Egymásra utalva. I. Ferdinánd és a magyar rendek kapcsolattörténete 1521–1541

I. Ferdinánd a többi Habsburg uralkodónkhoz hasonlóan ellentmondásos megítéléssel bír a közvélekedésben. A függetlenségi szemléletű történetírás javarészt a nemzeti királyság kerékkötőjének, a törökkel szemben tehetetlen és császári bátyjának alárendelt bábnak igyekszik láttatni. Ez a szemlélet öröklődött át a generációk számára fontos filmélményt jelentő 1968-as Egri csillagok filmbe is, ahol egy, a magyar ügyek iránt érdektelen, habókos Ferdinánd király jelenik meg. Írásommal kísérletet teszek az elmúlt évtizedek újabb történeti eredményeinek közvetítésére, illetve a király és a magyar rendek közötti hosszú és összetett kapcsolat vázlatos bemutatására.

A Habsburgok világbirodalma 1544-ben (Sötétzöld: Közvetlenül uralt területek. Világoszöld: A Szent Római Birodalom államai. A bal felső sarokban: A Habsburgok közép- és dél-amerikai gyarmatai.) (Wikipedia)

Spanyol hercegből magyar király

Ferdinánd herceg 1503-ban, a toledói érsek Alcalá de Henaresi rezidenciáján született I. (Szép) Fülöp és Aragóniai Johanna gyermekeként. Szülei rövidesen Németalföldre távoztak, a gyermek pedig többek között anyai nagyapja, (II. Ferdinánd aragóniai király) unszolására az aragóniai udvarba került. 1506-ban apja elhunyt, Johannát pedig állítólagos elmebaja miatt II. Ferdinánd Tordesillasban bezáratta. A családi megállapodások és az aragóniai király utódnélkülisége okán a spanyol koronák egyesülése Fülöp és Johanna gyermekeinek kezén várt esemény volt, ezért a félsziget lakossága a fiatal Ferdinánd infánst országszerte rokonszenvvel fogadta. II. Ferdinánd 1516-ban bekövetkezett halálával azonban a helyzet megváltozott, bár korábban az idős király és az aragón rendek is Ferdinánd infáns öröklését támogatták, a primogenitúra elvére hivatkozva végül Ferdinánd bátyja, a Gentben született Károly herceg foglalta el Kasztília és Aragónia trónját is. Károly sikeres színrelépésében igen nagy része volt felkészült és ambiciózus tanácsadóinak, elsősorban Chievres urának, másfelől Mercurio Gattinara kancellárnak, akik a spanyol koronákra a császári címhez vezető ugródeszkaként tekintettek. Ferdinánd bátyja parancsára 1518-ban örökre elhagyta Spanyolországot, ezután 1521-ig Németalföldön tartózkodott. 

Ferdinánd gyermekkori képmása (Ismeretlen festő műve/Wikipedia)

Az 1521. évi wormsi birodalmi gyűlésen az ekkor már császár V. Károly, gyakori távolléte miatt a birodalom keleti tartományaiba Ferdinándot nevezte ki helyettesévé, aki az alsó-ausztriai domíniumok közül is megkapott néhányat. Ebben szerepe volt a Ferdinánddal rokonszenvező magyar királyi udvarnak is. Az egyébiránt valóban működésképtelen rendezéssel azonban sem az „osztrák” rendek, sem Ferdinánd nem volt elégedett, ezért az 1522. évi brüsszeli felosztási szerződésben Károly Ferdinándra ruházta Alsó-, Felső-, és Belső-Ausztriát, Stájerországot, Krajnát, Karintiát és Tirolt, valamint Friuli, Görz és Trieszt területét.

Ferdinánd minden bizonnyal elképesztő kulturális különbségekkel szembesült, így az Ibériai-félszigeten elterjedt centralizált, erős királyi hatalom modelljét ismerő herceg, illetve a hagyományosan erős pozíciókkal és hátországgal rendelkező közép-európai rendek viszonya nem indult zökkenőmentesen: az 1522-es bécsújhelyi vértörvényszék során Ferdinánd a rendelkezéseinek ellenálló bécsi magisztrátus tagjait és több nemest kivégeztetett, később azonban viszonya az ausztriai rendekkel fokozatosan konszolidálódott.

Ferdinánd új országaiba való megérkezését követően igen hamar napi kapcsolatba került a magyar ügyekkel: 1521. május 26-án feleségül vette Jagelló Annát, II. Ulászló magyar király leányát. Szintén ekkor élénkül fel viszonya húgával, Mária királynéval (II. Lajos felesége), aki Ferdinánd és a magyar rendek között legalább egy évtizeden keresztül a legfontosabb összekötő kapoccsá vált. Lajos király és Ferdinánd főherceg között szívélyes sógori viszony alakult ki, a magyar uralkodó többször is járt vadászni Bécs környékén, ahol olykor Ferdinánddal is találkozott.

1521 augusztusában elesett Nándorfehérvár, a Magyar Királyság déli végvárvonalának kapuja, ami a török veszélyt idejekorán felismerő Habsburgokat, különösképpen az alsó-ausztria nemességet saját országaik védelmében is reakcióra kényszerítette. Ennek megfelelően a 1520-as évektől Ferdinánd és a stájer rendek jóvoltából egyre nagyobb számban vettek részt nyugati zsoldosok a magyar korona országainak határvédelmében. 1522-ben pedig II. Lajos a horvát végeket Ferdinánd főherceg oltalmára bízta. Az összefonódások mértékére jó példa, hogy Jurisics Miklós, horvát főkapitány 1524-ben az alsó-ausztriai rendek felsőházának tagja lett (elődje a főkapitányi tisztségben egyébként az alsó-ausztriai id. Niklas Graf zu Salm volt).

Ferdinánd és udvara aggodalommal értesült II. Lajos felelőtlen természetéről, amely híresztelés már a szomszédos államok udvaraiba is eljutott. 1523 végén került sor, a lengyel király bíztatására megrendezett bécsújhelyi találkozóra, ahol II. Lajos és Ferdinánd személyesen is megjelentek, hogy tárgyaljanak Magyarország kormányzatának megjavításáról (többek között Lajos zavarbaejtő viselkedéséről) és közös törökellenes védekezésről. A többnapos konferencián Ferdinánd főherceg személyesen is megismerkedett a kitűnő német kapcsolatokkal rendelkező Thurzó Elek kamarásmesterrel.

Ferdinánd 1530 körül (Jan Cornelis Vermeijen festménye/Wikimedia)

Trónharcok és pártharcok János király haláláig

A cikkben többször említett párt szó természetesen nem a 19-20. században elterjedt modern politikai párt értelemre vonatkozik, hanem a szakirodalomban elterjedt módon a király támogatói táborát jelenti.

A mohácsi csatavesztést követően a magyarországi köznemesség ereje és személyes társadalmi beágyazottsága Szapolyai János erdélyi vajdát emelte királlyá, míg Mária királyné és köre a hatályos családi megállapodásokra hivatkozva Ferdinándnak kívánta biztosítani a trónt. Ferdinánd támogatói bázisa ebből, az ún. „pozsonyi körből” fejlődött ki. Ez a társaság a mohácsi csatát követően, rövidesen Pozsonyban, Mária királyné mellett gyűlt össze és céljuk Ferdinánd királlyá választásának megszervezése volt. A csoportosulás legkorábbi résztvevői a már említett Thurzó Elek, homo novus báró és kamarásmester, Oláh Miklós, Serédy Gáspár, Georg Reicherstorffer és Hütter Márton királynéi titkárok, Piso Jakab, Szalaházy Tamás, Nádasdy Tamás és Brodarics István királyi titkárok, Gerendi Miklós, Macedóniai László királyi tanácsos, Pemfflinger István és Sebestyén, Bornemissza János, varjasi Nagy Imre alnádor és Révay Ferenc nádori titkár voltak.

Rövidesen csatlakozott a Habsburg-párti szervezkedéshez ecsedi Báthory István nádor, Batthyány Ferenc horvát bán, Tahy János (a vránai perjelség kormányzója), Szalay János, vingárti Horváth Gáspár és Peregi Albert pécsi prépost. Historiográfiai szempontból érdekes adalék, hogy a mohácsi csatáig a magyar Jagellók királyi udvara közelében élő, sziléziai származású humanista, Caspar Ursinus Velius lett Ferdinánd udvari történetírója.

Földrajzi, gazdasági és egyéb okokból nem minden Habsburg-párti tudott Pozsonyban összegyűlni: Büdy Mihály a munkácsi várat tartotta (Mária királyné nevében), Majláth István Fogaras környékét, míg Pemfflinger Márk Nagyszebent Erdélyben. Horvátországi híveinek jelentős része (Jurisics Miklós, Keglevich Péter, Zrínyi Miklós stb.) pedig éppen Ferdinánd parancsára a határvidéket őrizte.

Vajon mi indította az arisztokrácia és a nemesség egy jelentékeny részét arra, hogy az országszerte népszerű erdélyi vajda helyett Habsburg Ferdinánd trónigényét támogassa? Ahogyan az előbbiekből is kivehető, a „pozsonyi kör” és a korai támogatók legjava II. Lajos és Mária korábbi budai udvarából érkezett, így a királynéval való személyes kapcsolatot mindenképpen fontos tényezőként tarthatjuk számon. A horvátországi hívek csatlakozása nem meglepő, hiszen az ország határvédelme miatt évek óta együttműködtek Ferdinánddal. Fontos szempont a rokonság kérdése is, hiszen a Habsburg-párt támogatóinak tekintélyes része bírt évtizedekre visszamenő és a nyugati határon átívelő családi kapcsolatokkal (Batthyányok, Pemfflingerek, Thurzók, Zrínyiek stb.), ebből következően sokszor külföldi birtokokkal és indigenátussal is rendelkeztek. De talán a legnyomósabb érv a Habsburg-család európai felívelésének, befolyásának az ország törökkel szembeni védelmében való felhasználása lehetett. Mind Ferdinánd, mind V. Károly császár lépten-nyomon ígéretet tettek rá, hogy akár más országaik erejével, de az Oszmánokat kiűzik a Magyar Királyságból.

„Máris a legnagyobb készületben állunk. Magunk és alattvalóink erejét arra összpontosítjuk, hogy mennyiben a dolog nagyságához képest lehet, a törököt rövid időn belül s gyorsan elverjük a küszöbötök elől, sőt ha Isten segít, határszéleitektől is messze tartsuk; ilyenképpen öcsénket ezeknek az országoknak és tartományoknak békés birtokába behelyezzük, és abban megőrizzük.” – V. Károly granadai kiáltványa a magyar rendekhez 1526. november 26-án (Közli: Jászay Pál: A magyar nemzet napjai a mohácsi vész után. Pest 1846. 244-247.)

Ferdinánd táborának ebben a korai időszakban legfőbb tevékenysége János király híveinek átcsábítása és a koronázó országgyűlés megszervezése volt. E feladatokban különösen aktívnak bizonyult Szalaházy Tamás és Nádasdy Tamás. János királlyal szemben a földrajzi távolságon túl Ferdinánd még időbeli hátrányba is került, hiszen a magyar korona megszerzése előtt a cseh rendekkel kellett megállapodnia, így csak 1527 februárjában történt prágai koronázása után indulhatott Magyarországra.

1527-ben Ferdinánd és hadserege – V. Károly császár támogatásának is köszönhetően – rövid hadjáratban elfoglalta illetve pártjára állította az ország kulcsfontosságú erősségeit.  A sikeres hadjáratot követő koronázásról az toposz terjedt el a magyar történetírásban, hogy Ferdinánd főherceg csak egy maroknyi támogató emelte királlyá. Pedig a november 3-i székesfehérvári koronázást követő lakoma ülésrendjéből egyértelműen kiderül, hogy azon a politikai elit gyakorlatilag teljes számban megjelent: egyedül az erdélyi vajda, az esztergomi érsek és az országbíró hiányoztak (utóbbi kettő a mohácsi csatában esett el). A koronázási lakoma kapcsán érdemes belegondolni, hogy a magyar udvar kötetlen asztali rendtartása milyen újabb kulturális sokként érhette a spanyol etiketten nevelt főherceget, jó alkalmazkodókészségről bizonyságot téve, azonban Ferdinánd nem teremtett ebből felesleges konfliktust, az ügyének éppen megnyert magyar urakkal.

Ferdinánd és Mária legszűkebb támogatói köre a Habsburg-Jagelló házassági szerződés és Miksa császár korábbi megegyezései értelmében a cseh és magyar korona országaira, mint családi örökség tekintettek. A magyar rendi politika azonban visszatérő jelleggel hangoztatta: az ország választómonarchia. Az 1526-tól fokozatosan kiépülő kettős királyság kapcsán meg kell jegyeznünk: a közvélekedés gyakori toposzával ellentétben mind János király, mind Ferdinánd a kortárs jogi értelmezés szerint legitim magyar királynak tekintendők.

A kettős királyválasztástól a Buda elvesztéséig terjedő időszak a pártváltások legintenzívebb időszaka volt. A párhuzamosan kiépülő két királyi adminisztráció országon belül a másik táborát próbálta átpártoltatással szétzilálni és sajátját megerősíteni, országon kívülről pedig szövetségeseket bevonni (Ferdinánd esetében segítségre V. Károly császártól, míg János esetében a szultántól számíthattak) aminek aztán súlyos következményei lettek. Fontos azonban, hogy a pártváltásokat ne kizárólag az uralkodók ügyessége és a nagypolitikai játszmák tekintetében értelmezzük. Igen sok esetben helyi ellentétek, birtokviták, elmérgesedett családi perpatvarok, a személyes érvényesülési lehetőség keresése vagy egész egyszerűen a túlélés reménye áll a pártváltás mögött. Számos esetben nem birtokokért, vagy hatalmas vagyonokért folyt küzdelem, a pártállás pedig önmagában nem determinálta a szembenállókat, tehát az ellentéteknek számos más egyéb oka is lehetett.

Legkésőbb 1530-ra az ország vezető elitjében tudatosult, az országegyesítésre egyik király sem képes, sőt a Habsburg és Oszmán nagyhatalom közötti „front” a Magyar Királyság területén kezd állandósulni. A magyar arisztokrácia e fejleményekre adott reakciója az úgynevezett „királytalan országgyűlésekben” öltött teste. Várdai Pál és Perényi Péter kezdeményezésére 1530-ban Babócsán, majd Bélaváron gyűlt össze az ország elitjének egy része. Bár mindkét király eltiltotta híveit az ilyen gyűlések látogatásától, semmit sem tehettek, ha valaki mégis részt vett rajta. Bélaváron Török Bálint egyezséget kötött Pekry Lajossal és Bakics Pállal, hogy vagy együtt maradnak Ferdinánd pártján, vagy együtt hagyják el azt.

A magyarországi elit néhány tagja olyan erős pozíciókkal rendelkezett mindkét táborban, hogy pártváltásaik ellenére birtokaik nem kerültek eladományozásra. Példaként leginkább Nádasdy Tamást, Török Bálintot és Perényi Pétert lehet említeni. Mindannyian legalább három alkalommal váltottak oldalt, de regionális (Török: Dunántúl, Perényi: Északkelet- és Felső-Magyarország), vagy politikai (Nádasdy) befolyásuk révén birtokaik gyakorlatilag sérthetetlenséget élveztek. Mindez pedig jól jelzi, mennyire nem lehet automatikusan ellentéteket feltételezni és messzemenő következtetéseket levonni csupán a vizsgált személyek pártállása alapján.

Sem János, sem Ferdinánd nem tudott mit kezdeni a szolgálatukba álló, de korábban éppen általuk fej- és jószágvesztésre ítélt főurakkal, hiszen szükségük volt a gyakran országrészek felett diszponáló nemesek támogatására. A pártváltások gyakorisága János király halálával erőteljesen lecsökkent, ugyanakkor a kialakuló erdélyi állam és a Magyar Királyság közötti „átjárás” különböző formákban, de gyakorlatilag a török kiűzéséig megmaradt.

János király (Erhard Schön 16. századi fametszetén/Wikipedia)

A törökellenes védekezés és reformkísérletek Buda 1541. évi elvesztéséig

Amekkora dicsőséget hozott Ferdinándnak 1527-es hadjárat és Buda bevétele, akkora arcvesztést jelentett mikor Szulejmán serege visszafoglalta és vazallusa, János király rendelkezésére bocsájtotta (a szultán e hadjárata Bécset is elérte és csak az id. Niklas zu Salm vezette védők hősiessége és szerencséje, miatt sikerült elkerülni a főváros elestét). Miután csapatai több próbálkozással sem tudták visszavenni a magyar királyság régi központját János híveitől, Ferdinánd király táborán is olyan jelentős kiábrándulási hullám vett erőt, amilyen az 1527-es hadjárata után János pártján. A sikeres hódításokat, megszerzett váruradalmakat (amelyekből az ország felépült) egyik uralkodónak sem sikerült hosszabb ideig megtartania, Ferdinánd és János országa hónapról hónapra máshogy nézne ki, ha térképen próbálnánk ábrázolni. Török Bálint például 1527-es Ferdinándhoz pártolását követően csapataival csaknem az egész Dunántúlt a Habsburg uralkodó hűségére térítette, mikor pedig 1536-ban visszaállt János királyhoz ugyanezt igyekezett végrehajtani, csak új ura nevében.

Ferdinánd király magyarországi tevékenységéről szólva, érdemes tisztázni, milyen területek felett is rendelkezett. Mivel János király 1528-ra Szulejmán szultán vazallusává vált, a Szapolyai-párt által megszerzett és birtokolt helyeket indirekt módon, Oszmán fennhatóság alatt álló területekként kell kezelnünk. A pártváltásokból adódó gyakori területváltozások ellenére, általánosságban véve az ország nyugati és északnyugati tájai Ferdinánd, míg keleti és délkeleti részei János uralma alatt álltak. Fontos azonban olyan kivételekről is szót ejteni, mint a felső-magyarországi városszövetség (Kassa, Lőcse, Bártfa, Eperjes, Kisszeben, Késmárk), amelyek lakossága – János király térségbeli nyomasztó túlereje ellenére – a trónharcok kezdetétől Ferdinándhoz volt hű. Hasonlóan érzett Fogaras népe is, a már említett Büdy Mihály pedig Munkácsot védte. János-párti tűzfészkeket Ferdinánd országában is találhatunk: A Kosztka Miklós által vezetetett Árva várát és a Podmaniczky-fivérek trencséni erősségeit csak az 1530-as években sikerült kiiktatni.

Ferdinánd királynak kétségtelenül hatalmas nehézségekkel kellett szembenéznie az 1520-as évek végén: Jagelló elődeinek jövedelmei mellett tartozásait is megörökölte (csak a cseh korona országaiból legalább 300.000 forintnyit!). Túl azon, hogy minden talpalatnyi földért meg kellett mérkőzni János királlyal és az őt támogató török hódítókkal, húgát, Mária királynét pedig a János kezére került uradalmai miatt kárpótolni kényszerült egyébként is szegényes birtokállományából, Ferdinándnak úgy kellett megkísérelnie a Jagellók alatt elveszett királyi jövedelemforrások visszaszerzését, hogy közben híveit is folyamatosan birtokadományokkal látta el: 1527 végén 110, 1528 folyamán pedig újabb 123 adománylevelet állítatott ki.

A magyar történeti hagyományban szintén nem kerültek a megfelelő helyre Ferdinánd reformintézkedései, például a központi hivatalok felállítása, amihez a cseh korona országainak a mintájára 1528-ban Magyarországon is hozzákezdett, a budai székhelyű Magyar Kamara felállításával. A Magyar Kancellária és a királyi tanács nem egészen ismert formában, de szintén működtek Habsburg-uralom korai éveiben is. 1529-ben azonban Ferdinánd magyar királyi hivatalainak menekülnie kellett az ostromlott Budáról (egészen Budweisig kísérték az uralkodót).

Az előbbiekben felvázolt állapotokat Ferdinánd magyarországi adminisztrációja János király haláláig nem tudta hatékonyan konszolidálni, ebből következően uralkodásának korai szakaszában egy új törökellenes védelemi rendszer kiépítésére még nem kerülhetett sor. Az ország meggyengült határvédelmét jól jelzi, hogy a török portyázók nem egyszer már Alsó-Ausztriában fosztogattak. A Ferdinánd uralma alatt álló országrész megmaradását ebben az időszakban két dolog biztosította: V. Károly pénzügyi és katonai támogatása, illetve a magyarországi végvárak elszánt védelme. Az 1532. évi szultáni hadjárat idején e két tényező jól észrevehető, elég Kőszeg ostromára vagy a Bécs mellett ekkor felvonult hatalmas birodalmi seregre gondolnunk. A legalább nyolcvanezer főt számláló keresztény sereg ugyan nem került frontális csatába Szulejmán főseregével (hiába könyörgött ezért Ferdinánd térdre ereszkedve bátyja, V. Károly császár előtt), de a sereg felvonulása és az előcsatározások keresztények által való megnyerése (leobersdorfi csata) arra elég volt, hogy a szultán komoly eredmény nélkül vonuljon vissza.

Érdemes röviden említést tenni a horvát területek sorsáról, amelyek már II. Lajos életében Ferdinánd főherceg és az alsó-ausztriai rendek védelme alá kerültek: Az 1530-as évek második felében a Habsburg király újabb vereségeket és területi veszteségeket szenvedett Pozsega, Klissza, Diakovár és Dubica elestével. Az említett erősségek török kézre kerülését követő keresztény ellenakció (gorjáni csata) kudarca után Horvátország és Szlavónia jelentős részén Oszmán hódoltság alakult ki.

Az oszmán hódítás 1541-ig (Történelmi Tár/http://vazlataim.blogspot.com/)

Összegzés

Habsburg Ferdinánd és Magyarország kapcsolata, a pozitív előzmények ellenére, a mohácsi csatát követő zűrzavarban meglehetősen viharossá vált. V. Károly császár és a spanyol rendek anyagi támogatásával gyors hadjáratban vette birtokba az országot, a szultán 1529-es hadjárata viszont ugyanilyen hirtelen döntötte romba kiépülő magyar adminisztrációját. Miután a rendek számára világossá vált, hogy a császár egyéb küzdelmei miatt nem tud komolyabb magyarországi háborúra vállalkozni II. Lajos örökségéért, a Habsburgok támogatottsága is erősen megingott, ami a pártváltások fokozódását és ezzel a belháború intenzívvé válását idézte elő. Az 1541-ig terjedő időszakban Ferdinánd csapatai legalább két további alkalommal próbálták meg visszaszerezni Budát, ám legnagyobb fegyvertényük Visegrád visszavívása maradt 1540-ben. A pártváltások leghevesebb időszaka azonban János király halálával véget ért, Buda elvesztése pedig egyértelművé tette, hogy új fejezet kezdődik Ferdinánd és a rendek kapcsolatában.

Ujj Zoltán

Irodalomjegyzék

Bariska István: Jurisics Miklós (1490-1543). Vasi Szemle. 62. (2008) 6. 703–720.

Bárdossy László: Magyar politika a mohácsi vész után. Bp. 1943.

Bessenyei József: Ferdinánd király és a magyarországi arisztokrácia, különös tekintettel Ferdinánd pártjának kialakulására (1526–1540). Történelmi Szemle 46. (2003). 1-2. 93–107.

Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig. Bp. 1946.

Fazekas István: A Magyar (Udvari) Kancellária és hivatalnokai 1527–1690 között. Akadémiai nagydoktori thesis (Kézirat) Bp. 2019.

Fazekas István: Szalaházy Tamás, egy Habsburg-hű főpap portréja. Történelmi Szemle. 49. (2007) 1. 19–34.

Habsburg lexikon. Szerk. Brigitte Hamann. Szakmai szempontból ellenőrizte és magyar vonatkozásokkal kiegészítette: Soós István. Bp. 1990.

H. Németh István: Végvárak, városok, hadseregszállítók: A felső-magyarországi városszövetség és a védelmi rendszer 1526–1593. Történelmi Szemle 42. (2000) 3–4. 203–243.

Jászay Pál: A magyar nemzet napjai a mohácsi vész után. Pest 1846.

Kenyeres István: Pacsa János plébános osztrák fogsága. Adalékok Habsburg Mária királyné helytartóságához. Soproni Szemle 60. (2006) 2.

Kenyeres István: I. Ferdinánd magyarországi pénzügyigazgatási reformjai és bevételei. Történtelmi Szemle 45. (2003) 1-2. 61–92.

Kohler, Alfred: Ferdinand I. 1503-1564 Fürst, König und Kaiser. H. n. 2003.

Korpás Zoltán: V. Károly és Magyarország. Bp. 2008.

Nagy Tamás: I. Habsburg Ferdinánd. Bp. 2003.

Pálffy Géza: A magyar nemesség I. Ferdinánd bécsi udvarában. Történelmi Szemle, 45. (2003) 1–2. sz. p. 45–59.

Pálffy Géza: A bécsi udvar és a magyar rendek a 16. században. Történelmi Szemle, 41. (1999) 3-4. sz. p. 331–367.

Pálffy Géza: A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században.

Pálffy Géza: Koronázási lakomák a 15–17. századi Magyarországon. Az önálló magyar királyi udvar asztali ceremóniarendjének kora újkori továbbéléséről és a politikai elit hatalmi reprezentációjáról. Századok, 138. (2004) 5. sz. p. 1005–1101.

Szekfű Gyula: Magyar történet III. Bp. 1935.

Virovecz Nándor: Balassa Menyhárt élete és a kora újkori magyar politikai kultúra. PhD doktori értekezés (Kézirat) Bp. 2017.

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket