Et tu, mi fili, Brute? – Julius Caesar utolsó szavai?

Alighanem a történelmi szállóigék egyik leghíresebbike Julius Caesar utolsó mondata. Drámaiságát legutóbb talán Jon Snow Trónok Harca sorozatbéli alattomos meggyilkolása jelenítette meg, amint ifjú inasa, aki felé mindig atyai gondviseléssel fordult, belé szúrja tőrét a nemes ügy érdekében. De vajon hogyan kell értenünk az eredeti szállóigét? Atyai szeretetet és az elárultatás feletti csalódottságot kell kihallani belőle?

Kr. e. 44. március idusának délelőttjén a római szenátus épületében meggyilkolták a testület ülésére érkező Julius Caesart, akit nem sokkal korábban életfogytáig Róma diktátorának tettek meg. Az időpontnak és a helyszínnek jelentősége volt. Egyfelől március idusa volt hagyományosan a következő évi konzulok hivatali esküjének letételi napja a Kr. e. 2. század közepéig, így a köztársaság működésének szempontjából szimbolikus alkalomról volt szó. Másfelől az összeesküvőknek nem sok idejük maradt, ha tervüket végre akarták hajtani: Caesar néhány napon belül keletre készült indulni, hogy a pártusok ellen vezessen hadjáratot. A helyszínt illetően az összeesküvők nyilvános terekben gondolkodtak, semmiképpen sem egy sötét sikátorban akarták leszúrni a diktátort, nem terveztek titokban, az éj leple alatt cselekedni, elvégre ők nem bűnt akartak elkövetni. Épp ellenkezőleg! A római köztársaságot óhajtották felszabadítani az egyeduralkodó zsarnoksága alól. Ehhez pedig a szenátus volt talán a legmegfelelőbb hely: például éppen ezen szervezet funkciójának kiüresedésében volt tetten érhető, hogy immár egy egyeduralmi rendszerről van szó. Emellett praktikus megfontolás is vezérelhette a „zsarnokölőket”: az összeesküvők tógájuk alá rejtve könnyedén becsempészhették tőrjeiket, míg biztosak lehettek benne, hogy a többi szenátornál nem lesz fegyver.

A merényletről kortárs beszámoló nem maradt fenn. Időben a két legközelebbi történetíró, aki leírja a jelenetet az 1. és 2. század fordulóján élt Plutarkhosz és Suetonius. Mindketten jobb, az eseményekhez közelebbi forrásokat érhettek el a ma történészénél. Plutarkhosz a Párhuzamos életrajzokban nem említi a híressé vált szavakat.

„Azt mondják, Caesar eleinte védekezett, igyekezett elkerülni a döféseket, és segítségért kiáltozott, de mikor látta, hogy Brutus is belemártja kardját, fejére húzta togáját és lerogyott a földre.”

Plutarkhosz, Párhuzamos életrajzok, Julius Caesar, 66.

Suetonius a császár levéltárosaként kiváló hozzáféréssel rendelkezett történeti dokumentumokhoz. A merényletről írva az ő verziója feltehetően egy szemtanúra, Cornelius Balbusra vezethető vissza.

„Miközben [Caesar] elfoglalta helyét, tiszteletadás ürügyén körülállták az összeesküvők; Cimber Tillius, aki a főszerepet magára vállalta, nyomban odalépett hozzá, mintha kérni akarna valamit; mikor Caesar nemet intett és kézmozdulattal jelezte, hogy ’majd máskor’, Cimber Tillius mindkét vállán megragadta a togáját; Caesar felkiáltott: ’De hiszen ez erőszak’, mire az egyik Casca néhány hüvelykkel a torka alatt megsebesítette. Caesar megragadta Casca karját, és írószerszámával keresztüldöfte, de hiába akart felugrani helyéről, nem tudott, mert másfelől is sebet kapott; mikor észrevette, hogy mindenfelől kivont tőrök merednek rá, fejét beborította togájával, bal kezével meg bokájáig lehúzta a toga öblös ráncait, hogy testének alsó részét is tisztességesen eltakarva essen el. Így aztán huszonhárom tőrdöféstől leterítve, csak az első szúrásnál hallatott egy halk sóhajt; van, aki azt állítja, hogy a rárohanó Marcus Brutusnak így szólt: ’Te is, fiam’; mikor kilehelte lelkét, mindenki szétfutott, s ő ott hevert magában, míg végül három rabszolga hordszéken, melyről a karja lelógott, hazaszállította tetemét.”

Suetonius,  Caesarok élete, I. 28.

Egy évszázaddal később Cassius Dio görögül írt római történetében Caesar ugyancsak csendben esik el, s eltakarja arcát. Suetoniushoz hasonlóan Dio is megjegyzi, hogy néhányak szerint utolsó szavaival még Brutus felé fordult a haldokló, de túl sok hitelt nem ad ennek a vélekedésnek.

Marcus Brutus előkelő patríciusi család sarja volt. Plutarkhosz Brutus-életrajzának rögtön az első soraiban bemutatja az ősöket:

„Marcus Brutusnak őse volt az a Iunius Brutus, akinek a régi rómaiak a Capitoliumon a királyok szobrai között bronzszobrot emeltek, kezében kivont karddal, mert ő döntötte meg véglegesen a Tarquiniusokat. […] Brutus anyja, Servilia családja származását Servilius Ahaláig vitte vissza. Ez a Servilius Ahala, midőn Spurius Manlius fellázította a népet és zsarnoki hatalomra tört, tőrt dugott a hóna alá, a forumra ment, megállt Spurius mellett, mintha éppen valamiről akarna tárgyalni vele, s amikor az hozzáhajolt, egy döféssel megölte.”

Plutarkhosz, Párhuzamos életrajzok, Brutus, 1.

Ugyan a Tarquinius Superbust megölő Brutusnak bosszúból meggyilkolták a fiait, a történetnek bizonyos verzióiban egy fiúgyermek életben maradt, a kortársak Caesar gyilkosát az ő leszármazottjaként tartották számon, és ő maga sem tiltakozott ez ellen. A merényletet megelőzően, mikor egyesek már azzal vádolták Caesart, hogy királyi hatalomra törne, szerte Róma utcáin feliratok jelentek meg, amelyek mind Brutustól várták a helyzet megoldását.  Plutarkhosz így ír a Brutust övező várakozásokról:

„Akik változást kívántak, Brutusban bíztak, mintha egyedül tőle remélhetnék a fordulatot. Személyesen nem mertek vele beszélni róla, de éjszakánként papírlapokat hagytak bírói emelvényén és székén ilyen szavakkal: ’Alszol, Brutus?’ vagy: ’Te nem vagy Brutus!’”

Plutarkhosz, Párhuzamos életrajzok, Julius Caesar, 62.

Brutus félárván nőtt fel, apját ugyanis Sulla uralma alatt Pompeius Magnus megölette. Felnőttként aztán értekezést írt ellene a zsarnokságról, amikor Pompeius megszerezte a diktátori hatalmat. Mégis, amikor végül Caesar és Pompeius között kenyértörésre került sor, Brutus is Pompeius táborában kötött ki. Az erős köztársasági érzetű rómaiak számára az első triumvirátus napjaiban, aztán Crassus halála után Caesar és Pompeius között választva, inkább csak a visszahúzódás vagy a két rossz közüli választás maradt. Brutus múltjánál fogva Pompeius ellenségének mondhatta magát, miközben Caesar többek között épp azzal a jelszóval tört Pompeius ellen, hogy az idősebbik Brutus halálát bosszulja meg. Ezen kívül feltehetően édesanyja, Servilia is inkább Caesar oldalán szerette volna tudni fiát. Brutus legközelebbi barátai, politikai szövetségesei viszont mind Pompeius mögé sorakoztak fel, talán emiatt végül ő is velük együtt tartott, s a vesztes oldalra került a pharszaloszi csatában, ahol Caesar döntő győzelmet aratott Pompeius és pártja felett.

Új fejezet nyílt ezzel a köztársaság és Brutus életében is. Kegyelemért folyamodott Caesarhoz, amit meg is kapott. Caesar szívesen osztott kegyelmet nagyvonalúságát és irgalmasságát bizonyítandó. Brutust már korábban is igyekezett a maga táborában tudni, most pedig bizalommal fordult feléje. Brutus fontos hivatalokat kapott, politikai pályáján elért mindent, amit el lehetett érni, a következő évekre kilátásba helyezte neki Caesar a konzuli tisztséget is. A római felfogásban a nép mintegy érdemeiért, erényeiért jutalomként, az arra méltónak ítélt férfiakat választotta meg a közhivatalokra. Elismerés, tisztesség volt egy-egy pozíciót elnyerni. Brutus és generációja számára azonban a politikai élet és előrejutás feltételei megváltoztak. A szenátus elvesztette jelentőségét, a hivatalok immár nem a nép megbecsülését jelezték, hanem Caesarét. Jövő csak általa, csak az ő kegyéből volt. Egy előkelő patríciusi családból származó, köztiszteletben álló férfi számára, mint Brutus, frusztráló lehetett a tudat, hogy karrierje, élete nem a saját kezében van, hanem másvalaki akaratától függ.

Nem lehet pontosan megmondani, miként szerveződött az összeesküvés, ki volt a szellemi atyja. Cassius, aki Shakespeare drámájában a felbujtó; Cicero, akit Antonius tartott az ötletgazdának (habár őt kihagyták az összeesküvésből, csak szemtanúként volt jelen); esetleg maga Brutus, vagy valaki más? A szerveződés folyamatát, a résztvevők motivációit a diszkrét jellegből adódóan lehetetlen rekonstruálni. A tervet sikerült titokban tartani, habár a történetírók feldolgozásában Caesar a szenátusba menet már kezében tart egy iratot, amely a merénylet tervéről számol be, azonban későbbre halasztja ennek elolvasását. Szépen bemutatja ezt a momentumot Shakespeare is, aki követi az ókori beszámolók minden drámaiságát: a jóst, aki figyelmezteti Caesart, hogy „óvakodjon március idusától”, Caesar kihívó válaszát rá, felesége rossz álmát, saját kétségeit, a reggeli vívódást, hogy elinduljon-e a szenátusba. Végül azonban a híres Brutus rokona, Decimus Brutus, Caesar bizalmasa, meggyőzte a diktátort, hogy jelenjen meg a szenátusban, s a merénylők végrehajthatták tervüket. Az ókori történetírók inkább afelé hajlottak, hogy Caesar hangtalanul esett el, ennek ellenére feljegyezték a vélt utolsó szavakat.

A szállóige Shakespeare drámája nyomán terjedt el, az angolszász világban „Et tu, Brute” formában ismerik, ahogyan ő használta. Julius Caesar Shakespeare-t megelőzően is kedvelt színpadi téma volt, azonban a gyilkosság többnyire jelenetek között történt, talán megfelelve az antik „decorum” elvének, amely szerint vérontást nem volt illő nyílt színen ábrázolni. Shakespeare a maga verziójában nem szó szerint veszi át az ókori szerzőktől az ikonikus mondatot, hanem saját formában közli. Egy olyan formában, amelyet már korábban ő maga felhasznált III. Richárdjának egyik változatában. Itt Edward király pontosan ugyanezekkel a szavakkal fordul öccséhez, a clarence-i herceg George-hoz, mikor megtudja, hogy testvére az ő ellenzékét támogatja.

Caesar utolsó mondatának létezik szó szerinti interpretációja. Brutus anyja, Servilia, ugyanis Caesar szeretője volt egy időben, és ez Róma-szerte közismert ténynek számított. Plutarkhosz még annak a lehetőségét is felveti, hogy a pharszaloszi csata után Caesar azért kegyelmezett meg Brutusnak, mert a saját fiának tartotta. Történészek azonban közben már bebizonyították, hogy habár egészen biztosan nem megállapítható Brutus születésének időpontja, mégis erősen valószínűtlen, hogy Caesar lett volna az apa. Feltehetően Caesar és Servilia viszonya jóval Brutus születése után kezdődött csak.

Shakespeare-től az Assassin’s Creedig mindenütt megdöbbenve, csalódva mondja el Caesar legendás utolsó szavait: „Et tu, Brute?”, „You too, my child?”. Kivételt jelent a 2004-es HBO-BBC Róma-sorozat, ahol az eredeti angol változatban hangtalanul csuklik össze Caesar, mindössze arca árulkodik meglepetéséről, amint Brutus is beleszúrja tőrét. (A magyar szinkronban viszont bejátsszák a csalódott „Te is, fiam, Brutus,”-t.) Az ókorban azonban talán egészen mást jelentettek ezek a szavak, amelyeket Suetonius és Cassius Dio görögül jegyeztek fel: „Kai su, teknon?”.

Az ógörög „teknon” gyermeket jelent, de ez az egyik legáltalánosabb szó erre. A megszólítás jelentésének skálája a valóban bensőséges családi kötelék kifejezésétől egyszerűen két személy közti korkülönbség kifejezéséig terjed. Erre alapozva nem érdemes Caesar szavait szerelemgyerekének elismeréseként vagy a bensőséges viszony jelöléseként értelmezni. Annál kevésbé, mivel a mondat eleje, a „Kai su” szókapcsolat az ókori görögül beszélő világban ártó szándékok elhárítására használt egészen közönséges formula volt, esetleg annak visszafordítása a rosszindulatú személy felé.  Így már akár Brutus elátkozásaként is értelmezhetőek ezek a szavak. Ezen túl a „Kai su, teknon” egy ógörög közmondás első fele is lehet, amely Suetoniusnál és Cassius Dionál is előfordul nem Julius Caesarral foglalkozó epizódokban. A Suetoniusnál található forma magyarul így hangzik: „Te is, fiam, belekóstolsz még a mi hatalmunkba.” (Kiss Ferencné fordítása alapján) Ezt ugyancsak lehet úgy érteni, hogy Brutus is sorra kerül majd, ő is érhet hasonló véget, ha hatalomra jut. Ha tehát el is hangzott a híres utolsó mondat, ami erősen kétséges, annak érzelmi töltetét érdemes újragondolni.

Kintli Dóra

Felhasznált szakirodalom:

Görögül beszélő rómaiak: Egy késelés körülményei, nyest.hu: https://m.nyest.hu/hirek/egy-keseles-korulmenyei (utolsó megtekintés: 2023.02.25)

Griffin, J., Shakespeare’s Julius Caesar and the Dramatic Tradition, in: A Companion to Julius Caesar, ed. Griffin, M., 2009, 371–398.

Lintott, A., The Assasination, in: A Companion to Julius Caesar, ed. Griffin, M., 2009, 72–82.

Russel, J., Julius Caesar’s Last Words: A Reinterpretation, in: Vindex Humanitatis: Essays in Honor of John Huntley Bishop, ed. Marshall, B., Armidale, 1980, 123–128.

Tempest, K., Brutus: The Noble Conspirator, New Haven – London, 2017.

Woodman, A. J., Tiberius and the Taste of Power: The Year 33 in Tacitus, Classical Quarterly 56.1 (2006) 175–189.

Ezt olvastad?

Ritka (magyar) kincs az olasz levéltárban – Brutus Rerum Ungaricarum libri trentói kéziratának megtalálásához

Az utóbbi hetekben bejárta a sajtót a hír, hogy Kasza Péter és Petneházi Gábor megtalálták Gian Michele Bruto (latinosan Johannes Michael

X