Történelmi film vagy kosztümmese? – Az utolsó párbaj

Annak körüljárása, hogy mi a történelmi film, alighanem egy kisebb monográfia, nem egy egyszerű ismertető feladata lenne. A címben felidézett Jancsó-gondolat nem csupán a 20. századi magyar filmművészet emblematikus alakjának történelmi filmmeghatározását szemlélteti jól, hanem abban is segíti a nézőt, hogy ne minden, a történelmi korokat felidéző alkotást soroljon a történelmi filmek kategóriájába. A „kosztümmese” vagy jelen esetben kosztümös dráma arra vonatkozik, hogy egy film a díszletek és gesztusok terén is lehet ugyan korhű, azonban mégsem tekinthető történelmi filmnek, ha nem jeleníti meg azt a colour millieu-t, amit témaválasztásával zászlajára tűz. Jelen írásomban mindenesetre arra szeretnék választ adni, hogy a The Last Duel (Az utolsó párbaj) át tud-e lépni a kosztümös filmekkel kapcsolatos, sokszor kritizált kliséken.

A The Last Duel Eric Jager 2004-ben, azonos címen publikált monográfiájára alapozva mutatja be egy, 1386-ban két francia nemesúr között párbaj formájában lezajlott istenítélet eseményeit. (A könyv magyar fordítása éppen ezekben a hetekben jelent meg a Gabo Kiadó gondozásában.) A film Ridley Scott rendezésében készült, olyan hollywoodi csillagok színészi játékával fűszerezve, mint Matt Damon, Adam Driver, Jodie Corner, Ben Affleck vagy Nathaniel Parker. A négy Oscar-díjjal büszkélkedő és a történelmi (vagy kosztümös) filmek terén jártas Ridley Scott (Gladiátor, Mennyei Királyság), valamint az elismert szereplőgárda egyaránt jó ajánlólevél bármely álomgyári produkció számára.

A történet három főszereplője és „mesélője”. (Forrás: colliderimages.com)

A sztori dióhéjban

1386. december 29-én VI. Károly francia király (1380–1422) színe előtt nézett farkasszemet egymással Jean de Carrouges (Matt Damon) és Jacques Le Gris (Adam Driver), egy – az egyik fél haláláig tartó – párbajra készülve. A párbaj „okozója”, Marguerite (Carrouges második felesége; Jodie Comer) – aki Le Gris-t nemi erőszak vádjával gyanúsította meg – szintén jelen volt az eseményen. A tét óriási, hiszen Le Gris győzelme esetén nem csupán Carrouges távozik az élők sorából, hanem Marguerite fejére is halálos ítélet száll hamis vád miatt.

Követve a film narratíváját, térjünk vissza a „pástra lépő” riválisok történetére, a film első kétharmadában ugyanis éppen Carrouges és Le Gris egymáshoz és Marguerite-hez fűződő viszonyának alakulását szemlélhetjük a két harcos szemszögéből. Az 1370-ben, a százéves háború (1337–1453) második szakaszában Limoges mellett egymás életét kölcsönösen megmentő főhőseink az eseményt követően markánsan különböző életutat járnak be. A vesztes csata utáni években Carrouges pestisben elveszíti a családját, s már-már koldusbotra jut, amikor sikerül elvennie Thibouville (Nathaniel Parker), egy korábban az angolokkal lepaktáló nemes lányát. Majd Carrougesnak a barátjától és a közös hűbéruruktól, Pierre d’Alençon (Ben Affleck) gróftól való elhidegülését, partvonalra szorulását követhetjük nyomon. Az eltávolodás végére a Damon alakította vitéz – noha elnyeri a lovagi címet – mind a gróf, mind pedig vazallusai társaságából végleg kiszorul. Bár a film egy központi jelenetében színleg kibékül Le Gris-vel (ennek kapcsán „csattan el” az ominózus csók Le Gris és Marguerite között, amely a későbbi bonyodalmak egyik forrása lesz), valójában sohasem rendeződik a viszonyuk. Mindezek Le Gris szemszögéből is igaznak bizonyulnak, a különbség abban áll, hogy az alacsony sorból származó, meglepően művelt harcos tengernyi szívességgel és jóakarattal fordul a normann lovaghoz, ám ezt utóbbi perekkel és fenyegetőzésekkel „hálálja meg”.

A barátokból riválisokká váló Carroueges (Matt Damon) és Le Gris (Adam Driver). (Forrás: amazonaws.com)

A történet rendkívül rétegelt és a középkori társadalom, udvari kultúra megannyi külső és belső dinamikáját megjeleníti, a pontossága pedig – bár néhány helyen döccen – kielégítő, és hiteles képet fest a kor szokásairól, kiegészítve itt-ott saját logikája szerint azt. Ebben a munkában a már említett Eric Jager volt az alkotók segítségére, aki az adekvát kifejezések, szokások és folyamatok megrajzolásában adott értékes tanácsokat a film első két felvonásához. (A brit professzorral a film megjelenése kapcsán a The Medieval Podcast házigazdája, Danièle Cybulskie készített interjút.)

A fentiek azonban nem egészen igazak a Nicole Holofcener által megkonstruált harmadik felvonásra. Ez alapvetően nem az író hibájának tudható be, hanem a korszak forrásadottságaiból ered. Az érett középkor női szereplőinek hiteles képét megrajzolni közel lehetetlen, amint Georges Duby megfogalmazta: „azt akartam megtudni, hogy kik is voltak azok a 12. századi franciaországi nők, akiket dames-nak, nagyasszonyoknak neveztek, mert főúrhoz mentek feleségül. (…) Szándékosan ebben a felső fertályban keresgéltem csak, mert ott van világos – de még ez a világosság is olyan sűrű sötét, hogy szinte vágni lehet.” (A nő a középkorban, 9. oldal). Ezek után aligha meglepő, hogy az írók sok esetben saját korukból visszavetítve (vagy legalábbis későbbi korszakok ismeretei alapján) igyekeztek megrajzolni Marguerite és társalkodónői jellemét, érdeklődését, küzdelmeit.

A skót hadjáratra induló Jean de Carrouges búcsút vesz hitvesétől, Marguerite-től. (Forrás: srcdn.com)

A történelmi hitelesség kérdése

A The Last Duel szakmaisága tehát többnyire biztosított, ugyanis a háromfelvonásos film forgatókönyvének nagyobbik részét jegyző Matt Damon és Ben Affleck munkája ragaszkodik Jager kutatásaihoz. A párbajról mint istenítéletről – a már említett – Eric Jager az alábbi gondolatokat fogalmazta meg a History News Networknek: „a párbaj vérszomjas logikája szerint a bizonyíték már eleve a két párbajozó testében rejtőzött, és a párbaj Isten által biztosított kimenetele felfedi majd, hogy melyik fél esküdött hamisan és melyikük mondott igazat.” Mindazonáltal a film az Artúr-mondakör középkori recepcióiból is kölcsönöz, hiszen míg Carrouges a becsületes lovag képében tetszeleg (miután felesége becsületének védelmében a saját bőrét viszi a vásárra), addig Le Gris magára Lancelotként tekint, aki szeretné Marguerite-tet (Guinevere) kiszabadítani a házassága okozta boldogtalanságból. Marguerite prizmáján keresztül azonban a szereplők „igazi motivációi” is napvilágra kerülnek. Ennek során Carrouges-ról kiderül, hogy valójában egy féltékeny, a saját büszkeségét és tekintélyét féltő személy, míg Le Gris-t egy olyan törtető egoista képében láthatjuk, aki túlságosan gőgös és magabiztos ahhoz, hogy komolyan vegye tettei lehetséges következményeit.

A történet egyébként ismert volt Franciaországban a felvilágosodás korában is, így Diderot és Voltaire is állást foglalt benne. A két jeles gondolkodó egyaránt Le Gris pártját fogta és úgy tekintettek rá, mint egy barbár világ (középkor) eltévelyedett igazságszolgáltatásának áldozatára. A forgatókönyv alapjául szolgáló mű szerzője, Jager azonban már úgy fogalmazott a The Medieval Potcastban, hogy nem is írt volna könyvet, ha nem hisz Marguerite igazságában.

A duellum kezdete, a harcosok üdvözlése. (Forrás: bbci.co.uk)

A nők helyzete a középkorban

El is érkeztünk ahhoz a kérdéshez, amely 2021-ben igazán aktuálissá teszi a film kérdésfelvetését, azaz hogyan éltek a nők a középkorban? Mennyire tekinthetők kiszolgáltatottaknak egy kétségkívül patriarchális, durva, a fizikalitást előtérbe helyező társadalomban, ahol politikai tisztségeket nem tölthettek be, ősanyjuk, Éva pedig az emberiség megrontásában vállalt kulcsszerepet? A kérdéssel a 20–21. századi szakirodalom is aktívan foglalkozott/foglalkozik, elég csupán a már említett Georges Duby munkásságára utalnom, aki két művében (A lovag, a nő és a pap: A házasság a középkori Franciaországban, A nő a középkorban) is aktívan töprengett a nők középkori szerepével és lehetőségeivel kapcsolatban. A téma aktualitását jól mutatja továbbá, hogy 2020-ban például éppen ezen a portálon jelent meg egy, az Árpád-kori magyar nők jogi helyzetével foglalkozó írás. Bachusz Dóra cikke jelentősen árnyalja a közvélekedésben a középkori nők jogaival kapcsolatosan kialakult sztereotípiákat. A cikkből világosan kiderül, hogy a magyar viszonyok között már Szent István (997–1038) korától kezdve megjelentek a nők életét szabályozó, adott esetben az őket védő törvényi passzusok. Jóllehet a szerző is elismeri, hogy a nők legfeljebb a birtokjog és a jószágigazgatás, végrendelkezés esetében élveztek a férfiakéhoz hasonló szabadságot. Mindazonáltal a nőrablás, a nemi erőszak súlyosan büntetendő kategóriának minősültek, a nők által elkövethető legsúlyosabb bűnök közé pedig a prostitúció, a hűtlenség, illetve a csecsemőgyilkosság tartozott.

Pierre d’Alençon gróf (Ben Affleck) vazallusai körében. (Forrás: forbes.com)

A film igaz történetre épít? Igen.

A kérdés feltételét önmagában a film kezdetén feltüntetett „igaz történet alapján” szókapcsolat is kellőképp indokolja, ezen felül a harmadik felvonásban el is kötelezi magát Marguerite narratívájának igazsága mellett. A Marguerite melletti állásfoglalás pedig tulajdonképpen be is tetőzi a történet recepciójának hármasságát, hiszen míg 1386-ban Jacques de Carrueges aratta le a dicsőséget, addig a már említett Voltaire és Diderot, azaz a felvilágosodás légkörében Jacques le Gris alakját igyekeztek méltányolni a párbaj erőszakos és igazságtalan voltát bizonygatva. 2021-ben a filmkészítők tehát – a korszellem előtt meghajolva – arra törekedtek, hogy ne csupán elmeséljék az áldozat narratíváját, hanem az igaz történetként tálalják azt.

Marguerite de Carrouges szerepében Jodie Comer. (Forrás: variety.com)

Jóllehet a film első kétharmada során a becsület és az igazság kérlelhetetlen bajnokaiként feltűnő, a lovagkor hanyatlását a saját bőrükön érző harcosok igazságkeresését és rivalizálását szemlélhetjük. A film végére azonban nyilvánvalóvá válik, hogy a történet központi alakjai nem ők, hanem Marguerite, illetve sorstársai, akik eszköztelenül, mások jóindulatára vagy szerencséjére utalva csupán az isteni igazságszolgáltatásban vagy a csodában bízhattak. Ridley Scott filmje ennyiben mindenképp formabontónak tekinthető, s szót emel azokért a történelem forrásaiban olyannyira kevésszer megjelenő nőkért, akik politikai jogok híján mások ítéletének voltak kiszolgáltatva.

Összességében a filmről és annak készítőiről elmondható, hogy kellő alapossággal és szakértői segítséggel nyúltak egy korántsem közismert (mikro)történelmi eseményhez, amelynek látvány– és hangulatvilága többnyire megfelel jelen történelmi ismereteinknek. Amint arra populáris médiumok is rámutattak (itt és itt), a feldolgozott téma és a megközelítés módja ugyanakkor meglehetősen 21. századi, s egy olyan kérdést tematizál (hovatovább problematizál) – tudniillik a nőgyűlöletet –, ami a középkorban aligha volt elképzelhető. Végeredményben látványos, szórakoztató és kellően érzelmes történelmi drámát kapunk, amely kifejezetten megérdemli, hogy úgy tekintsük meg, ahogy forgatták: szélesvásznú képkockákon.

Kovács István

A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézet együttműködésének keretében született.

Felhasznált irodalom és internetes hivatkozások:

Duby, Georges: A lovag, a nő és a pap: A házasság a középkori Franciaországban. Budapest, 1987.
Duby, Georges: A nő a középkorban. Budapest, 2000.
Jager, Eric: Az utolsó párbaj. Budapest, 2021.
Smith Sonian Mag (utolsó letöltés: 2021. 10. 19.)
Női jogképesség… (utolsó letöltés: 2021. 10. 20.)
Medievalists  (utolsó letöltés: 2021. 10. 20.)
Az utolsó párbaj kritika (24.hu, utolsó letöltés: 2021. 10. 20.)
Az utolsó párbaj kritika (telex.hu, utolsó letöltés: 2021. 10. 20.)
History News Network  (utolsó letöltés: 2021. 10. 22.)

Ezt olvastad?

A Debreceni Egyetem Történelmi és Néprajzi Doktori Iskolája rendezésében tartották meg 2021. október 15–16-án az I. Conferentia Debreceniensis Doctorandorum Iuvenum