„Észak Oroszlánja” – II. Gusztáv Adolf szerepe a harmincéves háborúban

Az 1618-tól 1648-ig tartó harmincéves háború a kora újkori Európa legnagyobb nemzetközi fegyveres konfliktusa volt. Harctéren körülbelül 450 000 ember veszíthette életét, azonban a pusztítások okozta éhínség, a járványok, a portyázások és egyéb okok miatt a háború áldozatainak számát 4–12 millió fő közé becsülik. Ez a korabeli Európa népességének több mint 20%-a volt, egyes területeken azonban a háború körülbelül 60%-os elnéptelenedést eredményezett. Ennél nagyobb pusztítást a kontinensen csak az első és második világháború okozott a történelem során. A háború kitörése elsődlegesen vallási okokra vezethető vissza, a protestáns és katolikus közösségek közötti harcok hátterében azonban egy hegemóniáért folytatott hatalmi harc figyelhető meg a római katolikus Francia Királyság és a Német-római Császárság között. A Habsburg-ház erőszakos ellenreformációs és az abszolutizmus kiépítését célzó törekvéseivel szemben a protestáns csehek ellenálltak, valamint 1618-ban, II. Ferdinánd cseh királlyá koronázása elleni tiltakozásuk jeléül − történelmük során másodjára – defenesztrációt hajtottak végre, vagyis a prágai városháza ablakából kidobták a német tisztségviselőket. Erre az 1619-ben német-római császárrá koronázott II. Ferdinánd kegyetlen megtorlással válaszolt, a kirobbanó háborúban pedig Európa hatalmai szinte egytől egyig megpróbálták saját érdekeik szerint alakítani az eseményeket. Ennek a konfliktusnak egyik meghatározó személye II. Gusztáv Adolf (továbbiakban: Gusztáv Adolf) svéd király volt, aki műveltségéből, intelligenciájából, hadvezéri, valamint diplomáciai képességeiből kifolyólag méltán viselte az Észak Oroszlánja titulust, és vált az európai történelem egyik legnagyobb alakjává.

Hadi körülmények a XVII. században

Mielőtt magának a háborúnak a tárgyalására rátérnénk, feltétlenül érdemes ismertetni a kora újkor hadi körülményeit és harcászati jellemzőit. A XVII. századi Európát egy úgynevezett kis jégkorszak jellemezte, mely kvázi rövid, hűvös és nedves nyarak, valamint hosszú és fagyos telek váltakozásából állt. Ez egyrészt kihatással volt a katonák harci moráljára, ugyanakkor a legnagyobb problémát a gabonatermelési nehézségekből adódó élelmiszerhiány okozta, ebből kifolyólag pedig létfontosságú volt az utánpótlás biztosítására alkalmas, stratégiai fontosságú utak, hidak, városok, szorosok, torkolatok és egyéb földrajzi pontok birtoklása. További általános nehézséget jelentett a hadseregszervezés- és fenntartás során az a tény, hogy a késő középkor járványai, mint például a tuberkulózis, a tífusz és a pestis, valamint a háborúk során a katonák fosztogatásai megtizedelték a vidéki, köztük az élelmiszertermelő tevékenységet folytató lakosságot. Mindezek miatt a háború során rendkívül fontos volt, hogy a hadjáratot folytató állam vagy földesúr stabil hátországgal rendelkezzen, vele pedig folyamatos és biztonságos összeköttetésben álljon.

Ilyen körülmények között azonban egy állam, egy földesúr vagy egy hadvezér hogyan lehetett képes folyamatosan elegendő létszámú haderőt toborozni, fenntartani vagy újjászervezni? A válasz nem a nemzetállamiságban és a nemzeti öntudatban, a hazaszeretetben és a patriotizmusban keresendő, ugyanis ezek az eszmék csupán bő kétszáz évvel később jelentek meg átfogó társadalmi szinten. A szegénységből és kilátástalan élethelyzetből menekülni kívánó vidéki lakosság az egyetlen alternatívának a katonáskodást tartotta, így leginkább saját személyes, dominánsan megélhetési és anyagi érdekei, mintsem ideológiai vagy vallási meggyőződése vezette a harcmezőre. Az uralkodók vagy hadvezérek katonáik utánpótlását legfőképpen az elfoglalt ellenséges területekről biztosították. Ennek azonban rendkívül komoly kockázati faktora volt, hogy elégtelen mennyiségű zsold- vagy utánpótláshiány esetén a katonák dezertálhattak, rosszabb esetben átállhattak az ellenség oldalára.

Gusztáv Adolf, svéd király (1611–1632),. (Forrás: nadasdievangelikus.hu)

A kora újkor harcászata

Egy hadsereg irányítása az ütközet során, a harcászat-technikai stratégia megszervezése és kivitelezése rendkívül magas szintű szakmai hozzáértést és kognitív képességeket igényelt, a hadvezéreknek óriási precizitással kellett megtervezniük azt az ideális harci formációt, amellyel képességeik maximális kihasználásával és minimális veszteségek elszenvedésével semmisíthetik meg a szemben álló fél haderejét. A kora újkor harcászatát gyökeresen megreformáló személy, akinek felfedezései és módszerei megváltoztatták a későbbi korok hadseregszervezését, Gusztáv Adolf svéd király volt. Mindössze 17 éves volt, amikor trónra került, életkora ellenére viszont rendkívüli képességekkel rendelkezett. Egyrészt kiváló katonai kiképzést kapott, másrészt pedig több idegen nyelven is beszélt, amely lehetővé tette számára, hogy számos területen, köztük a hadtudomány területén is gyarapítsa műveltségét, olvasottságát. Kritikus megközelítéssel tanulmányozott történelmi csatákat hadseregszervezési és harcászat-technikai szempontból is azzal a céllal, hogy uralkodása alatt más hadvezérek sikereiből és kudarcaiból okulva megalkothassa saját tökéletes és modern módszerét, a svéd hadsereget pedig az európai nagyhatalmakéval azonos szintre emelhesse. A következők során megvizsgálom, hogyan reformálta meg Gusztáv Adolf a kora újkor harcászatát.

Míg a Habsburgok császári hadserege túlnyomórészt toborzásos alapon működött, addig a svéd haderő toborzott állományán túlmenően sorállományból állt, a koldusokat, bűnözőket, csavargókat például kötelező jelleggel sorozták be, ennélfogva a svéd hadsereg az ország lakosságának számához képest rendkívül magas létszámmal rendelkezett. A svéd király újításai a hadsereg létszámnövelési stratégiáján túlmenően mind a három fő fegyvernemre, a tüzérségre, a lovasságra és a gyalogságra is kiterjedtek. Tekintsük át ezeket ebben a sorrendben.

A császári haderő tüzérségének alkalmazásáról – csakúgy, mint Európa többi nagyhatalmának esetében is – általánosságban kijelenthető, hogy a XVII. században még igencsak gyerekcipőben járt. A Német-római Császárság például nem is rendelkezett a szó szoros értelmében vett tüzérségi fegyvernemmel, ugyanis az dominánsan céhes keretek között működött, ezek a mesteremberek a hadseregben különleges jogosultságokkal és magasabb zsolddal is rendelkeztek. Ezzel szemben a svéd hadseregben igen fajsúlyosan jelen volt a tüzérség, az uralkodó nagy hangsúlyt fektetett a tűzerő-kapacitás maximalizálására. Gusztáv Adolf rájött, hogy a Habsburg hadsereg nagy űrméretű, nehéz lövegeinek tüzelési sebessége rendkívül lassú, ezen túlmenően pedig szinte képtelenek a helyváltoztatásra csata közben. Éppen ezért a nagyobb űrméretű, nehezebb lövegekkel rendelkező úgynevezett üteg-tüzérség mellett bevezette a kisebb űrméretű, könnyű lövegeket is, melyek a gyalogos dandárok között helyezkedtek el és az alakzattal együtt mozogtak. Az üteg-tüzérség a Habsburgok módszeréhez hasonlóan a formáció szárnyain vagy magaslatokon helyezkedett el.

Két muskétás és egy pikás a kora újkor idejéből. (Forrás: pinterest.ch)

Nyilvánvaló volt, hogy a XVII. századra a nehézfegyverzetű lovagok ideje már lejárt, ennek ellenére a császárság továbbra is rendelkezett ilyen típusú alakulatokkal. Páncélzatuk mellvértből és sisakból állt, fő fegyverük egy kanócos karabély, valamint egy pisztoly volt, és javarészt a formáció szárnyain helyezkedtek el. A könnyűlovasság szintén tűzfegyverekkel rendelkezett, helyzetük az alakzatban viszont általában nem volt meghatározva. Főbb feladataik közé tartozott a hírvitel, a felderítés, az üldözés, valamint az ellenség csapatainak zavarása és a formációjuk megbontása. A svéd uralkodó ebben azt a problémát vélte felfedezni, hogy a lovasság a tűzfegyverek priorizálásával pontosan a legnagyobb előnyét veszíti el, a lendületét a támadások során. Ebből kifolyólag a svéd könnyűlovasságra sokkal inkább a tűzfegyverek háttérbe szorítása, másodlagos használata volt jellemző, legfőbb fegyverük a kard maradt. A tűzerőt ennél a fegyvernemnél a lovassághoz beosztott muskétások adták. A Habsburgoknál azonban létezett egy másik, egyedülálló fegyvernem is, a dragonyosok, akik a gyakorlatban gyalogosokként funkcionáltak, viszont az volt a feladatuk, hogy lóhátra ülve gyors helyváltoztatással meglepetésszerű szituációkat idézzenek elő az ellenség számára, ezzel megbontva formációjukat.

A legszámottevőbb változás a gyalogságot érintette. Európai szinten általános volt, hogy ez a fegyvernem két komponensből tevődött össze, a pikásokból és a muskétásokból. A muskétások a távolsági harc során hosszú csövű puskáikkal tizedelték az ellenfél hadseregének létszámát, majd amikor a két arcvonal között a távolság annyira lecsökkent, hogy közelharc alakuljon ki, a muskétások egy utolsó össztűz leadását követően hátra vonultak, és a pikások folytatták a harcot 4–5 méteres hosszúságú szúró fegyvereikkel. A császári hadseregben a pikások és a muskétások aránya egymáshoz képest nagyjából 50–50%-ban oszlott meg, védőfelszereléssel opcionálisan rendelkezhettek, a zsoldosoknál viszont általában a mellvért és a sisak volt jellemző.

A Habsburgok seregének gyalogsági formációja a híres, rendkívül defenzív, de lassú mozgásra képes terció, másnéven spanyol négyszög volt. Ez a következőképpen nézett ki: a pikások négyzet alakban elhelyezkedve fegyvereiket több sorból az arcvonalba szegezték, a négyszög oldalait kívülről pedig szintén több sorból kialakítva muskétások alkották. Ezen kívül muskétások helyezkedtek el a négyszög sarkainál is, négyes oszlopban felsorakozva. A folyamatos tüzelést úgy biztosították, hogy az első sorból a katonák tüzelés után hátra vonultak újratölteni fegyverüket, a következő sor pedig előre lépett és folytatta a tüzelést. Közelharc esetén a muskétások egy utolsó össztűz után a négyszög belsejébe menekültek. Egy terciót körülbelül 3000 fő alkotta, a négyszögek pedig többféle alakzatban is elhelyezkedhettek a harctéren, mint például gyémánt, ék vagy kereszt.

Spanyol négyszög, másnéven tercio. A képen jól látszik, hogy a formáció belső részében elhelyezkedő pikásokat a négyszög oldalain muskétások veszik körül, valamint láthatóak az alakzat csúcsainál álló, négyes oszlopban felsorakozó muskétások is. (Forrás: weaponsandwarfare.com)

A svéd király a többi fegyvernemhez hasonlóan ennek a formációnak a hátrányát is felismerte: habár az alakzat minden irányban képes volt támadni és valóban megfelelő védelmet biztosított a közelharc elől menekülő muskétásoknak, az alakzat közepén álló pikások nem tudtak aktívan részt venni a harcban, valamint a négyszög oldalain elhelyezkedve a muskétások sem voltak képesek maximálisan kihasználni tűzerejüket. Gusztáv Adolf Orániai Móricz harcászati stílusát alkalmazva egy több, általában két vonalból álló alakzatot hozott létre. Ezekben az arcvonalat úgy alkották a pikások, hogy az oszlopok mélysége 6 főből, az arcvonal 32 főből állt. Két ilyen 32×6 fős alakzat között helyezkedtek el a muskétások 3–3 osztagban (azaz 3×24 fő), négyes oszlopban felsorakozva. A vonalban felsorakozó alakzat egyik legnagyobb előnye volt, hogy a széles arcvonal nagyobb területet volt képes lefedni, a tűzerő pedig drasztikusan megnövekedett. Támadó formációban a muskétások nem a Habsburgok módszere szerint biztosították a folyamatos tüzelést, hanem éppen azzal ellentétesen: az első sor tüzelése után a leghátsó sor futott előre, az alakzat pedig így előrefele haladva lényegesen magasabb mobilitással is rendelkezett, ugyanakkor kihasználhatták a pikások által nyújtott védelmet is.

Rajz a svéd és a német-római hadsereg formációjáról. Alul a Habsburgok seregének terciói gyémánt alakzatban foglalták el helyüket. Felül látható a svéd két vonalas formáció, a piros-sárga, átlóval elmetszett négyszögek jelentik a korábban említett pikásokat, közöttük helyezkednek el a muskétások. A gyalogos dandárok között az alakzat közepén, ezen kívül még az arcvonal előtt helyezkednek el a könnyű lövegek, míg a két átlóval elmetszett négyszög az alakzat hátulján a magaslaton elhelyezkedő üteg-tüzérséget jelöli.  (Forrás: pinterest.ch)

A harmincéves háború svéd szakasza

A pontos okról, amiért Gusztáv Adolf belépett a kontinenst sújtó nagyhatalmi konfliktusba, megoszlanak a kutatók véleményei. Egyesek az európai protestáns közösség érdekeiért fellépő hősként, Észak Oroszlánjaként tekintenek a királyra, más elképzelések szerint viszont az uralkodót, csakúgy, mint más szereplőket, pusztán a politikai érdekek vezették. A Baltikum saját ellenőrzése alá vonásával és az észak-német területek megszerzésével könnyedén rátehette volna kezét az Oroszország és Nyugat-Európa között húzódó kereskedelmi utakra, valamint végül, de nem utolsósorban el is vághatta volna fő riválisát, a katolikus Német-római Császárságot attól a lehetőségtől, hogy hegemón hatalommá válhasson Európában.

Az orosz és lengyel dinasztia hanyatlása teret biztosított Svédországnak ahhoz, hogy szavatolhassa észak-európai biztonsági érdekeit. Gusztáv Adolf trónra kerülését követően azonnal kiegyezett az amúgy is jelentős politikai befolyással bíró svéd nemességgel, véget vetett a Dániával folytatott háborúnak és sikerült megegyeznie III. Zsigmond lengyel királlyal, a svéd trón másik követelőjével is. A háborúba végül 1630. július 4-én lépett be. Usedom szigetén szállt partra Pomerániában 12 500 gyalogossal és 2000 lovassal, így birtokába vette az Odera folyó torkolatát, ami fontos összeköttetést eredményezett számára a hátországgal. Ezt követően bele is kezdhetett németországi területeinek növelésébe, melyekkel párhuzamosan hírneve is drasztikus növekedésnek indult. Első jelentős ellenfele Johann t’Serclaes Tilly császári fővezér volt, akit bár 1631. szeptember 17-én Breitenfeldnél legyőzött, seregét csak fél évvel később, a Lech folyó menti Rain település közlében tudta véglegesen megsemmisíteni. A fővezér halála és a császári csapatok kudarcai arra késztették II. Ferdinándot, hogy visszahívja hadserege élére a korábban visszavonult hírhedt lángelmét, Albrecht von Wallensteint. Az új fővezér a tél végére több mint 40 000 fős sereget toborozva kiszorította a szászokat Csehországból, valamint Gottfried Heinrich zu Pappenheim császári tábornok hadműveletei is sikeresnek látszottak. Északnyugaton, Magdeburgnál és Stade-nál több ezer fős csapdába esett császári csapatot szabadított fel, miközben számos protestáns kontingenst pusztított el. 1632 júliusa és szeptembere között Wallenstein megkísérelte ostrom alá venni Nürnberget, de mind a két fél súlyos veszteségeket szenvedett, Gusztáv Adolf pedig taktikai visszavonulást hajtott végre dél felé, azt remélve, hogy Wallenstein üldözőbe veszi majd. A császári fővezér serege azonban a vártnál lényegesen gyorsabban szerveződött újra, és Gusztáv Adolf üldözése helyett végül északi irányba indult el, ezzel pedig jelentős veszélynek tette ki a svéd ellátási útvonalat. Wallenstein és Pappenheim Szászországban tervezte egyesíteni csapatait, hogy ott töltsék a telet, november elején Wallenstein elfoglalta Lipcsét és Lützent is. A helyzeti előny gyors és kellemetlen megváltozása miatt Gusztáv Adolfnak, aki tudta, hogy az ingadozó szász választófejedelem bármikor átállhat, stratégiát kellett váltania. 17 nap alatt 510 kilométert menetelt seregével Wallenstein nyomában, miközben a császári fővezér belekezdett Lützen erődítésébe és egy erős védekező állás kialakításába.

Gusztáv Adolf hadjárata 1631 és 1632 között (vörös vonal). Nyugat-Pomerániában szállt partra seregével, majd a Breitenfeldnél aratott győzelme után nyugatra vonult, közben számos várost és falvat elfoglalt. Ezután dél felé vette az irányt, Rainnál megküzdött Tilly seregével, Wallenstein taktikus lépése miatt viszont „rohamtempóban” északi irányba kényszerült vonulni Lützenig, a döntő csata helyszínéig. (Forrás: Britannica.com)

Pürrhoszi győzelem

A mindent eldöntő ütközetre 1632. november 16-án került sor Lützennél, német részről körülbelül 13 500 gyalogossal, 5400 lovassal és 21 löveggel, míg a svéd hadsereg nagyjából 10 600 gyalogost, 6250 lovast és 60 löveget számlált. Mindkét fél részére a legnagyobb balszerencsét az jelentette, hogy a városból felszálló hatalmas füst és a novemberi sűrű köd rendkívül korlátozottá tette a csatamezőn a látási viszonyokat.

A császári hadsereg jobbszárnya (szemben a svéd erők balszárnyával) Lützen fallal körülvett városában helyezkedett el, Wallenstein ebbe a rendkívül jól védett állásba helyezte el tüzérségének nagy részét, 14 löveget. A várost egy 16 századból álló terció és a falak mentén elhelyezkedő muskétások, valamint lovasescadronok védték. Ez az állás rendkívül fontos volt Wallenstein számára, ugyanis ezen lövegek elvesztése a csata végét is jelenthette számára. A városból kivezető út és a mellette kétoldalt húzódó árkok kiváló terepadottságokat kínáltak a császári középnek, ezeket a fővezér muskétásokkal töltette meg, mögéjük helyezte el a fennmaradó 7 löveget, leghátul pedig négy nagy spanyol négyszög várakozott gyémánt alakzatban. A középen elhelyezkedő osztrák lövegek birtoklása is kulcsfontosságú volt a közép eseményei során. A császári balszárnyon (szemben a svéd jobbszárnnyal) sorakoztak fel a lovasescadronok, a könnyűlovasok és a dragonyosok. Ez a szárny a csata kezdeti szakaszában rendkívül gyengének bizonyult, így Wallenstein ide várta Pappenheim érkezését. A svédek a már korábban említett kétvonalas formációban foglalták el a helyüket, a jobbszárny parancsnoka maga a király, a balszárnyé Weimari Bernát, a második vonalé pedig Wilhelm von Knyphausen volt.

A német-római és svéd csapatok kezdeti elhelyezkedése a lützeni csatában. (Forrás: Youtube.com, Lützen 1632 – THIRTY YEARS’ WAR DOCUMENTARY)

A svéd formáció egyszerre indult támadásba muskéta- és ágyúgolyók vihara közepette. Míg Bernátnak a svéd balon rendkívül nehéz dolga volt, a közép elit gyalogsága sikeresen átszelte az utat és az árkokat, majd a császári seregeket visszaszorítva elfoglalták a 7 német löveget. Eközben a király előre vezényelte a svéd jobbszárny lovasait, nehézségeiket látva azonban később maga is könnyűlovasaival együtt személyesen csatlakozott az ott folyó ütközethez. A harc során karja súlyosan megsebesült, ez azonban nem tántorította el őt attól, hogy középre lovagoljon és rendbe szedje az ott harcoló gyalogságát. A szörnyű látási viszonyok között azonban nem volt képes megfelelően tájékozódni, és egy végzetes hibát követett el. Miközben azt hitte, a két svéd vonal közötti biztonságos zónában mozog, valójában a két arcvonal közé keveredett, ahol több sebet is szerezve végül életét vesztette. A császári jobbszárnyról ezalatt Wallenstein lovasokat vezényelt középre, akik oldalba támadták az ott harcoló svéd gyalogosokat. Mivel a svéd hadsereg az összeomlás szélén állt, kénytelenek voltak visszavonulót fújni. A katonák csupán ekkor értesültek szeretett királyuk haláláról, valamint arról, a császáriak milyen megaláztatásban részesítették ezt követően. Egyes korabeli feljegyzések szerint a németek a király holttestét meztelenre vetkőztetve hurcolták végig a táboron, ruháit és értékeit pedig zsákmányul ejtették. A parancsnokság Weimari Bernátra szállt, aki újabb összecsapásba vezette a felbőszült és bosszúszomjas svéd sereget. A közép ismét elfoglalta a középen elhelyezkedő osztrák lövegeket, a svéd balszárny pedig hatalmas vérfürdő árán bevette Lützent és megszerezte az ott álló 14 ágyút. A csata kimenetele itt dőlt el véglegesen, ezen pedig már az elkésve megérkező Pappenheim sem tudott változtatni. A tábornok a császári balszárnyra érkezve nem tudta feltartóztatni a svéd lovasságot, valamint egy lövedék okozta sérülés következtében ő maga is itt hunyt el. Wallenstein a svéd sikert látva azonnal visszavonulót fújt és feladta a harcot. Ebből kifolyólag a csata végül svéd győzelemmel zárult.

Konklúzió

A lützeni csatában német részről több mint 6000, svéd részről pedig 3000 fő vesztette életét. Habár Gusztáv Adolf serege végül győzelmet aratott, a veszteségek mindkét oldalról nagyon magasak voltak. Svédország immár nem rendelkezett akkora erővel, hogy saját hatalmi érdekeit a kontinensen érdemben érvényesíteni tudja, a király halála pedig a protestánsok ügyének vezető nélkül maradását eredményezte. Az azonban elmondható, hogy a Német-római Császárság Lützennél elszenvedett veresége döntötte el azt, hogy a Habsburgok nem válhattak Európa vezető, hegemón hatalmává, ez pedig kiegyenlítette a felek közti tárgyalási pozíciókat az 1648-as vesztfáliai béke során. Gusztáv Adolf hadvezéri karrierje felbecsülhetetlen örökséget hagyott az utókor számára, ő maga pedig királyként, katonái között harcolva hősként halt meg egy olyan ütközetben, amely megváltoztatta Európa sorsát.

Kovács Áron Gábor

Felhasznált irodalom:

Csikány Tamás (2001): Végzetes győzelem, Aetas folyóirat

D. K. R. Crosswell (2011): Gustavus Adolphus, Gustav II Adolf (1594–1632), The Encyclopedia of War

Geoffrey Parker (1984): THE THIRTY YEARS’ WAR, Second edition, Routledge

Kevin Cramer Lincoln (2007): The Thirty Years’ War and German Memory in the Nineteenth Century, University of Nebraska

Lützen 1632 – THIRTY YEARS’ WAR DOCUMENTARY, https://www.youtube.com/watch?v=gvbM9xO5LWI&list=LL&index=5&t=840s&ab_channel=KingsandGenerals

Michael Roberts (1973): Gustavus Adolphus and the Rise of Sweden, English University Press

Michael Roberts (1998): Gustavus Adolphus − Entrance into the Thirty Years’ War, Britannica

Michael Roberts (2014): Gustavus Adolphus: A History of Sweden 1611–1632, Routledge

Nicole Nicklisch, Frank Ramsthaler, Harald Meller, Susanne Friederich, Kurt W. Alt1 (2017): The face of war: Trauma analysis of a mass grave from the Battle of Lützen (1632), PLOS One

Nils Ahnlund (1940): Gustav Adolf the Great, trans.: Michael Roberts, Cambridge

Parker, G. (1984): The Thirty Years’ War, Routledge

Rabb, T. (1976): The Struggle for Stability in Early Modern Europe, Oxford

Rothenberg, G. E. (1986): Maurice of Nassau, Gustavus Adolphus, Raimondo Montecuccoli and the ‘Military Revolution’ of the Seventeenth Century, In G. A. Gordon and F. Gilbert, eds., Makers of Modern Strategy. New York: Oxford.

A cikk az Újkor.hu és a Magyar Hadtudományi Társaság Dél-Dunántúli Tagozata közötti együttműködés keretében született.

Ezt olvastad?

2022. április 12-én Miski Péter történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskolájának abszolvált hallgatója, a HM Hadtörténeti Intézet