Észak-Erdély visszacsatolása: „horthysta-fasiszta terror” vagy rosszul finomhangolt adminisztráció?

Oszd meg másokkal is:

Lapozó

Van-e értelme 2017-ben forráskiadványt kiadni, tekintve, hogy ha ezzel azt szeretnénk, hogy elérhetővé tegyük a fontosnak gondolt dokumentumokat, akkor erre a digitális megoldások sokkal egyszerűbb és hatékonyabb módszert kínálnak? Sárándi Tamás 2016-os, a Források a romániai magyarság történetéhez sorozatba illeszkedő forráskiadványát olvasva nyugodtan kijelenthetjük, hogy van.

Ha nem is amiatt van ez így, mert annyira fontos lehet az egyszeri olvasónak a korabeli dokumentumok lapozása, azért mindenképpen megéri kezünkbe venni a kötetet, mert olvashatjuk benne Sárándi majdnem kétszáz oldalas bevezető tanulmányát, amellyel korszerű elemzését nyújtja a közölt dokumentumoknak.

Ugyanennyire fontos kérdés az, hogy hogyan lehetne másként hozzányúlni egy ilyen jellegű iratanyaghoz? A szerző választásának talán éppen az a magyarázata, hogy a négyéves észak-erdélyi magyar uralom időszakának kezdeti része, az 1940. szeptember 5. és november 26. között működő magyar katonai közigazgatás a magyar és a román történetírás értelmezéseinek kereszttüzében áll. Hogyan lehetne jobban „tisztába tenni” az időszakot, mint az elemzésen túlmutatóan közölt eredeti dokumentumokkal? Ezek ugyanis nem csak mindkét adminisztráció többszöri esetlenkedéseit, a lassú problémamegoldást, az elszabaduló indulatokkal szembeni tanácstalanságot, esetleg az elismert visszaéléseket tartalmazzák, hanem egyúttal árnyalják és lebontják azon egysíkú képek többségét, amelyek az azóta eltelt idő történetírásában kialakultak. Itt leginkább a román történetírás azon kísérleteire gondolok, amelyek a „kis magyar világ” ideje alatt működő hatóságok diabolizálását igyekeztek elérni. Sárándi ugyanakkor a zsidókkal és románokkal szembeni magyar atrocitásokat sem hallgatja el. A szövegekből az is kitűnik, hogy az adminisztráció nem működött megfelelően, a különböző szintek közötti kommunikáció nem volt kielégítő, és ugyanakkor az is látszik, hogy az egyes helyi vezetők visszaéléseit több esetben eltűrték a katonai hierarchia magasabb lépcsőfokán állók.

Sárándi az előtanulmány után 143 dokumentumot közölt, amelyeket tematikusan, és időrend szerint is csoportosított. A válogatás szempontja az eddigi ismereteink árnyalására alkalmas dokumentumok összegyűjtése volt. A dokumentumokat a szerző a következő csoportokba rendezte: A bécsi döntés és a magyar-román katonai tárgyalások; A bevonulás során történt atrocitások –  a német-olasz különbizottság működése; A közigazgatás kiépülése – az alkalmazások kérdése; Közellátás – szociális kérdés; A román egyházak helyzete – „templomrombolások”; Oktatáspolitika; A zsidókérdés; A földkérdés; A katonai közigazgatás mérlege – összefoglaló jelentések.

A közölt dokumentumokat a kötet forgatásához rendkívül hasznos személy–, és intézménynévmutató, valamint a helynévmutató követi. A kötetet egy rövid (614–618 o.) román és egy ugyanilyen terjedelmű angol nyelvű összefoglaló zárja. A dokumentumok többsége a Szatmár megyei levéltárból származik (57 dokumentum), a Kolozs megyei levéltárból 7, a Maros megyeiből 18, és a Hargita megyei megyei levéltárból 2 dokumentum került be a válogatásba. Ezek mellett Sárándi három dokumentumot közölt a bukaresti leváltárból. Az így összeállt forrásanyagot magyarországi dokumentumokkal (56) egészítette ki. A forrásokat a szerző szövegkritikai és magyarázó jegyzetekkel látta el.

A kötetet bevezető tanulmány nagyobbrészt Sárándi korábbi, ebben a témában megjelent publikációinak bővített, összefésült változataiból áll össze. A néhol szárazabb elemzést színes, látványos grafikonok teszik érthetőbbé. Ezek esetében kritikaként az olyan grafikonok megjelentetését lehet felróni (89. és 92. o.), amelyek nem értelmezhetőek a szöveg nélkül, holott azoknak önmagukban is magyarázónak kellene lenniük. Ebben az esetben a kötet szerkesztője a szövegben lefektetett kategorizációt (első, második stb.) jelenítette meg a grafikonon, és nem a konkrét információt, amire az vonatkozott.


Magyar honvédek üdvözlése Erdélyben,  1940. (Forrás:fortepan)

A szerző kiemelt fontosságot tulajdonított a nemzetiségi kérdésnek. Rámutatott arra is, hogy ebben az időszakban hiába kérnénk számon Teleki Pál miniszterelnökön a megígért toleráns nemzetiségpolitikát, mert a katonai közigazgatást felsőbb szinten végző parancsnokok mellé helyezett kormányképviselők csak korlátozottan tudták ellátni a feladataikat, az elsődleges szerepet a katonák kapták. Ezt tetézte Sárándi szerint az, hogy mivel a tisztikarból kikerülő parancsnokokat nem ennek a feladatnak a megoldására képezték ki, kevésbé voltak alkalmasak az adminisztrációs feladatok ellátására (23. o.).

Az adminisztráció működésének visszásságaihoz járult hozzá az is, hogy az erdélyi magyar elit nagyobb részével közösen a tisztviselők arra törekedtek, hogy megerősítsék az erdélyi magyar szupremáciát, illetve, hogy elsősorban a magyar lakosságon segítsenek. Ugyanakkor arra is figyeltek, hogy például a román jegyzők az adminisztrációban a román lakosság arányainak megfelelően legyenek képviselve.

Érdekes végigkövetni, ahogy az akkori Észak–Erdélyben a magyar államot jelentő katonai adminisztráció bevonult a második bécsi döntés nyomán Magyarországhoz huszonkét év után visszacsatolt országrészbe, felmérte az adottságokat, problémakatalógust készített és nekifogott az új terület integrálásának a nemzetgazdaságba, valamint a politikai közösségbe. Ezt a folyamatot szigorúan közigazgatási kérdésként kezelve azt látjuk, hogy Észak–Erdély integrálása valahol „félrecsúszott”: nem sikerült megfelelően finomhangolni az apparátust és a problémamentesen birtokba venni az újra Magyarország részévé vált területet. A történetírói figyelem nagyobb része eddig főként az ilyen jellegű problémákra irányult, ugyanis ezek a román történetírás számára a „horthysta-fasiszta rendszer” atrocitásainak bizonyításával értek fel, amit arra használtak fel, hogy a román állam teljes Erdélyhez való jogát legitimálják. Felmerül ugyanakkor a kérdés, hogy hogyan következtek be, és hogyan néztek ki ezek a „félrecsúszások”?

Két ilyen esetet fogok röviden bemutatni: a Bánffyhunyadon meglincselt román elöljárókét és a kitoloncolt csíkszeredai zsidókét. Mindkét történet tragikus véget ért, és a katonai közigazgatásnak ezekben inkább volt azokat elősegítő, mint korlátozó, visszafogó szerepe.

A bevonulást követően Bánffyhunyadon a magyar lakosság meglincselte Aurel Munteanu ortodox esperest, valamint Gheorghe Nicula rendőrt (41. o.). Annak ellenére, hogy a Honvédség nem vett részt a gyilkosságban, a beszámolókból kitűnik, hogy a közigazgatás képviselői ott tartózkodtak a helyszínen, és nem tettek semmit ellene.

Csíkszeredában Éder Elemér ezredes, városparancsnok íratta össze a város zsidó közösségét, s azokat, akiket rendezetlen állampolgárságúnak minősítettek, kiutasították. Annyi csomagot vihettek magukkal, amennyit elbírtak, s a kitoloncolásuk költségeit is fizetniük kellett. Őket először Gyimesfelsőlokon próbálták meg áttenni a határon. A román határőrök azonban csak a román állampolgárságú zsidókat vették át. Azt a tizennégy személyt, akiket a románok nem vettek át, a kőrösmezei magyar-orosz határra szállították, s miután az oroszok sem voltak hajlandók átvenni őket, a helyi rendőrfőnök azt kapta parancsba, hogy csempéssze át őket a határon. Annak ellenére, hogy Pál Gábor és Slachta Margit képviselők is interpelláltak az ügyükben, a hatóságok azt állapították meg, hogy az intézkedés törvényszerű volt. Ebben az esetben a magyar katonai közigazgatás végrehajtói a kegyetlenkedésekben cselekvő részt vállaltak, amit végső soron feljebbvalóik is jóváhagytak.

Ezekből az esetekből is kitűnik: a magyar katonai közigazgatás nem végezte el maradéktalanul a pacifizáló és rendfenntartó feladatát. A szakirodalom által részletesen feldolgozott ippi, ördögkúti stb. atrocitások is azt mutatták, hogy a korban a magyar propaganda által dicsőségesnek ábrázolt, és ugyanakkor a későbbi román államszocialista rendszer történetírása által kizárólag atrocitások sorozataként bemutatott magyar bevonulást végrehajtó Honvédség, valamint az azt követően felálló katonai adminisztráció nem volt helyzete magaslatán, és a túlkapások, a megtorlások spiráljának elkerülése helyett több esetben is azok előidézője volt. Máskor a csapatok védekezése csapott át vérengzésbe. Maga az atrocitások és a panaszok kivizsgálására létrehozott német-olasz vegyesbizottság felállítása is ennek a bizonyítéka.

Az olvasóban a kötet végére érve határozott hiányérzet alakulhat ki: az az érzése támadhat, hogy a történetnek csak egy kisebb szeletkéjét, és ugyanakkor a történetírói munkának csupán egyik stádiumát tartja a kezében. Sárándi ezzel kapcsolatban azt írja, hogy a kötet csak egy állomása a már hosszabb ideje folyó munkájának. A célja ugyanis az egész „kis magyar világ” nemzetiségpolitikájának, s ugyanakkor a Horthy-korszak integráló képességének átfogó vizsgálata.

Ha valamelyik téma ennyire terhes a nemzeti történetírások ellentmondó interpretációtól, akkor adja magát a megoldás, miszerint a dokumentumokhoz kell fordulni. A megfelelő forráskritikával közzétett dokumentumok ugyanakkor alapot szolgáltathatnak az olyan – egyre elengedhetetlenebbnek tűnő – történetírói vitákra, mint amilyent a magyar bevonulás és katonai adminisztráció történetéről le kellene folytatni. Ugyanakkor nagyon fontos lenne – ha tényleg a román történetírás sérelemtörténeti megközelítésének a meghaladása a cél – megjelentetni a kötetet románul is, ugyanis az az öt oldal, amit a román összefoglaló tartalmaz túlságosan kevés egy ilyen jellegű vita elkezdéséhez. Az alapos, adatolt, kiegyensúlyozott és a román, valamint a magyar történetírásra egyaránt figyelemmel lévő kötet akár kiindulópontja is lehetne egy ilyen vitának.

Közhelynek számít, hogy az egykori Magyarország Romániához csatolt részeinek története számos alapvető pontban hiányos – ilyen például a helyi szintű közigazgatástörténet vagy választástörténet. Sárándi munkáját kezükben tartva ki lehet jelenteni – ha már a közhelyeknél tartunk –, hogy „hiánypótló” munka született, és annál jobban várjuk az átfogó elemzését, amit a kötet elején megígért.

Főcze János

A kötet adatai:

Levezényelt visszacsatolás. A magyar katonai közigazgatás Észak-Erdélyben, 1940. Összeállította: Sárándi Tamás, Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2016, 624 p.

Ezt olvastad?

2024. március 5-én került bemutatásra a Novák Ádám szerkesztette Erdélyi pénzek a Déri Múzeumban című katalógus Budapesten, a Magyar Numizmatikai
Támogasson minket