Embermentő volt a keretlegények parancsnoka – Koszorú Imre zászlós élete

„Azok közé a kevesek közé tartozik, akikre az ember mindig csak hálával és megbecsüléssel emlékszik, gondolhat.” (MNL VaVL XXV. 2. 102/1947.) – írta Korda Frigyes holokauszttúlélő nyilatkozatában Koszorú Imre (1919–2007) tartalékos zászlósról, az III. közérdekű munkaszolgálatos zászlóalj századparancsnokáról. A szakkönyvekben már régóta ismert a zsidómentő keretlegénység, parancsnokok kategóriája, ám a közvélemény viszonylag kevés ilyen bátor emberről tud. A következőkben egy eddig nem ismert, egykor Kőszegen 1942 és 1944 között szolgált magyar katona életéről és a vészkorszakbeli tevékenységéről számolunk be.

Koszorú Imre és neje (Molnár András (szerk.): Zalaegerszegi honvédek a Donnál. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred III. zászlóaljának története, 1942-1943. Zalaegerszeg, 2013, Magyar Nemzeti Levéltár – Zala Megyei Levéltára. 129.)

A 400 munkaszolgálatost mentő Almásy Tibor (1913–2005) tüzér főhadnagy, a jónéhány muszost segítő Kelenhegyi Emil (1915–2001) százados, az ezrek életét megmentő Ocskay László (1893–1966) százados, vagy a több tízezer magyar és román munkássszázadba kényszerített életét megkönnyítő Reviczky Imre (1896–1957) alezredes neve és humánus példamutatása közismert. Mindannyian megkapták a Yad Vashem Világ Igaza elnevezésű kitüntetését. Persze rajtuk kívül is sokan igyekeztek a kiszolgáltatott helyzetbe került zsidó munkaszolgálatosokon segíteni, akik az 1939-től felállított munkásszázadokon gyakran nagyon méltatlan és borzalmas körülmények között éltek, dolgoztak. Egyes kutatások szerint a DEGOB-jegyzőkönyvek között 143-ban jelennek meg emberséges, tisztességes keretlegények és legfőképpen parancsnokok. Mindez azért is kiemelendő, mert a humánus parancsnokok általában katonai karrierjüket kockáztatták. Több esetről is tudunk, ahol végül a humánus katonatiszteket feljelentették, eljárást indítottak és leváltották.

Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter 1942-ben a munkaszolgálatosok helyzetét javító intézkedéseket hozott. Ennek hatására jellemzően a Kárpát-medencében állomásozó munkásszázadok állománya került jobb helyzet, a keleti fronton kevéssé fejtették ki hatásukat ezek a parancsok. A muszosok helyzetét jobbító intézkedések azért kerültek csak korlátozottan végrehajtásra, ugyanis a keretek egy részére hatott a féktelen antiszemitizmus, így a zsidóságon igyekeztek számon kérni minden bajukat, bánatukat . Erről utólag így írt egy munkaszolgálatos:

Az emberek közti gyűlölet egyre erősebb. Németországból hihetetlen rémtörténetek hallatszanak. Nem akartuk elhinni a ponyvaregényekbe sem illő történeteket, pedig később bebizonyult… […] Egyelőre csak a dachaui rémségeket hallottuk. Félelmetes internálótábor, ahol a zsidókat és a nekik nem tetsző politikusokat terelik össze, hogy az állatnál is rosszabb sorsra kényszerítsék őket.” (Vajda 1945: 5.)

Borzalmas, megalázó események sora kötődik az 1945 előtti magyar munkaszolgálat történetéhez (is). Kikötözések, kínzások, aknaszedés, fenyítések stb. révén hatalmaskodó „kisemberek” élték ki vágyaikat mások felett. Kőszeg és a nyugati végek 1944/45 telén sokak számára vált pokollá, „végállomássá”, a halál helyszínévé. Máig számos tömegsír lehet feltáratlanul abban a régióban. A teljesen értelmetlen brutalitások kapcsán érdemes idézni egy másik alakulat keretlegények tömör, de sokat mondó vallomását a kegyetlenkedések kapcsán:

Igaz, hogy embereket gyötörtem és gyilkoltam. De nem tehetek róla, nem érzem magam bűnösnek…” (Simon 1948: 5.)

Ám ebben az időszakban is voltak, akik kimertek állni elnyomott embertársaik mellett. Koszorú Imre 1919. április 27-én, a Trencsén vármegyei Szaloncán látta meg a napvilágot Bécsy Jozefina gyermekeként. Miután anyja Imre születése után korán elhunyt, apja újraházasodott, a gyermek pedig a ceglédi árvaházba került, mint emlegette: „keserves állapotok közé”. Mélyen hívő katolikus volt, a budapesti Eucharisztikus Kongresszus nagy hatással volt rá. Tiszti pályára készült, de végül nem vették fel, és a Magyar Királyi Állami Tanítóképzőbe került. Miután tanulmányaival végzett, kitört a világháború és ő Hajmáskérre, Zalaegerszege, Szombathelyre került. Utóbbi helyen tartalékos tiszti iskolában tanult. A m. kir. 17. honvéd gyalogezred III. zászlóalja géppuskás szakasza parancsnoka lett, kikerült a keleti frontra. Az 1942-es nyári doni hídfőért vívott harcokban bal karját átlőtték. Felépülése után 1942 októberétől a kőszegi III. közérdekű munkaszolgálatos zászlóaljhoz vezényelték. 1943 februárjától 1944 szeptemberéig kisebb-nagyobb megszakításokkal az 5. század parancsnokként szolgált itt. A munkaszolgálatosok gyalogos kiképzést kaptak, majd munkára (útépítés, fakitermelés, sáncásás stb.) vitték őket az ország különböző pontjain (Balaton, Kárpátalja, Alpokalja stb.). 1940-től a Kőszegen állomásozó alakulat körlete a honvédlaktanyában volt, de a muszosok ezenkívül a MÁV-üdülő és a Hámori erdő fabarakkjaiban is el voltak helyezve. Koszorú 1944 őszén leszerelt, de decembertől a 215. géppuskás erődzászlóalj tartalékos zászlósaként tovább szolgált. Nyugat felé vonult vissza katonai egységével, és brit hadifogságba került. 1945 végén hazatért, és tanítóként helyezkedett el Farkasgyepűn.

A kőszegi honvéd laktanya (Zempléni Múzeum, Szerencs – képeslapok/Hungaricana)

A Szombathelyi Népügyészség 1947 nyarától indított ellene eljárást. E szerint felelős volt azért, hogy egyes munkaszolgálatosoknak nem továbbítottak leveleket, csomagokat; hegymenetben békaügetés vagy fahordás kirovásával fegyelmezték a muszosokat; egyeseket arcul vagy hasba ütöttek, rúgtak. Emellett azzal vádolták, hogy egy Bérczes nevű őrmester ellen nem lépett fel, aki úgy vert meg valakit, hogy az másnapra belehalt. Koszorú Imre tagadta a vádakat, és sok munkaszolgálatos épp ellenkezőleg, emberséges tevékenységét emelete ki az eljárás idején. Bérczes és a keretlegénység erőszakos fellépését csak korlátozni, de teljesen megakadályozni szinte teljesen lehetetlen volt, hisz sokszor „terepen” is dolgoztatták a munkaszolgálatosokat. A körülményekről egy munkaszolgálatos ezt mondta DEGOB-jegyzőkönyvbe:

1944. 04. 17.-én vonultam be Kőszegre, ahol magyar keret mellett 1945. 02. 04.-ig dolgoztunk, és nagyon sokat szenvedtünk. […] Munkánk fakitermelés, útépítés később kőbányában dolgoztunk, napi 8 órát. A hámori erdőben egy magunk által épített barakkokban laktunk, amit azonban Bérczes őrmester utasítására úgy kellett megépítenünk, hogy az a minimális egészségügyi követelményeknek se feleljen meg: teljesen ablak nélküli és így korom sötét volt, annyira, hogy tisztálkodni sem lehetett benne és így hamar megtetvesedtünk. Azon kívül igen szűk volt, úgy hogy egymás hegyén-hátán aludtunk, fapriccseken 50-en, és bizony, aki később jutott lefekvéshez, az egyszerűen nem kapott már helyet.02. 04.-én gyalog vittek Szombathelyre, itt a nyilasok mindenkit megmotoztak, mindenünket elvették és közben sokat agyonvertek.” (DEGOB: 1986. sz.)

Ennek fényében is jól látható, hogy a századparancsnok milyen fontos embermentő tevékenységet folytatott. Koszorú Imre vallomása szerint igyekezett segíteni zsidó munkaszolgálatosok életét:

Kisebb szabálytalanságokat is jelentettem és megtoroltam. Így pl. Lengyel nevű musz. panaszt tett, hogy Salamon keretlegény ellopta a töltőtollát. Az esetet azonnal jelentettem, tényvázlatot vettem fel, és Salamont a hadbíróság elé állíttattam, bezárattam. Másik alkalommal egy musz. azt panaszolta, hogy Berta törm. arcul ütötte. Bertát ezen tettéért hadbíróság elé állítottam, ahol őt meg is büntették. Megtudtam azt, hogy Pálinkai zászlós rosszul bánik a muszosokkal, ezért mindent elkövettem, hogy Pálinkai túlkapásait amennyire tőlem tellett megakadályozzam.” (Szombathelyi Népbíróság, nyilvános főtárgyalás jgyk., 1947. október 23., MNL VaVL XXV. 2. 102/1947. 23.)

Hasonló vallomások születtek vele kapcsolatban a zsidó túlélők részéről is. Például Streit József (Veszprém) ezt mondta:

Vádlottat emberséges és jóindulatú katonának ismertem, velünk a lehető legjobban bánt.” (Szombathelyi Népbíróság, nyilvános főtárgyalás jgyk., 1947. október 23., MNL VaVL XXV. 2. 102/1947. 26.)

Marosi Gyula (Pápa) így nyilatkozott róla:

Majdnem egész idő alatt vádlott volt a parancsnokom. Vádlott rendes ember volt, ellene semmi panaszom nem volt.” (Szombathelyi Népbíróság, nyilvános főtárgyalás jgyk., 1947. október 24., MNL VaVL XXV. 2. 102/1947. 38-39.)

Munkaszolgálatosok (Fortepan)

Lakatos János (Szombathely) a következő tanúvallomást adta:

Vádlott ellen semmi panaszom nincs, igen jóindulatú ember volt. Egyszer Büchler és Földes nevű muszosokkal megszöktem és eljöttem Szombathelyre a hozzátartozóimat meglátogatni. Szombathelyen elfogtak bennünket és egy tizedes kísért vissza bennünket Kőszegre. Mielőtt az alezredes elé kerültünk kihallgatásra – mert már a dolgot elsimítani nem lehetett – előzőleg kihallgatott bennünket a vádlott és kioktatást adott, miszerint azt mondjuk, hogy csak eltévedtünk. Neki köszönhettük, hogy nem lett bajunk.” (Szombathelyi Népbíróság, nyilvános főtárgyalás jgyk., 1947. október 24., MNL VaVL XXV. 2. 102/1947. 40.)

Fischer Aladár (Vámoscsalád) röviden így ezt mondta róla:

Vádlott senkit nem bántott. Ellene semmi kifogásom nincs. […] Vádlott a levelezést megengedte.” (Szombathelyi Népbíróság, nyilvános főtárgyalás jgyk., 1947. október 24., MNL VaVL XXV. 2. 102/1947. 34.)

Büchler György (Szombathely) is csak jót tudott Koszorú kapcsán vallani:

Vádlott a parancsnokom volt. Semmi kifogásom nincs akkori magatartása ellen. Levelezést megengedte, csomagot is kaphattunk. Nem egy alkalommal elnézte – ez már Balatonakarattyán történt – hogy sört hoztunk be magunknak. Ő maga oktatott ki bennünket, hogy ne szökjünk meg, amíg az oroszok nem közelednek már lehet. Kitanított bennünket, hogy a sapka szélén hogyan kell bevarrni a levelet.” (Szombathelyi Népbíróság, nyilvános főtárgyalás jgyk., 1947. október 24., MNL VaVL XXV. 2. 102/1947. 35-36.)

Grünbaum Samu (Pápa) vallásos zsidóként dicsérte:

Igen jó ember volt. Bár később is ő maradt volna meg parancsnokom. […] Vádlott egy ízben 10 napi szabadságot is adott az ünnepeinkre. Nem kényszerített soha, hogy a katona kosztot megegyem, mert én orthodox vagyok.” (Szombathelyi Népbíróság, nyilvános főtárgyalás jgyk., 1947. október 24., MNL VaVL XXV. 2. 102/1947. 36.)

Fontos kiemelni, hogy szinte az összes vallomás, ami Bérczes őrmester vagy társai ellen szólt, az olyan munkaszolgálatosoktól származott, akik 1944 nyarától érkezett az alakulathoz. Hogy mennyire nagy veszélyt jelentett munkaszolgálatosnak lenni 1944. március 19-től, azt jól mutatja a téma jeles kutatójának, Karsai Eleknek a következtetése is:

„Az a tény, hogy egymás után helyezték szabadlábra azokat a tiszteket és keretlegényeket, akik munkaszolgálatosokkal szemben kegyetlenkedtek és a katonai büntetőtörvénykönyv alapján felelősségre kellett volna vonni őket és az, hogy a német megszállás óta a munkaszolgálatos alakulatokhoz ezeket a tisztek és keretlegények újra visszakerültek, nemcsak ezeket buzdította újabb kegyetlenségek elkövetésére, hanem más munkaszolgálatos parancsnokokat és keretlegényeket is arra bírt, hogy példájukat kövessék.” (Karsai 1962. XCIV.)

Munkaszolgálatosok (Fortepan)

Mindenképpen ki kell hangsúlyozni, hogy néhány tanú nem volt ennyire pozitív Koszorú kapcsán a rendőrségi, népügyészségi eljárások során. Páran viszont a népbírósági tárgyalás idején megváltoztatták vallomásukat, mások pedig végül nem jelentek meg a népbírósági tárgyaláson. Nem egyértelmű, hogy mi motiválhatta a Koszorú elleni ellentmondásos vallomásokat az eljárás során. Ha nem is magyarázat, de mindenképpen elgondolkodtató, hogy egy pápai túlélő az édesanyját, az öccsét, két nővérét, két sógorát, az apósát és az anyósát, míg egy veszprémi családapa a feleségét, három gyermekét, valamint a neje szüleit vesztette el a holokauszt idején. Emellett az eljárás alatti kényszerekre utal, hogy a család elmondása szerint Koszorú Imrét a letartóztatásától kezdve a kihallgatások, fogság ideje alatt durván megverték és megkínozták. Élete végig maradandó testi sérüléseket szerzett ekkor, és méltatlanul bántak vele.

A Szombathelyi Népbíróság, dr. Gyuk László-féle tanácsa 1947. október 24-én felmentette a vádak alól Koszorú Imrét, mint többek között írták

olyan felfogású tiszt” aki „csak jót tett a munkaszolgálatosokkal.” (Szombathelyi Népbíróság, ítélet, 1947. október 24., MNL VaVL XXV. 2. 102/1947. 47.)

Bérczes őrmester büntetése nem tartozott a hatáskörébe, megakadályozni nem tudott minden a muszosok ellen tett lépését. A Népbíróságok Országos Tanácsa, dr. Téglás István-féle tanácsa 1948. május 7-én helybe hagyta az ítéletet, leginkább „a vádlott a munkaszolgálatosokkal tanúsított emberséges bánásmódja” miatt. (Népbíróságok Országos Tanácsa, ítélet, 1948. május 7., MNL VaVL XXV. 2. 102/1947. 50.)

Koszorú Imre később tanítóként, kultúrház igazgatóként helyezkedett el a bakonyi Farkasgyepűn. 1970-ben vonult nyugdíjba. 1996-ban a település díszpolgára lett feleségével. 16 éve, 2007. augusztus 22-én hunyt el. A Holokauszt Emlékközpont felvette az Embermentők névsorába.

Az ő példája is mutatja, hogy számtalan levéltári forrás vár még feldolgozásra, amelyek nem csak a 20. század borzalmait, de a humánum példáit is elénk tárhatják még.

Végső István

Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár Vas Vármegyei Levéltára (MNL VaVL) XXV. 2. Szombathelyi Népbíróság, 102/1947. sz. Koszorú Imre ügye.

Folyóiratok

Szabad Vasmegye, 1947

Veszprémi Napló, 1958-1996

Új Élet, 1970

Irodalomjegyzék

Bajzik Zsolt – Mayer László – Végső István: Vas vármegye. In: Randolph L. Braham (szerk.) A magyar holokauszt földrajzi enciklopédiája. II. kötet. Budapest, 2007, Park Kiadó. 1250–1253.

Braham, Randolph L.: A népirtás politikája – a Holocaust Magyarországon. 1-2. köt. Budapest, 1997, Belvárosi.

Braham, Randolph L.: Mentőakciók Magyarországon: mítoszok és valóság. In: Braham, Randolph L. (szerk.): Tanulmányok a holokausztról V. Balassi. Budapest. 2011, Balassi Kiadó. 133–162.

Harsányi László: A kőszegi zsidók – A magyarországi zsidó hitközségek monográfiái 6. Budapest, 1974. MIOK.

Karsai Elek (szerk.) „Fegyvertelen álltak az aknamezőkön…” Dokumentumok a munkaszolgálat történetéhez Magyarországon I. 1939 március – 1942 május. Budapest, 1962, MIOK.

Kádár Gábor – Vági Zoltán: Zsidók és nem zsidók. Szolidaritás és embermentés a vészkorszakban. In: Holocaust füzetek. 10. sz., 1998, 9–108.

Koszorú Imre tartalékos zászlós visszaemlékezései. (kézirat) (Koszorú Csaba tulajdonában)

Kovács Tamás: Embermentő közszolgák a holokauszt idején. Budapest, 2014, Nemzeti Közszolgálati Egyetem.

Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 1. kötet. Zalaegerszeg, 2014, Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltára.

Molnár András (szerk.): Zalaegerszegi honvédek a Donnál. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred III. zászlóaljának története, 1942-1943. Zalaegerszeg, 2013, Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltára.

Pór Dezső – Zsadányi Oszkár (szerk.) Te vagy a tanú. Ukrajnától Auschwitzig. Budapest, 1947, Kossuth Kiadó.

Reviczky Imre m. kir. ezredes – a „Világ Jámbora” – tudományos emlékülés és kiállítás születésének 110. évfordulóján a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban, 2006. december 7. Budapest, 2007, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum.

Simon Lajos: Keretlegény voltam. Budapest, 1948. Faragó Nyomda.

Szabó Péter: A 17/III. zászlóalj tisztikara 1942-1943-ban. Életrajzi adattár. In: Molnár András (szerk.): Zalaegerszegi honvédek a Donnál. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred III. zászlóaljának története, 1942-1943. Zalaegerszeg, 2013, Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltára. 115–152.

Szita Szabolcs: Magyarország 1944. Üldöztetés-embermentés. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest, 1994.

Szita Szabolcs (szerk.) A humánum példái – dokumentumok, emlékezések a magyarországi embermentő akciók 1944-1945. évi történetéhez. Budapest, 1988, Holocaust füzetek – különkiadás.

Szita Szabolcs: Halálerőd. A munkaszolgálat és a hadimunka történetéhez 1944–1945. Budapest, 1989, Kossuth.

Tolna László: Kőszegi végállomás. Budapest, 1947, Vörösváry Kiadóvállalat.

Vajda Zoltán József: A lapátos hadsereg – egy munkaszolgálatos élete a német és nyilas rémuralmon át az orosz felszabadításig. Budapest, 1945, Müller Könyvkiadóvállalat.

Adatközlők

Erdős Bence (Budapest)

Koszorú Csaba (Szekszárd)

Internetes források:

www.degob.hu

www.konfliktuskutato.hu

www.holokausztmagyarorszagon.hu

 

Ezt olvastad?

2024. február 24-én, a Kárpátaljai Szövetség székházában mutatták be a Közel 80 éve történt című tanulmánykötetet, a Gulág- és Gupvikutató
Támogasson minket