„Egy plébánia kálváriája” – A kaposvári Jézus Szíve Plébánia élete a frontátvonulás időszakában (1944–1945)

1928-ban jött létre kaposvári Jézus Szíve egyházközség, amelynek egyik alapítója és egyben első plébánosa Boldizsár József Zoltán volt. Részben az ő nevéhez fűződik a plébániatemplom felépülte, az első világháborúban elesettek emlékére szentelt Hősök temploma, valamint a plébánia területét érintő több infrastrukturális intézkedés is. Tanulmányomban a plébánia második világháború alatti történetét mutatom be az alábbi kérdések mentén: Hogyan kapcsolódott be az egyházközség a második háborúba? Az országos események hogyan befolyásolták a helyiek életét? Hogyan nyilvánult meg a szovjet megszállás a plébánia területén? Milyen egyedi és országos tendenciák figyelhetők meg ezzel kapcsolatban?

A frontátvonulás előtt

A frontátvonulás helyi eseményeinek ismertetése előtt szükségesnek tartom röviden bemutatni Boldizsár József Zoltán plébános működésének és a Jézus Szíve Plébánia történetének második világháború előtti korszakát, illetve annak bekapcsolódását a háborúba.

1894-ben adták át a Kaposvári Cukorgyárat, élén a konzervatív, mélyen vallásos Kladnigg Alajossal. Ugyan a Tanácsköztársaság idején ideiglenesen eltávolították az igazgatói posztjáról, de a kommün bukása után visszahelyezték a pozíciójába, ezáltal pedig tovább folytathatta a cukorgyár köré épült, a Pécsi utcai városrész érdekében végzett munkáját. Meggyőződése szerint a munkásai között azért vált népszerűvé a kommunizmus és a szocializmus eszméje, mert hiányzott az életükből a hitélet, illetve műveletlenségük miatt fordultak a baloldali eszmék elé. Ezért amikor 1923-ban megkezdte működését a Pécsi utcai Elemi Népiskola, olyan hitoktatót kért dr. Rott Nándor veszprémi püspöktől, aki nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek lelki életének gondozásában is hivatást érez.

Ennek következtében kezdte meg munkáját Boldizsár József Zoltán (1898–1973), volt attalai káplán a Pécsi utcai városrészben. Agilitása nem ismert határokat: felkarolta azt a korábbi ötletet, miszerint a Nagy Háborúban elesett honvédek emlékére templom épüljön. Ezen kezdeményezés nem állt tőle távol, hisz ő maga is több fronton harcolt tartalékos hadnagyként az I. világháború alatt, amely során érdemeiért kitüntetéseket is kapott. Így részben az ő szervezése nyomán épült fel 1925–27 között a Hősök temploma, illetve a szomszédságában lévő plébániaház. Becenevét („a lukas talpú pap”) is ekkor kapta az atya, mert sokat talpalt, fáradozott azért, hogy a templom építéséhez szükséges anyagi háttér meglegyen. Az építkezés alatt pedig a Keleti temető kápolnájában, illetve a Cukorgyár nagytermében tartott misét, amik ugyancsak növelték a népszerűségét.

A hitélet megerősödése indokolttá tette az egyházközség és a plébánia megszervezését a Pécsi utcai városrészben. Mindez 1928–1930-ra meg is valósult. A város új plébániája a Jézus Szíve nevet vette fel, amelynek első egyházi vezetője Boldizsár Zoltán lett. Ezekben az években történt az is, hogy Boldizsár atya egy követség élén kérte gróf Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi minisztertől a Pécsi utcai iskola nagyobb épületbe való költözését, ami szintén megvalósult.

A nagy gazdasági világválság éveiben a cukorgyár közreműködésével ínségkonyhával és egyéb segélyező akciókkal segítette a rászorultakat. Az 1930-as évek közepére a Jézus Szíve Plébánia az akkori viszonyoknak megfelelően modern egyházközség volt. A környék fiatalságát különféle egyesületekbe invitálta. Ezek közül legfontosabbakként említhetjük a leány- és legényegyletet, a 687. sz. Szent Alajos cserkészcsapatot, a gazdaifjakat magába gyűjtő Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testület (KALOT) és ennek női megfelelője a Katolikus Leányegyletek Szövetsége (KALÁSZ) helyi szervezeteit. Az utóbbi egyesületek zászlóbontását a plébániához 1937-ben csatlakozó agrártelepülés, Kaposszentjakab tette indokolttá. Maga Boldizsár atya a KALOT körzeti igazgatói posztját is betöltötte. Így a városrész munkásai mellett az agrárnépesség lelkiélete is szárba szökkent. Az említett egyesületek részére 1934–36 között székház is épült. 1937-től az épületben könyvtár is működött a kultúra terjesztése érdekében. (Az egykori székház 1947-től óvodaként funkcionál.)

A városrészben ezekben az években a kulturális intézkedések mellett, infrastrukturális fejlesztésekre is sorkerült. Boldizsárék kezdeményezésére adták át 1937-ben a 3-as számú postahivatalt, illetve a közvágóhídi vasútállomást.

A második világháború 1942-ben érintette először a kaposvári Jézus Szíve Plébániát. Ekkor a magyar 2. hadsereg mozgósításának részeként az egyházközség lakosságának egy részét is besorozták. A harci cselekmények miatt többen is elhunytak közölük, akikre a plébánia saját halottjaként tekintett.

Az egyházközség szempontjából nyugodtabb évnek számtó 1943 után olyan esztendő következett, amely mind az ország, mind az akkor már esperesi rangot viselő Boldizsár atya életében nagy változásokat hozott. 1944-től elkezdődött a „plébánia kálváriája”.

A frontátvonulás időszaka alatt

1944. november végén érték el Somogy vármegye határait a 3. Ukrán Front alá rendelt 57. hadsereg, a 4. gárdahadsereg, illetve a jugoszláv 12. hadsereg és a bolgár 1. hadsereg csapatai. Ezért a vármegyeszékhely nyilas polgármestere, a Kaposváry György helyére kinevezett dr. Tóth János november 29-én elrendelte a város önkéntes kiürítését, és a lakosság gyülekezési helyeként a Sümegi járást nevezte meg. Így a közigazgatás is előbb Sümegre, majd Nagykanizsára települt át. A felhívás és a hatóságok kényszerítő intézkedései ellenére mindössze 1000–1500 fő hagyta el a várost. Az otthonmaradottaknak viszont anarchikus állapotokkal és pánikhangulattal kellett szembenézniük. Többen az öngyilkosságba menekültek. Egy fiatal repülős házaspár november 29-én vetett véget az életének, a Jézus Szíve Plébánia templomatyája, Heigl Jenő (aki a templom vagyonát, jövedelmeit, kiadásait kezelte) és családja pedig megmérgezte magát a front átvonulásának napjaiban. E reakció oka a két világháború közti antibolsevista propagandára vezethető vissza, amely a háború alatt a szovjet katonákat démonizálta.

November 30-án – a városban maradt korábbi polgármester – Kaposváry György felkereste barátját, dr. Kis György apátplébánost. Tanácskozásuk során próbáltak választ találni arra a kérdésre, hogy mit lehet tenni ebben a rendkívüli helyzetben. Ekkor határozták el, hogy az szovjetek (akiknek csapatai ekkor már Sántos és Kaposszentjakab térségében jártak és a felderítőik a cukorgyárat is elérték) elé mennek fehér zászlóval, kérve tőlük Kaposvár nyílt várossá tételét és hogy ne lőjék tovább azt. A polgármesterhez és az apátplébánoshoz csatlakozott a városháza sofőrje, Vass József és Boncz Géza tisztviselő, aki a tolmács szerepét töltötte be. A hajnali órákban indultak útnak, de a Pécsi utcai iskolánál német utóvédekkel találkoztak, akik agyonlövéssel fenyegették őket, ha nem fordulnak vissza. Így bemenekültek a közeli Jézus Szíve Plébániára, és a béke jeleként fehér lepedőket tűztek ki az ablakokra és a bejárati ajtóra. Bár a németek a maguk részéről nyílt várossá tették a somogyi vármegyeszékhelyt és csak gyenge erőkkel védték, ennek ellenére kisebb tűzharc alakult ki:

„[1944] december 1-én már a kora délutáni órákban le kellett menni a szuterénbe, a lövöldözések miatt. Egész éjjel szünet nélkül szóltak az ágyúk, és röpködtek az aknák. Azt gondoltuk ott lent, a sok és nagy robbanás miatt, hogy idefent minden összedőlt” (HD Jézus Szíve Plébánia, Kaposvár, 134.)

– írta Boldizsár Zoltán, aki a többi paptársához hasonlóan – Serédi bíboros felszólítására – a plébániáján tartózkodva várta meg az orosz csapatokat.

Másnap egy harckocsikkal megerősített szovjet gyalogezred vonult be a városba. A tűzharc elmúltával Boldizsár magához vette a templom kulcsait, hogy körülnézzen, nem vittek-e el valamit, illetve a szentmisére kívánt előkészülni. Éppen, amikor kinyitotta a Hősök temploma ajtaját, ott termett egy szovjet lovaskatona, aki lóháton akart bevonulni oda. Az atya természetesen ellenált és bezárta előtte az ajtót, mire a következő jelenet zajlott le:

„Géppisztolyát nekem szegezve ujból és ujból [sic!] felszólított a templomajtó kinyitására. Én azonban megértettem vele, hogy ameddig élek, addig ide lóval be nem teszi a lábát, – csak rajtam keresztűl [sic!]. Erre egy pillanatig megmerevedve, keményen farkasszemet nézett velem, azután megfordult és lövés nélkül eltávozott.” (HD Jézus Szíve Plébánia, Kaposvár, 135.)

Hasonló eseményre az ország más részén is sor került (például a Baranya vármegyei Szalántán) amelyek így együtt alátámasztják a Vértesi Lázár által írtakat:

„[A] plébánosokat az atrocitások – amelyek jobbára, de nem kivétel nélkül, a személyes tárgyak megszerzését célzó fegyveres fenyegetést jelentették – a szovjet csapatok átvonulásakor érték”. (Vértesi, 2017. 403.)

Boldizsár az esetet követően visszasietett a plébániára, és alighogy odaért, egy tizennégy tagból álló csoport érkezett, akiket a béke jeleként kenyérrel és sóval fogadtak. A szovjetek elsősorban német katonák felől érdeklődtek, majd a következő történt:

„A csoport parancsnoka elém állt, rántott rajtam egyet és aranyat, ezüstöt, csizmát, órát követelt. Átkutatták az egész házat, s a végén bort, vagy pálinkát követeltek.” (HD Jézus Szíve Plébánia, Kaposvár, 135.)

Ezek a katonák a szovjet előrenyomulás első hullámához tartoztak, és jellemzően ételt és kisebb ingóságokat (például órát) rekviráltak maguknak. Miután kaptak enni-inni, a még mindig a plébánián tartózkodó Kaposváry Györgyöt visszahelyezték városvezetői pozíciójába, és felszólították, hogy a város tisztviselőivel együtt kezdje meg a munkát.

A plébánia megszállása azonban ezzel nem ért véget. A következő hullámok egyikével már tisztek is érkeztek:

„Mikor a parancsnokuk, a kapitány megérkezik, azt mondják neki, hogy: »dobre«, vagyis: itt jó. Ekkor a kapitány és két katonája géppisztolyukat nekem szegezik és kihajítanak a szobából, illetve a lakásból. Benyitok a konyha melletti szobában fekvő beteg Szekérnéhez [Özv. Szekér Józsefné még 1927-ben felajánlotta az összes vagyonát az épülő új paplakra. Cserébe Boldizsár vállalta, hogy magához veszi és haláláig gondoskodik az özvegyasszonyról], hogy megmondjam neki a lakásból való eltávozásomat. Őt meglátva: »bábuska, bábuska« [öreganyó] szavakat mondogatva visszamennek és otthagynak. Így maradhattam a konyhában. […] Itt lapultam meg három és fél hónapon keresztül fűtés nélkül, mert az oroszok az összes tüzelőanyagot maguknak foglalták le.” (HD Jézus Szíve Plébánia, Kaposvár, 136–140.)

A fentiekkel kapcsolatban több dolgot meg kell jegyezni. Az egyik az, hogy a szovjet tisztek – ahogy az említett események is bizonyítják – többnyire a plébániákon szállásolták el magukat, ami együtt járt azzal, hogy a plébánost kiszorították az irodájából és a szobájából, ugyanakkor akadt olyan eset is, amikor a paplakot érintetlenül hagyták. A másik érdekesség a szöveg stílusa. Bánkuti Gábor kutatásai szerint a plébánosok előszeretettel alkalmazták a hallás után lejegyzett, ezért olykor torz idegen (általában orosz) szavakat, kifejezéseket, mint az atmoszférakeltés nyelvi eszközeit.

Ami az istentiszteletek megtartását illeti, általánosnak mondható, hogy a szovjet katonai parancsnokságok – a közvetlen harci cselekmények megszűnésével – engedélyezték a harangozást és a misézést. Az erről szóló rendelkezés az elsők között jelent meg, együtt a polgári élet újraindítását célzó utasításokkal. Szekszárdon még vallásukat gyakorló, idősebb orosz katonákról is beszámolt a helyi plébános:

„Az idősebb orosz katonák vallásosak voltak. A kereszt előtt s a szentkép előtt meghajoltak. A templomban állandóan lehetett velük találkozni, sokszor többen összeverődtek a templomban és énekeltek.” (Idézi: Bánkuti, 2017, 420.)

Habár vallásos szovjet katonákról nincs feljegyzés a kaposvári Jézus Szíve Plébánia Historia Domusában, de a Hősök templomában miséket már december 4-től (a város elfoglalását követő második naptól) lehetett tartani. Ugyanakkor kellemetlenségek még adódtak:

„A szentmisét hétfőn már a templomunkban mondtam, de csak a hátsó, feltört ajtón át lehetett a templomba bejutni, mert a főajtót nem mertem felnyitni, de nem is lehetett, mert az oroszok az ajtóba rakott holmijukkal azt egészen eltorlaszolták.” (HD Jézus Szíve Plébánia, Kaposvár, 139.)

Bár hívei többször hívták magukhoz, és a körülmények is egyre rosszabbodtak, Boldizsár atya nem hagyta el a plébánia épületét. Tartott attól, ha elmegy, „megbecstelenítik a templomot” (HD Jézus Szíve Plébánia, Kaposvár, 139.), összetörik a berendezéseket stb. Ezért – mint írta –

„bujkálva itt maradtam tehát a zsiványok között, de mindennap, különösen este”. (HD Jézus Szíve Plébánia, Kaposvár, 139.)

Egy hét múlva a december 2-án érkezett katonák elhagyták a plébániát, helyettük viszont egy újabb, mintegy 40 fős csoport szállásolta be magát. Javarészük tisztek vezetésével motorszerelőkből és sofőrökből állt, akik először az épület északi oldalán állították fel szerelőműhelyüket, majd január elejétől az ebédlőbe hurcolkodtak be. Ez az állapot 1945. február 10-ig tartott, amikor a műhelyt áthelyezték a plébániaház déli oldalára. Végül az utolsó szovjet katona március 7-én hagyta el a paplakot.

A kaposvári Jézus Szíve Plébánián tartózkodó szovjet reguláris erőkre (még a tisztekre is) jellemző volt, hogy tiszteletlenül bántak az esperesplébánossal. Például többször azzal fenyegették, hogy lelövik, megverik, illetve hogy kidobják a plébániából. Emellett többnyire kicsapongó életet éltek. Ezt támasztja alá az az 1945. február 22-i eset is, amikor egy százados és egy főhadnagy társaságában a legénység nagy ünnepséget csapott a plébánián. Aznap Boldizsár Zoltán elfoglaltságai miatt csak estefelé ért haza, és a következő látvány fogadta:

„Ekkor már annyira részegek voltak, hogy törtek, zúztak össze mindent s még az asztalt tetején is táncoltak. Különben mindez nem volt szokatlan, mert ez éjjel-nappal állandóan így ment.” (HD Jézus Szíve Plébánia, Kaposvár, 145.)

Tehát itt kevésbé érvényesült a tisztek jelenlétével járó védettség, nem úgy, mint például a Tolna vármegyei Kajdacson, ahol – egy-két ittas katonát leszámítva – tisztelettel viseltettek a pap iránt.

Boldizsár a sérelmeit – olykor Kaposváry György polgármester társaságában – több alkalommal is szóvá tette a város katonai parancsnoka előtt, de legtöbbször közönnyel találkozott. Ettől eltekintve más településeken előfordult, hogy az adott plébános panaszait a szovjet katonai parancsnok kivizsgálta és a legénység függelemsértését büntetéssel torolta meg.

A megszálló egységek elszállásoltatása következtében országszerte gazdasági károk keletkeztek nemcsak a civil lakosság, hanem az egyházi személyzet körében is. Ez alól a kaposvári Jézus Szíve Plébánia sem volt kivétel. Boldizsár Zoltánnak 1945. március 7-e, a szovjetek távozása után volt alkalma felmérni a károkat. Leírásából kiderül, hogy a bútorok nagy részét elvitték vagy eltüzelték, és csak egy-két szekrény maradt.

„A képeket a falon összelövöldözték, a szalonból a vadonatúj cserépkályhát ledöntötték, kiszórták az autók kerekei alá. A mosdókat összetörték, a fürdőszoba és folyosó padlózatát lesüllyesztették. Az irodát széthányták, az iratokat és könyveket nagy részben eltüzelték, a megmaradt részt pedig szétszórták.” A cserkészek és a legényegylet zászlóit is magukkal vitték, csak a rudakat hagyták ott, továbbá az „ebédlői nagydíványt is elvitték, a kisebbiket megrongálva, törötten lehúzták.” (HD Jézus Szíve Plébánia, Kaposvár, 145.)

A fent említett károk egy részéről – Osztermann Lajos cukorgyári üzemvezető segítségével – felvételek is készültek, hogy az utókor

„némi fogalmat alkothasson a megszálló oroszok barbár eljárásáról és az általuk behozott »keleti kultúráról«”. (HD Jézus Szíve Plébánia, Kaposvár, 145.)

A szovjet csapatok elvonulása után kezdetben úgy tűnt, hogy lehet folytatni a háború előtti megszokott életet. 1946 elején még egy új egyházközségi székház építése is megkezdődött Kaposszentjakabon az ottani agrárifjúság számára.

Viszont az országos politikában bekövetkezett paradigmaváltás következtében fokozatosan romlott Boldizsár Zoltán és plébániájának helyzete. A szovjet fegyverek árnyékában kialakuló államszocialista rendszer, ideológiai okokból ellenségként tekintett a papságra. Boldizsár meghurcoltatása már 1945. decemberében elkezdődött, amikor a szovjet városi parancsnokságon felelősségre vonták a fiatalság körében végzett tevékenységéért. Fő támogatóit is fokozatosan elvesztette: kezdve a város korábbi polgármesterének letartóztatásával, egészen a Cukorgyár 1948-as államosításáig. Az utóbbi vezetőcserét és ideológiai szemléletváltást vont maga után. Ennek következtében a plébános mozgástere egyre szűkült. 1946-ban anyagi és politikai okok (KALOT és KALÁSZ megszűnése) miatt félbe kellett hagyni a kaposszentjakabi kultúrház építését, illetve a cukorgyári dolgozók kérésére az egyházközség székházáról is le kellett mondania.

Mindeközben Boldizsár atyát a rendszer által megfigyelték és be akarták szervezi a pártállamhoz hűséges, békepapi mozgalomba. Mivel erre nem volt hajlandó, klerikális reakciósként megbélyegezve egy zalai kis településre, Orosztonyba helyezték 1952-ben, ami megfelel az akkori izolációs eljárásnak. Csak a kádári „puhadiktatúra” alatt, 1972-ben kereshette fel újra egykori szeretett plébániáját, aranymiséje alkalmából. Végül ott, a Hősök temploma kriptájában helyzeték el akaratának megfelelően örök nyugalomra, 1973-ban.

Jordanics Dávid

Felhasznált forrás:

HD Jézus Szíve plébánia, Kaposvár = Historia Domus: A kaposvári Hősök temploma felépítésének és felszerelésének, a Jézus Szíve Egyházközség megszervezésének és plébániájának története.

Veszprémi Főegyházmegyei Levéltár IX. 8. Papi személyi adatlapok. Boldizsár József Zoltán személyi adatlapja.

Felhasznált irodalom:

Bánkuti Gábor (2017), A frontátvonulás és a diktatúra egyházi recepciója. In: Csikós Gábor – Kiss Réka – Ö. Kovács József (szerk.): Váltóállítás. Diktatúrák a vidéki Magyarországon 1945-ben. Budapest, 2017, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont–Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 411–424.

Bősze Sándor (1993), Adatok a háborús hátország történetéhez. Somogy 1941–1945. In: Szabó Péter – Szili Ferenc (szerk.): Somogy megye a II. világháborúban. Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 67–112.

Dömjén Miklós (szerk.) (1932), Somogymegye Trianon után. Kaposvár, szerzői kiadás.

Jordanics Dávid (2021), „Az idők viharban” A kaposvári Jézus Szíve Plébánia története Boldizsár Zoltán plébános alatt (1923–1952). (Szakdolgozat.) Pécs.

Kanyar József (1970), Somogy a felszabadulás hónapjaiban 1944–1945. Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár.

L. Balogh Krisztina – Nagy Zoltán (2013), Kaposvár 300. Helytörténeti olvasókönyv. Kaposvár, Kaposvár Megyei Jogú Város Önkormányzata.

Lévai József György – Puskás Béla (2002), Tűzvonalban. Kaposvár, Kaposvári Városszépítő Egyesület.

Nagy Zoltán (2016), „Hogy Kaposvárott oskolák állétassanak”. Fejezetek a város három évszázados neveléstörténetéből 1715–2015. Kaposvár, Kaposvár Megyei Jogú Város Önkormányzata.

Pfeiffer János (1987), A Veszprém Egyházmegye történeti névtára (1630–1950), püspökei, kanonokjai, papjai. Dissertationes Hungaricae ex historia Ecclesiae VIII. München, Görres-Gesellschaft.

Romsics Ignác (2010), Magyarország története a XX. században. Budapest, Osiris.

S. Cornelius, Deborah (2015), Kutyaszorítóban. Magyarország és a második világháború. Budapest, Rubicon-Ház Kft.

Szili Ferenc (1986), A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára 1893–1948. Kaposvár, Kaposvári Cukorgyár.

Ungváry Krisztián (2005), A magyar honvédség a második világháborúban. Budapest, Osiris.

Vértesi Lázár (2017), Frontátvonulás a Pécsi Egyházmegyében a Historia Domusok tükrében. In: Csikós Gábor – Kiss Réka – Ö. Kovács József (szerk.): Váltóállítás. Diktatúrák a vidéki Magyarországon 1945-ben. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont–Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 379–410.

A második világháborús harcok magyarországi mindennapjairól további érdekességek találhatók a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Nullaév.hu című tematikus honlapján ide kattintva. (A szerk.)

Ezt olvastad?

Száz éves a szakorvosi címek használata hazánkban

Száz éve annak, hogy Magyarországon a betegségek kezeléséhez kvalifikált szakorvosok segítségét kérhetjük. A Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium 1924. december 1-jén

X