Előre- vagy visszalépés volt Napóleon büntető törvénykönyve?

Kevesen tudják róla, de Bonaparte Napóleon hadvezéri és politikusi tevékenysége mellett a jogalkotás terén is maradandót alkotott. A regnálása alatt keletkezett törvényművek közül kiemelkedik az 1810. évi Code Pénal. Napóleon büntető törvénykönyve egészen 1994-ig hatályban volt Franciaországban és szinte az egész világ büntetőjogára hatást gyakorolt. Érdemes azonban megvizsgálni, hogy a kódex ténylegesen haladónak számított-e a francia előzményekhez, különösen 1791. évi elődjéhez képest.

A napóleoni kodifikáció

Miután az igazságszolgáltatási reform és az 1791. évi büntetőkódex nem tudta leküzdeni a zavargásokat, Franciaországon úrrá lett a káosz. A századforduló idejére égető szükség mutatkozott a büntetőeljárás és az anyagi büntetőjog felülvizsgálatára, valamint új törvények megalkotására, amelyek hűek maradnak a felvilágosult elvekhez, de a jogbiztonság megteremtése és a társadalom védelme érdekében elutasítják az Alkotmányozó Nemzetgyűlés túlzott optimizmusát.

A legnagyobb problémát ez idő tájt az abszolút határozott szankciók rendszere és a törvény bírói értelmezésének tilalma jelentette. A jogalkotó által teljes mértékben meghatározott büntetéskiszabás során sérült a szabad mérlegelés lehetősége, a büntetések individualizációja pedig lehetetlenné vált. A gyakran egyoldalú politikai befolyás alatt álló esküdtszékek által elkövetett visszaélések az igazságszolgáltatás függetlenségének, s közvetve a hatalmi ágak szétválasztásának elvét is súlyosan sértették. Ez okból a törvényhozás már 1800 decemberében megkísérelte megszüntetni az automatikus büntetések rendszerét.

A marengói ütközetben aratott győzelem időt adott a hazatérő Bonaparte Napóleon számára, hogy hazája belügyeivel foglalkozhasson. Az első konzul hamar felismerte, hogy nélkülözhetetlenné vált a büntető jogszabályok revíziója. Miután megkezdődtek az élete fő művének tekintett magánjogi kodifikáció munkálatai, a „korzikai” kodifikációs bizottságot hozott létre egy új büntető törvénykönyv, illetve büntető eljárási törvény elkészítése céljából. A szerkesztői munkára hazája legtehetségesebb és legképzettebb szakembereit kérte fel. Szempontrendszerében csekély szerephez jutott a politikai hovatartozás és a személyes rokonszenv kérdése, de kétségkívül előnyben részesítette az Ancien Régime egykori híveit.

A Treilhard, Oudart, Vieillard, Target és Blondel nevével fémjelzett bizottság munkájának első eredménye az 1808. évi büntető eljárási törvény volt. A Code d’Instruction Criminelle megszüntette az esküdtszéki bíráskodást, és egy merőben új rendszert, az ún. vegyes eljárást valósította meg. A „régi” és az „új” közötti kompromisszum eredményeként az előzetes eljárás a kínvallatás lehetőségétől megfosztott inkvizitórius hagyományra, míg a tárgyalás az akkuzatórius, adverzális eljárás elemeire épült. A formabontó és később „világhódító” utat bejáró eljárásjogi kódexet az anyagi jog reformja követte. A császár büntető törvénykezés iránti elhivatottságát bizonyítja, hogy az 1808 és 1810 közötti tanácskozásokon egyéb elfoglaltságai (pl. az osztrák Mária Lujzával kötött házassága vagy Róma elfoglalása) ellenére is részt vett, és majdnem minden ülésen maga elnökölt.

Az 1810. évi Code Pénal

Az 1811. január 1-jén hatályba lépett büntető törvénykönyv minden elemében Napóleon büntetőpolitikáját tükrözte. A „kis káplár” legfőbb célja a közbiztonság megfélemlítéssel történő biztosítása volt. Jogi munkásságára nagy hatással voltak a forradalom negatív tapasztalatai, amelyek a francia népet arra ösztönözték, hogy az állami büntetőhatalom oltalma alatt keressen újra menedéket. A törvény szerkesztői a kodifikáció idején nem támaszkodhattak átfogó gyakorlati tapasztalatokra, sok esetben az enciklopédisták elméleteiből vagy az utilitarista jogfilozófiából nyertek igazolási alapot. A kódex szankciórendszere világosan megmutatja, hogy a császár és jogászai az állam érdekét, a társadalom ellenőrzését és a rend fenntartását előbbre valónak tartották az emberi jogok védelménél. A törvénykönyv a célszerűség és a társadalmi hasznosság alappillérein nyugodott, emiatt az 1791. évi büntetőtörvény humanista koncepciója és az Ancien Régime rendelkezései közötti kompromisszumos műnek tekinthető.

A Code Pénal végül elérte célját, és a társadalmi viszonyok megszilárdítását követően hosszú távra meghatározta a jogalkalmazást. A kódex novelláris módosításokkal egészen 1994-ig hatályban volt Franciaországban, és az elmúlt 200 évben számos európai, illetve latin-amerikai állam büntető törvénykönyvének modelljéül szolgált. „Fayer László álláspontja szerint a napóleoni Code Pénal európai anyakódexnek számít, nemzetközi hatásában ez azt jelenti, hogy több kódexnek az anyja, míg többeknek a nagyanyja.” (Pókecz Kovács, 2020, 121.)

A kódex büntetési rendszere

A Code Pénal szankciórendszeréről általánosságban elmondható, hogy elődjéhez hasonlóan monista volt, azaz kizárólag büntetéseket ismert. Ennek ellenére megjelentek benne olyan szankciók, mint az elkobzás vagy a főbb rendőrség külön felügyelete alá helyezés, amelyeket az utókor szemével akár biztonsági jellegű intézkedéseknek is tekinthetünk. A büntető törvénykönyvet a büntetések szigora, illetve az 1791. évi büntetőkódexhez hasonló szabadságelvonás-központúság jellemezte.

Felismerve az abszolút határozott hátrányos jogkövetkezmények indokolatlan, célszerűtlen és sok esetben inhumánus voltát, Napóleon államtanácsosai végleg megszüntették azokat. Az 1810. évi törvény a relatíve határozott büntetési rendszert alkalmazta, immár minimálisra redukálva a politikai befolyás és a bírói önkény szerepét. A büntetőkódex általános része meghatározta az egyes büntetési nemek generális minimumát és maximumát, a jogalkalmazó pedig e határok, azaz a büntetési tételkeret között kapott lehetőséget az egyéniesítésre. Hiszen „nem teendő-e némi különbség két ugyanazon bűntényben marasztalt ember között? Ugyanazon alapra kell-e helyeznünk az elcsábított ifjút, kit veszélyes tanácsok, és saját tapasztalatlansága löktenek az örvénybe, s férfiút, kinek gyökeres romlottsága nyilvánvaló [?]” (Treilhard-t idézi Németh, 1867, 3.)

A törvény a bűncselekmények hármas (trichotóm) felosztását követte, ennek megfelelően különféle szankciókat írt elő bűntett, vétség, illetve kihágás esetére. A bűntettekre fenntartotta a halálbüntetést, szabadságkorlátozó büntetésként ismerte a deportálást és a száműzést, a szabadságvesztésnek pedig különböző nemeit (életfogytig vagy határozott ideig tartó kényszermunka, börtön, illetve fogház) szabályozta. Ezekhez mellékbüntetésként kapcsolódhatott a napóleoni büntetőtörvény által újból bevezetett megbélyegzés, a vagyonelkobzás, az elkobzás, a szégyenpad, a főbb rendőrség külön felügyelete alá helyezés, a kitiltás, valamint a „közpolgári alábbítás”, és súlyosabb esetben a polgári halál is. A vétségek elkövetőivel szemben, a határozott időtartamú fogházbüntetésen felül bizonyos köz- vagy magánpolgári jogoktól való eltiltást és pénzbüntetést lehetett kiszabni.

A halálbüntetés

A közbiztonság elrettentés és megtorlás általi megteremtését célul tűző politikai környezetben az élettől való megfosztás eltörlése fel sem merülhetett. Az 1810. évi Code Pénal értelmében a halálra ítélteknek nyilvánosan fejét vették. Az 1792 óta alkalmazott nyaktiló mint a kivégzések adekvát gépezete összhangban állt a császári büntetőpolitikával is: azonosságot vállalni a forradalom vívmányaival, de visszatérni a személy- és vagyonbiztonságot garantáló, következetes „régi rendhez”.

Az új törvénykönyvben azonban rávetült valami a „fájdalmas halál” elvárásából a kivégzések józanságára. A kódex megalkotói egy általuk kiemelten aljasnak, kegyetlennek és társadalomra veszélyesnek tartott bűntett, a szülőgyilkosság (és a felségsértés vele egybemosódó) esetére visszaállítottak egyfajta minősített, az elítélt karjának levágásával kiegészülő halálbüntetést. A szenvedés ily módon történő színre vitelének a korszakban egyaránt tulajdonítottak szimbolikus és generálpreventív jelentőséget.

A „korzikai” büntető törvénykönyve egyébként meglehetősen széles körben rendelte alkalmazni a legsúlyosabb szankciófajtát. A kivégzéssel fenyegetett elkövetői körből szinte csak a 16 éven aluli személyek, illetve az igazoltan terhes nők képeztek kivételt, akikkel szemben nem lehetett halálbüntetést alkalmazni. A büntetés abszolút jellegének csökkentése szempontjából előrelépésnek tekinthető a császár egyéni kegyelmi jogkörének újbóli megteremtése, de ez nem jelentett érdemi változást a gyakorlatban.

A generális konfiskálás

A halálbüntetéshez kapcsolódó mellékbüntetésként került újra bevezetésre a teljes vagyonelkobzás. A kodifikátorok által „világosan csak jogos kártalanításnak” tekintett általános konfiskálás több állam biztonsága elleni bűntettnél, illetve a pénzhamisítás minősített eseténél is a halálos ítélet szükséges velejárójaként (azaz abszolút határozott szankcióként) jelentkezett. A szankciónem szabályozása a Habsburg II. József 1787-es büntető törvénykönyvének megoldására hasonlított, hiszen a francia jogászok is egyetértettek abban, hogy a büntetés nem sújthatja igazságtalanul az elkövető ártatlan hitelezőit és családtagjait. Az elkobzott javak ez okból terhelve maradtak a jogos adósságokkal, élelmezési követelésekkel, az elítélt feleségét és gyermekeit pedig méltányos tartás illette meg. Az elkövető leszármazói a vagyonból őket örökléskor megillető kötelesrész felére is igényt tarthattak, a császár pedig az elkobzott javakról, vagy azok egy részéről, egyfajta jutalomként, a kivégzett személy más rokonainak javára rendelkezhetett.

A vagyonelkobzás megjelenése az újkor történetében alapvetően a tekintélyelvű rendszerekhez köthető. A hátrányos jogkövetkezmény sorozatos alkalmazása jellemzően a pénzszűkében lévő uralkodók, vezetők regnálásának idejére esett. Ez alól a hosszúra nyúló, költséges háborúkat folytató Napóleon uralkodása sem volt kivétel. A büntetésnem visszás természetét első büntető törvénykönyvünk kodifikátora, Csemegi Károly így summázta: „az emberek vagyona nem azért confiscáltatott, mert bűntettet követvén el, e miatt elítéltettek, hanem megfordítva: azért ítéltettek el, hogy vagyonuk confiscáltassék.” (Lőw, 1880, 295.)

A szabadságbüntetések

A Code Pénal a szabadságbüntetések differenciált rendszerét valósította meg.

A szabadságkorlátozó büntetések körébe tartozott az 1791. évi előd által is ismert deportálás, valamint a száműzés. Előbbi szankció alkalmazása esetén az elítélt továbbra is az állam valamely gyarmatán (1850-től főként a csendes-óceáni Marquises-szigeteken) kezdhetett új életet, utóbbi esetben pedig bárhol a birodalom területén kívül. A gyarmatok deportálás általi betelepítéséhez kezdetben nagy remények fűződtek, de a trópusi éghajlat és a fejletlen munkakörülmények negatív egészségügyi hatásai miatt hamar egyértelművé vált, hogy a büntetés nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. A kevésbé hátrányos szabadságkorlátozó büntetések csoportjába tartozott a hatóság elleni erőszak esetére előírt kitiltás is. Az ilyen típusú bűncselekmény elkövetői az ítélet jogerőre emelkedését követően nem tartózkodhattak a sértett hatóság székhelyének 20 kilométeres körzetén belül.

Ami a személyi szabadság teljes elvonásában álló szabadságvesztés-büntetéseket illeti: „Az alkotmányozó gyűlés felállította szabály, miszerint egy büntetés se legyen örökös: lerontja […] az arányokat, melyeknek a bűntény, s a büntetés között létezniök kell.” (Németh, 1867, 3.) Napóleon büntető törvénykönyve a fokozatosság és arányosság követelményeire hivatkozva visszaállította az életfogytig tartó szabadságvesztést. Ez előremutató intézkedésnek bizonyult, hiszen a legtöbb állam ma is szükségesnek tartja a határozatlan tartamú szabadságelvonást. Ennek oka abolicionista államok esetén a halálbüntetés pótlása, ellenkező esetben pedig az élettől való megfosztás és a határozott tartamú szabadságvesztés közötti átmenet megteremtése.

Az 1810. évi törvényben a szabadságvesztés legsúlyosabb formája a Beccaria, Diderot és Voltaire által támogatott kényszermunka volt. A kényszermunkára ítélt férfiakat kemény fizikai munkára alkalmazták, míg az elítélt nőket kizárólag a büntetés-végrehajtási intézetekben folytatható munkák végzésére kötelezték. A határozott ideig tartó szabadságvesztés-büntetések közül a kényszermunka 5–20 évig, az immár mindkét nemre alkalmazható börtönbüntetés 5–10 évig, a vétségek esetén előírt fogházbüntetés pedig 6 naptól 5 évig terjedő időtartamra volt kiszabható.

A becsületbüntetések

Az 1791. évi büntetőkódex a humanizmus nevében megszabadította a francia jogrendszert a megbélyegzéstől, valamint a testcsonkító és testfenyítő büntetésektől. Napóleon jogászai azonban a szégyenpad megtartása mellett is szükségesnek találták a megbélyegzés visszaállítását. Az örökös jellegű, megszégyenítő szankció újbóli bevezetését a császár közbiztonságot védő prevenciós céljai indokolták. A közszemlére állított személyt meggyalázó szégyenpadra állítás innentől kezdve a generális bűnmegelőzést segítette elő, a megbélyegzés pedig speciálpreventív célt szolgált. Ha a bélyeg az elítélteket nem is tartotta vissza újabb bűncselekmény(ek) elkövetésétől, „egyike [volt] a legsikeresebb eszközöknek a bűnbe visszaesők fölismerésére, a kiknek ellenében biztosítást nyerni, nagy jelentőségű dolog.” (Németh, 1867, 4.)

A szabadságvesztéssel korábban is együtt járó szégyenpad kényszermunka és börtönbüntetés kiszabása esetén egyaránt alkalmazandó volt, a megbélyegzés kötelező esetét pedig az életfogytig tartó kényszermunka jelentette. Utóbbit a törvény egyes határozott ideig tartó kényszermunkával fenyegetett bűncselekményekre is mellékbüntetésként rendelte. A bélyeg határozatlan időre történő elítélés esetén a T. P. (travaux perpétuels=örökös munkák), ellenkező esetben a T. betűből állt, amihez hamisítók esetén az F. (faussaire) betű kapcsolódott.

A becsületvesztő büntetések csoportjába tartozott a jogfosztó-jogkorlátozó jellegű „közpolgári alábbítás” és túlzó változata, a polgári halál is. Előbbi mellékbüntetést, amely a mai közügyektől eltiltás elődjének tekinthető, az 1791. évi és az 1810. évi büntetőkódex egyaránt ismerte. A Napóleonnál megjelenő polgári halál azonban a jogfosztás drasztikus esete, egy francia büntetőjogi sajátosság volt. Az életfogytig tartó kényszermunkára vagy deportálásra ítéltek automatikusan polgári halált szenvedtek, ami a köz- és magánpolgári jogaik teljes és örökös elvesztésében állt. A kódex ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy a gyarmatokra szállított személyek kormányzati engedéllyel magánpolgári jogaikat gyakorolhassák.

Összegzés

Összességében megállapítható, hogy szankciórendszerét tekintve a „kis káplár” és államtanácsosai büntető törvénykönyve egyszerre modernebb és elmaradottabb is volt forradalmi elődjénél. Ennek oka az ún. „napóleoni kompromisszum”, amely a forradalom humanista elvei és vívmányai, illetőleg az Ancien Régime által szavatolt közbiztonság közötti megoldásokban öltött testet.

Az 1791. évi büntetőkódexhez képest egyértelmű, s egyben szomorú visszalépés volt megfigyelhető a halálbüntetés, valamint a vele együtt járó általános vagyonelkobzás szabályozásának terén. Ugyanez igaz az erkölcsiség és emberiesség magasabb elveivel összeegyeztethetetlen, a megtévedt bűnelkövetőt a társadalomból kirekesztő, s ezáltal még mélyebbre taszító becsületbüntetések visszaállítására is. A francia közfelfogás és a politikai hangulat változása végül néhány évtized alatt korrigálta a maradi hibákat. A generális konfiskálást a császár bukását követően azonnal eltörölték, az 1832. és 1848. évi novelláris módosítások pedig a humánum és progresszió útjára terelték a Code Pénal szankciórendszerét. Előbbi eltörölte a minősített halálbüntetést és a megbélyegzést, mindössze nyolc bűncselekményre korlátozta az élettől való megfosztás alkalmazási körét, valamint mindenki számára biztosította a kegyelmi utat és a halálbüntetés szabadságvesztésre történő átváltoztatásának lehetőségét, míg az 1848-as februári forradalomhoz kötődő novella a szégyenpad intézményét törölte véglegesen a francia jogrendszerből.

A szabadságvesztés-büntetések rendszere ugyanakkor az 1810. évi büntető törvénykönyvben a korábbiaknál differenciáltabb, koherensebb és racionálisabb volt. A Code Pénal némely újításaival kapcsolatban az alábbi megjegyzéseket tenném: a jelenleg hatályos magyar Btk., amely talán a napóleoni kódex „ükunokájának” is tekinthető, szintén ismeri az életfogytig tartó szabadságvesztést, főszabályként 20 évben állapítja meg a határozott ideig tartó szabadságvesztés általános maximumát, illetve a relatíve határozott büntetési rendszert alkalmazza. Mindez tökéletesen szemlélteti, hogy a munkámban bemutatott francia büntetőtörvény a mai napig mekkora hatással bír a kontinentális Európa büntetőjogára.

„Merem állítani, hogy e munka magán viseli a bölcsesség mély jellegét, mindazon törvénykönyveket jellemzőt, melyeket ő Felsége a nemzetnek ajándékozott: e büntető törvénykönyv is kiérdemlendi a franczia nép háláját, a kortársak tiszteletét, s az utódok kegyeletét!” (Treilhard-t idézi Németh, 1867, 13.)

Soltész Tamás

Irodalomjegyzék

ADOLPHE, Chauveau – HELIE, Faustin: Théorie du Code pénal. Imprimerie & Librairie Générale de Jurisprudence, Párizs, 1852.

ANGYAL Pál: A magyar büntetőjog tankönyve. Athenaeum, Budapest, 1909.

BLASKÓ Béla – HORGOS Lívia: A vagyonelkobzás és a polgári jogi igény érvényesítésének problematikája a bírói gyakorlat tükrében. In: Belügyi Szemle, 2022/6., 1117-1156. (https://tinyurl.hu/55Vh)

CARBASSE, Jean-Marie: Introduction historique au Droit Pénal. PUF, Párizs, 1996.

CHARLES, Raymond: Histoire du Droit Pénal. PUF, Párizs, 1955.

CSATSKÓ Imre: A büntetés-rendszerről általában, különösen a halál-büntetésről Poroszországban. (1870) In: Értekezések a társadalmi tudományok köréből. 1. kötet. 1867-1870. MTA, Pest, 1873.

DAVOLA József: A francia büntetés-végrehajtási rendszer bemutatása. 1. rész. In: Börtönügyi szemle, 2006/2., 92-100.

FOUCAULT, Michel: Felügyelet és büntetés. A börtön története. Gondolat, Budapest, 1990.

LOBINGIER, Charles Sumner: Napoleon and His Code. In: Harvard Law Review, 1918/2., 114-134. (https://tinyurl.hu/kxmI)

LORMANT, François: La Révolution du Droit pénal (1791-1810). In: LEMONNIER-LESAGE, Virginie – LORMANT, François: Droit, Histoire et Société. Mélanges en l’honneur de Christian Dugas de la Boissonny. PUN, Nancy, 2009., 145-168.

LŐW Tóbiás (szerk.): A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878: V. t.cz.) és teljes anyaggyűjteménye. 1. kötet. Pesti könyvnyomda-részvény-társaság, Budapest, 1880.

MASFERRER, Aniceto (szerk.): The Western Codification of Criminal Law. A Revision of the Myth of its Predominant French Influence. In: MARTYN, Georges – SELLERS, Mortimer (szerk.): Studies in the History of Law and Justice. 11. kötet. Legal History Institute, University of Ghent & University of Baltimore, Gent & Baltimore, 2018.

NÉMETH Antal (ford.): A franczia büntetőtörvénykönyv (Code pénal). Seyring Ádolf Bizománya, Sopron, 1867.

PÓKECZ KOVÁCS Attila: A magyar Kbtk. a 19. századi európai büntetőjogi kodifikációk fényében. In: Pro Publico Bono – Magyar Közigazgatás, 2020/3., 118-129. (https://tinyurl.hu/Yr2k)

SOLTÉSZ Tamás: A klasszikus büntetőjog 68 éve – Az 1810. évi francia Code Pénal és a Csemegi-kódex szankciórendszere a kodifikációs hatások és a klasszikus irányzat fejlődésének tükrében. DETEP, Debrecen, 2022. (https://tinyurl.hu/03NE)

Ezt olvastad?

Az uralkodói reprezentáció utolsó felvonása: a Habsburg-dinasztia funerális ceremóniája

A közismert maxima szerint semmi sem állandó, csupán a változás maga – kivéve az emberi élet végessége. A halál olyan

X