A Mennyei Birodalom és a „fekete méreg”: Az első ópiumháború története (1839–1842)

Az 1830-as években a brit kormányzat a fontos belpolitikai csatározások ellenére – mint például a szavazójog kiterjesztése és az ún. korrupt választókerületek megszüntetése – a külpolitikában is aktív maradt. A szigetország külkereskedelmi mérleget a különböző – több esetben illegális – módon behozott teaszállítmányok kibillentették, aminek hatására a brit ezüstpénz folyamatosan áramlott ki a teatermelő és -forgalmazó országokhoz, különösen Kínához. Mindemellett a Brit Kelet-indiai Társaság a 18. század végén megszerzett indiai hódításainak megtartása is egyre több pénzt emésztett fel. A külkereskedelmi deficitet és az ezüst kiáramlását megakadályozandó a brit kormányzat olyan nyersanyagok felé fordította figyelmét, amivel a külkereskedelmi egyensúlyt vissza tudta állítani a Távol Kelettel. Így került csakhamar a látókörökbe az ottani ópium, amelyet a 19. század első felétől kezdve egyre nagyobb mértékben szállítottak be a kínai területekre, komoly társadalmi válságot okozva ezzel Peking számára. A diplomácia összetűzés Nagy-Britanniával elkerülhetetlenné vált, amely csakhamar az első ópiumháború (1839–1842) néven ismertté vált fegyveres konfliktusba torkollott.

A kantoni lerakatok (Forrás: wikipedia.org)

A brit-kínai kapcsolatok a 18-19. században

A Kínai Mennyi Birodalom (Középső Birodalom) külkapcsolataiban erőteljes szerepet játszottak a különböző követségek – kiváltképp az oroszok jártak ebben az élen. A kereskedelemben a 18. század során egy termék, a tea árusítása határozta meg a viszony alakulását. A britek által kedvelt terméket első sorban a Brit Keleti-indiai Társaság szállította be a szigetországba a kínai piacokról, noha nem élvezett monopóliumot a térségben, ugyanis a kora újkor különböző „indiai társaságai” – a leginkább ismert holland mellett a francia, a dán és a svéd – szintén a brit piacot célozták meg termékeikkel. Bár kereskedelmi volumenüket tekintve nem kelhettek versenyre a közelebbi bázisokkal rendelkező britekkel, mégis nagyban befolyásolták a szigetország teaízlését. Ebben különösen a svéd kereskedők jártak az élen, akik a korszak meghatározó teafajtáját, a Bohea-t keverték a kevésbé intenzív fajtákkal, akik – főként skót csempészek segítségével – elárasztották és dominálták a brit teapiacot. A britek helyzetét nehezítette, hogy Peking csak egyetlen kikötőt, Kantont nyitotta meg a külföldi kereskedők előtt. Ennek köszönhetően a britek nem üzletelhettek közvetlenül a teatermelőkkel üzleteltek, hanem kénytelenek voltak a közvetítőként működő kínai kereskedőtársaságokkal kapcsolatot fenntartani.

E helyzet megváltoztatására a brit kormányzat többször is kísérletet tett az első ópiumháború előtt. Az első angol küldöttséget 1793-ban indították Kínába Lord Macartney vezetésével, aki a főként gazdasági jellegű követelésekkel állt elő, mint például a brit alattvalók szabad letelepedésének és az újabb kikötők megnyitásának kérdései. Miután mindezeket a kínai hatóságok elutasították, a következő kapcsolatfelvételre több, mint húsz évet kellett várni, amikor Lord Amherst vezette küldöttség érkezett meg Kínába. A misszió nem a céljai miatt volt jelentős – a követeléseik hasonlók voltak a korábbiakhoz –hanem azért, mert a követ megtagadta a tradicionális szertartásban előírt leborulást a kínai császár előtt. (Kilencszer kellett volna leborulnia előtte, amit kowtow néven ismertek) Utolsó próbálkozásként az 1830-as években Lord Napiert küldték tárgyalni a helyi (kantoni) kínai kormányzathoz, de ő is eredménytelenül távozott.

A kereskedelmi kapcsolatok további problémáját az okozta, hogy a brit termékek iránt nem volt meg a megfelelő kínai kereslet. Bár a brit kereskedők többször próbálták saját termékeiket eladni a helyi, kínai lakosság számára, de mivel csak ezüstpénzt fogadtak el egyetlen fizetőeszközként, ezért nagy forgalmat nem tudtak lebonyolítani. A meghatározó mértékben növekedő brit teafogyasztás miatt a brit kormányzat azonban súlyos helyzetben találta magát, hiszen a kínai piac úgy szívta ki a nemesfémet a szigetországból, hogy esély sem mutatkozott a kereskedelmi mérleg legkisebb mértékű visszabillentésére. Az államháztartás gondjait az amerikai függetlenségi háború (1774–1781) és a napóleoni háborúk (1799–1815) kiadásai, illetve a már említett indiai gyarmatbirodalom építése is súlyosbították. A Kínával zajló egyenlőtlen kereskedelmi arány megoldást kívánt, amelynek kulcsa abban rejlett, hogy találni kellett egy olyan terméket, amit a kínaiak megvásárolnak a britektől. A Kelet-indiai Társaság vezetői által végzett, napjainkban piacfelmérésnek nevezett tevékenység során találtak rá az Indiában termelt és sajtolt ópiumra 1773-ban, és ezzel meg kezdetét vette a Kínai Császárság gazdasági függőségnek lassú megalapozása.

A „fekete méreg” útja Kínába

Kínában nem volt ismeretlen az ópium (Lachryma papaveris) és különböző származékai, ugyanis a hagyományos kínai orvoslás több évszázados hagyománnyal rendelkezett a különböző mákból készült készítmények alkalmazásában. Maga az ópium a mákfejben található nedv („máktej”), ami jelentős mennyiségben tartalmaz bódító hatású morfint, amely – alkalmi felhasználással – csökkentette a stresszt és a feszültséget, de egyes bélpanaszok enyhítésére is alkalmas volt. (Felhasználása több módon történhetett: evéssel, füstöléssel és elszívással is a szervezetbe juttathatták azt.) Az alkalmazása ellenére maguk a kínaiak nem tudták pontosan, hogy miből vagy hogyan állították elő az országukba érkező „fekete mérget”. Egyesek meg voltak győződve arról, hogy a mákot – Kínába érkezése előtt– kislányok vagy hollók húsával, esetleg emberi vérrel keverték össze, s ezért lehetett annyira veszélyes az emberek számára maga az ópium. Korábban a hagyományosan arab közvetítésével érkező ópium csekély mennyiségéből adódóan nem tudott tömeges igényeket kielégíteni a 19. század előtt, s csak a tehetősebbek juthattak hozzá. A brit diplomáciai és kereskedelmi manőverek hatására azonban változás történt a szállítmányok mennyiségében: a statisztikák alapján amíg 1750-ben összesen 400 ládát rakodtak ki a kínai partokon, addig 1839-re ez a szám  40 ezerre ugrott. (Ezekhez hozzáadódik még a csempészek által szállított ópium is, amelynek mennyiségéről nem rendelkezünk adatokkal.)

Kínába szállított ópium mennyisége (Forrás: wikipedia.org)

Fellépés az ópiumhasználattal szemben

Az 1830-as években a Kínai Birodalomban belpolitikai problémák sora jelentkezett. A válság egyik oka az ezüstalapú adórendszer megrendülése volt, ugyanis a külkereskedelmi nehézségek – kereskedelmi deficit, ezüstkiáramlás – miatt az országban pénzhiány kezdett úrrá lenni. Mindezt a túlzott ópiumfogyasztás tovább tetézte, ugyanis a szer a kínai társadalom minden rétegéhez eljutott: ugyanúgy használta az alacsonyabb társadalmi rangból származó mint az állami tisztségviselő. A helyzet megkívánta a határozott állami fellépést, amellyel a kínai kormányzat nem késlekedett sokat.

A fő problémát a kormányzati körök a krónikus pénzhiányban látták, s több tervezetettel álltak elő annak megszüntetésére, amelynek célja a pénz helyettesítése volt. Így merült fel az ezüstpénz rézzel való pótlásának ötlete, illetve a papírpénz bevezetése is. Valójában ezek az intézkedések a probléma fő gyökerét nem tudták orvosolni, s csupán tüneti kezelést nyújthattak. Miután egyértelművé vált, hogy az ezüst kontroll nélküli kiáramlását az ópiumkereskedelem (és csempészet) okozta, az uralkodó Lin Cö-hszüt küldte teljhatalmú megbízottként Kantonba a probléma megoldására. (A katonai körök kétkedéssel fogadták Lint és megesküdtek, hogy csak látszatként fogadják el kinevezését.) Linnek egyszerre két problémát kellett volna orvosolnia. Az első és legfontosabb feladata a kínai lakosság „megmentése” volt a káros szenvedélynek számító az ópiumfogyasztásól. Ehhez viszont ki kellett iktatni a tömeges fogyasztást megteremtő utánpótlást, ami előre vetítette a konfliktust a külföldi hatalmakkal – különösen a britekkel.

Lin Cö-hszü (Forrás: wikipedia.org)

Érkezését követően, Lin több nyilatkozatot is közzé tett a társadalom különböző csoportjai számára. Elsőként az iskolai tanítókat szólította meg és kérte, hogy figyeljék meg a náluk tanuló diákok használnak-e vagy adnak-e el bódító szereket másoknak. A diákokat végül öt fős csoportokba osztották be, és velük szemben a kollektív felelősség elvét alkalmazták, vagyis ha a csoport egyik tagját rajtakapták bármilyen ópiummal kapcsolatos tevékenységen, akkor az egész társaságra büntetés várt. Ezután a kantoni urakat, vezetők és kereskedőket szólította meg és felhívta figyelmüket arra a szégyenre, amelyet a kínai lakosság játszott az ópiumfogyasztás elterjedésében. (Lin szerint nemcsak a britek voltak felelősek a terjesztésért, hanem egyes kínai elemek is tevékenyen kivették részüket abból.) Ha mentesülni akarnak e bűn terhe alól – szólt a parancs – akkor vegyék ki tevékenyen részüket a vizsgálatokból és jelentsék, ha ópiumterjesztő személyét ismernek.

Az ópiumhasználat elleni küzdelem összeségében tehát egy felettébb visszás és nehéz feladatnak bizonyult: egyszerre kellett volna a lakosságot „kigyógyítani” a ragályos fertőként terjedő ópiumhasználatból, valamint leszerelni az ópiumforgalmazó – és valószínűleg ellenálló – briteket és az őket támogató kínaiakat. Lin azonban nem tétlenkedett, a környékbeli lakosság egy részét kiképezte, felfegyverezte, továbbá megnövelte a parti őrség, azaz a part menti haditengerészet létszámát is. Intézkedései azonban nem nyerték az alapvetően mandzsu származású elit tetszését, mivel a pozíciókat féltve, tagjai irtóztak a felfegyverzett milíciák gondolatától. (Bár a 19. századra egyre inkább a feledés homályába merült, de a mandzsuk idegen hódítók voltak Kínában, így az elit mindvégig résen maradt a hatalmának megtartása érdekében.) Ugyanekkor komoly erőfeszítéseket tett az ellenségeinek megismerésére, így könyveket szerzett be a politikai berendezkedésekről, diplomáciai viszonyokról és természetrajzukról, amiket aztán le is fordíttatott.

Charles Elliot (Forrás: wikipedia.org)

A lakosság meggyőzése, leszoktatása és az ópiumellenes küzdelembe való bevonása mellett Lin a külföldi „ördögöket” sem hagyta békén: a britektől az ópiumkészleteik átadását követelte, hogy azokat a kínai hatóságok elpusztíthassák. Mindezek mellett komoly intézkedéseket is életbe léptetett: kötelezte az addig úrként viselkedő külföldi (többnyire brit) kereskedőket, hogy házimunkát (főzés, takarítás) végezzenek. Első lépésként megtiltotta a kínai személyzet belépését a külföldiek számára fenntartott negyedbe, ami miatt a kereskedők kénytelenek voltak számukra megalázó házimunkát végezni. A törekvését siker koronázta – a fehér „ördögök” hajlandóságot mutattak a tárgyalásra, illetve az ópiumkészletek átadásával kapcsoltban. Az ópiumkereskedelem betiltása természetesen nem okozott örömet sem a kínai kereskedőtársaságoknak, sem a brit partnereiknek.

Az újonnan kinevezett Charles Elliot brit kapitány hosszas huzavona és tárgyalás után végül engedett a kínai nyomásnak és utasította honfitársait, hogy adják át a készleteiket. Ekkor megközelítőleg 20 ezer ládányi ópiumot nyújtottak át a kantoni hatóságoknak, akik módszeresen megsemmisítették a készleteket. Mindezért Lin a naplóbejegyzésében még bocsánatot is kért a tenger élőlényeitől, hiszen „a fekete méreg” az ő élőhelyükön kötött ki. A kantoni sikerén felbuzdulva Lin ezt követően a közeli Makaón próbálta meg elérni a britekhez köthető csempészek kiutasítását. Ebben azonban Elliot már volt készséges partner, sőt készen állt a végsőkig elmenni ennek megakadályozására, így a fegyveres összecsapás szinte elkerülhetetlenné vált.

 

Hadmozdulatok (Forrás: wikipedia.org)

Hadüzenet és háború

Makaó lakói 1839 szeptemberében erőteljes ágyúzásra ébredtek, ugyanis a brit haditengerészet térségben tartózkodó hajói Elliot parancsára tüzet nyitottak a kínai dzsunkákra, akik csakhamar viszonozták a támadást. Annak ellenére, hogy a csatározás egyik fél győzelmét sem hozta, a britek feltartóztatását a kínai tisztségviselők hatalmas győzelemként állítottak be jelentéseikben. Ekkor azonban a brit parancsnok jó hírt kapott Lord Palmerston külügyminisztertől: az otthoni parázs politikai viták után a brit kormányzat elhatározta magát a kompromisszumra képtelen és elégedetlen kínai kormányzat megbüntetésére. Ennek megfelelően utasították a Királyi Haditengerészetet, hogy mozgósítson egy kisebb flottát a térségbe. Ehhez hasonló katonai fellépés az európai-kínai kapcsolatok történetében többször előfordult korábban, de a fenyegetésnek szánt, többnyire kisebb flottákkal nem tudták akaratukat rákényszeríteni a Mennyei Birodalomra. A folyamatos európai katonai és tudományos fejlődés új viszonyokat teremtett e tekintetben is. Ahogyan azt a történeti kutatásokból tudjuk, a kínaiak a 17-18. században még nem voltak alárendelt szerepben az európai fegyverekkel szemben – a kezdeti európai fölényt a kínaiak lelkes lemásolással igyekeztek ledolgozni. Összeségében az újabb idegen („barbár”) misszió híre nem rémisztette meg a pekingi kormányzatot.

Kínai dzsunkák elsüllyesztése (Forrás: wikipedia.org)

Az 1840 júniusában megérkező brit flottát Sir Gordon Bremer vezette Kínába. Ennek egyik része Kantont vette blokád alá, a másik része – körülbelül harminc hajóval, amik közül három gőzhajó volt – pedig Zhoushan tartomány fővárosát (Dinghai) támadta meg. A védők elavult fegyvereinek esélyük sem volt a puskákkal és a Brit Haditengerészet fejlett tüzérségével szemben – a várost egy nap alatt szinte a semmivel tették egyenlővé. Ekkor a kínai császár a békét pártolók oldalára állt, leváltotta Lint és kinevezte Qishant (Yi Shan) a tárgyalások megkezdésére. Felszámolva elődje katonai fejlesztéseit, Qishan vissza kívánta nyerni a britek bizalmát, akik azonban ekkor már követeléseikkel többet kívántak: szabadabb kereskedelmi körülményeket próbáltak kisajtolni a brit alattvalók számára, amelynek további kínai kikötők megnyitása előfeltétele volt. A túlzásnak vélt igények miatt a császár erre vérdíjat fűzött ki a betolakodó „lázadók” fejére, különösen Charles Elliotra, akiért ötvenezer dollárt volt hajlandó fizetni.

A hadjáratot végigharcoló Tomlinson ezredes halála Chabunál
(Forrás: wikipedia.org)

A következő évben az új brit kormány Pottinger tábornokot nevezte ki Elliot helyére a Kínában harcoló csapatok élére, akik hamarosan számos jelentős várost bevettek. 1842 májusában elfoglalták Zhenjiang városát és választás elé állították a kínai császárt: vagy tárgyalóasztalhoz ül vagy közvetlenül szembe találja magát a brit fegyverekkel. A konfliktusra általánosan jellemző volt a lassú kínai híráramlás, így a távoli Pekingbe csak lassan és kevés forrásból érkezett biztos információ, s gyakori volt a császár félretájékoztatása is. Így fordulhatott elő, hogy a Mennyei Birodalom vezetője sokáig abban a hitben élt, hogy győzelemre állt az ópiumháborúban. Azonban brit flotta a sorozatos győzelmeit egy idő után a kormányzathoz leghűségesebb mandarinok sem tagadhatták le a császár előtt. A sokak által becsapott és félretájékoztatott császár így csak 1842 közepén szembesült a brit fegyverek egyértelmű fölényével, a ekkor a kínai vezetés kényszerűen tárgyalásokat kezdeményezett a békekötés feltételeiről.

 

Békekötés

Az Európa-központú történetírás az ópiumháborúkkal (1839–1842, 1856–1860) a Mennyei Birodalom elmaradottságát hangsúlyozta ki, amit a fejlett nyugati találmányok, technikák révén sikeresen le tudtak győzni. Az európai mellett a kínai történetfelfogás is markáns szerep tulajdonított a háború kimenetelének, ugyanis az első nagy vereséggel azonosítják a kínai megaláztatás másfél évszázados kezdetét. Mindennek kezdete 1842-ra tehető, amikor a háborút lezáró nankingi békeszerződéssel – amit a Cornwallis brit hadihajó fedélzetén írtak alá – lényegében a kínai kormányzat elismerte a britek katonai fölényét. A dokumentummal a Csing-kormány öt új kikötőt, Kantont, Hsziament, Fucsout, Ningpót és Sanghajt megnyitotta a brit kereskedők előtt, továbbá Hongkong szigetét „örök birtok” gyanánt, százötven évre átengedték Londonnak. (Hongkong csak 1997-ben került vissza Kínához.)

A viszonylag nagy összegű, 21 millió ezüstdollárnyi jóvátétel mellett, a kínai gazdaság kiszolgáltatottá vált a brit kereskedők előtt az utóbbiak számára kedvezően alakuló vámpolitika révén. Az egyezményt ezután több kiegészítő jegyzőkönyv és más államokkal kötött szerződés is követte: 1844-ben amerikai-kínai és francia-kínai egyezmények jöttek létre, tovább növelve Kína gazdasági kiszolgáltatottságát. Az első ópiumháború rávilágított a Mennyi Birodalom társadalmi, gazdasági és politikai elavultságára a nyugati világgal szemben, s noha a 19-20. század fordulóján reformkísérletekre került sor a hátrány ledolgozására, Kína mintegy száz évig tartósan félgyarmati állapotba kényszerült az egyenlőtlen kereskedelmi szerződések révén az iparosult országokkal szemben.

Kiss Márton

Felhasznált szakirodalom:

Arthur Waley: The Opium War through Chinese eyes. London, 1958.

Christopher Hibbert: The Dragon Wakes: China and the West, 1793-1911. Harmondsworth, 1984.

  1. H. Parker: Chinese Account of the Opium War. Shanghai, 1888.

Gianni Guadalupi: Kína felfedezése. Pécs, 2003.

Jacques Gernet: A kínai civilizáció története. Budapest, 2001.

Patricia Buckley Ebrey: China. Cambridge Illustrated History. Cambridge University Press, 1996.

Polonyi Péter: Kína története. Budapest, 1994.

Tonio Andrade: The Gunpowder Age. China, Military Innovation and the Rise of the West in World History. Princeton University Press, 2016

 

Ezt olvastad?

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.
Támogasson minket