Fegyveres konfliktus a Csendes-óceánon: a salétromháború (1879–1884)

A csendes-óceáni háború, ismertebb néven a salétromháború a 19. század jelentős katonai konfliktusa volt a dél-amerikai kontinensen. A háború folyamán a Peru és Bolívia alkotta szövetség küzdött Chile ellen. A fegyveres konfliktus fő oka az Atacama-sivatagban található salétromlelőhelyek (nátrium-nitrát) ellenőrzése feletti vita volt, amit a határkérdés bizonytalansága is tetézett, amely probléma a dél-amerikai szubkontinensen több alkalommal is feszültségekhez vezetett. A küzdelem tengeren és szárazföldön egyaránt zajlott, Chile pedig mindkét szintéren totális győzelmet aratott. Ennek köszönhetően jelentősen gyarapodott az ország területe, és értékes nyersanyaglelőhelyekhez is jutott. Területi kiterjedéséhez képest sem Peru, sem Bolívia területvesztesége nem volt túl jelentős, az utóbbi állam azonban elveszítette kijáratát a Csendes-óceánhoz. A kérdés a mai napig hatással van Chile és Bolívia viszonyára, és a bolíviai identitásban a revízió gondolata is megjelenik.

A konfliktus okai

A küzdelem elsősorban a salétrombányák nyereségének megszerzéséért zajlott. A területi vita középpontjában az Atacama-sivatag állt, amely az emberek számára kietlen vidék, természeti erőforrásokban, főként nitrátban viszont rendkívül gazdag. A nyersanyag a 19. század közepétől kezdődően egyre inkább felértékelődött. A nitrátnak többfajta, természetes előfordulási formája ismert, az egyik a guanó. Az Atacama-sivatag rendkívül gazdag guanólelőhely, mivel a Csendes-óceán halaival táplálkozó tengeri madarak – főként a pelikánok és a sirályok – a sivatagban található sziklákon hagyják ürüléküket. Az 1840-es években Alexandre Cochet, egy Peruban élő francia tudós kísérleteket végzett a guanóval és rájött arra, hogy nitrátot lehet kivonni belőle, amelyet a korszakban főként trágyázásra használtak, valamint a lőpor egyik fontos alapanyaga is volt.

A nitrát másik előfordulási formája az Atacama zord időjárása következtében alakult ki. A nátrium-nitrát nagy mennyiségben fordult elő a környéken, főként a száraz tómedrekben, illetve a sivatag homokja alatt. Nagyjából egy évtizeddel a guanó bányászatának megindulása után a nátrium-nitrát lelőhelyeket is elkezdték feltárni. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a guanó lelőhelyek a fokozódó kitermelés következtében hamar kiürültek, illetve a nyersanyag minősége is rosszabb volt. A kitermelt ásványok elszállítására vasútvonalakat kezdtek építeni a lelőhelyek és a kikötők között.

Az Atacama-sivatag
(Forrás: pixabay.com)

A határkérdés rendezetlensége is táptalajul szolgált a konfliktus kialakulásához. Bolívia és Chile több alkalommal is megpróbálta véglegesíteni határait, azonban a gazdaságilag jövedelmező bányák és az új munkahelyek következtében növekvő számú vendégmunkások helyzete folyamatos vitát generált a felek között. A háború kiváltó okaként megemlíthetjük még Chile belső problémáit is, amelyeket az ország gazdasági nehézségei okoztak. A kormány egy sikeres háborúval próbálta elnyerni a társadalom támogatását, és egyúttal az 1879 őszén tartott kongresszusi választást is megnyerni.

A háború előzményei

A salétrom lelőhelyek felfedezését követően az Atacama-sivatag egyre nagyobb jelentőségre tett szert. 1856-tól kezdve egyre több bányát nyitottak meg a sivatag térségében, és jelentős létszámú chilei munkaerő vándorolt a bolíviai területekre a munkalehetőség miatt. Egy francia utazó szerint egy 20 fős bányász csoportban 17 munkás chilei származású volt. Emiatt a határok kérdésében vita támadt a térségben érdekelt államok között. Főként Chile tartott igényt nagyobb befolyási övezetre, Bolíviával 1857-ben majdnem háborúba is keveredett. Ebben az évben Mejillones – amely akkoriban Bolíviához tartozott – közelében gazdag salétromlelőhelyet fedeztek fel. Chile ekkor megszállta a kikötővárost, aminek eredményeképp megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok Bolíviával, és küszöbön állt a katonai konfliktus. A háború ekkor még elmaradt, és egy új konfliktus kirobbanása Spanyolországgal átmenetileg feloldotta az ellentéteket.

1863-ban a spanyolok megtámadták a Peruhoz tartozó Chincha-szigetet, amely Peru egyik legjelentősebb guanó lelőhelye volt. A spanyol agresszió ellen összefogtak a térség államai, és együttes erővel visszaverték a külső fenyegetést. 1866-ban Bolívia és Chile szerződésben rendezte a vitás határkérdést, hogy a közös ellenség, Spanyolország legyőzésére tudjanak koncentrálni. A szerződésben a 24. szélességi fokban állapították meg a határt, és egy közös gazdasági zónát is létrehoztak a 23. és 25. szélességi fokok között. A szerződést 1872-ben módosították a felek. Erre elsősorban azért került sor, mivel nem állapították meg pontosan, milyen nyersanyagokra vonatkozott a korábbi szerződésben a közös gazdasági zóna hatálya. Az 1872-es Lindsay–Corral Egyezmény rendezte a nyersanyagok kérdését. A megállapodás szerint a bórax, a szulfát és egyéb ásványi melléktermékek alkották a közösen kitermelhető javakat. A chilei vámtiszteknek is jogukban állt tevékenykedni a közös gazdasági zónában. Emellett azt is belevették az egyezménybe, hogy az adó mértékét nem módosíthatják egyoldalúan a felek. Ezzel Chile befolyása növekedett a térségben.

A háborút megelőző határok (forrás: a szerző szerk.)

Eközben Bolívia egy titkos szerződést készült kötni régi szövetségesével, a szomszédos Peruval, amelyre 1873 februárjában került sor. A védelmi szövetségben a két ország garantálta egymás függetlenségét és területi integritását. A megállapodás, bár elvileg titkos volt, nem maradt rejtve a chilei kormány elől. A háború folyamán a chilei fél felhasználta propagandacélokra a bolíviai–perui titkos szövetséget mint Chilét fenyegető veszélyt.

1874-ben Bolívia és Chile megkötötte a Sucrei-egyezményt, amelyben újra megerősítették a 24. szélességi körön található határt, a közösen kitermelhető javak azonban csak a nitrátokra vonatkoztak a továbbiakban. Az egyezmény utolsó pontja volt a legfontosabb rendelkezés, amely 25 évig adómentességet biztosított a chilei vállalatoknak a bolíviai területről kinyert salétromra. Bolívia eközben az Antofagastai Salétrom és Vasúti Társasággal is megállapodást kötött, amely 1874. január 1-jétől 15 évig adómentesen termelhette ki a salétromot. A társaság egy angol–chilei közös vállalat volt.

A két ország ellentéte rendeződni látszott, amikor 1877-ben egy pusztító szökőár megrongálta Antofagasta kikötőjét. A helyreállítást a bolíviai kormány új adókból kívánta finanszírozni. 1878 februárjában tízcentes adót róttak ki minden ezer font súlyú salétrom után, amelyet bolíviai területről exportáltak. A rendelkezés sértette az 1874-es Sucrei-egyezményt. A külföldi befektetők mellett a chileiek és az Antofagastai Salétrom és Vasúti Társaság is visszautasította az adófizetést. Chile azzal fenyegetőzött, hogy felmondja a korábbi megállapodásokat, és egészen a 23. szélességi körig kiterjeszti a határait, amennyiben az adó érvényben marad. Erre válaszul a bolíviai elnök, Hilarion Daza felfüggesztette az adó beszedését. 1878 decemberében azonban Daza elnök ismét követelte az adó megfizetését, visszamenőlegesen is. Válaszul a chilei csapatok partraszálltak, és elfoglalták Antofagasta kikötőjét, továbbá mozgósították a teljes chilei flottát. Daza elnök 1879 februárjában visszavonta az Antofagastai Salétrom és Vasúti Társasággal kötött szerződést, és államosította azt. Ezzel kirobbant a nyílt háborús konfliktus.

A háború menete

1879. március 14-én Bolívia hadat üzent Chilének, és segítségül hívta Perut az 1873-ban kötött titkos szövetségre hivatkozva. Chile április 5-én Bolívia és Peru ellen is deklarálta a hadba lépést. Peru azonban nem akart részt venni a háborúban, mivel nem volt eléggé felkészülve rá, és közvetíteni próbált Bolívia és Chile között. Chile maga is több ajánlatot tett Bolíviának a háború kezdetén, amelyben perui területekkel kárpótolták volna Bolíviát a chilei területszerzésért cserébe. A bolíviai kormány visszautasította az ajánlatot, és nem rúgta fel az 1873-as szövetségi szerződést.

A háború először a tengeren zajlott, a hadviselő felek Peru és Chile voltak. 1879. május 16-án egy perui konvoj tartott Arica felé, amely 4.000 perui katonát szállított. A hajókat a két legerősebb perui hadihajó, az Huascar és az Independencia kísérte. Ugyanekkor egy chilei különítmény Iquiquéből Callaó felé tartott. A felek között végül nem bontakozott ki harc, mivel 31 mérfölddel elkerülték egymást. A Miguel Grau vezette perui flotta, miután partra tette a katonákat, azt a parancsot kapta, hogy süllyessze el az Iquiquében állomásozó chilei erőket. Ezután Antofagasta kikötőjében el kellett pusztítania a chilei katonák felszerelését. Ezt követően betörhettek volna a chilei felségvizekre, zavart okozva a kommunikációban, így juttatva előnyösebb helyzetbe Perut a háborúban. Ezzel elkerülhették a nyílt tengeri összecsapást.

Ezzel szemben a chilei hadvezetés nyílt tengeri ütközetre kívánta kényszeríteni a perui flottát, amelynek megsemmisítésével megszerezhették a tengeri fölényt, ezt követően pedig a perui partok mentén bárhol partra szállhattak. A Juan Williams Rebolledo admirális vezette chilei különítmény azt a parancsot kapta, hogy semmisítse meg a Callaóban állomásozó perui hadihajókat. Az admirális legerősebb hajóival útnak is indult, a kikötő őrzésére az Esmeralda és a Covadonga hajókat hagyta hátra. Május 21-én meg is közelítette Callaót, azonban a perui kötelék ekkorra már kifutott, így elúszott a lehetőség az ellenség megsemmisítésére.

A perui flotta május 21-én megközelítette Iquiquét, és készült rajtaütni a chilei hajókon. Balszerencséjükre azonban a Covadonga észrevette a közeledő hajókat, és figyelmeztette az Esmeraldát is. Mivel a perui hadiflotta fölényben volt, a chilei kapitányok, Arturo Prat és Carlos Condell úgy határozott, hogy a part mentén fognak hajózni, így csökkentve az ellenség mobilitását. A perui Huascar megközelítette az Esmeraldát, és súlyos ágyútüzet zúdított rá. Prat ekkor még közelebb ment az Huascarhoz, és át kívánt szállni rá. Ez azonban többszöri próbálkozásra sem sikerült, és végül a hajója elsüllyedt. A legénység nagyrésze – közöttük Prat kapitány is – odaveszett.

Eközben az Independencia megközelítette a Covadongát, amely épp déli irányban készült elhagyni a kikötőt. A Punta Gruesánál található homokpadokhoz csalta az Independenciát, amely zátonyra futott, és elsüllyedt. Ezt látva a perui admirális, Grau úgy döntött, hogy felhagy korábbi tervével és visszatér Aricába. A csata után Prat és Condell nemzeti hősökké váltak Chilében. A csatában mindkét fél egy-egy hajót veszített, de a perui Independencia elvesztése súlyosabb következményekkel járt.

A csatát követően az Huascar kisebb rajtaütéseket intézett a chilei hajók ellen. Július 9-én Grau meglepetésszerű támadást kívánt intézni az Iquiquében állomásozó chilei Abtao korvett ellen, a hajó azonban nem volt a kikötőben. A járőröző Magellanes észrevette a perui hajót, amelynek menekülnie kellett. A chileiek eközben megerősítették Antofagasta védelmét, és további kikötőket is megszereztek. Grau egy alkalommal megállította a brit felségjelzésű Colombia gőzöst. A fedélzetén lévő újságokból értesült a chilei erők mozgásáról, és ennek felhasználásával sikerült elfognia a Rimac nevű szállítóhajót a fedélzetén lévő összes katonával együtt. A kudarc következtében eltávolították Rebolledo admirálist a chilei haditengerészet éléről, és Galvano Riverost nevezték ki utódjául.

Augusztus 28-án Grau elkezdte bombázni Antofgasta kikötőjét. A kikötőben állomásozó Abtao és Magellanes viszonozták a tüzet. A javítás alatt álló Abtaót több találat is érte, de sikerült kisebb sérüléseket okoznia az Huascarnak. Tartva attól, hogy a Blanco Encalada visszatér a kikötőbe, Grau észak felé visszavonult. Gyanúja beigazolódott, és a következő pár nap során a Blanco Encalada hajtóvadászatot indított az Huascar után. Az incidens után nyilvánvalóvá vált a chilei hadvezetés előtt, hogy létfontosságú megsemmisíteniük az Huascart és az Uniont. Ezért a teljes flottát visszaküldték Valparaiso kikötőjébe, hogy megjavítsák a hajókat.

Tengeri ütközet Angamos közelében
(Forrás: hu.m.wikipedia.org)

1879 szeptemberében útnak indult a Riveros admirális vezette chilei különítmény, hogy megsemmisítse a perui tengeri erőket. Az eredeti elképzelés szerint Aricában kellett volna lecsapnia a Grau vezette kötelékre, aki időközben kihajózott onnan, ezért a két flotta ismét elkerülte egymást. Riveros, miután üresen találta Arica kikötőjét, dél felé indult, hogy átfésülje a tengert a perui hajók után. Grau eközben Antofagastától délre portyázott, de október 6-án észak felé fordult, a chilei hajók irányába. Végül 8-án találkoztak Angamos közelében. Grau először megpróbálta elkerülni ez ellenséges különítményt, de ez nem sikerült neki, ezért harcba bocsátkozott velük. A chilei Cochrane ágyútűz alá vette az Huascart, és többször sikerült eltalálnia. Az egyik lövedék megölte Grau admirálist is. A Blanco Encalada is csatlakozott az ütközethez, és tengerészei átszálltak az Huascar fedélzetére, amit a perui legénység el akart süllyeszteni, ám a chileiek megakadályozták ezt.  Bár az Unionnak sikerült elmenekülnie, az Huascar megszerzésével hatalmas lépést tettek a háború megnyerése felé. Az óceánt sikerült ellenőrzésük alá vonni, ami védekezésre kényszerítette a bolíviai–perui szövetséget, és megnehezítette a partvonal védelmét. A chileiek ezzel szemben szinte szabadon mozoghattak a vízen, és ellensúlyozni tudták hátrányukat a szárazföldi erőviszonyok tekintetében.

A chileiek megindították partraszálló hadműveleteiket. 1879 novemberében 10 ezer katonával támadást intéztek Tarapacá tartomány ellen. November 19-én győzelmet arattak a doloresi csatában, aminek következménye Iquique városának bevétele volt. November 27-én a tarapacái csatában ismét győzelmet arattak, így a szövetségeseknek vissza kellett vonulniuk Arica tartományba. Arica kikötője volt a kulcs Peru déli részének ellenőrzéséhez, ezért a védelmét megerősítették. A chileiek 1880 februárjában partra szálltak a várostól északnyugatra található Ilo és Pacocha mellett, így elvágták a város északi utánpótlását. Március 22-én elfoglalták Toratát, és teljesen bekerítették Aricát. Négy nappal később a tacnai csatában is győzelmet arattak. Végül június 7-én maga Arica is elesett. A chilei győzelemmel Bolívia számára gyakorlatilag véget ért a háború, Peru egyedül maradt.

Csata Arica városa mellett
(Forrás: en.m.wikipedia.org)

Ennek hatására 1880 októberének végén a USS Lackwanna fedélzetén megrendezték a békekonferenciát. Chile azt követelte a bolíviai-perui szövetségtől, hogy kapjon 20 millió dollár értékű hadisarcot, az elkobzott chilei tulajdonokat pedig szolgáltassák vissza. Továbbá Tarapaca és Atacama tartományokat adják át, bontsák fel az 1873-as védelmi szövetséget, a Rimac gőzhajót pedig szolgáltassák vissza, és ne építsenek erődöt Arica köré. Peru és Bolívia ezzel szemben azt kívánta, hogy a chilei csapatok vonuljanak ki a háború alatt elfoglalt területekről. A felek nem tudtak megállapodni, így a békekötési kísérlet sikertelenül zárult.

A háború folytatódott, a chilei hadvezetés fő célja pedig Peru fővárosának, Limának az elfoglalása lett. 1880 decemberében partra is szálltak Lima közelében. Két véres ütközetet követően sikerült bevenni a fővárost.  1881. január 13-én a chorillosi csatában és a január 15-én lezajlott mirafloresi csatában a chileiek döntő győzelmet arattak a perui hadsereg felett, és Lima bevételével megadásra kényszerítették Perut. A maradék perui egységek azonban az Andok hegyeibe menekültek, és gerillaháborút indítottak a chilei csapatok ellen. Csak 1883 júliusában sikerült a gerillákat megadásra kényszeríteni, és folytatni a béketárgyalásokat.

A chilei hadsereg bevonulása Limába
(Forrás: commons.wikimedia.org)

Békekötések

Az említett tárgyalások eredményeképp 1883. október 20-án Anconban került sor a szerződés aláírására. Három nappal később a megszálló csapatok elhagyták Limát. Az anconi békeszerződéssel tulajdonképpen lezárult a háború, és helyreállt a béke a dél-amerikai kontinens nyugati partvidékén. Az egyezmény  értelmében Perunak át kellett engednie Chilének Tarapacá tartományt, valamint 10 évre megkapta Tacna és Arica tartományt is. A 10 év letelte után népszavazással kellett volna eldönteni a két tartomány hovatartozását, a terület sorsa azonban egészen 1929-ig rendezetlen maradt. Ekkor Peru visszakapta Tacna tartományt.

Bolívia szintén békéért folyamodott. Küldöttsége megpróbálta elérni, hogy megmaradjon az ország szárazföldi kijárata a Csendes-óceánhoz. Az egyik elképzelés szerint egy korridort vezettek volna Chile területén keresztül, a másik elképzelés pedig az anconi béke módosítása lett volna, miszerint Bolívia kapná meg Tacna és Arica tartományt. Ezen elképzeléseket azonban a chilei fél elvetette. 1884. április 4-én írták alá a valparaisoi egyezményt, amely véget vetett az ellenségeskedésnek és normalizálta a kereskedelmi kapcsolatokat a két állam között. Bolívia teljes tengerparti területét át kellett adnia Chilének. Arica kikötőjét használhatta, de a kikötői vámok a 25%-a Chilét illette, 40%-a egy korábbi chilei kölcsönt törlesztett, és csak a fennmaradó 35% illette Bolíviát.

A háborút követő határok (forrás: a szerző szerk.)

A valparaisoi megállapodás csak fegyverszünet volt, a végleges békeszerződést 1904. október 20-án kötötték meg. Ezt kiegészítette egy kereskedelmi egyezmény is, amelyben megerősítették az Atacama-sivatag feletti, valamint Mejillones, Cobija, Tocopilla és Antofagasta kikötői feletti chilei ellenőrzést. Ezen kívül helyreállították a még 1879-ben megszakadt diplomáciai kapcsolatokat. Chile kompenzálta a bolíviai veszteségeket, vámmentességet engedélyezett Bolíviának Arica és Antofagasta kikötőjében, valamint ígéretet tett egy vasútvonal építésére Arica és Bolívia fővárosa, La Paz között. A vasút 1911-ben készült el, és később bolíviai tulajdonba került. Bolívia az elvesztett tengerpart visszaszerzéséről a későbbiekben sem tett le, ezért a két ország kapcsolata a mai napig feszült maradt. Olyannyira, hogy Bolívia még haditengerészetet is fenntart, amely a Titicaca tavon állomásozik, valamint március 23-át a Tenger napjaként ünneplik. Bolívia kormánya számos alkalommal próbálta elérni a békeszerződés módosítását, a Hágai Nemzetközi Bíróság legutóbb 2018-ban döntött az ügyben, visszautasítva a bolíviai kérést.

Egy 1952-es bélyeg Eduardo Abaroáról, a háború bolíviai hőséről
(Forrás: commons.wikimedia.org)

A háború eredményeként Chile vált a legerősebb hatalommá a Csendes-óceán déli részén. A salétrombányák jövedelmére alapozva tovább fejleszthette haderejét. Emil Körner német tengerésztiszt segítségével a chilei hadsereget porosz mintára szervezték át, és a legmodernebb német felszereléssel látták el. A haditengerészetet is fejlesztették, amelynek a hírnevét ez a háború alapozta meg, és amely a legerősebbé vált a Csendes-óceán déli térségében. Bolívia és Peru számára nem az elcsatolt területek mérete miatt jelentett nagy veszteséget a háború, hanem a gazdag nyersanyag-lelőhelyek elvesztése következtében, amely gazdaságuk modernizálásának is gátat szabott.

Szántó Ákos

Felhasznált irodalom

Anderle Ádám: Latin-Amerika története. JATE Press, Szeged, 2010.

Árkus István: Egy kontinens egyenruhában. (Hadseregek Latin-Amerikában). Zrínyi Kiadó, Budapest, 1977.

Deák Máté: Chile és Bolívia államközi konfliktusainak áttekintése a XIX-XXI. században. IN: Pap Norbert – Domingo Lilón – Szántó Ákos (Szerk.): A tér hatalma – a hatalom terei: Tanulmánykötet a 70 éves Szilágyi István professzor tiszteletére. Pécsi Tudományegyetem Természettudományi Kar Földtudományok Doktori Iskola, Pécs, 2019.

Little, I.C.: The naval campaign in the war of the pacific 1879-1884. IN: Scientia Militaria, South African Journal of Military Studies, Vol. 24, Nr. 1, 1994.

Fischer Ferenc: „Dél-Amerika poroszai”: Németország és Chile katonai-tengerészeti kapcsolatai, 1885-1931. Hispánia Kiadó, Szeged, 1999.

McCray, Daniel A.: Eternal ramifications of the war of the pacific. University of Florida, 2005.

Meza, Oliver García: Los chinos en la guerra del pacífico. IN: Revismar, 2012/5.

Szente-Varga Mónika: Társadalmi és politikai tendenciák Bolíviában a 21. században IN: Nemzet és Biztonság 2016/2.

 

A cikk az Újkor.hu és a Magyar Hadtudományi Társaság Dél-Dunántúli Tagozata közötti együttműködés keretében született.

Ezt olvastad?

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.
Támogasson minket