Európa kora újkori oszmánképe a korabeli média alapján – interjú Szuromi Kristóffal

A mohácsi csatára emlékezve könnyen gondolhatjuk, hogy a korabeli Európában az oszmánokra már-már az apokalipszis lovasaiként tekinthettek. Szuromi Kristóf Vérebek, barbárok, szamaritánusok – Az oszmánkép változatai a 16–17. századi Európában című, 2020-ban megjelent könyvében sikeresen árnyalja ezt a képet. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem adjunktusaként és a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársaként tevékenykedő fiatal történésszel pályaválasztásáról, könyvéről és kutatási eredményeiről beszélgettünk. 

Szuromi Kristóf egy varsói konferencián tart előadást 2019-ben. Fotó: Nagy-Lukács Fanni
Szuromi Kristóf egy varsói konferencián tart előadást 2019-ben. Fotó: Nagy-Lukács Fanni

Újkor.hu: Rutinos interjúkészítő vagy, akinek a jóvoltából több kiváló beszélgetést olvashattunk már az Újkor.hun. Milyen érzés kérdezőből kérdezetté válni?

Szuromi Kristóf: Őszintén szólva egy kicsit furcsa érzés, hiszen mostanra már megszoktam a kérdező szerepét. 2017 óta készítek interjúkat az oldalnak, többségét az elmúlt egy-másfél évben követtem el. Ez számomra is nagyon jó lehetőségeket jelentett, és sokat tanultam a készítésük során. Most a „másik térfélre” kerülni újszerű élmény számomra (nem mondhatnám, hogy túl sok interjút adtam volna eddig), egyben nagyon megtisztelő is.

2017 nemcsak az első interjúd miatt nevezetes év számodra, hiszen ez volt az az esztendő, amikor a történettudomány doktora lettél. A disszertáció megvédéséhez vezető út megtétele mindenkinek hosszú évekig tart, amin nem könnyű végigmenni. Számodra hogyan kezdődött ez az út, azaz miként döntöttél úgy annak idején, hogy történelem szakra menj?

A történetem elég átlagosnak mondható, de ha le akarnám egyszerűsíteni, akkor azt mondanám, hogy a történelem iránti érdeklődésem gyerekkori hóbortként indult, amit azóta sem sikerült kinőni. Olyan családi környezetben cseperedtem fel, ami ennek az érdeklődésnek ideális táptalajt biztosított: például rengeteg vártúrára mentünk, sokat jártunk múzeumokba (a Nemzeti Múzeum és a Hadtörténeti Múzeum is gyerekfejjel nagy kedvencemmé vált), illetve sok olyan könyv volt otthon, ami például régészettel, régi kultúrákkal foglalkozott (például a ’80-as években megjelent A múlt születése könyvsorozat), vagy repüléstörténettel, hadtörténettel, illetve a magyar történelemmel. Kis gyerekként nyilván a nagyon színes, sok illusztrációval bíró ismeretterjesztő könyveket kezdtem leszedegetni a polcról, például a Móra Kiadó gondozásában megjelent Kolibri Könyvek-sorozat egyes példányait. Később megkaptam a Barczy Zoltán és Somogyi Győző Magyar huszárok című könyvét (ami szerintem sokaknak meghatározó élmény volt, nemcsak nekem), amit salátává is olvastam, akárcsak a B. Szabó János és Somogyi Győző által készített Elfeledett háborúkat, de például Kertész István könyveit (Ókori hősök, ókori csaták; Antik harcmezőkön), illetve Csorba Csaba vártörténeti könyveit is előszeretettel olvasgattam.

A történelmi regények nálad kimaradtak?

Dehogy. Jöttek azok is: az Egri csillagok, a Kőszívű Ember fiai, vagy Sienkiewicztől a Kereszteslovagok és a Tűzzel-vassal, amiket nagyon szerettem és a filmes adaptációikat is többször megnéztem. Emlékszem, gimnáziumban kötelező volt Zrínyi Miklós Szigeti veszedelme, amit úgy tűnt, csak én élveztem az osztályomból, amit a többiek némileg furcsálltak, de legalább szünetekben tarthattunk spontán felzárkóztató beszélgetéseket a műről. Még a fiatalabb generációhoz tartozom, így érdeklődésemet a különféle rajzfilmek (a Mondák a magyar történelemből és a Mesék Mátyás királyról töretlen kedvencek maradtak), filmek és számítógépes játékok (például Age of Empires, Cossacks, Europa Universalis) is tovább növelték, ezek pedig ösztönöztek arra, hogy utánaolvassak az adott kornak, történelmi személynek, eseményeknek stb. Így tulajdonképpen elég összetett és sok irányból érkező hatásnak köszönhető, hogy ez a gyermekkori lelkesedés megmaradt és a tanulmányi, illetve pályaválasztási döntéseimet is nagyban meghatározta.

Nem is volt kérdés a történelem szak gimnázium végén?

Szerettem a történelmet, de még nagyon nem volt egyértelmű, hogy biztosan történész akarok-e lenni. Útkereső gimnazistaként annyit tudtam, hogy valamilyen módon, de történelemmel akarok foglalkozni, ugyanakkor a turizmus és az idegenvezetés is vonzott, így az egyetemi felvételikor az ELTE és a Pázmány történelem szakja mellett ilyen irányba is beadtam a jelentkezésem. Ez kicsit olyan lett, mint amikor az ember feldob egy érmét, és akkor jön rá, hogy mit is akar valójában. Akkor kezdtem érezni, hogy bizony történelem szakon akarom folytatni a tanulmányaimat, a történészi pálya mentén szeretnék elhelyezkedni, mert így jobban el tudnék mélyülni az engem érdeklő témában, korszakban. Ez a remény megvalósult: 2007-ben megkezdtem tanulmányaimat a PPKE BTK-n.  

Szuromi Kristóf

Hogyan emlékszel vissza az egyetemista évekre? Milyen volt Pázmányos történész hallgatónak lenni?

Erről hosszasan lehetne mesélni. Véleményem szerint nagyon jó volt például a hallgatói közösség. Nem voltam kollégista, így sok más diáktárshoz hasonlóan vonattal jártam ki Piliscsabára, ami nem mindig volt mentes a kihívásoktól (azt hiszem, ezzel sikerült diplomatikusnak maradnom). Mégis már azokon a járatokon is kialakult egy nagyon sajátos hangulat, legyen akár az adott nap kibeszélése, vagy egy-egy zh vagy vizsga előtti közös átbeszélése a tételeknek, a megkerülhetetlen „szakmázás” és egyéb eszmecserék folytatása – vagy csak sima ismerkedés. A piliscsabai campusnak is megvolt a maga légköre, ráadásul én még akkor tanultam ott, amikor nagyon sok hallgató járt ki, és a tér, meg a „Rizsföldek” tele voltak emberrel. Sok jó barátság köttetett ott, ezek jelentős részét mind a mai napig tartom személyes és szakmai viszonylatban is. Szeretettel gondolok vissza kedves szaktársaimra, akikkel ott megismerkedtem, és akikkel az egyetemi éveket sokszor egymás támogatásával csináltuk végig. De ez csak az egyik ok volt, amiért megérte ott tanulni.

A közösség tehát jó volt. Mi a helyzet a kurzusokkal?

Sokat számított az is, hogy oktatóink is egy közvetlenebb, emberségesebb légkörben adták át a szükséges kutatásmódszertani és történeti ismereteket. Több olyan kurzusunk is volt, amik osztatlan népszerűségnek örvendtek a hallgatók körében, de nem azért, mert könnyen teljesíthető tárgyak voltak, a jó jegyért ugyanis rendesen meg kellett dolgozni. Berényi István történeti földrajz előadásait, ifj. Bertényi Iván, Medgyesy Norbert vagy Fejérdy Gergely óráit például mindig szeretettel hallgattuk és rengeteget tanultunk belőlük. Persze csak a teljesség igénye nélkül mondtam példákat, mert gyakorlatilag minden egykori oktatómnak köszönettel tartozom, hiszen mindegyikőjüktől tanultam valamit, ami alakította (és alakítja is) a tevékenységeimet, szemléletemet. Amikor megkezdtem BA-s tanulmányaimat, még mindig nem dőlt el bennem teljes mértékben, hogy melyik korszak, illetve témakör az, ami mellett hosszú távon elköteleződnék. Benne volt a pakliban a középkor és a 20. század is, de végül J. Újváry Zsuzsanna tanárnő, Guitman Barnabás, Forgó András, illetve későbbi konzulensem, Őze Sándor óráin ragadott meg igazán a kora újkor és többek között emiatt is döntöttem el végre valahára, hogy bizony én ezzel a korszakkal szeretnék foglalkozni. Ennek a fényében tudtam már befejezni az alapképzésem és ehhez igazodva folytathattam is MA-s tanulmányaimat és persze a doktori képzésemet.

Mi ragadott meg ennyire a kora újkorban? Miért pont erre a korszakra szakosodtál?

Először leginkább a 16–17. század oszmánellenes harcai fogtak meg, amelyekben Magyarország kiemelten fontos szárazföldi hadszíntér volt. Aztán ennek az európai szintű kontextusa is elkezdett foglalkoztatni, hiszen az Ibériai félszigettől a Mediterráneumon át Közép-és Kelet-Európáig kialakult egy katonai, vallási és kulturális értelemben is vizsgálható ütközőzóna a kontinens és az Oszmán Birodalom között. Nagyon érdekes volt számomra nemcsak az ide köthető különféle katonatípusok, hadműveletek megismerése, de például a török elleni harc lecsapódása is a korabeli európai sajtóban (itt G. Etényi Nóra munkásságát mindenképp ki szeretném emelni, mert komoly hatása volt az effajta érdeklődésem alakulására), a magyarországi harcok említése például a német, angol vagy németalföldi hírlapokban, illetve ennél tovább menve az ezt meghatározó ideológiák, amik a keresztény katonaságot és a keresztény közösségeket is egyfajta összetartástudattal, egy összefogásra való hajlammal egészítette ki. Nagyjából ennek az egymásra épülő kíváncsiságnak köszönhető, hogy a 16–17. századon belül is egyre inkább oszmán háborúk eszmetörténetével, illetve az oszmánokról kialakult európai képpel kezdtem el foglalkozni.

Szuromi Kristóf előadást tart a Kelet-Európai Állami Egyetemen. Przemysl, 2019. Fotó: Anastasiia Halaiko

Ezzel el is jutottunk a doktori értekezésedig, amit Vérebek, barbárok, szamaritánusok – Az oszmánkép változatai a 16–17. századi Európában címmel adott ki a Szent István Társulat 2020-ban. Feltételezem, hogy az oszmánkép az események tükrében folyamatosan alakulhatott át, illetve régiónként és felekezetenként is változhatott. Beszéljünk először az időbeli faktorról. A 16. század elején az Oszmán Birodalom még szinte legyőzhetetlennek tűnik, a 17. század végére azonban elveszti Budát, majd fokozatosan kiszorul Magyarországról. Hogyan tükröződik ez az átalakulás a róluk alkotott nyugat-európai, illetve hazai képben? Nagy különbségeket találunk?

Vannak átfedések. Az állandó negatív jelzők gyakorlatilag végig követhetők a 16–17 században, de még a 18. századi török háborúkban is megtalálhatók. Ilyenek közé tartoznak az olyan elterjedt és általános kifejezések, mint például a „barbárok”, „fenevadak”, „pogányok”, illetve az olyan narratívák, amelyek az oszmán kegyetlenséget és vadságot domborítják ki. Német területeken a legelterjedtebbek közé tartozott a „vérebek” és a „kereszténység ősellensége” (Erzfeind der Christenheit). Hasonlóan kreatív magyar megnyilvánulásokról is van tudomásunk. Czeglédi István például „filiszteusoknak”, illetve „vérszopó fene nemzetségnek” is nevezi az oszmánokat, míg Melius Juhász Péter prédikációiban olyan jelzők is szerepelnek, mint „vadkanok”, „ebek”, „rókák”, valamint a „mohácsi ördög”. Az oszmán legyőzhetetlenségi kép erősen tartotta magát a 16. század folyamán és ez olyan európai traumákból is táplálkozott, mint például Konstantinápoly 1453-as eleste, a mohácsi csata, Bécs 1529-es ostroma, vagy Buda 1541-es megszállása. Ezt csak erősítették a Habsburg udvar katonai kudarcai az 1540-es és ’50-es években a magyar hadszíntéren. Bár a várháborúk során sikerült a keresztényeknek visszaverni oszmán támadásokat (Eger 1552-es esete szerintem mindenki számára ismert példa), és az 1571-es lepantói tengeri győzelmet Itáliától Németalföldig euforikusan ünnepelték, mégis a tizenöt éves háborúig tartotta magát az a tudat, hogy oszmán fősereg nyílt mezei csatában nem győzhető le.

Szuromi Kristóf új kötetének borítója
Szuromi Kristóf új kötetének borítója

Apokaliptikus színezet is kivehető?

Igen. Ez a legyőzhetetlenségi kép és a Porta hódításai is oka volt annak, hogy az európai hatalmak apokaliptikus színezettel ruházták fel az oszmánokat. Nemcsak Isten büntetéseként élték meg, de a Jelenések könyvének részleteit feleltették meg az aktuális eseményeknek. Antikrisztusnak, Góg és Magógnak, sárkánynak nevezték ennek fényében a törököt, amire a magyar, német, cseh, lengyel területekről találunk 16–17. századi képi és írott utalásokat (Nyugat-Északnyugat Európában ez kevésbé jellemző). Az eddig felsorolt toposzoknak a legnegatívabb, legintenzívebb és írott és képi forrásanyagban talán leggazdagabb szakasza 1529 és a 17. század legeleje közé tehető. Ennek német kontextusban sokatmondó gyűjtőneve van: a „Türkenfurcht”, azaz a törökfélelem ideje.

A 17. századra már több vereség érte a korábban legyőzhetetlennek vélt törököket. Mennyiben befolyásolta ez a róluk alkotott mítoszokat?

Az 1600-as években ezek a toposzok megmaradtak, de inkább hullámszerűen, a fegyveres konfliktusok idején erősödtek föl. Bécs 1683-as ostroma alatt a már említett Türkenfurcht (annak apokaliptikus vonzataival együtt) újra felerősödve tombolt a birodalom területén, ez pedig a ’80-as évek visszafoglaló háborúival gyakorlatilag az ősellenséggel, az Antikrisztussal való leszámolásként jelent meg a lipóti propagandában és a korabeli allegorikus ábrázolásokon. Természetesen a korszakban egyértelműen a negatív, a kegyetlen kép az, ami dominált. Ugyanakkor létezett egy olyan irány is, ami az ellenség megismerésére törekedett. Itt akár az oszmánok eredetét, illetve magát az iszlámot vették górcső alá a korabeli kútfők. Utóbbi esetben mindenképp ki kell emelnem a Korán-cáfolatok műfaját, ami a korszak európai „bestsellereit” termelte ki, például Theodor Bibliander nagyszabású 1542-es gyűjteményét, amiről egyébként még 2016-ban jelent meg közös kötetünk Balázs József kollégámmal. Félreértés ne essék, ezek a munkák elsősorban azért születtek, hogy „a török vallása”, az iszlám térnyerését megakadályozzák, és a papságot, valamint a lakosságot is felkészítsék ellene. Ez aztán a katolikus-protestáns hitvita repertoárjába is belekerült, de ez már egy kicsit más dimenzióját nyitja meg a történetnek.

Szuromi Kristóf és Balázs József kötete
Szuromi Kristóf és Balázs József kötete

A felekezeti szempontokról egyébként is szerettelek volna megkérdezni, szóval nagyon érdekelne, hogy mi ez a másik dimenzió, amit a katolikus-protestáns hitvita nyit meg. Mire gondolsz ez alatt?

Lényegében arról van szó, hogy a Koránt cáfoló irodalom és az iszlámellenes polémia kettős fegyverré vált. Egyfelől valóban az oszmánokkal vette fel „lelki síkon” a harcot és tételesen megrostálta az iszlám tanításait (hasonlóan a középkori Korán-cáfolatokhoz, amiket egyébként újra kiadtak és fel is használtak a 16-17. században). Másfelől pedig az egymást eretneknek bélyegző katolikus és protestáns felekezetek hitvitájában is felhasználhatták, gyakran összehasonlítva (vagy éppen egy kalap alá véve) a pogánynak, vagy szintén eretneknek titulált muszlimokkal (magyar viszonylatban Pázmány Péter, vagy Szántó [Arator] István Korán-cáfolati munkáját is hozhatnám itt példaként). Ekkorra már jelen volt a kölcsönös hibáztatás is: a felekezetek egymást is okolták az oszmán hódításokért, mondván miattuk bünteti Isten a keresztényeket. Tovább menve nagyon érdekesek például a „kettő- vagy háromfejű” Antikrisztus-képek is, ahol felekezettől függően más-más testesíti meg az Antikrisztus egy-egy aspektusát. Katolikus allegóriákon láthatunk olyan ábrázolást például, hogy az Antikrisztust megjelenítő szörnyeteg egyik feje Lutheré, a másik vagy Kálvin Jánosé, vagy a csábítás angyaláé, a harmadik pedig egy turbános töröké. De ez a barikád másik oldalán is felfedezhető: ott például a pápa arcképe jelenik meg a törökkel együtt. Németföldön létezett is egy 16. századi mondás: „Der Türck ist Lutherischen Glück” –azaz „a török a lutheránusok szerencséje”. Ez főleg arra utal, hogy az oszmán fenyegetés nélkül a császár már rég felszámolta volna ezt az új felekezetet. Ennek ellenpontjaként is tekinthetünk a holland felkelők egyik jelmondatára: „Inkább a török, mint a pápa!” Ugyanakkor több esetről is tudunk, hogy a protestánsokat az oszmánokkal együttműködőknek, szinte már „kriptomuszlimnak” tartották. Erre jó példa a németalföldi szabadságharc és a harmincéves háború is, amikor a császári propagandában felerősödött a „kálvinoturkizmus”, vagy „turkokálvinizmus” fogalma, amivel a protestáns németalföldi felkelőket és a cseh rendeket is bele tudták illeszteni az ellenségképbe, továbbá azt emelték ki benne, hogy nemcsak kooperálni akarnak az oszmánokkal, de tulajdonképpen már nem sokban különböznek a muszlimoktól. A korabeli cseh helyzetbe egyébként remek betekintést nyújtanak Kovács Eszter kutatásai, ezek a „rokontémák” pedig nagyon jó szakmai kooperációhoz vezettek köztünk.

Mi a helyzet Magyarországon?

Magyar kontextusban ennek legismertebb esete Bethlen Gábor fejedelem, akit „Türkischer Bethlen, Mahometischer Gábor” néven is illetett német nyelvű pamflet (itt kiemelendők Almási Gábor publikációi a Bethlen-képet és a Secretissima Instructiót illetően). Hozzáteszem, hogy nem segítette az ügyet, amikor a Habsburg udvar számára is világossá vált, hogy Pfalzi Frigyes Bethlen közvetítésével felvette a kapcsolatot a Portával esetleges anyagi vagy katonai támogatásról való egyeztetés érdekében (hasonlóan a holland felkelőkhöz). Feltételezhető, hogy az oszmán kártyát diplomáciai nyomásgyakorlás céljából próbálták kijátszani, de mivel a cseh felkelés elbukott a Fehér-hegyi csatával és fény derült a portai kapcsolatokra, Bécs ezekkel igazolhatta az felkelés elleni drasztikusabb fellépéseket is. Magyar vonatkozásban egyébként maradt még ránk írás például Gyalui Torda Zsigmondtól, illetve Bornemisza Pétertől a 16. századból. Ezek azonban vagy egy pozitívabb kijelentésre reagálnak kevésbé derűlátó módon, vagy egy elég nyomasztó képet írnak le a török magyarországi jelenlétéről.

A zwickaui epitáfiumkép, 1574. Fotó: Michael Kühn

Tehát azt mondod, hogy mivel protestáns részről előfordultak alkalmi szövetségek az Oszmánokkal, ezért ezeknek idején a megítélésük is pozitívabb volt náluk? Katolikus oldalról nem került sor ilyesmire?

A helyzet ennél bonyolultabb. Létezett egyébként egy olyan megítélés a 16. században, hogy oszmán uralom alatt a protestánsok gyakorolhatják a hitüket és nem üldözik őket, mint a katolikusok. Ugyanakkor a fentebb említett, Habsburgok ellen harcoló csoportok esetében hivatalos szövetségkötés nem történt. A hollandok legfőbb célja tető alá hozni egy kereskedelmi szerződést a Portával, illetve, hogy a németalföldi rabokat végre kiválthassák. A katonai szövetség kapcsán folytatott tárgyalás, az oszmán szimbolika látványos használata leginkább azért volt, hogy Spanyolországot megrettentsék és kellő nyomás alá helyezzék, erősebb tárgyalási pozíciót biztosítva maguknak. Ugyanígy a cseheknél is: erősen vitatható, hogy ténylegesen akarták volna az oszmán katonai beavatkozást Közép-Európában (első körben is inkább lehetséges anyagi támogatásról kívántak tárgyalni), de a Porta „félelemfaktora” olyan nagy volt Bécs számára, hogy ebből megpróbálhattak diplomáciai előnyt kovácsolni. Egészítsük ki mindezt Bethlen hadjáratával a Magyar Királyság területén (némi oszmán segédcsapatokkal), és máris érthető, hogy miért tesznek meg mindent a Habsburgok, hogy a Portát a konfliktuson kívül tartsák.

A Porta ezt tétlenül figyelte?

Nem, éppen ellenkezőleg. Az oszmánok érdeklődve figyelték az európai vallásháborúkat és minden olyan konfliktust, ami a nagy rivális, a Habsburg-dinasztia pozícióinak potenciális gyengülését jelenthette. Keresték is a lehetőséget európai kapcsolatok, vagy akár szövetségek kiépítésére, ezzel is előkészítve a terepet befolyásuk növeléséhez és további hódításaikhoz. Ezért is találunk kapcsolatfelvételt különféle protestáns csoportokkal, de ironikus módon a 16. századtól a Porta két nagy „pillére” (ahogy Dariusz Kołodziejczyk lengyel történész fogalmazott) jó ideig a katolikus Francia Királyság és a Lengyel–Litván Rzeczpospolita volt. A különbség annyi, hogy a 17. század második felére XIV. Lajos fenntart egyfajta kooperatív kapcsolatot (újabb kétfrontos háborúra késztetve a Habsburgokat az 1680-as években), míg a lengyelekkel az 1533-ban megkötött „Örök béke” a múlté lesz és Sobieski Jánosban a Porta eltökélt ellenségre is lel. Visszatérve és válaszolva korábbi kérdésedre tehát katolikus és protestáns oldalon is egyaránt találunk pozitív és negatív megítélést. Bethlen Gábor jó kapcsolatai ellenére is félt a töröktől, és reménykedett abban, hogy a cseh–pfalzi háború azelőtt ér véget, hogy a Porta ténylegesen bekapcsolódik a háborúba, megtöri a keresztény hatalmakat, majd utolsónak Erdély is odavész. A franciák hosszú, pragmatikus alapokon nyugvó katonai szövetség mellett a 17. században többször is jelentettek az Oszmán Birodalom meggyengült állapotáról, emellett volt példa arra, hogy szorgalmaztak, vagy éppen támogattak ellenük hadjáratot (1664-ben Szentgotthárdnál is jelen vannak francia erők). A lengyel „Örök béke” az 1620-as évekig tartotta magát, egyébként pedig korabeli forrásban is olvashatunk a török „fenevadról” vagy a Konstantinápolyt jelenlétükkel megszentségtelenítő „pogányokról”.

A német területeken mit írtak ezzel egyidőben?

A német területek hihetetlenül gazdag táptalajt adtak a törökellenes (antiturcica) irodalomnak és képzőművészeti alkotásoknak. Ennek ellenére maradtak ránk 16. századi evangélikus (első sorban szászországi) ábrázolások, amelyeken például az irgalmas szamaritánus turbános, szablyás törökként látja el a bajbajutott ember sebeit, amíg a lelkésznek és katolikus püspöknek (máshol szerzetesnek) öltözött pap és levita nem foglalkozik vele. Ezek a képek már pusztán azért is érdekesek, mert például a vizsgált képek keletkezési idejében (1574–1603) kimondott Antikrisztus és ősellenség volt a török a „mainstream” narratívában. De katolikus környezetből is vannak érdekes példák: egyrészt ott van a jezsuita missziós tudat, hogy márpedig az oszmánok igenis téríthetők (Molnár Antal publikációi a hódoltsági missziókról rendkívül fontosak), illetve szintén német területről olvasni 17. századi prédikációkat, melyekben a törököt Isten teremtményének nevezik, akik pont emiatt képesek a jóra, következésképpen méltók az isteni irgalomra is. Mindemellett voltak olyan tulajdonságok, amelyeket a korabeli keresztény kútfők egyöntetűen elismertek. Ide tartozik például az oszmánok vallásossága, a szegények, illetve utazók felé mutatott kegyessége, valamint a katonai fegyelem is, amit nem egyszer állítottak szembe a „részegeskedő keresztény zsoldosok” viselkedésével.

Igen, ez csakugyan rendkívül összetett jelenség annak alapján, amit elmondtál. Lezárt kutatásnak érzed ezt azzal, hogy könyv formájában is megjelent az értekezésed, vagy még folytatnád? Milyen kutatási terveid vannak úgy általában?

Messze nem lezárt. A könyvemben a súlypont inkább a német szál volt, ezen belül is az irgalmas szamaritánus-hasonlat, ami köré több fejezetet, elemzési szempontot is igyekeztem felépíteni, illetve ez alapján igyekeztem összehasonlítani a különféle európai régiókkal. A német „szamaritánus-vonalat” tartom a leginkább lekerekítettnek a többi közül, de magát a könyvet is egy hosszú kutatás állomásaként neveztem meg. Bőven lenne még mit vizsgálni lengyel, itáliai kontextusban is, továbbá kiterjeszteni a kutatást például az angol források irányába, ami pedig további összehasonlító elemzésekhez fog vezetni. Illetve még látok lehetőséget időben is terjeszkedni, például a 18. század irányába. Ezt II. Rákóczi Ferenc esetében megtettem, ahol az eddig ismert talán egyetlen „török szamaritánus-hasonlatot” vizsgáltam, illetve röviden kitértem arra, milyen sötét kép maradt meg az oszmánokról a térségben még az 1700-as évek második felében is, de az 1716–18-as háború, valamint a későbbi osztrák–török háborúk időszakát még nem vizsgáltam, márpedig az a szakasz nagyon is érdekes nemcsak had-, de eszmetörténeti szempontból is. Az igazság az, hogy amint leadtam a kéziratot, már azon pörgött az agyam, hogyan egészíthetném még ezt ki, és hogy mindenképp folytatni akarom, akár egy lehetséges második kötet formájában. Ez része a sokéves terveimnek. Emellett némileg az eredeti témámhoz kapcsolódva elkezdtem egy forráskiadvány előkészítését. Sir Paul Rycaut, 17. századi angol diplomata egyes munkáit ismeri és használja is a magyar történettudomány, de például a „The History of the Turks” még tartogat magában kiaknázni valót. Külön érdekessége, hogy a munka nemcsak betekintést nyújt, hogy miként látta a szerző az oszmánokat, de részletes leírásokkal szolgál a magyarországi eseményekről a Wesselényi-összeesküvéstől kezdve a karlócai békéig. Ennek az 1687-es harsány-hegyi csatára vonatkozó szakaszával Polgár Balázs foglalkozott a közelmúltban. Távlati célom nemcsak Rycaut munkájának feldolgozása, de forrásbázisának is a kikutatása. Mindkét esetében úgy érzem, hogy sikerül lekötni magam az elkövetkező évekre.

Szuromi Kristóf a Történelmi Csatatereken I. c. dokumentumfilm forgatásán, a Hadtörténeti Múzeum könyvgyűjteményében. Fotó: Korda Zoltán
Szuromi Kristóf a Történelmi Csatatereken I. c. dokumentumfilm forgatásán, a Hadtörténeti Múzeum könyvgyűjteményében. Fotó: Korda Zoltán

Ez ambiciózus kutatási terv, csakhogy vannak közben munkahelyi feladataid is, hiszen adjunktusként órákat adsz a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, ugyanakkor a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum múzeumpedagógiával foglalkozó osztályán is dolgozol. Hogyan alakult úgy az életed, hogy két állásod is van, és mennyire tudod összeegyeztetni a kutatásaidat a napi munkával?

Valóban sok mindennel kell egyensúlyozni. A doktori képzésem utolsó évében, 2016-ban kezdtem el dolgozni a Hadtörténeti Múzeumban mint négy órás tárlatvezető. Néhány hónappal később, az abszolutórium megszerzése és a disszertációm leadása után volt lehetőségem a PPKE BTK Történelemtudományi Intézetében tanársegédi állásban elhelyezkedni, úgy, hogy négy órában maradhattam a múzeumban is. Bevallom, ez eleinte okozott nehézségeket. Meg kellett tanulnom megfelelően beosztanom az időmet, és meg kellett szoknom azt a merőben újszerű élményt, hogy pályakezdő oktatóként órákat tartok. Több szempontból is nehéz volt a 2016-os év, meg kellett felelni az új kihívásoknak, és más dolgok miatt is újra össze kellett szednem magam. Az idő haladtával azonban beleszoktam ebbe a kettős feladatkörbe, egyre inkább azt éreztem, hogy a múzeumban szerzett tapasztalatok segítik az egyetemi oktatást és viszont. Disszertációm megvédése és a doktori fokozat odaítélése után, vagyis 2018-tól oktatok adjunktusként, múzeumi tevékenységeimet pedig múzeumpedagógiai, illetve kiállításokkal kapcsolatos feladatok ellátásával folytattam az osztályon. Szerencsésnek is mondhatom magam, nemcsak a fentebb említett elhelyezkedési lehetőségek miatt, hanem mert mindkét munkahelyem mellett is kutathatok (például a nyári hónapokban, tanítási szünetben vagy szabad napokon), van alkalmam publikálni, hazai, illetve külföldi konferenciákon részt venni, továbbá a nemzetközi együttműködéseknek köszönhetően külföldi egyetemeken is előadást tartani. A kutatási és anyaggyűjtési fázist is nagyban segítik például az online adatbázisok, hiszen rengeteg külföldi gyűjteményben elérhető forrás került (és kerül) digitalizálásra, és válik itthonról is könnyen elérhetővé. Mindezt egybevetve úgy érzem, a szakmai fejlődésben sokat köszönhetek mindkét helyemnek. Történészként élvezem a kutatást, a publikálást, ugyanakkor szeretek emberekkel beszélni, megosztani az ismereteket, tudományos eredményeket, valamint múzeumpedagógia esetén olyan élményt kínálni, amitől a fiatalokhoz kicsit közelebb hozza a történelmet, és akár hozzám hasonló módon kialakítja egyesekben az iránta való érdeklődést. Éppen ezért remélem, hogy ezt a kettős, ám számomra egymást jól kiegészítő feladatkört még egy jó ideig el fogom tudni látni. Emiatt hálás is vagyok feletteseim rugalmasságáért.

Ha a kutatás a nyári hónapokra, szabadnapokra marad, akkor az azt jelenti, hogy nem lehet túl sok pihenőidőd. Ha mégis akadna, akkor mivel töltöd szívesen?

Pihenésre, kikapcsolódásra mindig igyekszem időt találni. Az elmúlt években alaposan megtanultam, hogy a munka nem mehet az egészség rovására. Alkalmas időben például olvasok, de szívesen megyek túrázni is akár ide a budai hegyekbe, akár kicsit messzebb. Egy másik kedvelt időtöltésem pedig a makettezés. Utóbbit azért is szeretem, mert segít egy kicsit leereszteni, kikapcsolni az agyam, ami sokat számít mondjuk egy zsúfoltabb, „pörgős” szakasz után.

Melyik makettedet szereted legjobban, és miért?

Most kicsit úgy érzem magam, mint a Gyalog galopp Lancelot-ja, amikor megkérdik, hogy mi a kedvenc színe. Nem hinném, hogy meg tudnék nevezni egy egyértelmű kedvencet, de ha ki kéne emelnem valamelyiket, akkor a Nelson altengernagy zászlós hajójaként elhíresült (egyébként ma a brit Királyi Haditengerészet első tengeri lordjának zászlóshajójaként a legöregebb hivatalosan is hadrendben álló hadihajó) HMS Victory 1:225-ös kicsinyített mását mondanám.

A HMS Victory makettje (Szuromi Kristóf munkája)
A HMS Victory makettje (Szuromi Kristóf munkája)

Alapvetően repülőket csinálok, ezért korszakot és jellegét tekintve is nyilván kilóg a sorból, méretre is ez a legnagyobb darabom, illetve egyértelműen ez készült a leghosszabb ideig. Nem is beszélve arról, hogy ez rejtette magában az eddigi legtöbb kihívást, már pusztán a korabeli vitorláshajókra is jellemző nagymennyiségű kötélzet, illetve a díszes hajóorr és tat miatt. A 17–19. századi hadihajóknak, sorhajóknak nemcsak történeti, de esztétikai szempontból is meg van a maga különlegessége, amit jó volt felfedezni, ahogy apránként haladtam a készlettel.

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket