„Elpusztulunk ezen a tanyán, ahol se orvos, se gyógyszertár.” – Osztályellenségek – Az 1951-es budapesti kitelepítés zsidó áldozatai

Dombi Gábor tavalyi évben (2020) megjelent, Osztályellenségek – Az 1951-es budapesti kitelepítés zsidó áldozatai című műve hiánypótló munkának tekinthető, ugyanis egyrészt azokat az igazságtalanságokat és embertelenségeket igyekszik bemutatni, amelyeket a budapesti zsidóságnak 1951 és 1953 között – sok esetben a holokausztot követően ismét – át kellett élnie. Másrészt a fővárosban élő zsidóság szenvedéstörténetét tárgyaló kötet azokról a kitelepítésekről számol be, amelyekről – a szerző szavait idézve – „szinte mindenki halott, de keveset, elégtelenül, részletek nélkül, elnagyoltan”.

A magyar zsidóság második világháborút követő megpróbáltatásait, illetve az ezekhez kapcsolódó kutatások eredményeit a Nemzeti Emlékezet Bizottsága által indított, Magyar zsidóság a diktatúrában című könyvsorozat keretin belül olvashatja a nagyérdemű. A bővülő sorozatot jelenleg két könyv alkotja; a második kötetként megjelent Dombi Gábor Osztályellenségek – Az 1951-es budapesti kitelepítés zsidó áldozatai munkája mellett, Novák Attila Ideológia és önazonosság – Az 1953-as budapesti cionista per című műve is elérhető.

Az 1951-es kitelepítési listán mintegy 6644 család, vagyis 17350 fő szerepelt, közülük 5182 családot, körülbelül 12704 főt telepítettek ki.  Lényeges megemlíteni, hogy a műben a vizsgáltak azok a zsidó vallású vagy származású emberek, akik a zsidótörvények, a deportálások, a zsidóüldözések után a kitelepítést is elszenvedték, ők a kitelepítettek 20,4%-át alkották.

Dombi Gábor munkája és az 1951-es események kapcsán úgy gondolom, fontos kiemelni azt, a szerző által – már a könyv bevezető lapjain – eszközölt fogalmi pontosítást, amely a kitelepítést mint definíciót érinti, és amely nélkül nem biztos, hogy az olvasó tudatában lenne azzal, hogy milyen jelentésrétegei lehetnek ennek a kifejezésnek. A szerző ugyanis rávilágít a mű címében is megjelenő, illetve az egész munkát végig kísérő kitelepítés eufemisztikus voltára a korszakban. A kitelepítés minden esetben a szülő- vagy lakhelyről való elűzést jelenti, amelyet követően a kijelölt személyek támogatást kap(hat)nak, hogy folytatni tudják az életüket. A Budapestről kitelepített emberekkel ugyanakkor olyan kíméletlenül bántak el, hogy a – majdnem teljes – vagyonelkobzás mellett, a legtöbb esetben nyomorúságos életkörülmények között kellett tölteniük a mindennapjaikat, megfelelő munka, és így sok esetben jövedelem nélkül. Ennek függvényében a szerző, illetve a korban sokan a deportálással hozták összefüggésbe a kitelepítéseket, sőt ezt a terminust is használták rá. Ezek után úgy vélem jogosan tehető fel az a kérdés, hogy meddig használható az események vonatkozásában a kitelepítés fogalma, és mikortól a deportálásé. Az 1951-es kitelepítések tekintetében a kérdést nagy valószínűséggel a könyv olvasójának kell majd megválaszolnia.

A mű szerkezetét illetően, a bevezető után a kutatásról kaphatunk némi információt. A szerző főként az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) iratanyagát használta fel az amúgy személyes vonatkozású munkájához. A kutatás legfőbb kérdései, hogy kiket és miért, milyen arányban telepítettek ki Budapestről a holokausztot átélt zsidóság köréből. További elérendő célok között szerepel még az érintettek társadalmi összetételének pontosítása, illetve ezen csoportot alkotó emberek életének és sorsának bemutatása.

Ahogy fentebb már említettem, a magyarországi zsidóság kapcsán nagy valószínűséggel a legtöbb embernek a holokauszt, Auschwitz és a deportálások borzalmai idéződnek elő. Természetesen a magyar zsidók történelmének a Soá (Héber kifejezés, a zsidó holokauszt szinonimájaként használatos, eredetileg csapás és veszedelem jelentéssel bír.) is fontos és egyben szomorú részét képezi, azonban nem szabad megfeledkeznünk az 1948–1949-es magyarországi kommunista hatalomátvételt követő eseményekről sem. A náci Németország az európai zsidóság ellen elkövetett népirtását azért fontos tárgyalni, mert a magyar zsidóság 1951 és 1953 között történt kitelepítését is a deportálások és a holokauszt összefüggésében, kontextusában lehet csak vizsgálni. A szerző is hasonlóképp fontosnak és relevánsnak tartja ezt a történelmi kitekintést, ugyanis a kutatás felvázolását – kutatásmódszertan, felhasznált források, historiográfiai áttekintés – követően arra is kitér, hogy a magyar – vidéki és budapesti – zsidóság maradványa milyen tragikus állapotban volt az 1945-ös felszabadulás után.

A munka szerves részét képezi, és így elhanyagolhatatlan a kitelepített zsidók társadalmi helyzetének bemutatása. Ebből adódóan megtudhatjuk többek között azt, hogy milyen társadalmi csoporto(ka)t, milyen korosztályt érintett a kitelepítés. Emellett a szóban forgó személyek foglalkozásáról, illetve a jövedelmi viszonyaikról is pontos képet kaphatunk. Továbbá a szerző kiemelt figyelmet fordított Erzsébetvárosra, ugyanis a zsidók itt felülreprezentáltak voltak a többi kerülethez képest. A kutatás ebben az esetben a zsidó és a nem zsidó kitelepítetteket hasonlította össze; kitért a két csoport megoszlására, az átlag életkorára, illetve a lakóhely szerinti elhelyezkedésre.

A kötet legnagyobb terjedelmű részét az esettanulmányok teszik ki, szám szerint tizenhét, illetve ezekhez köthető még a nagyobb lélegzetvételű Királyhegyi-ügy – a „névadó” Királyhegyi Pál szintén megörökíti a történetét az Első kétszáz évem című művében – is, amely egy külön fejezetben kap helyet. Olyan emberek élettörténetei elevenednek meg a lapokon, akik már rengeteg borzalmat átéltek, de ezek után sem tölthették békében a napjaikat, sőt az az ország, amely egyszer már cserbenhagyta őket, ismét elfordult tőlük. A tizennyolc különálló eset, tizennyolc különböző történetet jelent, amely kapcsán betekintést kapunk az érintettek kitelepítés előtti életébe, ráadásul sok esetben a kitelepítés utáni életüket is sikerült nyomon követni. Számukra és a többi kitelepített számára az 1951 és 1953 közötti időszak még több szenvedéssel és megpróbáltatással járt, egy házaspár dokumentumai között, az izraeli elővízumukon a következőt lehet olvasni: „Az Országos Zsidó Segítő Bizottság eltartottjai vagyunk, kitelepítésünk tehát nemcsak egészségügyi, hanem anyagi okokból is végpusztulásunkat jelentené.” A kitelepítéseket követően rengeteg hasonló hangvételű kérvény íródott, amelyeket a legtöbb esetben figyelmen kívül hagytak, mint ahogy ennél a házaspárnál is.

Az 1951-es események híre a nyilvánossághoz is eljutott, amelyről a könyv utolsó előtti fejezétében olvashatunk bővebben. Míg a magyarországi sajtóban viszonylag kevés hír jelent meg a kitelepítésekről, addig a nemzetközi színtéren jelentős visszhangot okozott. A szerző több jelentős nyugati reakciót közölt hosszabban a mellékletben, más kiegészítő tartalmakkal együtt.

A könyv következő és egyben utolsó fejezete a szerző szubjektív utóhangja, amely – a már említett – személyes vonatkozást, vagyis Dombi Gábor nagyapjának, Dombi Sándornak és családjának történetét fejti ki.

A mellékletekkel, a dokumentumokkal és az irodalomjegyzékkel együtt is rövidnek mondható, kétszázhatvan oldalas – online felületen szintén megtalálható – könyv olvasmányos formában örökíti meg az 1951-es budapesti zsidóság kitelepítését. Kiemelhető még, hogy a vizualitás ugyancsak jelen van a kötetben, mivel több olyan kép helyet kapott, amelynek köszönhetően a nevekhez arcokat is tudunk társítani, ezáltal még közelebb hozva a történeteket. Az adatokat összefoglaló táblázatok és kördiagrammok segítségével pedig könnyen követhetővé válik a kitelepítések feldolgozásakor keletkezett adathalmaz.

A kitelepítés ma az „emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények” kategóriában tartozik, a kifejezés már 1951-ben is ismert volt. Ennek ellenére, illetve a holokausztot követően mégis sor kerülhetett arra – a kommunista rezsim által végrehajtott – embertelenségre, amely során több ezer embert osztályellenségnek nyilvánítottak Budapesten, majd „száműzték” őket otthonaikból, a városból. Zárásként a Szabad Népben1951-ben megjelenet – a könyvben is szereplő –, Horthy miniszterei és nyugati barátaik címet viselő cikk egy rövid, ide vonatkozó részét hozom, amelyből világosan kiderül a hatalom véleménye: „Ordításuk és toporzékolásuk számunkra a legjobb bizonyítéka annak, hogy ezúttal is jó helyre ütöttünk. Népünk elkeseredett, aljas ellenségeinek magatartásából látjuk legjobban, hogy helyes és szükséges volt ez a lépés. Éppen ezért tettük meg.”

Zsiga Nikoletta Evelin

Ezt olvastad?

A történetírásnak segíteni kell önmagunk megértését – interjú Petrás Évával

A katolikus egyház 20. századi története iránt érdeklődők számára bizonyára ismerős lehet Petrás Éva neve, hiszen több mint két évtizede

X