Egy ügynök mindennapjai – Interjú Horváth Sándorral

Horváth Sándor történész, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa, Jelenkortörténet témacsoportjának vezetője. Legújabb kötete néhány hete jelent meg Feljelentés – Egy ügynök mindennapjai címmel. Könyvéről, annak főszereplőjéről, s a kutatással kapcsolatos kihívásokról Czeferner Dóra készített vele interjút.


Horváth Sándor

A kötetben egy olyan férfi életét ismerhetjük meg, akit a második világháborút követően háborús bűnösként ítélnek el, majd szabadulása után egészen 1989-ig jelentéseket ír a titkosszolgálatnak. Miként talált rá a témára és könyvének főszereplőjére, Gy-re, aki ügynöki tevékenysége mellett (1945 előtt) vasutasként, később pedig egy Nógrád megyei bányában dolgozott?

Először az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) találkoztam a könyv főszereplőjének irataival 2010 körül, amikor még a vidéki szegénység kapcsán kerestem anyagokat. A kései jelentések már-már rituális ismétlődései, a hétköznapok monotóniája ragadt meg akkor bennem, és az, hogy mennyire kevés információ derül ki magáról a faluról és lakóiról, miközben az ügynök azzal küzd, hogy miről írjon jelentést, mintha nem történne semmi. Mintha a faluban nem történne, nem történt, és nem is fog történni semmit – mintha a fiktív Macondóban lennénk.

Kicsit gyanús volt ez a semmittevés, de visszaküldtem akkor a három aktát a raktárba, mégis valahogy bennem maradtak a jelentések ismétlődő mondatai, így hamarosan újra kikértem, másodjára már másképp olvasva őket. Akkoriban az ÁBTL mellett rendszeresen jártam a fővárosi szociálpolitika történetének feltárása miatt a Budapest Főváros Levéltárába (Horváth Sándor: Két emelet boldogság. Mindennapi szociálpolitika Budapesten a Kádár-korban. Bp., Napvilág, 2012). Akkor már elérhető volt a bírósági iratok online, digitálisan kereshető adatbázisa, és más személyek mellett kíváncsiságból Gy.-re is rákerestem. Mit ad Isten, megtaláltam a népbírósági perének aktáit. Akkor már nagyon kezdett érdekelni a történet. Ezt követően a MÁV Irattárában – szintén a digitalizációnak köszönhetően – megtaláltam az első bírósági ügyét, amit azért indítottak ellene még tanonc korában, mert a miskolci pályaudvar raktárában a háború elején apróbb lopáson érték. Ahogy haladtam tovább az élettörténetben, úgy derültek ki a pikareszkhez hasonló szálak, és az időnként imposztorként cselekvő szereplőm vagy környezete mindig tudott meglepetést okozni. Ahogy haladtam előre a szürke, monoton kései jelentések mögött, feltárult egy másik, sokkal izgalmasabb világ, tele árulással, ügyeskedéssel, fájdalommal és esendőséggel. Kicsit olyan volt, mintha a folytonos ismétlődésekben életre kelt volna a sáros és unalmasnak tűnő falu, az én képzeletbeli Macondóm.


Forrás: Fortepan

Az ÁBTL és a MNL OL mellett hét további levéltárban kutatott, a levéltári források mellett pedig sajtóforrásokat és oral history interjúkat használt a kötet megírásához. A források segítségével „főhősének” sorsát Seregélyestől követte Nógrád megyéig. Mesélne arról a folyamatról, amelynek során az események mozaikjai kész történetté álltak össze?

Kész történetté végül maga a könyv tette az élettörténetet, valójában az egyes szakaszok szereplőm életében nagyon határozottan elkülönülnek egymástól. Mintha nem lenne átjárás az egyes világok között, mintha mindig új identitása lenne, és a kapcsolatot egyedül az teremti meg, hogy ugyanaz a személy van ott Seregélyesen a második világháború egyik legszörnyűbb frontján, a népbírósági tárgyaláson Székesfehérvárott, a nógrádi bányában 1956-ban, majd a jelentések „valós világra” időnként alig-alig reflektáló világában. A kutatásban mindig nagy szerepe volt annak, hogy amikor már-már elakadtam, mindig volt olyan levéltáros vagy helybeli, aki – mivel szintén kicsit elkapta a kutatás izgalma, mint engem – önzetlenül segített továbblendülni, és megtalálni a kapcsot a következő szálhoz. A levéltárosok és helybeliek mellett persze interjúpartnereim nélkül sem jutottam volna sokra: rengeteg ember segített abban, hogy a történet részben kirakhatóvá váljék. Valamiért úgy vettem észre, őket is érdekli, amikor mesélek nekik erről. Néha magamnak is nehezen tudtam megmagyarázni, miért érdekelt annyira Gy. élete, de a többi ember szemében láttam – amikor meséltem nekik róla -, hogy valamiért őket is érdekli a történet. Ez sokat segített a kutatás megvalósításában.

Mennyi időt vett igénybe a források feldolgozása és az interjúk elkészítése? Munkája során szembesült olyan nehézségekkel, amelyek a források, illetve a módszertan jellegéből adódnak?

Ezt nehéz pontosan kiszámolni, de néhány évet, mivel időnként újra elővettem ugyanazokat a régebben már átolvasott forrásokat; elsősorban akkor, amikor máshonnan már egyéb/további információkkal is rendelkeztem. A forrásokat és az interjúkat egymáshoz kapcsolva használtam, mivel számos dologra vagy nem volt forrás, vagy néha egy interjú segített elindulni másik levéltári kutatási irányba. Meglepett, hogy mennyire tömegesen és milyen részletekbe menőkig lehetett forrást találni egy-egy ember életére vonatkozóan: mintha az állami adminisztráció mindent dokumentálni szándékozott volna. Ez egyfajta kísérlet is volt, hogy milyen mélyre lehet leásni egy ember életének dokumentálásában. A levéltári kutatást nagyban segítette az interjúzás során megismert másfajta nézőpont, szereplőim emlékeinek nézőpontja. Az interjúkat nem formális körülmények között készítettem, hanem kicsit terepmunkához hasonlóan: általában kézről kézre adtak a helybéliek a két faluban, nagyon ritka volt, hogy valakihez teljesen idegenként csöngettem be. Az első beszélgetéseket ezért nem is nagyon rögzítettem, csak mikor már kicsit ismertük egymást, akkor hozakodtam elő ezzel a kéréssel. A legjobb beszélgetések az estébe nyúlóan zajlottak, mintha alkonyatkor őszintébbekké válnának az emberek. Talán nem csupán az arcuk szelídül meg olyankor jobban, hanem az emlékeik is. Az interjúpartnereim többségének nagyon nehéz élete volt, a túlélésért igen keményen meg kellett dolgozniuk, számukra az emlékezés ezért időnként úri hóbortnak tűnt, de egy idő után megeredt a nyelvük. A kezdeti bizalmatlanságot megtörte, hogy szerettek magukról beszélni.


Forrás: Fortepan

A fejezetek során Gy. élet- és munkakörülményei, családja mellett a közvetlen környezetét is bemutatja, függetlenül attól, hogy épp hol lakott – Miskolcon, Seregélyesen, Székesfehérvárott, Terenyén. Gy. mikrokörnyezetéről mely forráscsoport árult el a legtöbbet: Az oral history interjúk, a levéltári források vagy a Gy. által írt jelentések?

A levéltári forrásokból tudtam meg ezekről a kérdésekről a legtöbbet oly módon, hogy azokat az oral history-val kombináltam. A jelentésekből elsősorban Gy. megfelelni vágyását és a hálózat világát lehetett megismerni, Gy. létező világához igen kevés közük volt. Ez az aktalázból fakadóan túlzottan fetisizált forrás jóval intenzívebb kutatottsága ellenére sem árul el többet a múltról, mint más források, mégis jól használható társadalomtörténeti kutatásokra is. Az oral history interjúk többnyire az emlékek világát tárták elém, de gyakran nagyon fontos útmutatást adtak arra, hogy merre menjek tovább a kutatásban.

Meséljen kérem Gy. beszervezésének körülményeiről! Miként került kapcsolatba a titkosszolgálattal, s miként válhatott ügynökké a kis nógrádi faluban?

Ennek a témának a kötetben közel egy egész fejezetet szenteltem, de megpróbálom röviden összefoglalni. Az 1956. december 8-i salgótarjáni sortűz után rajta volt a neve azoknak a listáján, akiket a sortűz után a kórházban ápoltak. Családtagjai szerint a patakban csúszott meg és eltört a lába, mivel apósával aznap borért mentek Verpelétre. Ám mivel a sortűz után átfogó nyomozást indítottak, (no nem az elkövetők, akik lőttek, hanem az áldozatok irányában) ezért nagyon sok embert hallgattak ki az újjászerveződő rendőrségi és állambiztonsági szervek. A sortűz túlzás nélkül fordulópont volt nemcsak a megye, hanem az ország életében is: akik addig naivan azt hitték, hogy az új hatalom szakítani kíván a tömeges erőszakkal, ettől kezdve másképp gondoltak arra, milyen retorziók érhetik őket például egy tömegdemonstráció során. Szóval Gy.-t is megkeresték, kikérdezték, kiderült, hogy munkástanácstag volt, ráadásul háborús bűnösként korábban szabadult, vagyis „visszaeső”. Könnyű célpontnak bizonyult: három kisgyermeke volt, nemrég jutott csak saját otthonhoz, legkisebb gyermeke nem sokkal az események előtt született, és bizony a népbírósági eljárás előtt, továbbá a börtönben is alaposan megverték. Tudta, mit tesznek vele, ha nem adja be a derekát. A nógrádi szén ráadásul akkor fontosnak számított, mivel mindenhol állt a termelés szénhiány miatt. A bányákat kellett először újraindítani. A sztrájkok miatt a pártbürokraták nagyon féltek attól, hogy a bányászsztrájk megbéníthatja az egész országot, ráadásul a megye bányászai korábban jól szervezett – elhajló – szocdemek voltak. Kellett nekik Gy., aki viszonylag könnyen beszervezhető volt, szép kézírással írt, és kifejezetten plasztikus jelentéseket adott eleinte a szocdemek addigra már nem létező hálózatáról, amit vártak tőle. A jelentések nyelvébe is hamar beletanult, hiszen nagyon félhetett attól, hogy ismét börtönbe kerül.


Forrás: Fortepan

A kötet fejezetei során végigkövethetjük azokat az évtizedeket, melyek során Gy. szorgalmasan írta a jelentéseket – ezeket tartótisztjei nem tartották egyformán értékes beszámolóknak, némelyiket le sem gépelték. A Kádár-rendszer során tapasztalható enyhülési folyamat, illetve a gazdasági-társadalmi-politikai változások miként érhetők tetten Gy. jelentésein?

Valóban nem gépelték le Gy. jelentéseinek zömét, egyszerűen azért, mert semmi olyan információt nem tartalmaztak, amit használhatónak véltek. Nem ritkán ide tartoztak azok a szövegrészek, amelyeket Gy. saját céljai elérése érdekében írt, gyakran „egyebek közt jelentem” kezdettel. Ahogy haladunk előre az időben, úgy ritkulnak a legépelt jelentések, az utolsó évtizedben már az számított kivételes esetnek, ha legépelték az ügynök jelentéseit, pedig nagyon kiterjedt társasági életet élt, részben ügynöki feladatai miatt. Kifejezetten szociábilisnak tűnt, sokféle embert ismert, státusától lefelé és felfelé is, a sportbarátok körétől a bányán keresztül a vasútig. Sajátos, hogy az egyik általa megfigyelt célszemély fokozatosan elmagányosodott, jószerivel Gy.-vel tartotta egyedül a kapcsolatot, vele is csak azért, mert Gy.-nek jelentenie kellett róla. Az ún. „enyhülési folyamat” inkább úgy jelenik meg, hogy a hatvanas évek végén erőteljesebbé/hangsúlyosabbá válik a munkanélküliségtől való félelem és egyre több a kisnyugdíjas panasz. Ebben a térségben előbb érzékelik a szocialista korszak gazdasági válságát, mint az ország nagy részében. Mikor bezár a bánya, egyszerűen nincs mit csinálni, csak inni és az egyre rosszabb focit szidni. Ez a világ a rendszerváltás körüli munkanélküliséget előlegezi, mintha a rendszer nem hirtelen dőlne össze, a rendszerváltásról szóló elbeszéléseket követve egy robbanással, hanem fokozatosan erodálódna. Ez az erózió érzékelhető az 1968 utáni jelentésekben, nem az enyhülés. Ami felülről és Budapesten talán enyhülés, az a mélyben erózió, amelyet mintha a sohasem megszűnő, de újfent érzékelhetővé váló elszegényedés táplálna. Erre az időszakra datálhatók a mások fogyasztását irigyen szemlélő jelentések: míg mások „flancolnak”, addig a nyugdíjasok nyomorognak. Ez rímel a kádári önellentmondásos szociálpolitikára is, ami látszólag foglalkozott a kisnyugdíjasok helyzetével, miközben egyre nagyobb rétegek váltak kisnyugdíjassá. Gy. ügynök is kisnyugdíjasként írta élete utolsó két évtizedének jelentéseit.

Milyen előnyökkel járhatott Gy. számára, hogy ügynökként dolgozott?

Elsősorban azzal, hogy nem került újra börtönbe, illetve gyerekét felvették az óvodába, később, a hetvenes években fiának ki tudta járni, hogy segítettek neki a maszek-engedély kiadásában. Később viszont annyira hozzászokott ahhoz, hogy a hálózat tagja, hogy egyszerűen a jelentésekkel tudta magát önmaga előtt is fontos emberként ábrázolni. A módfelett mérsékelt előnyök mellett ott volt annak a lehetősége, hogy bárkit feljelenthetett, ami saját fontosságának tudatát is erősíthette – amennyiben ez előnynek tekinthető.

Gy. a saját családtagjait is (pl. apósa) is rendszeresen besúgta. Ez egyedi esetnek tekinthető vagy általános volt a korszak magyar társadalmában?

Csak sejthető, hogy milyen mélyen hálózta be a magyar társadalmat az állambiztonsági szolgálat, de az szinte biztos, hogy más szocialista országokhoz – különösen pl. az NDK-hoz – képest kevésbé volt jelen az állambiztonság a hétvégi családi ebédeknél. Azonban más ügynökök is jelentettek családtagjaikról, ha ez volt a feladatuk, ez nem kivételes.

A téma jellegéből adódóan (és mivel borzasztó sok az érintett) felmerül a kérdés, hogy egy hasonló kutatást el lehetne-e végezni más (esetlegesen véletlenszerűen) kiválasztott személlyel kapcsolatban?

Igen. Hasonlót el lehetne, nagyon sok ember élete még sokkal jobban dokumentált is valószínűleg, ami időnként ijesztő lehet. Azonban, ha igyekszünk megérteni ennek okait, akkor talán az ijedtség is elmúlhat idővel, amit részben a huszadik század okozott.

Czeferner Dóra

 

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket