányába nem kerül be, ami szupranacionális berendezkedés, akkor az ő alkotmányuk alapjogi rendelkezései is értelmüket vesztik. Mások azzal érveltek, hogy az alapjogok kodifikálása azt a veszélyt hozza magával, hogy ha későbbiekben egyéb alapjogok érvényesülése válik fontossá, akkor azokra nem lesz lehetőség, hiszen a Kongresszus, az elnök és a tagállamok is kötve lesznek ahhoz, hogy csak azt fogadják el alapjogként, amit az alkotmányban rögzítettek. Végül az a köztes megoldás lépett életbe, hogy ugyan az alkotmányba nem kerül be az alapjogok katalógusa, de alkotmánykiegészítésként később megalkotják, és az alkotmányhoz kötik. Így született meg 1791-ben az első tíz kiegészítés, az ún. jogok jegyzéke (Bill of Rights) néven. Ennk ígéretére végül az alkotmányt 1788. július 26-án New York tizenegyedik államként ratifikálta,  így az hatályba lépett. Az első kongresszus az új alkotmány alapján 1789 március 4-én ült össze New Yorkban. Míg az Amerikai Egyesült Államoknak az első elnökét, George Washingtont április 30-án iktatták be, így amikorra az utolsó állam, Rhode Island 1790. május 29-én elfogadta az alkotmányt, már működött a köztársaság az új világban.

Urbán Aladár: Köztársaság az új világban, 1994, Nemzeti Tankönyvkiadó

Urbán Aladár műve az amerikai függetlenségi háborút eseménytörténeti megközelítésből tárgyalja, követhető logikus felépítésével segít az olvasónak abban, hogy átláthassa a forradalom kitörésének okaitól az alkotmány megszületésig történt fontosabb eseményeket. A mű kiemelt egyben máig tartó jelentősége abban rejlik, hogy Urbán Aladár előtt magyar történész nem készített az amerikai függetlenségi háborúról ilyen egybefüggő művet, amely alkalmas egyrészről arra, hogy az amerikai történelem iránti kutatásokat inspiráljon, másrészről pedig bővítse az érdeklődők tudását arról a háborúról, amelynek következményei a mai napig kihatnak a világpolitikára.

Urbán Kristóf

Ezt olvastad?

A HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézete 2024. május 16-án 9 órától konferenciát szervez Nemzetképek: magyarok románokról, románok magyarokról a  19.
Támogasson minket