„Egy szobában tízen laktunk” – Történetek a gettóból

„Megjelentek német katonák és idegen rendőrök a városban, és kihirdették, hogy 24 óra alatt minden zsidónak el kell hagyni a lakását, és az általuk kijelölt városrészbe kell vonulnunk. Ez a rész nagyon szűk volt kb. 10.000 zsidó részére. Egy szobában tízen laktunk. A gettóba vonulással nagyon sürgettek és hajszoltak bennünket, azonban megengedték, hogy amit akartunk, vigyünk magunkkal a gettóba. A gettóban három hétig voltunk. Később már elfogyott a saját élelmünk és kezdtünk éhezni, nagyon sokat szenvedtünk a vízhiány miatt.” (2. DEGOB-jegyzőkönyv)

A gettósítás idején 17 éves Schönfeld Nándor így emlékezett vissza a háború után a munkácsi zsidók összeköltöztetésére. 1944. április 16-án, épp 76 évvel ezelőtt ott, a kárpátaljai területen kezdődött el a gettósítás, amely a zsidók deportálásának előjátéka volt. 2000 óta Magyarországon ez a nap a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja, ezért e cikk a gettósítás körülményeiről, az oda kényszerített zsidók által átéltekről szól a túlélők visszaemlékezései alapján.

A munkácsi gettó bejárata (forrás: http://yadvashem.org )

A gettók létrehozása

A német megszállás után (1944. március 19.) drasztikusan felgyorsult a zsidóüldözés: a Sztójay-kormány sorban hozta a zsidóellenes rendelkezéseket, a magyar zsidók szabadsága, jogai egyre súlyosabb korlátozások alá estek. Adolf Eichmann, a német Birodalmi Biztonsági Főhivatal zsidóügyi osztályának vezetője április 7-én magyar kollaboránsokkal együtt dolgozta ki azt a bizalmas utasítást, amely alapján a gettósítás elkezdődhetett. E rendeletet Endre László fogalmazta és Baky László írta alá – mindketten a belügyminisztériumnak dolgoztak.

A „zsidók lakásával és lakóhelyének kijelölésével” foglalkozó 1610/1944. ME. sz. rendelet hivatalosan csak április 28-án jelent meg, ez mondta ki, hogy a zsidók lakásait igénybe lehet venni, valamint lehetőséget biztosított a városok vezető tisztviselőinek, hogy kényszerlakhelyet jelöljenek ki a zsidó lakosok számára. A bizalmas utasítás ugyanakkor sokkal szókimondóbb volt, és már az ország zsidóktól való „megtisztításáról”, továbbá a kifosztás, koncentrálás és deportálás részleteiről is írt.

A gettósítást elsőként Kárpátalján, majd Észak-Erdélyben hajtották végre; ezt követően néhány hét leforgása alatt az egész országban megépültek a gettók, s a vidéki zsidóságot fizikailag is szeparálták a nemzsidó lakosságtól. Budapesten csak június 24-én kellett átköltözniük a zsidóknak a kijelölt mintegy 2000 csillagos házba, amelyek elszórtan álltak a város területén. Vidéken a helyi zsidó közösségek vezetőiből létrehozott zsidó tanácsoknak esélyük sem volt befolyásolni a történteket, mivel a hivatalnokok elhallgatták előlük a tényeket. Ellenben ők maguk kényszerítve voltak, hogy segítsék a hatóságok munkáját a helyi zsidó családok listájának összeállításával. Az elöljáróságok e lista alapján jelölték ki a leendő gettók helyét, általában a zsidók által sűrűn lakott negyedben vagy a város szélén. Az átköltöztetés többlépcsős volt: a kisebb falvak, városok zsidóságát egy közeli nagyvárosba szállították át, majd onnét gyűjtőtáborokba, amelyek leggyakrabban téglagyárakban kaptak helyet. A csendőrök bizonyos helyeken csupán néhány percnyi készülődési időt hagytak a zsidóknak, akik fejenként 50 kg-os csomagot vihettek magukkal. A rendelet azt is megszabta, mit vihetnek: pénzt, értékeket, ékszereket otthon kellett hagyniuk, csak kétheti élelemet csomagolhattak.

A gettókat palánkkal vették körbe, az utcára néző ablakokat befalazták vagy bedeszkázták. A területet csendőrök és rendőrök őrizték. Az egyes gettók helyzete és az ott élők körülményei természetesen nagyban függtek a végrehajtó szervek és a helyi elöljáróság hivatalnokainak jóindulatától – a kijelölt terület nagysága, a teljes vagy részleges kijárási tilalom, a túlzott és indokolatlan brutalitás vagy épp a rendeletek elszabotálása mind rajtuk múlott. Ennek megfelelően a túlélők teljesen eltérő tapasztalatokról számoltak be a háború után. Közös volt azonban e beszámolókban az atrocitások átélése vagy megfigyelése, a rossz ellátással, higiéniával és a betegségekkel való küzdelem és a félelem és megaláztatás érzése.

Befalazzák a soproni gettó egyik házának kapuját (forrás: http://holokausztmagyarorszagon.hu)

A gettósítás körülményei – körülmények a gettókban

A debreceni gettót a város nyugati részében jelölte ki Kölcsey Sándor polgármester. A zsidó lakosságnak, összesen 13.000 embernek június közepén kellett átköltöznie ide. Schlussler Lajosné így írta le a gettók létrehozását:

„Két gettót állíttatott fel, a kis és nagy gettót. A két gettó a város közepén néhány elkerített utcából állt. A gettókat palánk vette körül, melyet kívülről rendőrök őriztek. A gettók egymás mellett feküdtek, de közlekedni a kettő között nem lehetett. Eleinte a kis gettóba mentünk. A beköltözés simán ment, mindent, amit szükségesnek gondoltunk, bevihettük magunkkal, ékszert, pénzt, élelmet.” (3490. DEGOB-jegyzőkönyv)

Nem mindenhol volt azonban ennyire engedékeny a polgármester. Büchler Imre arról számolt be, hogy

„egy órai csomagolási időt engedve, az értékeket és pénzt, iratokat elvették, 50 kg-os csomagot vihettünk magunkkal, az udvaron sorba állítottak, meztelenre vetkőztettek, elszedtek mindent és elvittek Komáromba.” (930. DEGOB-jegyzőkönyv)

A kifosztás, az értékek megalázó körülmények között történő elvétele több visszaemlékezésben is szerepel. Munkácson például maguknak a gettóba kényszerített zsidóknak kellett megteremteniük a szabadrablás feltételeit:

„A férfiak munkája az volt, hogy a gettó házai között a kerítéseket le kellett bontani és a kapukat is szétszedni, hogy szabadon járkálhassanak a zsidóházak között és rabolhassanak. Majdnem minden éjjel fosztogattak egyik vagy másik házban. Minden értéktárgyat, amit megtaláltak, elvittek és legfeljebb 10 pengőt hagytak egy embernél,” emlékezett később Schönfeld Nándor. (2. DEGOB-jegyzőkönyv)

Ungváron a végrehajtás képviselői más módszerhez folyamodtak, hogy a kiszolgáltatott zsidók helyzetét kihasználják. Braun Miksa erre így emlékezett:

„A hatóságok több ízben pénzt kértek tőlünk, ígérve, hogy segítenek rajtunk, mi a kért összeget megadtuk, persze nem segítettek semmit.” (30. DEGOB-jegyzőkönyv)

Az ungvári Moskovits-téglagyárban 14.000 helyi és környékbeli zsidót gyűjtöttek össze a hatóságok, Braun elmondása szerint

„A gettó körül volt zárva, piros zászlók jelölték a határt, és nagyon sok embert agyonlőttek, aki ezeken túlment.”

Az indokolatlan kegyetlenség és atrocitások szintén visszatérő elemek a túlélők elbeszéléseiben. Guttmann Endre, másokhoz hasonlóan, a csendőrség ütlegelése közepette érkezett meg a hatvani cukorgyárba:

„Kb. 600-an voltunk most már, akiket puskatussal és a legvadabb verések közepette behajtottak az ottani gettóba. Szörnyű élményekben volt ott részünk, melyek örökké felejthetetlenek maradnak számomra. Így az egyik elmebeteg fiút az édesanyja kísérte Jászberénybe, és mikor Zöldi [Márton] a fiút ütlegelte, az anyja saját testével fogta fel a csapásokat és a szerencsétlen asszony maga is több sebből vérzett a kiállott verés folytán.” (3587. DEGOB-jegyzőkönyv)

A helyi eltérésekre jellemző, hogy bizonyos városokban a gettósítás első lépcsőfoka – a helyi zsidóság lokális koncentrálása – elmaradt vagy hamarabb vitték el  őket. Így történt ez Gödöllőn is, ahol Forgács János beszámolója szerint az összegyűjtés után egyből a vasútállomásra kísérték őket:

„[Elrendelték, hogy] két napon belül állítsunk össze némi ruházatot, némi ennivalót, mert el kell hagyni a lakást, és a Deutsch [Mór] nevű bankárnak a házában egy nagy udvar volt, ott össze kell gyűlni. El is jöttek két nap múlva, mi kijöttünk a lakásból a cókmókkal, hátizsákkal vagy kisbőrönddel. Becsuktuk a házunknak az udvari ajtaját, akkor jött a csendőr, rázárta, és eltette a kulcsot. [Deutschnak] a háza udvarán volt a gyülekező, csendőrök kísértek, és ott összegyűltünk, és ebéd után valamikor, amikor már mindenki megvolt a listájuk alapján, akkor lekísértek a vasútállomásra.” (a szerző interjúja Forgács Jánossal, Budapest, 2014. január 31.)

A legtöbb zsidó tehát a gettósítással veszítette el otthonát és javainak nagy részét, ugyanakkor a korábbinál is megalázóbb körülmények, a totális jogfosztottság, a kiszolgáltatottság rádöbbentette őket, hogy a legrosszabbra kell felkészülniük.

Ungvári zsidók útban a gettóba (forrás: http://holokausztmagyarorszagon.hu)

A „pénzverdék”

Visszatérő motívum a túlélők visszaemlékezéseiben a gazdagnak hitt zsidók vallatására szolgáló „pénzverde” intézménye. A csendőrség szinte minden nagyobb gettóban és gyűjtőtáborban létrehozott ilyen kihallgató helyiségeket, amelyekben válogatott kegyetlenségekkel próbálták rávenni a módosabb zsidókat arra, hogy elárulják, hová rejtették értékeiket. Az áldozatok nem ritkán életüket vesztették. A jelenség szerves részét képezte a zsidóság korábban elkezdődött kifosztásának – a csendőrség célja az volt, hogy az utolsó értékeket is kicsikarja a foglyokból.

Schönfeld Nándor így emlékezett a munkácsi „pénzverdére”:

„Az ottlevő Kohner-kastélyba a gazdagabb zsidókat hurcolták és szörnyű módon verték őket, hogy megvallják, hogy hova, kinél rejtették el pénzüket, ékszereiket. Egy Hónig nevű kereskedőt is nagyon megvertek, azután agyonlőtték, valószínűleg azért, mert már úgysem tudott volna a saját lábán visszamenni a gettóba.” (2. DEGOB-jegyzőkönyv).

Hajdu Gézáné emlékei szerint a kaposvári gettóból a gyűjtőtáborba való átvitelük után kezdődtek a vallatások:

„Egy magát detektívcsoportnak nevező társaság jött, akik azon a címen, hogy az elrejtett zsidó vagyonokat kutatják, félholtra kínozták az embereket. A »detektívek«-nek külön besúgóik voltak. A gazdag zsidókat bevitték egy szabályos kínzókamrába, s próbálták őket kivallatni, hogy hová vitték a vagyonukat.” (3543. DEGOB-jegyzőkönyv)

Keil Ibolya 16 éves volt, amikor a miskolci gettóba került. Ő testközelből tapasztalta meg a pénzverde működését, mivel a házuk szomszédságában rendezték be:

„Először koncentráltak minket az Arany János utcában. A mi házunkat egy vékony deszkakerítés választotta el a Gestapótól. Itt volt az első szörnyű élményem: egyik délután ültem az ajtóban, egyszerre látom, hogy az ajtónk előtt egy Gestapo kilök valakit az udvarra. Mellettünk egy zsidó villa volt, ezt foglalta el a Gestapo. Itt volt a kínzókamra. Akkor tompa puffanásra lettem figyelmes, szörnyű ordítást hallottam. Átlestem a kerítésen, hát látom, hogy 2 rendőr kísér ki az udvarra egy idősebb embert és bedobták az udvar közepére, aztán kijött egy magas férfi, magyar ember volt, a Gestapo megbízottja. Kezében gumibot, rámutatott egy másik férfira, most ezt hívták be, ez is ugyanúgy járt, hallottam az ordítást. Aranyat és pénzt kerestek nála. A szerencsétlen kiabálta, hogy nincs semmije, de halálra verték.” (151. DEGOB-jegyzőkönyv)

A „pénzverde” nemcsak a kegyetlenkedések és a megaláztatás egyik jellemző epizódja, hanem a holokauszt folyamatának szociálpszichológiai hátteréről is sokat elárul: a propaganda, a jogfosztás, a szegregálás következtében az elkövetők szemében a zsidóság elveszítette emberi mivoltát, s úgy érezték, bármit megtehetnek velük. Ez vezetett a fizikai és morális abúzushoz.

A debreceni gettó kerítése (forrás: http://holokausztmagyarorszagon.hu)

Reakciók

Mit tettek a zsidók, amikor kifosztották és kényszerlakhelyre költöztették őket? A többség törvénytisztelő állampolgárként végrehajtotta, amit az állam elvárt tőle, azt remélve, hogy az adott megszorítás lesz az utolsó a sorban. Sokan az utolsó pillanatig reménykedtek, hogy nem hurcolják el őket külföldre. Akadtak olyanok is azonban, akik a maguk módján megpróbáltak szabadulni szorult helyzetükből.

Radikális reakció volt az öngyilkosság, amihez azok folyamodtak, akik már nem voltak képesek elviselni a megaláztatást vagy nem láttak kiutat az üldöztetés örvényéből. Keil Ibolya így kommentálta a döntésüket:

„Sokan öngyilkosok lettek. Én meg tudtam ezt érteni és mégis elítéltem őket, mert én nagyon optimista voltam. Nem is akartam hinni azoknak, akik azt mondták, hogy bevagoníroznak és el is fognak vinni. Én nem is gondoltam rá, hogy ez lehetséges. Nem volt még fogalmam az emberi gonoszságról.” (151. DEGOB-jegyzőkönyv)

Ibolya hozzáállása természetesen nem volt egyedülálló: Büchler Imre emlékei szerint a komáromi csendőrök igyekeztek is táplálni a zsidók naiv bizakodását.

„Egy magyar alezredes becsületszavát adta a zsidótanácsnak, hogy az országból nem visznek ki. Ezzel megnyugtatott, június 15-én azonban mégis bevagoníroztak.” (930. DEGOB-jegyzőkönyv)

A visszaemlékezésekben gyakran szerepelt, hogy a csendőrök hazugságokat terjesztettek a gettók, gyűjtőtáborok foglyai között, hogy elérjék engedelmességüket.

Másrészt azonban a körülmények láttán a zsidók egy része rájött, hogy a koncentrálás után nagy valószínűséggel a deportálás következik majd. Ez közérzetükre is súlyosan ránehezedett: „Én a magam részéről soha azt a páni félelmet nem éreztem, mint a tüzérlaktanyában, mert mindig attól féltem, mikor kerül reám a sor,” emlékezett Hajdu Gézáné (3543. DEGOB-jegyzőkönyv). Schlussler Lajosné hasonlóképp írta le a gettóléttel járó rettegést:

„2 hetet töltöttünk a kis gettóban a legszörnyűbb hangulatban, ugyanis megérdeklődtük a rendőröktől, hogy miért vagyunk mi itt, mi vár ránk, mondják meg, mi lesz a sorsunk. A rendőrök pedig szemünkbe vágták az igazságot, megmondták, hogy megölni visznek majd. Ez hihetetlennek hangzott, de elhittük, mert minden jel arra mutatott.” (3490. DEGOB-jegyzőkönyv)

Akadtak olyanok is, akik nem voltak hajlandóak beletörődni helyzetbe, és megpróbáltak megszökni a gettóból. Szökés esetén sokat nyomott a latban a merészség, élelmesség és természetesen a körülmények is. A Mezei család a német megszállás után költözött Gödöllőről Budapestre abban a meggyőződésben, hogy ott könnyebb lesz átvészelniük az elkövetkező időszakot. Laci, a legkisebb fiú ekkor 13 éves volt, és a fiatalok magabiztosságával a kötelező sárga csillag nélkül járta az utcákat azután is, hogy a családnak csillagos házba kellett költöznie. A következő epizódról önéletírásában számolt be:

„Egy nap egy barátomat látogattam abban a házban, ahol először éltünk azután, hogy Budapestre menekültünk. Míg ott voltam, egy szakasznyi magyar katona jött be az épület belső udvarára, és felsorakoztatták a zsidókat, hogy elvigyék őket. A kijárati kapu felé indultam. Egy katona megállított.

Hová mész?

Elmegyek. Nem itt lakom.

Mogorván nézett rám. – De te zsidó vagy!

– Nem vagyok az – mondtam.

– Akkor mit keresel itt?

Tudtam, hogy nem segítené az ügyemet, ha elmondanám neki, hogy egy zsidó barátomat látogattam. Épp időben jutott eszembe, hogy légiriadó szirénázott azelőtt, hogy a katonák megérkeztek. – Akkor jöttem be, amikor elkezdődött a légiriadó.

Egy tiszt jött arra, és a katona elmesélte neki a történetemet. – Ne foglalkozz vele. Engedd el! – mondta.

Amint a katona a kijárathoz kísért, azt mondta: – Szerintem akkor is zsidó vagy.

– Tévedni emberi dolog – válaszoltam pimaszul, majd kisétáltam a szabadságba.” (Leslie Mezei: A Tapestry of Survival)

Zsidó férfiak az ungvári gettóban (forrás: http://holokausztmagyarorszagon.hu)

A gettók a magyar holokauszt kontextusában

E cikkben csupán néhány visszaemlékezést használtam a gettósítás egyes aspektusainak kiemelésére. Természetesen még rengeteg témáról lehetne írni: a nemzsidó szomszédok hozzáállásáról, a zsidó tanácsok szerepéről, az élelmezésről, betegségekről, és így tovább. Górcső alá lehetne venni azt is, milyen különbségek jelentek meg helyi szinten az egyes gettók között, és ez mit jelentett az ott raboskodó zsidóság életére nézve. Egy ismeretterjesztő cikkben azonban korlátozottak a lehetőségek.

Összességében elmondható, hogy ugyan a gettók csak néhány hétig-hónapig léteztek Magyarországon, létrehozásuk és a zsidóság koncentrálása kulcsfontosságú mozzanat volt a holokauszt során úgy adminisztratív, mint politikai, szociális és történelmi szempontból is. A gettósítás szükséges volt a zsidóság teljes szegregálásához és a deportálás előkészítéséhez. Maguk a zsidók pedig végleg kiszolgáltatott helyzetbe kerültek, ahonnét egyenes út vezetett a fizikai megsemmisítéshez.

A zalaegerszegi gettó bejáratának felirata (forrás: http://holokausztmagyarorszagon.hu)

 

Klacsmann Borbála

 

A cikkhez készült iskolai feladatlap letölthető innen.

 

Források:

DEGOB-jegyzőkönyvek, http://degob.hu

Mezei, Leslie: A Tapestry of Survival (Toronto: Azrieli Foundation, 2019).

A szerző interjúja Forgács Jánossal, Budapest, 2014. január 31.

Irodalom:

Braham, Randolph L. (főszerk.): A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája (Budapest: Park, 2007).

Braham, Randolph L.: A népirtás politikája (Budapest: Park, 2015).

Benosofszky Ilona, Karsai Elek (szerk.): Vádirat a nácizmus ellen. 1. kötet (Budapest: MIOK, 1958).

Ezt olvastad?

A zsidó tanácsok története számos izgalmas, eddig elhallgatott és fel nem tárt tabutémát tartogat a kutatók számára. Amint Dan Michman
Támogasson minket