Erdély, Bánság, Partium és a Máramaros vidék csatlakozása Nagy-Romániához: Gyulafehérvár, 1918. december 1.

Az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamai közül – ellentétben az 1918-ban megszülető Csehszlovákiával és a Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal – Nagy-Románia megszületésének egyik sajátossága, hogy a Román Királyság már az első világháború kitörése előtt is létezett. Ezen Román Királyság a román történetírás szerint – a csatlakozást kimondó népgyűlések sorozatának (Czernowitz, Chișinău, Gyulafehérvár és Medgyes) eredményeképpen vált Nagy-Romániává.

Az elszakadási mozgalom megerősödése

Miután 1918. november 28-án a Román Nemzeti Tanács összehívta Bukovina Általános Kongresszusát és megszavazta a Romániával való egyesülést, a Regáttal egyesülni kívánó erdélyi, máramarosi, bánsági és partiumi románok minden figyelme Gyulafehérvárra irányult. (Agrigoroaiei 2003, 507.) 1918 őszén a román nemzeti mozgalom Erdélyben is megerősödött, azt hangoztatva, hogy a románságnak joga van egy országban egyesülni. A Román Nemzeti Párt végrehajtó bizottsága és meghatározó román szociáldemokrata politikusok szeptemberben és októberben arról határoztak, hogy létrehozzák a Román Nemzeti Tanácsot.

Ezek után került sor 1918. október 12-én a nemzeti párt nagyváradi megbeszélésére, ahol az összegyűltek elemezték Ausztria–Magyarország aktuális helyzetét, majd ennek megfelelően eldöntötték, hogy nyilatkozatban fordulnak a román nemzetiséghez, egy másikban pedig az uralkodóhoz. Elfogadtak egy Vasile Goldiş által szerkesztett közleményt is, melyet a magyar parlamentben kívántak felolvasni. Az ebben foglaltak megvalósítása és a további politikai szervezkedés érdekében létrehoztak egy akcióbizottságot, mely hat tagból állt. Elnöke Vasile Goldiş lett, tagjai Iuliu Maniu, Vaida-Voevod, Cicio-Pop, Vlad Aurel és Ioan Suciu voltak. Mivel hatjukból hárman Aradon laktak, úgy döntöttek, hogy a bizottság folyamatosan ott fog ülésezni, így szükség esetén azonnal intézkedhetnek. (Raffay 1982, 49.; Sora 1980, 210–211.)

Alexandru Vaida-Voevod román képviselő 1918. október 18-án olvasta fel a román deklarációt a magyar parlamentben, pontosan azon a napon, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia békejavaslatát elutasította az antant, s előtte való napon gróf Tisza István tájékoztatta az országház képviselőit a háború elvesztéséről. Voevod beszéde „kemény vádemelés” volt a Monarchia nemzetiségeit elnyomó politikájával és Tisza-féle kormány „drasztikus elmagyarosító” intézkedéseivel szemben. Kijelentette, hogy a román párt élni kíván a nemzetek önrendelkezési jogával, ebből kifolyólag nem ismerik el a magyar kormány és parlament hatáskörét arra vonatkozóan, hogy intézkedjen a magyarországi „román nemzet” sorsáról, erről csak az összehívandó román nemzetgyűlés határozhat. Bejelentette, hogy a nemzetközi békekongresszuson erdélyi román küldött fogja képviselni a magyarországi románok érdekeit és közölte, hogy sorsukról csak a nemzeti párt végrehajtó bizottsága tárgyalhat és határozhat, minden egyéb szerv tárgyalásai érvénytelenek.

A deklaráció felolvasása közben a román képviselőt a Ház elnöke kétszer is figyelmeztette, felhívva a figyelmét arra, hogy amiket mond, az ellenkezik a magyar alkotmánnyal. E beszédnek nagy nemzetközi visszhangja is volt. (L. Balogh 2020, 26.) Ion Gheorghe Duca román politikus így emlékezett vissza erre:

„Hozzánk is elérkezett Vaida-Voevod budapesti parlamenti beszédének híre, erdélyi testvéreink felszabadulásának jele. Amikor Brătianu felolvasta nekünk a jászvásári találkozón, mindannyian sírtunk az örömtől és a meghatódottságtól.” (Agrigoroaiei 2003, 508.)

A „La Roumanie” című párizsi újság a következőkre hívta fel a figyelmet:

„a románság már nem nemzetiség, hanem egy nemzet. Az Osztrák–Magyar Monarchia már a múlté, az egyeztetés ideje lejárt. A nemzetiségeknek joguk van önállóan cselekedni, ez nemzetközi tény, mindemellett becsületbeli és humanitárius kérdés.”

Jelentős eseménynek tekinthető 1918. október 31-e, amikor a budapesti Vadászkürt-szállóban összegyűltek a pártok román küldöttei és korábbi ígéretüket betartva megszervezték a Román Nemzeti Tanácsot paritásos alapon. Ebben hat polgári párti és hat szociáldemokrata román politikus kapott helyet. A szociáldemokraták közül Ion Flueraş, Iosif Jumanca, Enea Grapini, Basiliu Surdu, Tiron Albani és Iosif Renoi került be, a nemzeti pártból Teodor Mihali, Vasile Goldiş, Alexandru Vaida-Voevod, Ştefan Cicio-Pop, Aurel Vlad és Aurel Lazăr került a nemzeti tanácsba. Az elnök Ştefan Cicio-Pop lett, a főtitkári feladatokat Gheorghe Crişan látta el.

Az októberben megbeszéltek szerint a nemzeti tanács székhelye Arad lett. A Román Nemzeti Tanács, arra törekedett, hogy elhitesse: kizárólag ő képviselheti az erdélyi, bánsági, máramarosi és partiumi románságot. A román ortodox egyház vezetői, valamint a román görögkatolikus egyház is úgy nyilatkoztak Cicio-Popékról, mint a román nép „ideiglenes kormánya” és mint a „legfelsőbb hatósága a román népnek”. (Pascu 1983, 88–92.)  A klérust a nemzeti tanács felkérte arra, hogy tegyen hűségesküt.

Gáldtő község román lakosai indulnak a gyulafehérvári nagygyűlésre. A molinó felirata magyarul: Gáldtő. Éljen az egyesülés és Nagy-Románia. (https://baladeledelteitulcea.ro/)

A Román Nemzeti Tanács első lépései

A Központi Román Nemzeti Tanács tagjai tisztában voltak azzal, hogy az egyesüléshez vezető út első mérföldköve a Magyar Nemzeti Tanácshoz és a budapesti kormányhoz való viszony rendezése. Ezért november 9-én ultimátumot intéztek a magyar kormányhoz, melyben közölték:

„Az események rohamos fejlődése folytán azon meggyőződésre jutottunk, hogy a népek önrendelkezési jogának értelmében, valamint a nemzetünknek és a vele egy területen élő kisebbségeknek (!) érdekében a közrend, vagyon- és személybiztonság megóvása céljából már most át kell vennünk Magyarországnak és Erdélynek románok által lakott vidékei fölött a teljes kormányzás hatalmát. E vidékekhez tartoznak a következő megyék: Torontál, Temes, Krassó-Szörény, Arad, Bihar, Szatmár, Máramaros, Besztercze-Naszód, Szolnok-Doboka, Szilágy, Kolozs, Maros-Torda, Torda-Aranyos, Alsó-Fehér, Kisküküllő, Nagyküküllő, Hunyad, Szeben, Brassó, Fogaras, Háromszék, Udvarhely és Csík megyék, valamint Békés, Csanád és Ugocsa megyék román területei.” (MNL OL K40 1918-IX-240)

Követelték a vegyes bizottságok felállítását a hatalomátvétel lebonyolításához, és kijelentették azt, hogy Nagyszebenben erdélyi román kormányt fognak létrehozni. Választ az ultimátumra november 12-éig vártak. Az ultimátummal nem kompromisszumra törekedtek a román vezetők, hanem csupán egy lépésnek tekintették a Magyarországtól való elszakadás felé. Mindezt alátámasztja egy, a Românulban megjelent cikk, amely pontosan arról írt, hogy az alakuló román nemzetgyűlésnek joga van dönteni a román nép jövőjéről, és elérkezett az idő az egységes román nemzetállam létrehozására, azaz „most vagy soha!”.

A Magyar Nemzeti Tanács, valamint a magyar kormány és a Központi Román Nemzeti Tanács közötti tárgyalásokra november 13-a és 15-e között került sor Aradon. Az ultimátumra adott magyar választ Jászi Oszkár, a delegáció vezetője ismertette, mely – a románok szerint – egy olyan javaslat volt, ami szinte semmiben sem igazodott az ultimátumban leírtakhoz. A javaslat értelmében Erdély Magyarország részeként autonómiát élvezett volna, élén román kormánnyal. A magyar kormány „csak” azokban a megyékben és városokban kívánt a Román Nemzeti Tanácsnak vezető szerepet adni, melyekben többségében románok laktak és a háborút lezáró béke megszületéséig, ami Erdélyt illeti, egy svájci típusú, kantonális rendszerben gondolkodtak. A román fél számára az a tény, hogy Jásziék a magyar állam egységének megőrzésében törik a fejüket, azt jelentette, hogy a tárgyalás nem lehet sikeres.

Gáldtő község Gyulafehérvárra induló román lakossága román körtáncot, horát jár. (https://baladeledelteitulcea.ro/)

A gyulafehérvári gyűlés megszervezése

Az aradi tárgyalások és a magyar delegáció kínálta „megoldás” még inkább arra ösztönözte a román vezető politikusokat, hogy nemzetgyűlést hívjanak össze. Egy fiatalokból álló csoport azon kérése, hogy hirdessen a Román Nemzeti Tanács gyűlést, arra sarkallta Goldişt, hogy gondolkodni kezdjen a helyszínről. Három elképzelhető város jöhetett szóba. Balázsfalva, mely 1848-ban volt a helyszíne a román demonstrációnak, Nagyszeben, mint egyházi és kulturális központ, valamint Gyulafehérvár, az első „nagy egyesítő”, Mihály vajda városa. (Kunt–L. Balogh–Schmidt 2018, 294–300.)  

Közben megtörtént a kapcsolatfelvétel a regáti román politikusokkal, s egyre gyakoribbá váltak az egyeztetések a novemberi hónap során. Alexandru Vaida-Voevod és Teodor Mihali képviseletében Jászvásárra érkezett Popovici hadnagy, Boeriu ügyvéd és Laurenţiu Oanea, akik több vezető politikussal is tárgyaltak, beszámolva az erdélyi eseményekről, helyzetről. A küldöttek hangsúlyozták, hogy fontos lenne minél előbb megvalósítani Erdély és Románia egyesítését. Oaneanak Brătianu átnyújtott egy november 14-ével keltezett levelet, melyet el kellett vinnie a Központi Román Nemzeti Tanács tagjainak. E levélben az állt, hogy fontos lenne egy nemzetgyűlés összehívása Erdélyben, ahol a részt vevő románok proklamálják a Román Királysággal való feltétel nélküli egyesülést, mindemellett Brătianu levelében felvetett néhány problémát a nemzetgyűlés megszervezésével kapcsolatban is.

A romániai politikusok azt tanácsolták a Központi Román Nemzeti Tanácsnak, hogy szakítson meg minden kapcsolatot a magyar kormánnyal és minél előbb hívják össze a nemzetgyűlést. A legmegfelelőbb helyszínnek Gyulafehérvárt találták. Felhívták erdélyi testvéreik figyelmét arra is, hogy nagyon fontos a minél nagyobb számú részvétel, és a résztvevők – lehetőség szerint – a helyi tanácsok képviselői közül kerüljenek ki. Tájékoztattak arról is, hogy Saint-Aulaire közbenjárásának köszönhetően a britek és az amerikaiak is tudnak már arról, hogy az erdélyi románok egyesülési szándéka a Román Királysággal megváltoztathatatlan, és ezzel szemben különösebb tiltakozás nem mutatkozott. Hangsúlyozta a levél, hogy minden népszavazás felesleges az egyesülés bejelentését nagyon várja a román közvélemény, és várják a Jászvásárban tartózkodó román politikusok is. Akadt olyan is Sextil Puşcariu személyében, aki azt javasolta, hogy az erdélyi románok ugyanazon a napon jelentsék be az egyesülést, mint amikor ez Bukovinában is megtörténik, mert így a párizsi békekonferencia ezt egy népszavazásnak tekintheti, s döntésében komolyan befolyásolhatja.

A magyar delegációval folytatott sikertelen tárgyalások után a Központi Román Nemzeti Tanács arra törekedett, hogy folyamatosan kapcsolatba maradjon a Jászvásárban tartózkodó román politikusokkal. George Crişan és Toader Roxin november 16-án indult el Aradról és Lugoson találkoztak Valeriu Branişteval, akit megbíztak azzal, hogy vegye fel a kapcsolatot és egyeztessen Franchet d’Espérey generálissal annak a módjáról, hogy miképpen lehet Erdélybe hozni azokat a román egységeket, melyeket a monarchia területén ért a háború vége. Innen Crişan és Roxin a Kárpátokon túlra utaztak. Először Craiovaba, majd Bukarestbe mentek, de látogatást tettek Jászvásárban és Csernovicban is. Innen tértek vissza Gyulafehérvárra Pan Halippaval együtt.

A Központi Román Nemzeti Tanács közben a nemzetgyűlés megszervezésébe kezdett. Megfogalmazta a résztvevő küldöttek megválasztásához szükséges szabályzatot, Vasile Goldiş szövegezésével pedig egy a világ népeihez címzett kiáltványt tett közzé (november 18.), melyben már az eddigieknél sokkal világosabban fogalmazott az elszakadási törekvéseket illetően. (Fodor 2018, 16.) A kiáltványt románról franciára és angolra is lefordíttatták. A manifesztum miután ismertette a magyarok románokkal szembeni „elnyomó” politikáját, valamint a budapesti kormány elutasító magatartását, nyilvánosságra hozta az erdélyi románok „általános akaratát”: nem kívánnak „saját ősi földjükön” mások „elnyomása” alatt élni, „önálló és független” országot akarnak, melyben más népek számára is biztosítják a szabadságot.

A kiáltvány megjelenése után két nappal, november 20-án látott napvilágot a december 1-jei, Gyulafehérváron (a „román nemzet történelmi városában”) tartandó nemzetgyűlésre vonatkozó felhívás, mely így kezdődött: „A történelem cselekvésre hív bennünket”. A Românul című újság – mely 21 000 példányban jelent meg – november 21-ei száma tartalmazta a felhívás szövegét. Ugyanezen a napon Ioan I. Papp, Miron Cristea ortodox egyházi elöljárók, valamint Demetriu Radu, Valeriu Traian Frenţiu és Iuliu Hossu görögkatolikus egyházi vezetők még egyszer hangot adtak annak a „meggyőződésüknek”, hogy az önrendelkezés román nemzeti érdek és a Román Nemzeti Tanács az egyetlen olyan politikai formáció, amely a magyarországi és erdélyi románságot képviselheti.

A november végén Budapesten tartózkodó Iuliu Maniut Jászi Oszkár biztosította arról – mint mondta, a vérengzés elkerülése érdekében –, hogy a magyar kormány nem fogja megakadályozni őket a tervezett gyűlés megtartásában, sőt felsőbb utasításra a MÁV különvonatokat biztosított azok számára, akik jelen akartak lenni a gyulafehérvári eseményen.

Ezzel párhuzamosan a román küldöttek megválasztása is elkezdődött. Az 1228 főnek egy részét (a hagyományos erdélyi választókörzetekben a Monarchia-beli szabályoknak megfelelően) nyílt szavazással választották meg, ami egyes helyeken egyfajta népünnepéllyé alakult át a románok körében. Mindezekről értesülve nem véletlen, hogy a Mişcarea című nemzeti-liberális újság már úgy tudósította olvasóit az előkészületekről: az esemény céljának sikeressége előre borítékolható.

Az 1228 delegálton kívül Erdélyből, a Bánságból, Máramarosból és más magyarországi területekről is érkeztek románok, számuk meghaladhatta a 50 000 főt. Volt, aki vonattal, volt aki szekérrel, sokan gyalog érkeztek Gyulafehérvárra. Lucian Blaga román író így írt erről:

„Az út egyik oldalán a románok szekerei haladtak a város felé, kerekük csikorgott a havas kerékvágásokban, s mindenik kurjantástól, örömmámortól zengett, a másik oldalon pedig ugyanabba az irányba a Romániából jövő német hadsereg vonult vissza”.

Nemzetgyűlés Gyulafehérváron. Az összegyűlt románság a szónoklatokra vár. (https://baladeledelteitulcea.ro/)

A Nemzetgyűlés történései

Bár a gyűlést december 1-jére hirdették meg, az egyesülési határozat vitája a Román Nemzeti Tanács prominens képviselőivel már november 30-án megkezdődött. A Ştefan Cicio-Pop elnöklete alatt megtartott vitaesten Erdély Nagy-Románián belüli autonómiája mellett foglaltak állást a szociáldemokraták jelen lévő képviselői, többek között Ion Flueraş is, míg a nemzeti pártiak többsége és a külföldről hazatért emigránsok képviselői az autonómia ellen és a feltétel nélküli csatlakozás mellett érveltek.

Az olykor heves vitában meghatározó volt Alexandru Vaida-Voevod véleménye, aki szerint az erdélyiek, bukovinaiak és besszarábiaiak többsége a regátiakkal szemben önmagában is garanciát jelent a demokratikusabb viszonyok kialakítására. Iuliu Maniu hangsúlyozta, hogy a csatlakozás feltételekhez kötése összeférhetetlen lenne Románia tekintélyével. Az éjszakába csúszó vita kompromisszummal zárult, amely lényegében a másnap ismertetett kiáltvány szövegében köszönt vissza. Nem kifejezetten feltételként, de mégis benne maradt a határozati javaslatban – melyet egyhangúlag elfogadtak – az „ideiglenes autonómia” terve az alkotmányozó gyűlés összeüléséig. (Romsics 2018, 60.) December 1-én reggel mindkét gyulafehérvári román templomban felcsendültek a Te Deum szólamai, a gyűlésre pedig a kaszinó épületében került sor. Besszarábia képviseletében Halippa, Bukovina képviseletében Cazacliu és Procopovici volt jelen. Cicio-Pop nyitóbeszédében rávilágított a gyűlés és a pillanat történelmi jelentőségére, majd a megalakult gyűlés elnöke Gheorghe Pop de Băşeşti szólalt fel. Ünnepi beszédet mondott Vasile Goldiş is, aki hangsúlyozta azt, hogy az erdélyi románok szabaddá csak úgy válhatnak, ha Erdély egyesül Romániával. Kijelentette a Romániával való egyesülés után minden „román földön” élő állampolgár ugyanolyan jogokat élvez majd, mint az államalkotó nemzet. Beszédének második felében ismertette a határozat pontjait.

A nemzetgyűlés fejet hajtott azoknak a román „hősöknek” az emléke előtt, akik „a háborúban vérüket adták a román ideáért, meghaltak a szabadságért és a román nemzet egyesüléséért”. Kifejezte csodálatát az antant irányába, amely „megmentette a civilizációt a barbarizmus karmai közül”. Iuliu Maniu beszédében arra kérte a nemzetgyűlést, hogy fogadja el a határozatot, mely örökre megteremti az egységes Romániát, s mely „igazi demokráciát és társadalmi igazságot hoz”. Iosif Jumanca kijelentette, hogy a román szociáldemokraták egyetértenek az egyesüléssel, mert a dolgozók mindig is a nemzeti egység hívei voltak.

A beszédek után Gheorghe Pop de Băşeşti a határozat elfogadását javasolta, melyet a jelenlévők egyhangúlag megtettek. Alexandru Vaida-Voevod javaslatára a nemzetgyűlés elfogadta a 200 tagú, jogalkotói feladatokkal is felruházott Nagy Nemzeti Tanács létrehozásának ötletét. A „Horea mezején (vármező)” összegyűlt több tízezres (a román történetírás legfrissebb adatai szerint az ötvenezer főt meghaladó) tömeg előtt a delegáltak ünnepélyesen felolvasták a kiáltvány szövegét, melyet „leírhatatlan lelkesedéssel” fogadtak a jelenlévők.

Egyszerre harsogta a tömeg:

Éljen a román egyesülés! Éljen Ferdinánd királyunk! Éljen Mária királyné!” (Dăncuș–Todinca 1998, 57.)

Magasztos szavak hangzottak el Miron Cristea, Iuliu Hossu, Aurel Vlad, Aurel Lazăr, Silviu Dragomir szájából, melyekben rámutattak a pillanat nagyságára és jelentőségére, valamint utaltak az elkövetkezendő időszak feladataira. Lucian Blaga erről így írt:

„Gyulafehérváron nem jutott hely számomra a kaszinó termében. Volt azonban ennek előnye is. Így egész nap ide-oda járkálhattam, jelen lehettem ott, azon a mezőn ahol a nép összegyűlt. Hihetetlen egy hely volt ez. Imitt-amott szónoki emelvények voltak, ahonnan beszédeket lehetett intézni az összegyűltekhez. Ott azon a napon megismerhettem milyen a spontán, hihetetlenül fegyelmezett és erős nemzeti lelkesedés. A helyzet különlegessége tette lehetővé azt, hogy az ember eltekintsen a szónoki emelvényekre felálló rutintalan szószólók hibáitól.”

Az egyesülés révén a románok vágya beteljesült ugyan, de az erdélyi magyarok önrendelkezési igényeit figyelmen kívül hagyták. Erdély Romániához csatolását végül a párizsi békeszerződés szentesítette.

Iuliu Hossu ismerteti a határozatokat. (https://baladeledelteitulcea.ro/)

Köő Artúr

Levéltári források

MNL OL (Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) K 40 1918-IX-240.

Publikált források és szakirodalom

Fodor János: Magyar nemzetiségpolitikai kísérletek és a román álláspont 1918 őszén. In: Korunk. 29. évf. (2018) 12. sz. 16.

Gheorghe Sora: Vasile Goldiş – militant pentru desăvîrşirea idealului national 1 decembrie 1918. Editura FALCA, Timişoara, 1980. 210–211.

Ion Agrigoroaiei: Marea Unire. In: Gheorghe Platon (szerk.): Istoria Românilor. Vol. VII., Tom II. De la independenţă la Marea Unire (1878-1918). Editura Enciclopedică, Bucureşti, 2003. 507–523.

Köő Artúr: Erdély, Bánság, Partium és a Máramaros vidék csatlakozása Nagy-Romániához: Gyulafehérvár, 1918. december1. In: Gulyás László (szerk.): Fejezetek a versaillesi Közép-Európa történetéből 1. kötet. Az utódállamok születése 1918-1919. Virtuális Intézet Közép-Európa Kutatására, Szeged, 2021. 29–48.

Köő Artúr: Utolsó esély. A Lex Apponyi a Tisza István- féle magyar-román közeledési kísérlet tükrében. In: Hitel, évf. (2020) 1. sz. 79–107.

Kunt Gergely – L. Balogh Béni – Schmidt Anikó (szerk.): Trianon arcai. Naplók, visszaemlékezések, levelek. Libri Kiadó – Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest, 2018. 294–300.

La Alba Iulia. In: Mişcarea (1918. november 15.). X. évf. 245. sz.

Balogh Béni (szerk.): Románia és az erdélyi kérdés 1918-1920-ban. Dokumentumok. Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest, 2020. 26.

Mihai Dăncuș – Gheorghe Todinca (gond): Maramureșul și Marea Unire. Crestomație de texte și documente 1918 – 1919. Muzeul Maramureșului și Asociațiunea pentru cultura poporului român din Maramureș, Sighetu Marmației, 1998. 57.

Raffay Ernő: A magyarországi Román Nemzeti Párt az első világháború végén. Tiszatáj. 36. évf. (1982) 6. sz. 49–50.

Raffay Ernő: Erdély 1918-1919-ben. Kárpátia Stúdió, Köröstárkány-Kápolnásnyék, 2019. 82.

Romsics Ignác: Erdély elvesztése 1918–1947. Helikon Kiadó. Budapest, 2018. 60.

Ştefan Pascu: Făurirea statului naţional român II. Editura Academiei, Bucureşti, 1983. 88–92.

Internetes források

http://romanialacentenar.ro/hu/unirea-bucovinei-cu-romania/, letöltés időpontja: 2020. január 24.

http://www.romania-actualitati.ro/victor_precup_profilul_unei_ascensiuni-119055, letöltés időpontja: 2022. november 11.

Ezt olvastad?

A kortársak és az utókor körében elterjedt történelmi tévhit és az események félreértelmezése, miszerint az 1918-19-es kormányok mögött a szabadkőműves
Támogasson minket