Elhunyt Mihail Gorbacsov, az utolsó az Elsők között

2022. augusztus 30-án, 91 évesen elhunyt Mihail Szergejevics Gorbacsov szovjet-orosz politikus, a Szovjetunió Kommunista Pártjának korábbi főtitkára, a Szovjetunió első és utolsó elnöke. A szovjet leviatán legyőzőjétől a birodalom elveszejtőjéig sokféle jelzővel illetett  Gorbacsov életét, tevékenységét és megítélésének árnyalatait Dallman Kristóf foglalja össze.

*

A helyszín Moszkva, az Orosz Föderáció fővárosa, az időpont a kilencvenes évek dereka. Tél van. Egy öltönyös, svájci sapkát viselő, a hatvanas éveiben járó férfi és az unokája foglalnak helyet egy Pizza Hut (cirill betűs átírásban Пицца Хат) étterem egyik asztalánál. A szomszéd asztalnál egy család pizzázik, beszélgetni kezdenek:

Az ott Gorbacsov! – kiált fel a család idősebb férfi tagja.

Az ott Gorbacsov – erősíti meg a fia.

Miatta van zűrzavar a gazdaságban! – jelenti ki az apa.

Neki köszönhetjük a lehetőségeket! – kontráz rá a fia.

Miatta instabil a politika! – vág vissza az apa.

Neki köszönhetjük a szabadságunkat! – válaszol a fia.

Totális káosz! – csattan fel az apa.

Perspektíva! – kiáltja a fia.

Politikai instabilitás! – veszekszik az apa.

Neki köszönhetjük… – vág közbe a nagymama – hogy nálunk is van Pizza Hut.

A rögtönzött családi perpatvarnak egyik pillanatról a másikra vége szakad, ezzel az állítással senki sem tud vitatkozni. Ezt követően a család, majd az étterem összes vendége magasba emelt pizzaszelettel kezdik éltetni az egykori szovjet kommunista pártfőtitkárt. A fentiekben idézett, 1998-ban, a Szovjetunió felbomlása után hét évvel sugárzott Pizza Hut-reklám is jól példázza Gorbacsov megítélésének sokszínűségét.

A traktorvolántól a Kremlbe

A bolsevik párt, majd pedig a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkára, vagy első titkára címet Sztálintól Gorbacsovig összesen hat fő viselte 1922 és 1991 között. Gorbacsovot, az utolsó szovjet vezetőt már származása és életútja is merőben megkülönböztette a tisztséget előtte betöltőktől. Az 1931. március 2-án, a mai Dél-Oroszország területén, a Kaukázusban található Sztavropoli határterület (Ставропольский край) Privolnoje nevű falujában születő Gorbacsov volt az első és egyetlen szovjet vezető, aki korából adódóan sem az 1917-es forradalomban, sem a Szovjetunió megalapításában, sem pedig a második világháborúban nem vett részt.

A szegény parasztcsaládba születő Gorbacsov fiatalkorában kitűnt szorgalmával: 19 évesen, a tervutasítást rekordszinten túlteljesítő betakarításban való részvétele miatt, megkapta a Munka Vörös Zászló érdemrendje (Орден Трудового Красного Знамени) kitüntetést. A róla írt életrajzokban és a visszaemlékezéseiben is kiemelt szorgalma mellett feltehetően a fiatalon megszerzett állami kitüntetés is szerepet játszhatott abban, hogy 1950-ben felvételt nyert a Moszkvai Állami Egyetem jogi karára. A közélettel egyetemi évei alatt kezdett foglalkozni, a Pártba 1952-ben lépett be. Egyetemi éveiből kiemelendő, hogy az Sztálin-éra legnagyobb antiszemita töltetű koncepciós perében és a nyilvánosság előtt zajló lejárató hadjáratában, az orvosok összeesküvésében (дело врачей) Gorbacsov kiállt egy zsidó származású hallgatótársa mellett, akit az egyetemen államellenes tevékenységgel vádoltak meg.

Közéleti, politikai pályafutása a szovjet ifjúsági szövetségben, a Komszomolban kezdődött. Az egyetemen ismerte meg későbbi feleségét, Raisa Titarenkót is, aki 1999-es haláláig végig aktívan támogatta férje politikai szerepvállalását. A kommunista ranglétrán szülőföldjére, a sztavropoli határterületre visszatérve kezdett el felfelé lépdelni, olyannyira, hogy 1970-re már a sztavropoli pártbizottság első titkári székében találta magát, ezzel gyakorlatilag a Brezsnyev-éra „virágkorában” ennek a mezőgazdasági szempontból nagy jelentőséggel bíró területnek a politikai értelemben vett vezetőjévé vált, mely már Szovjetunió-szintű kapcsolati hálót jelentett számára.

Egy csillogó tekintetű ifjú a Politbüro-ban

A 44 évesen az 1922-ben megalakuló Szovjetunió teljhatalmú vezetőjévé váló Sztálint követően a kommunista szuperhatalom legfőbb politikai vezető pozíciójában jellemzően korosodó férfiak követték egymást. A csaknem két évtizedig (1964–1982) hatalmon levő Leonyid Brezsnyev 76 évesen hunyt el. Őt három év leforgása alatt a 69 éves Jurij Andropov és a 73 éves Konsztantyin Csernyenko követte a moszkvai Kreml falánál kialakított munkásmozgalmi temetőben. Mihail Gorbacsov ennél jelentősen fiatalabban, mindössze 54 évesen lett az SZKP főtitkára 1985-ben. A vezetői pozíció elnyerésében fiatal kora mellett szerepet játszott a politikai kérdésekben képviselt mérsékelt reformer hozzáállása, valamint szoros munkatársi kapcsolata a szintén sztavropoli származású ex-KGB elnök Jurij Andropovval. Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején budapesti nagyköveti tisztséget is ellátó Andropov 1979-től patronálta, amikor Gorbacsov titkárként tagságot nyert a Szovjetunió de facto vezető politikai testületébe, az SZKP Politikai Bizottságába, a Politbüro-ba (Политбюро).

A Brezsnyev-érát követő politikai hangulatot jól jellemzi, hogy Gorbacsov reformer típusú hozzáállása támogatókra talált a párt vezetőiben, hiszen már Jurij Andropov rövid, két éves vezetését követően többen Gorbacsovot rebesgették lehetséges utódként. Mi több, egyes Gorbacsov köréhez tartozó hangok egyenesen megvádolták a már súlyos betegen hatalomra jutó Konsztantyin Csernyenkót, miszerint meghamisította Andropov politikai végrendeletét, amiben eredetileg Gorbacsov volt kijelölve a főtitkári pozícióra, azonban e teória a rendelkezésre álló források alapján minden kétséget kizáróan nem bizonyítható. A hanyatló egészségi állapotú Csernyenko helyett a gyakorlatban, másodtitkárként nem ritkán Gorbacsov vezette le a Politikai Bizottság üléseit, majd pedig Csernyenko halálát követően az elhunyt pártvezető temetési ceremóniáját előkészítő bizottság vezetője lett, mely – a Politbüro-ban alkalmazott szokásjog alapján – a főtitkári pozíció előszobájának számított.

Reformokon át a bukásig

A ’80-as évek második felében, a keleti blokk országaiban zajló reformfolyamatok hívószavaivá váltak a glasznoszty (nyíltság, гласность), a peresztrojka (átalakítás, перестройка) és az uszkorenyije (gyorsítás, ускорение) kifejezések. Gorbacsov nagy lendülettel kezdett bele reformelképzelései megvalósításába, a peresztrojka által fémjelzett időszak egészen 1985-tól 1991-ig végig kísérte pártvezetői és államfői időszakát; noha maga a kifejezés élőszóban először egy Togliattiban (Тольятти), 1986-ban tartott nyilvános beszédben hangzott el. A reformok hatást kívántak gyakorolni a Brezsnyev-éra alatt állandósult szovjet „pangásra” és a kialakult gazdasági válságra, valamint a közélet társadalmasítására is.

Az első akut krízis, amivel Gorbacsovnak szembe kellett néznie, az 1986. április 26-án történt csernobili atomkatasztrófa volt. Az emberiség történetének egyik legtragikusabb atomenergia-felhasználással összefüggő humanitárius és ökológiai katasztrófája tökéletesen rámutatott a színfalak mögött, a köznyilvánosság teljes kizárásával működő szovjet politikai vezetés hibáira, hiszen a kommunista pártelit alapvetően el kívánta titkolni a baleset és a következmények volumenét.

Ezt követően, még szintén 1986-ban, történelmi jelentőségű találkozóra került sor Reykjavíkban a hidegháború két szuperhatalmának vezetője, Ronald Reagan (az Amerikai Egyesült Államok elnöke), valamint Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár között. A találkozón a két vezető megegyezett az Európába telepített közepes hatótávolságú atomfegyverek leszereléséről.

Gorbacsov igyekezett pontot tenni az 1979 óta zajló afgán–szovjet háború végére a csapatkivonásokról szóló szerződés 1988. április 14-i aláírásával. Politikai karrierjének következő stációját Andrej Andrejevics Gromiko halála jelentette. A hidegháború évtizedeinek emblematikus szovjet politikusa 1957 és 1985 között, 28 éven keresztül töltötte be a külügyminiszteri tisztséget, melyből pont Gorbacsov mentette fel, hogy helyére politikai szövetségesét, a grúz származású Eduard Shevardnadzét ültesse. A kommunista politikát jellemző felfelé buktatás eredményeképp Gromiko egészen haláláig a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa elnökségének elnöki tisztségét, azaz gyakorlatilag államfői tisztséget töltött be. A veterán politikus halálát követően a pozíciót Gorbacsov örökölte meg, aki így egy személyben tölthette be a párt és az állami vezető tisztségét is. Ez utóbbi pozíciójában az 1989 tavaszán tartott államgyűlési (дума) választásokat követően, 1990. március 15-én erősítették meg Gorbacsovot, aki államelnökként immár végrehajtói hatalommal is rendelkezett.

A politika megnyitása a társadalom szélesebb köre felé, a Gorbacsov előtt elképzelhetetlen mértékű nemzetiségi önrendelkezési jogok biztosítása, a Vörös Hadsereg kivonása a keleti blokk országaiból együttesen vezettek a Szovjetunió, és élén az SZKP hatalmi vákuumba kerüléséhez. 1990 februárjában az SZKP központi bizottsága már felvetette a többpárti választások kiírását is. Ez alkotmánymódosításhoz vezetett, mely eltörölte a kommunisták kizárólagosságát. A Szovjetunió felbomlásának egyik első egyértelmű jele Litvánia függetlenségének kimondása lett. Gorbacsov politikai mozgásterét tovább szűkítette, hogy a Szovjetunió orosz tagállamának élére, az Oroszországi Föderáció Legfelsőbb Tanácsának elnöki székébe egyik legnagyobb riválisa és kritikusa, a későbbi orosz elnök, Borisz Jelcin került.

Ugyan Gorbacsov vezetői pályafutása során igyekezett elkerülni a katonai eszközöket, és még 1991 januárjában, a balti tagállamokban kialakult zavargások megfékezése érdekében is politikai megoldást szorgalmazott, a KGB és a hadsereg egységei azonban elfoglalták a vilniusi TV-tornyot. Gorbacsov szerepe a parancs kiadásában máig tisztázatlan. A januári baltikumi zavargásokban számos ember hunyt el, amit sem belső – legfőképpen az orosz – közvélemény, sem pedig a nyugati országok nem néztek jó szemmel.

A nyolcvanas évek közepe óta egyre erősödő reformhangulat ellenére voltak még az SZKP-nak olyan tagjai, akik az Unió erejének visszaállítása mellett álltak. 1991 augusztusában puccsot kíséreltek meg, melynek célja Gorbacsov hatalomból való eltávolítása volt. Ugyan három nap fogságot követően az elnök-pártfőtitkárt kiszabadították és visszahelyezték a hatalomba, egyértelművé vált, hogy Gorbacsov és a Szovjetunió valóságos ereje egyre inkább elpárolgott.

Az 1922 óta létező Szovjetunió sorsát végül 1991 decembere pecsételte meg. December 1-jén sikeres függetlenségi népszavazást tartottak az ukrán tagállamban, december 8-án pedig Oroszország, Belorusszia és Ukrajna vezetői gyakorlatilag felszámolták a Szovjetuniót és megalapították a Független Államok Közösségét. A gyakorlatilag függetlenedő orosz állam vezetője Borisz Jelcin lett, aki december 17-én egyezett meg Gorbacsovval a hatalom átadásáról, az utolsó pártfőtitkár pedig december 25-én mondott le. A szovjet szuperhatalom felbomlásával gyakorlatilag véget ért a hidegháború, hiszen az addigi kétpólusú szembenállás egyik főszereplője megszűnt létezni. Eddigre már túl voltak Németország 1990-es egyesítésén – melyet maga Gorbacsov is támogatott – valamint a Varsói Szerződés országaiban is előrehaladott állapotban voltak a Vörös Hadsereg csapatkivonásai.

Popkulturális ikon, vagy gyengekezű szabotőr?

Ahogy azt a bevezetőben idézett televíziós reklám is jól példázza, Gorbacsov politikai pályafutása alatt, majd azt követően is az emberek által megközelíthető, közvetlen, nyílt karakter képét alakította ki magáról. Főtitkársága alatt gyakran állt meg beszélgetni a járókelőkkel, később még a mozivásznon is vállalta saját magának eljátszását, egy mellékszerep kedvéért. Felesége, a valódi „first ladyként” viselkedő Raisha Gorbacsova 1999-es elvesztését követően pedig még egy neki címzett dalokat tartalmazó hanglemezt is rögzített.

Politikájának, karakterének, illetve a hidegháború lezárásának és a Szovjetunió felbomlásának kortárs és későbbi megítélése széles spektrumon mozog. Míg a NATO tagállamaiban, valamint az egykori szovjet befolyás alatt álló területeken alapvetően pozitív és közkedvelt szereplőként emlékeznek a 91 évet élt Gorbacsovra, addig az orosz közvélemény, valamint az egykori KGB-s Vlagyimir Putyin nevével fémjelzett politikai vezetés egyfajta szabotőrként és bűnbakként tekint rá, hiszen a Szovjetunió felbomlásával Oroszország a mai napig nem tudta visszaszerezni geopolitikai erejét. Ugyan Gorbacsov politikai tisztségeket csak és kizárólag a kommunista párt funkcionáriusaként töltött be, sírhelyét mégsem a moszkvai Kreml falánál található munkásmozgalmi sírkertben, hanem a 16. századi kolostor mellett elterülő Novogyevicsi-temetőben (Новоде́вичье кла́дбище) alakították ki. Búcsúztatásán, mely ugyan nem állami ceremónia volt, a világ számos egykori és jelenlegi vezetője tiszteletét tette, többek között Orbán Viktor, Magyarország miniszerelnöke, továbbá az utóbbi másfél évtizedben Gorbacsovot egyre többször kritizáló és személyétől is elhidegülő Vlagyimir Putyin, az Oroszországi Föderáció immár huszonkét éve hatalmon lévő vezetője is.

Dallman Kristóf

Tájékoztató irodalom:

Mihail Gorbacsov (2013): Szemtől szemben önmagammal. Visszaemlékezések és töprengések. Scolar Kiadó, Budapest.

Mihail Gorbacsov (1987): Átalakítás és új gondolkodás: Országunknak és az egész világnak. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

Mihail Gorbacsov (1996): Memoirs. Doubleday, New York.

Oprán Emese (2009): A Szovjetunió felbomlása: kronológia. História 31. évf. 1. szám. 4–9.

[A szocialista blokk felbomlásának megértéséhez ajánljuk a következő cikket is: A szocializmus bukása és a rendszerváltás nemzetközi szempontból (Szőts Zoltán Oszkár beszámolója a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB), a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE), a Magyar Nemzeti Levéltár (MNL), az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) és a European Network Remembrance and Solidarity (ENRS) közös Rendszerváltás. A szocializmus bukása nemzetközi nézőpontból (1989) című konferenciájáról) – a főszerk.]

Ezt olvastad?

Magyarország NATO-csatlakozásának története, 1988‒1999

2024. március 12-én mutatták be a HUN–REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet Tanácstermében Békés Csaba és Kecskés D. Gusztáv könyvét. A

X