Egyháztól a rockzenéig – interjú Csatári Bencével

Csatári Bence 1972-ben született Budapesten, érettségit azonban már Sárbogárdon szerzett. Tanulmányait a szegedi József Attila Tudományegyetemen folytatta, ahol történelem–földrajz szakon szerzett diplomát. Doktori disszertációja – melynek címe A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája volt – nagy meglepetést keltett, mivel megvédése időszakában, 2008-ban a könnyűzenei élet történeti feldolgozása korántsem állt, sőt bátran állítható, hogy jelenleg sem áll a történeti kutatások fókuszában. Csatári Bence ugyanakkor 2014-től a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának történész kutatójaként sorra jelenteti meg a szocialista korszak hazai könnyűzenei életéről szóló könyveket és visszaemlékezéseket. Az ország közvéleménye azonban már korábban megismerhette a nevét, hiszen még mint székesfehérvári levéltáros, sorra nyerte meg a különböző televíziós kvízjátékokat. Csatári Bencét családjáról, személyes pályájáról, munkásságáról, történészi hitvallásáról és további terveiről kérdeztük.

Újkor.hu: Életednek három fontos szakasza három különböző tájhoz kötődik.

Csatári Bence: Valóban. Budapesten születtem 1972. november 30-án, Sárbogárdon érettségiztem a Petőfi Sándor Gimnáziumban, és Szegeden végeztem az SZTE, azaz akkor még József Attila Tudományegyetem történelem–földrajz szakán.

Gondolom, sokat utazhattatok gyermekkorodban.

Igen. Még ma is nagyon szeretek utazni, ez az egyik hobbim. Gyermekkoromban, amikor megláttam egy térképet, máris böngészni kezdtem. Később valahogy szerettem volna professzionális módon űzni, tehát mindig érdekelt a földrajz. Általános iskolásként már tudtam az országok fővárosait, apukám megtanította, melyik a tőkés ország, de azt is, hogy mit jelent ez a fogalom. Aztán jöttek a szocialista országok, hiszen akkoriban a politikai földrajzban megvoltak ezek a kategóriák. A történelem pedig ismétli önmagát: ma már én tanítom ötéves kislányomnak az országokat, esténként a világító földgömbön már meg tudja mutatni Kanadát és Mexikót, sőt Bhutánt és Bolíviát is.

Jugoszláviát hová soroltátok?

Jugoszláviával kapcsolatban mindig azt mondtuk apukámmal, hogy az sem ide, sem oda nem tartozik, és a gyakorlat csakugyan ezt mutatta. Lakott ott nem egy ismerősünk, sőt rokonunk, mivel a nagyapám ott született Csantavéren, Szabadkától nem messze – ahol egyébként Dér Heni is, hogy pop-rock történetet is hozzak ide – még a Monarchia időszakában. Mi vissza-visszajártunk a rokonokhoz, és megtapasztaltam néhány ottani sajátosságot, például azt a félig szabad kereskedelmet, meg a tulajdonhoz való jogot, amit az akkori hat tagállamból álló Jugoszláv Szocialista Köztársaságok Szövetsége némileg a gyakorlatba is átvitt.

Ha a családodról beszélünk, akkor mit lehet még tudni a felmenőidről?

A nagyapám, illetve a dédapám is szabóműhelyt vezetett. Feltörekvő és nyugodtan mondhatom, hogy karriert befutó kisiparosok voltak. A dédapámnak már húsz-harminc alkalmazottja volt, tehát majdhogynem középüzemet vezetett, ami annyira jól ment, hogy a fiát, az én nagypapámat már Bécsben taníttatta.

Hányas évekről beszélünk?

Ez az 1910-es ’20-as években volt. Nagyapám Bécsben, németül tanulta meg a női szabóságot. A dédapámnak ugyanakkor olyannyira jól ment az üzlet, hogy még egy önálló bérházat is tudott venni a nyolcadik kerületi Tömő utcában, ahol egyébként József Attila is lakott egy ideig. Az épület a második világháború alatt megsérült, és később – talán mondanom sem kell – elvették tőlünk. Mindezek fényében talán érthető, hogy a családunk nem lett a kommunista rendszer híve.

Mi lett az üzemmel?

Az üzemet túlnyomórészt szétvitték, elherdálták. A maradékból dédapám, próbálva menteni a menthetőt, földet vett Berettyóújfaluban. Ez a 160 holdas berettyóújfalui birtokunk is odalett a kommunista időszakban. Mindkét oldalról akadnak svábok a családban. Apai ágon döntően paraszti származású vagyok, bár a Szeip nagymamáméknak például kiskocsmájuk volt, Sárbogárd mellett egy kis faluban, Rétszilason. A megtakarított pénzükből azonban nem egy újabb kocsmát vettek, hanem földeket, emiatt az 1950-es években használt terminológia szerint ők is kulákok lettek. Apám rengeteget mesélt az 1959-es bécsi Világifjúsági Találkozóról, ahová a röplabdacsapat kapitányaként utazott el, illetve arról, hogy pont ebben az időben figyelt fel azokra a ballonkabátos fiatalemberekre, akik száz-kétszáz méteres távolságból kísérték Sárszentmiklóson – amely ma már Sárbogárd része – szinte mindenhová. Egy idő után megkeresték apámat, és figyelmeztették, tudják, hogy van egy disszidens bátyja, aki részt vett az ’56-os forradalomban Sárbogárdon, és ha jót akar a családjának, akkor eszébe ne jusson emigrálni. Apám bátyja volt ugyanis az, aki többedmagával leverte a községházáról a vörös csillagot, tehát az úgynevezett főkolomposok közé tartozott, így nyugatra menekült. Ezt a nagybátyámat egyébként 1980-ig nem is látta a család, a mai napig New Yorkban él, és már nem is akar hazajönni.

Tehát a családnak minden oka megvolt arra, hogy a kommunista párttal – amely minden tulajdonától megfosztotta – ne szimpatizáljon. Mindez azonban, úgy tudom, nem törte meg a családodat: mindig újrakezdték, és a tanulás, a munka révén igyekeztek előrejutni.

Igen, ez így van. Az apám családjában is van nagyon magas értelmiségi stallummal rendelkező illető. Csak egyet említek, a nagymamám egyik testvérének a fiát, akit eredetileg Szeip Péternek hívtak, később azonban Alsószentiványira magyarosított, és ezen a néven lett az egyik legfontosabb diónemesítő Magyarországon. Klapka Györggyel közös vállalkozásuk rendkívül sikeresnek bizonyult, roppant méretű birtokaik voltak, ám ő folytatta a tudományos munkát is. A Kertészeti Egyetemen professor emeritusként adott órákat, és dolgozott egészen tavalyelőtti, 94 éves korában bekövetkezett haláláig. Anyai nagymamám testvére, Kovács Károly viszonylag híres színész lett, ő személyesítette meg Horthy Miklóst például a Kádár-rendszerben forgatott Századunk című sorozatban, de játszott az Édes Annában, A Tenkes kapitányában is, és alig készült nélküle Jókai-adaptáció. Első felesége Dajka Margit, a második pedig Simor Erzsi volt. Volt továbbá egy távoli rokonom, Csatári Bálint, ő a  Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központja  Alföldi Tudományos Intézetének igazgatója volt, tavaly hunyt el.

Miért nem lett belőled művész, gazdag vállalkozó, esetleg kertész, mint a többiekből? Miért lettél történész?

Azért ennek is, annak is megcsapott a szele. Egy évtizedig voltam diákszínjátszó, és a Rómeó és Júliával – amelyben az egyik címszerepet alakítottam vállig érő hajjal – az országos döntőbe jutottunk, sőt, a Képes Újságban Miskolczi Miklós négyoldalas cikket írt rólunk. Ennek apropóján Rózsa János rendező meghívott az egyik filmjébe szereplőválogatásra, de végül az utolsó rostán kiestem. Még Szentiványi Péter életében pedig tanítottam a Kertészeti Egyetemen Magyarország történeti földrajzát, illetve társadalomtörténetét, de rokonomnak ahhoz semmi köze nem volt, hogy odakerültem. A családban ugyanis nem volt kitaposva senkinek az útja, sem apai, sem anyai ágon. Anyukám orvos szeretett volna lenni, de – ahogy a fent elmondottakból is látszik – családi hátterére való tekintettel osztályidegennek nyilvánították, és még az érettségit is nehezen tudta megszerezni. Végül 1956-ban végzett védőnőként és egyből bekerült az élet sűrűjébe: árvízhez és földrengéshez is kirendelték őket, egyik barátnőjét, Szentkirályi Klárit pedig sebesültek kötözése közben lőtték le a forradalom leverésekor a szovjetek az Üllői úton. Nagy büszkeséggel tölt el, hogy elmondhatom róla: ekkora hendikeppel indulva is csodálatos pályát futott be, amelynek megkoronázásaként 2000-ben őt választották az év védőnőjévé Fejér megyében. Apám biológia–testnevelés szakos tanár lett, egyébként országos amatőr röplabdabajnok is volt, bár hívták a Vasasba és a Dózsába is játszani, de nem ment. A bátyám szintén testnevelés szakon végzett, de földrajz szakpárral, ő harminc éve ugyanabban a tantestületben dolgozik eredményesen. E két utóbbi információ fényében talán különösen hat, hogy én meg fel voltam mentve testnevelésből egy meglehetősen ritka tüdőbetegség okán.

Térjünk vissza a pályafutásodra. Hogyan lettél a szegedi egyetem hallgatója, és miért pont geográfus és történész?

Akkoriban nem lehetett csak egyetlen szakot választani. A történelem mellé a földrajzot választottam. Egy ideig ment a hezitálás a családban, hogy inkább a németet vegyem fel a történelem mellé, édesanyám testvére ugyanis vietnámi és francia nyelvű tolmácsként futott be szép karriert. Tolmácsolt Kádár Jánosnak és Czinege Lajosnak is, ám leginkább Gáspár Sándor SZOT-főtitkárnak. Ennek köszönhetően szakszervezeti vonalon Prágába delegálták, mivel ott volt a szocialista országok szakszervezeti szövetségeinek a székhelye. 1989 augusztusában a bátyámmal éppen nála voltunk, amikor belecsöppentünk a történelembe. Én is ott voltam a Vencel téren, amikor Deutsch Tamást és társait elvitték a rendőrök – bekerültünk a történelem főcsatornájába. Ahogy hazafelé tartottunk a prágai nagybátyám házába, majdnem minden második emberen Dubček-jelvényt láttunk. Ez akkor olyan volt, mintha valaki Magyarországon Nagy Imre-jelvénnyel járkált volna az utcán. Egy srác a Károly-híd tövében a Beatles számait játszotta. Miközben hallgattuk, a rendőrök minket is igazoltattak, felírták az adatainkat, majd továbbtessékeltek.

Tehát akkor maradt a történelem a földrajz párosítással. De miért pont Szegeden?

Egyrészt az döntött, hogy hol volt történelem–földrajz párosítás, másrészt az, hol valósult meg a legjobb képzés a két szakon együtt. Pesten is jó volt a történelem, ahogy a földrajz Szegeden, de úgy értesültem, hogy a kettő együtt a szegedi József Attila Tudományegyetemen a legjobb – persze azért ezt elég nehéz patikamérlegen mérni, de valóban nagyszerű tanárok tanítottak ott. Kristó Gyula, Makk Ferenc, Katona Tamás, Pelyach István, Maróti Egon, Wojtilla Gyula, Raffay Ernő, Anderle Ádám, illetve Sajti Enikő, akivel egyébként a negyedik év vége felé az egyetemes történelem szigorlaton össze is különböztem, ugyanis a nagy októberi szocialista forradalmat „bolsevik puccsnak” neveztem. Ez még nem sokkal a rendszerváltás után volt, amikor a tudományos szocializmus tanszék oktatóiból sokan kerültek át más egyéb tanszékekre, KISZ-titkárokból lettek hirtelenjében Churchill-kutatók. A mi szakmánkban így zajlott le felemás módon a rendszerváltás.

Szakdolgozati témaként mit választottál, és miért döntöttél amellett?

A Székesfehérvári Püspökség 1927 és 1968 közötti történetét, ami Shvoy Lajos püspök időszaka volt. A hazai egyháztörténet kutatása ekkor még nem volt annyira népszerű, mint napjainkban. Leginkább a papok szerettek ezzel foglalkozni, elsősorban hitéleti nézőpontból, ami érthető is. Egyfajta mártírológiát akartak írni, ami persze megint csak helyén való, hiszen rengeteget szenvedtek a kommunizmus alatt. Az egyházszervezet története vagy az egyház és az állam kapcsolatának kérdése viszont akkoriban még nem merült fel bennük. A szakdolgozatírással járó kutatást borzasztóan élveztem a Fejér Megyei Levéltárban, amely egyébként életem második munkahelye is lett később. Apám javaslatára kezdtem el foglalkozni az 1945 utáni történelemmel, mivel ahhoz bőven volt – és még ma is van – feltáratlan iratanyag.

A levéltárban az egyháztörténet volt a fő kutatási területed. Annak az iratai tartoztak hozzád?

A vidéki levéltárban nem lehet ennyire szegmentálni a dolgokat, hiszen mindenkinek kell egy kicsit érteni mindenhez. Az anyakönyvektől elkezdve a kataszteri térképekig és a nemesi oklevelekig bezárólag sok dologgal kellett foglalkoznom. Az akkori igazgató, Erdős Ferenc terelgetett engem, ugyanakkor nem erőszakosan. Teljesen szabadon dönthettem el, hogy a levéltárosoknak biztosított kutatónapokon mivel foglalkozom. Igaza volt apámnak, bőven volt meg nem írt fejezet az 1945 utáni történelemből. Foglalkoztam a Fejér megyei svábok kitelepítésével, amiről ’98-ban jelent meg egy levéltári kiadvány Nekem szülőhazám (volt)… címmel. A kiadványhoz a dokumentumokat együtt válogattuk Sárkány Ferenc kollégámmal, igazgató úr pedig egy bevezető tanulmányt írt.

A Dunaújváros története című nagy monográfiában, amely a kezdetektől egészen 1990-ig, a rendszerváltásig mutatta be a település történetét, én az 1945 és 1990 közötti időszakot dolgoztam fel. Ez volt az egyetlen fejezet, ami gyakorlatilag még nem volt megírva Dunaújváros történetéből, mert az ókori-római feltárásokról például már korábban születtek meghatározó tanulmányok. Dunaújvárosról mindenki tudja, hogy szocialista város, valójában a szocialista gazdaság- és településfejlesztés állatorvosi lova volt. Érdekes, hogyan húztak fel egész házsorokat az 1951-től Sztálinvárosnak nevezett településen. Úgy adták át a házakat, hogy nem volt erkélyük, Tapolcai Jenő tanácselnök kilépett volna az erkélyre, ám ehelyett leesett a földre. Az volt a szerencséje, hogy hóesés miatt egy nagy hókupacra esett az első emeletről, így nem halt meg. A száraz adatok – a lakosság számának, korösszetételének, foglalkozás-szerkezetének alakulása – mellett ilyen érdekességek is szerepelnek a kötetben.

Nem érted be azonban a levéltári munkával. Ha jól tudom, te nagyon sikeres szereplője voltál különböző vetélkedőknek, és a televízióba is bejutottál.

Ez már nagyon régen volt. Akkor még a televíziós vetélkedők sokkal komolyabb felkészültséget igényeltek mind a játékosok, mind a nézők részéről. A mai napig – és ez számomra is meglepő, ámde jó érzés – megismernek az utcán az emberek, és megkérdezik, hogy maga az, aki annak idején autót nyert a televízióban? Másoknak nem az arcom, hanem a nevem ismerős. Sok kvízműsorban vettem részt a ’90-es években, többek között abban is, amelyikben kilenc fordulót kellett megnyerni az autót jelentő fődíjhoz. Nem volt könnyű az út, ráadásul egy nap alatt hat adást vettek fel, ami önmagában megterhelő mind szellemileg, mind pszichésen, de még fizikailag is.

A levéltári munkád mellett azonban nemcsak kvízjátékokban szerepeltél, hanem nevelőtanárként is dolgoztál.

Valóban nevelőtanár lettem egy, a levéltárhoz nagyon közel eső kollégiumban. Ennek egyébként praktikus oka is volt, mert így nem kellett albérletet kivennem. Éjszakai ügyeletet teljesítettem, és úgy állapították meg a fizetésemet, hogy az pont fedezte annak a külön kis tanári lakrésznek a díját, amit biztosítottak számomra.

Mikor foglalkoztál először a zenével? Már kutatóként?

Nem, alsó tagozatos diákként másfél évig tanultam zongorázni, és az igazat megvallva a legutóbbi időkben újra odaülök a hangszer mellé, ragyogó kikapcsolódás. Autodidakta módon fejlesztem magam, de az Edda bluest és még néhány számot akkordozva már el tudom kísérni zongorával, hiszen annyira konyítok a zenéhez, hogy össze tudjak állítani egy harmóniamenetet. A gimnáziumban is zenekart szerveztem. Eddát és Beatricét játszottunk, de voltak saját számaink is: a Semmitmondó blues, vagy az Elkéstél. A zenekarunk neve Extázis volt, ahol doboltam és szöveget írtam. Amikor fel akartunk lépni az egyik gimnáziumban – ez a rendszerváltás idejére esett – az igazgató kivitette a székeket a teremből a nevünk hallatán. Borzasztó jó volt látni, ahogy beindult a közönség, és az egy órával korábban még finoman viselkedő diáklányok a fejüket rázták az István, a király dallamaira. Szegeden az egyetem alatt is több zenekarban játszottam, ezek közül kiemelkedik a Hydrock’s, amely – igaz, még nélkülem – rádiófelvételt is készíthetett. Most viszont újra próbálunk, így az sem lehetetlen, hogy egyszer majd fel is lépünk. Ebben a formációban természetesen maradok a doboknál.

A zenének főleg a társadalomra gyakorolt hatása fogott meg, az, hogy akár több ezres vagy tízezres tömegek is tudnak együtt mozogni, érezni, cselekedni. Soha nem felejtem el, amikor 1980-ban télvíz idején kisiskolásként belekeveredtünk a Trabantunkkal egy óriási tömegbe: akkor még nem tudtam, hogy a Beatrice rajongói voltak, akik két falu között, mint a nomád magyarok, vándoroltak és elállták az autók útját. Elementáris élményként hatott, hogy ilyen sok fiatalember képes a mínuszban egy zenekar kedvéért egy hatalmas tömeget alkotva menetelni. Éppen velünk volt a New York-i nagybátyám is, aki csak ennyit mondott: „Gyerekek, ilyen még Amerikában sincs!” Talán nem túlzás, de tudat alatt ez az élményem is befolyásolhatott a későbbi kutatói témaválasztásomban.

Tehát ezek az élmények motiváltak, hogy megváltoztasd a doktori disszertációd témáját?

Beláttam, hogy az akkor rendelkezésre iratokból nem tudom Shvoy Lajos püspökségének történetét alaposan feldolgozni. Egy ideig gondolkodtam, hogy a sporttörténet felé fordulok – érdekelt, hogy az 1945 utáni rendszerváltások hogyan befolyásolták az egyes sportolók karrierjét, például, hogyan lehetett valaki 1936-ban és 1948-ban egyaránt olimpiai bajnok –, de akadnak, akik ebben is maradandót alkotnak, gondoljunk Rigó Balázsra vagy Andreides Gáborra.

A könnyűzene története akkoriban még elhanyagolt téma lehetett.

Igen, történész szempontból teljesen, bár rengeteg újságíró és szakíró volt, akik alkottak a témában. Tardos Péter például 1980-ban megírta a Rocklexikont, amiből ’81-ben kijött a bővített kiadás, vagy ott van Sebők János Magyarock I. és Magyarock II. kötete. Azonban nem volt gyakori, hogy egy történész ezzel foglalkozzon, és én voltam az első, aki Magyarországon a könnyűzene történetéből írta a PhD-dolgozatát, amelynek a címe végül A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája lett.

Érdekes, hogy közvetlenül néhány ezer embert érintő, illetve néhány ezer ember által tudott pártbéli fordulatokról csaknem egész könyvtárnyi szakirodalom létezik, ugyanakkor a több tízezer, százezer ember életére komoly hatást gyakorló könnyűzene történetével nem sokan foglalkoznak.

Tömegesen a sportrendezvények, a könnyűzenei koncertek és az egyházak tudják megmozgatni az embereket. Ugyanúgy, ahogy kialakultak MTK- és Fradi-drukkerhadak, létrejöttek az Illés-, Metro- és Omega-szekértáborok is, a hatalom erre adott reakciói pedig érdemesek a történettudomány vizsgálatára.

Milyen nehézségekkel szembesültél a téma feldolgozása során?

Volt némi elképzelésem, de a levéltáros kollégák – megint egy kicsit hazabeszélek – jóindulata, segítőkészsége és talpraesettsége nagyon sokat segített, amit ezúton is köszönök nekik. Nem alkalmazhattam azt a mondást sem, hogy a kályhától kell elindulni, mert nem volt kályha. Az egyik kiindulópont lehetett a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ), amelynek létrehozását a Magyar Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Intéző Bizottsága 1957. január 25-ei ülésén határozta el – moszkvai nyomásra, a leosztott szereposztásban a színjáték kedvéért id. Földes László, Hobo apja indítványozta ezt. Végignéztem az összes olyan Központi Bizottsági határozatot, ’56 végétől ’89 közepéig, ami bármilyen módon befolyásolhatta a könnyűzenét, mint például az 1958. június 25-ei művelődéspolitikai irányelvek megfogalmazása, vagy az ’59-es KB-határozat vagy éppenséggel a ’69-es Ifjúságpolitikai KB-határozat. Ezeknek a párt által meghatározott irányelveknek igenis volt jelentősége, de fel kellett tárni, hogyan működtek a könnyűzenével foglalkozó intézmények. Az e témáról faggatózó újságírókat leginkább az érdekli, hogy kit hogyan figyeltek meg, vagy ki volt ügynök a zenészek között, pedig ez a tortának csak egy nagyon kicsi szelete. Nem is mindig tudjuk, hogy ez most éppen egy citromos torta, kókuszos torta vagy csokitorta, merthogy az az ügynök is lehetett ezerféle. A zenészek között is volt, aki dekonspirálta magát, hogy állambiztonsági szakszóval éljek.

Nagyon érdekes volt a szituáció, hogy történészként én kezdtem el először kutatni ezt a témát, miközben Szőnyei Tamás újságíróval sok mindent párhuzamosan kutattunk. Szőnyei Tamás végül ráállt erre az ügynöki vonalra, és jól is tette, mert az sem volt feldolgozva. Így megszületett a több mint 800 oldalas Nyilván tartottak című könyv, ami becsületére válna bármelyik történésznek. Akkoriban sokszor találkoztunk, és gyakran cseréltünk eszmét. Ehhez hozzá kell tenni, hogy az én 355 oldalas PhD-értekezésemből mindössze, ha 30 oldalt visz el az ügynök téma, nála viszont mind a 800 oldal ezzel foglalkozik. A disszertációm többi része szervezet- és intézménytörténet, illetve leginkább azt taglalja, hogy a pártirányítás hogyan tudta érvényesíteni a szakpolitikai akaratát. Elsősorban laikusok kérdezték, hogy ebből is lehet doktorálni? Erre azt feleltem, hogy abból lehet jól doktorálni, amihez van iratanyag, és esetleg lehet plusz forrásokat találni. A forrásokat megfelelően analizálni kell, és utána szintézist készíteni.

Egyből főállású kutató lettél?

Dehogy, akkoriban nem kaptam ösztöndíjat vagy státuszos munkahelyet sehonnan. Volt, amikor úgy írtam a doktori disszertációmat, hogy mellette négy állásom volt, mert élni kellett valamiből. A levéltárban két évig dolgoztam, utána Pesten vállaltam munkát, mivel mindig is szerettem volna tanítani. Egy középiskolában vállaltam állást, de mellette egy keveset újságokba (Postás magazin, Képes Újság, Mai Nap, Magyar Polgármester stb.) is írtam, és ekkortájt kezdtem írni a disszertációmat. Az iratok közelsége mindenképpen Pest mellett tette le a voksot. Volt egy önálló műsorom a gödöllői televízióban, amit én találtam ki. Fel a hetedikre! volt a címe, és hét fokozatban egyre nehezebb és nehezebb kérdéseket kellett megválaszolni. Abszolút kvíz volt, tudásalapú játék. Nyugodtan mondhatjuk, hogy esetemben a történészi-tanári lét mindennapjaihoz hozzátartozott, hogy az ember nem ragadhatott le kizárólag a kutatásnál vagy tanításnál.

Mikor szerezted meg a tudományos fokozatot? Ez hozott új lehetőségeket vagy állást?

2007-ben adtam le az értekezésemet, majd 2008-ban megvédtem. Igen, hozott, de nem azonnal. Miközben az ELTE Trefort Ágoston Gimnáziumban tanítottam hétfőn és szerdán, a többi napon kutattam. Mondhatni, velem nyitották és velem zárták a levéltárat. Azokkal a levéltárosokkal is jó viszonyba kerültem, akiket addig még nem ismertem. Nem kaptam azonban kutatóintézeti állást, hiába kopogtattam PhD-fokozattal a hazai történelemmel foglalkozó intézményeknél, noha többen akár történelem szakos diploma nélkül is dolgoztak ezeken a helyeken. Én valóban sokat köszönhetek annak, hogy a kormányzat teret adott a feltörekvő történészeknek, illetve vissza tudta őket irányítani a pályára. Sokáig tehát nem tudtam történészként elhelyezkedni, és rosszul esett például, amikor egy grafikus ismerős, aki egyébként történészként dolgozott, egyszer azzal „vigasztalt”, hogy nem baj, hogy van PhD-fokozatod, de nem kell mindenkinek történésznek lenni.

Folytattam a kutatást, ekkortájt jelent meg Géra Eleonórával közösen írt kötetem az Artisjus 1907 és 2007 közötti történetéről. A kötetet Gyertyánfy Péter, a szervezet igazgatója felkérésére készítettük, én az 1945 utáni történetet dolgoztam fel. Ekkor már viszonylag ismert voltam zenészkörökben, híre ment, hogy interjúkat készítettem a zenei élet még élő adminisztratív irányítóival, ellenőrzőivel, zenészekkel és egy-két pártvezetővel. A Jóisten fogta a kezemet, így sok fontos interjút tudtam készíteni, persze párról lemaradtam. Pozsgay Imre például akkor halt meg, amikor meg tudtam szerezni a mobilszámát. Az Artisjus további ajtókat tárt ki számomra, így ismertem meg például Bródy Jánost. Az Artisjus története egy korlátozott terjesztésű, háromszáz oldalas monográfia, amelyet csak a zenészek és a zenei szakjogászok kaptak meg, a nagyközönséghez nem jutott el. 2007-től 2014-ig a Magyar Távirati Irodában dolgoztam, kifejezetten egyházügyi tudósító voltam. Az egyházügyi érdeklődésem azóta is töretlen, 2019 őszétől az Evangélikus Tényfeltáró Bizottság munkájában is részt veszek. Az MTI nagyon jó iskola volt, és egy igazán professzionális állás újságírói szempontból. Ott lehettem a hamburgi Kirchentagon, és tudósítottam Angela Merkel sajtótájékoztatójáról, csaknem minden egyházi vezetőhöz napi szinten bejáratos voltam, minden egyházzal sikerült jó viszonyt kialakítanom. A tudósítói munka mellett természetesen előadásokat is tartottam, majd 2014-ben, Soós Viktor Attila hívására – akinek azóta is hálás vagyok – kerültem a Nemzeti Emlékezet Bizottságának Hivatalába.

Alig telt el néhány hónap, és megjelent az első könyved.

2015-ben a NEB gondozásában jelent meg A Tájékoztatási Hivatal története Szirmai István elnöksége alatt (1956-1957) című kötet. Egy olyan médiatörténeti pillanatról szól, amikor nem lehetett tudni azt, hogy ki fogja irányítani a magyarországi médiabirodalmat. A proletárdiktatúrából fakadó alapelveket persze már ’56 előtt is lefektették, ám a módszertanon, a mikéntjén nagyon sokat finomított Kádár János. A forradalom miatt az Agitációs és Propaganda Osztály (APO) kezéből kicsúszott a hatalom. Az új pártvezetés által ismételten létrehozott Tájékoztatási Hivatal (TH) nem véletlenül jött létre, ebben a szűk másfél évben ’56 végétől ’58 elejéig Kádár János a médián belül jórészt a Tájékoztatási Hivatalon keresztül gyakorolta a hatalmát. Azóta feldolgoztam a Tájékoztatási Hivatal 1958 és 1963 közötti történetét is, a kézirat megjelenésre vár. Abban még világosabban kifejtem, hogy az APO irányította a TH-t, a TH-nak viszont le voltak osztva bizonyos reszortok, amit megint érdemes lenne külön is feldolgozni.

2015-ben azonban megjelent egy, a hazai könnyűzene történetével foglalkozó könyved is.

Igen, Az ész a fontos, nem a haj, ami tulajdonképpen a doktori disszertációm szélesebb közönségnek szánt változata. Több ezer példányban jelent meg a Jaffa Kiadónál, és mondhatni, elkapkodták az érdeklődők. A disszertációhoz hasonlóan a Kádár-rendszer könnyűzenei politikáját mutatja be, egy picit több benne az anekdota, ugyanakkor a több mint hatszáz lábjegyzet biztosítja, hogy komolyan vehető tudományos-ismeretterjesztő munka maradjon. A közönség lehet, hogy a sztorik miatt veszi meg a könyvet, de tartalmazza a saját kutatásaim összefoglalását. Meg kellett találni az egyensúlyt a levéltári dokumentumok, a száraz adatok és a zenészek által elmondott történetek között.

Három a magyar igazság: 2015-ben megjelent egy harmadik könyved is, a Jampecek a Pagodában.

A kéziratot eredetileg egy 2013-as pályázatra készítettem Belénessy Csaba mentorálásával, aki a kötet egyik szerkesztője is lett, Máthé Áron, a NEB elnökhelyettese mellett. A kötet A Magyar Rádió könnyűzenei politikája a Kádár-korszakban alcímmel jelent meg, ehhez illően kizárólag a Magyar Rádió könnyűzenei műsorstruktúráját követem benne végig, egyébként a saját hírforrások alapján, a saját belső terjesztésű újságjaikat is feldolgozva. Sávoly Tamás, a rádió akkori levéltárosa, egyébként maga is történész, elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy tényleg a lehető legjobb helyekről, a legjobb dokumentumok kerüljenek elő. A kötethez Nagy Feróval, Schuster Lóránttal, Benkő Lászlóval és Csiba Lajossal készítettem interjúkat a rádióhoz kapcsolódóan, ez lett az utolsó fejezet.

2016-ban sem maradt könyv nélkül a közönség.

Nem, ekkor Azok a régi csibészek címmel jelent meg Poós Zoltánnal közösen egy könyvünk. Ez egy speciális interjúkötet, mivel egy pódiumbeszélgetés-sorozat szerkesztett, rövidített és jegyzetelt változatát jelenti. A végén írtunk egy lexikont, igazából ez volt a jegyzet elsősorban. Csak zárójelben jegyzem meg, és ez érdekes megint, hogy hamarosan megjelenik a második kötet, aminek viszont nem a szerzője, hanem az egyik szerkesztője leszek. Ugyanebben az évben a Jampecek a Pagodában rekordsebességgel megélte a második kiadását.

2017-ben a Nekem írod a dalttal folytatódott a könyvek sorozata.

Igen. Ebben a kötetben megpróbáltam bizonyos szempontból alátámasztani, vagy éppen megcáfolni azokat a megállapításokat, amiket egyébként Az ész a fontos, nem a hajban tettem, és szembesíteni, vagy ha úgy tetszik, ütköztetni különböző véleményekkel. A kötet abból a szempontból érdekes vállalkozás, hogy abban a korabeli hatalom részesei, a hatalom birtokosai, ha úgy tetszik, a könnyűzenei élet terén hatalmat gyakorló emberek szólalnak meg.

Mondhatjuk őket cenzoroknak?

Ezen nagyon sokat vitatkoztam az interjúalanyaimmal is, és nyugodtan mondhatjuk, hogy azért ezt a cenzúra fogalomkört lehet tágan értelmezni. Volt, aki határozottan visszautasította. Nádori Péter, aki 1972 és 1980 között volt a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) Könnyűzenei Osztályának vezetője, néhány esetet kivéve visszautasította, hogy ők cenzúráztak volna, az ő olvasatában pártállami utasítások végrehajtói voltak. Ebben a kötetben az volt az egyik nagy kihívás, hogy az intézményvezetőkkel vagy pártapparátusban dolgozókkal mondassam ki, hogy ez a rendszer bizony ellenőrizte, kontrollálta ezeket az embereket, még ha nem is tekintették magukat cenzornak. Lendvai Ildikóval szinte pingpongmeccset játszottunk az egyes kifejezéseken, és – viccesen fogalmazva – úgy kezdtem érezni magamat, mint a ’80-as évek elején Nagy Feró, amikor cenzúrázták a dalszövegeit. Én elküldtem neki az eredeti interjút, ő meg mondta, hogy túl sok benne a „cenzúra” szó. Volt, amikor ő győzött meg engem, és volt, amikor mindez fordítva történt. De egymás kölcsönös tiszteletben tartásával tulajdonképpen jó hangulatban teltek ezek az interjúk, és lenne értelme ezek folytatásának is.

Mégis fontosnak tartottad, hogy az egykori hatalombirtokosok által jóváhagyott szöveg kerüljön a kötetbe, amit ők is el tudnak igazként fogadni.

Olyannyira igazként fogadták el, hogy többször ért engem az a vád, általában véve konzervatív emberektől, akik nem feltétlenül olyan radikális antikommunisták, hogy néha-néha mentegetőzésbe csapott át ez az interjúkötet.

De ez nem a szerző vagy a szerkesztő hibája, hanem azoké, akik úgy érzik, hogy van mit mentegetni.

Én ezt nem is hibának mondanám. Ez a kötet kifejezetten azzal a céllal jött létre, hogy mutassuk meg azt, hogy ők mit gondolnak. Nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a történészi mellett egy kicsit újságírói és egy kicsit még pszichológusi munka is volt. Tudnom kellett azt, hogy ők mit gondolnak, tudtam azt, hogy meddig mehetek el egy-egy beszélgetés során, ráadásul el kellett nyernem a bizalmukat, amit leginkább a témában való jártassággal lehetett elérni. Akinél ez utóbbi nem működik, azzal nem is érdemes leülni beszélgetni, mert úgyis meg akar vezetni, vagy mellé fog beszélni, esetleg el sem vállalja a diskurzust. Rengeteg sértett vagy frusztrált ember van ebben a szcénában pro és kontra, az emberek érzelmeivel pedig nem szabad játszani. Amikor Pál Lénárd, az utolsó kultúrát felügyelő KB-titkár több egykorvolt politikustársának közbenjárása ellenére sem volt hajlandó fogadni, nem erőltettem tovább. Az interjúalanyaimnak ugyanakkor nem élhettem vissza a bizalmával, és nem sértegethettem őket, de azért Lendvai Ildikó nyilván tudta, hogy a NEB munkatársa vagyok, és nem gondolhatta azt, hogy hithű kommunista kutatóként kérdezem őt. A könyv erényének tartom, hogy addig-addig beszélgettünk, és tettem fel a kérdéseimet, majd újabb és újabb pótkérdéseket, amíg a végén oda lyukadtunk ki, hogy igen, azért ők belenyúltak egyes együttesek életébe. Lehet, hogy az adott konkrét interjúalany eltávolította magától a felelősséget, hogy ő ezt nem csinálta, de közben hárított más felé. Néha az intézményük felelősségét is tagadták, például „a KISZ az mindig jó fej volt, szervezte a rockkoncerteket, ugyanakkor a sanzonbizottság milyen bigott volt,” de tréfás módon ugyanez fordítva is elhangzott. Az én olvasatomban az igazat gyakran az egyik a másikról mondta el. A könyv különlegessége, hogy egy addig senki által el nem készített interjút is megcsináltam. Bródy Jánossal az összes szövegét elemeztük, végignéztük, hogyan születtek meg a dalszövegek végső változatai. Maga Bródy is azt mondta, hogy ilyen részletességgel és alapossággal vele még nem vesézték ki a verseit. Nyilván itt most nem a szerelmes dalokra gondolok, hanem a közéletiekre, meg a társadalomkritikai és rendszerkritikus dalokra.

A következő könyvedben a Bojtorján együttessel foglalkoztál.

A Bojtorján együttesé különleges történet, mert egy olyan zenekarról van szó, amelyik nem kemény rockot játszott, nem akart lázítani, nem azzal a céllal állt ki a színpadra, hogy na most akkor mi majd jól odamondogatunk a rendszernek. Egyébként Nagy Feró sem ezért állt ki, hanem azért, hogy zenéljen, és szórakoztatni akarta a közönséget, de ezekben az útvesztőkben a Bojtorján zenészei is mindig itt-ott-amott beleütköztek egy-egy nagyon kemény pofonba: őrizetbe vették őket, és a KISZ Központi Bizottságának egyik tagja volt az, aki kimentette őket onnan. Így nézett ki a rendszer, a jobb kéz nem tudta, hogy mit csinál a bal. Itt is ez volt, és valahogy csodával határos módon kiengedték őket, és mehettek este koncertezni. Ilyen abszurdabbnál abszurdabb történetek kerültek a kötetbe, amik általában is jellemzik a Kádár-korszakot.

Milyen könyvön dolgozol jelenleg?

Nemrég jelent meg a Petőfi Csarnok 1985–1993 közötti története, ahol szerkesztőként működtem közre, és hamarosan a boltokban lesz a Régi csibészek második kötete. Most készül az Omegáról szóló könyv, a rajongók már nagyon várják. A Tájékoztatási Hivatal 1958 és 1963 közötti történetével is elkészültem. A Hangok és ütemek című interjúkötet-sorozatba én is minden alkalommal, évről évre hol kettő, hol három életút-interjút írok. Ezen a téren versenyfutás zajlik az idővel. A dokumentumokban nem mindent találunk meg, az interjúk kiegészíthetik, megerősíthetik vagy megcáfolhatják tartalmukat. De az iratok megvárnak bennünket a levéltárakban akár száz évig is, az érintett interjúalanyokat viszont most kell megszólaltatni, persze csak akkor, ha már kellő háttértudás birtokában vagyunk, amit meg a levéltárakból lehet megszerezni.

Galambos István

Ezt olvastad?

NATO 25 – Magyarország negyed évszázada a NATO-ban

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A

X