Fejezetek az 1439–1457 közötti magyar történelemből – 2. rész: Két király a trónon

Habsburg Albert halála és Hunyadi Mátyás trónra kerülése közötti időszak sajátossága, hogy számos ún. több- és sokpecsétes oklevél, levél került kibocsájtásra, melyek szövegei a politikatörténet régen ismert forrásai ugyan, pecsétjeit nem mindegyiknek ismerjük. Ezeket évek óta gyűjtjük, jelenleg hatvannyolc darabból áll fotógyűjteményünk. Jó részük eddig csak átiratban, vagy mikrofilmről ismert a történettudomány előtt. Cikksorozatunkban ezek közül választottunk tíz érdekesebb oklevelet, levelet, melyeket részletesen bemutatunk.  Ismertetjük továbbá húsz világi előkelő és tíz egyházi vezető pecsétképét, megadjuk az adott személy alapvető prozopográfiai adatait s a pecsétkép rövid leírását. A pecsétképek segítségével egyfajta „arcot” is adhatunk ezeknek a személyeknek. Ezzel „viaszba zárt” élettörténeteket nyithatunk fel, s tárhatunk az érdeklődő olvasóközönség elé.

Az előző részben egy I. (Habsburg) Albert király halálát követő levelet ismertettünk, melyből részben rekonstruálható volt az elhunyt király bizalmasaiból álló társaság. Mivel Albert élő fiú utód nélkül hunyt el, így a magyar trón – s mellette a cseh és osztrák is – üresen maradt. Albert végakarata az volt, hogy országainak előkelői egy régenstanácsot állítsanak fel, míg felesége, Erzsébet életet nem ad gyermekének, ugyanis a királyné ekkor épp várandós volt. A halott király végakaratának azonban kevés létjogosultsága volt: országainak vezetői nem kívántak egymással közösködni. A magyar országnagyok elsődleges érdeke a gyors trónutódlás volt, hiszen egy évvel korábban II. Murád oszmán szultán sikeres hadjáratot vezetett a Magyar Királyság déli szomszédja, Szerbia ellen. Mivel a magyar-szerb ellentámadás 1439 őszén elmaradt, ezért várható volt, hogy a szultán kihasználja majd a király halálát egy újabb hadjáratra (ennek lett bizonyítéka Nándorfehérvár 1440-es ostroma). Szükségesnek tartották tehát a trón betöltését, lehetőleg olyan királyt választva, aki külső segítséget is biztosíthat az országnak. Jelöltből nem volt hiány. Az 1440 januárjában Budán tartott országgyűlésen jelenlévő Brankovics György szerb despota fia, Lázár is lehetőséges opcióként merült föl. Az országnagyok széles köre ugyanakkor alternatívat látott III. Ulászló lengyel király személyében is. A Jagelló uralkodó választását erősítette a mögötte álló ország katonai ereje, és az Anjouk alatt fennálló perszonálunió. Nagy súllyal eshettek latba a diplomáciában jártas és az országgyűlésen megjelenő Zbigniew Oleśnicki krakkói püspök, valamint Jan Taszka Koniecpolski lengyel királyi főkancellár szavai is.

A királyválasztó országgyűlés egésze – de legalábbis az alábbi főpapok és világi előkelők biztosan – királyválasztó követeket menesztettek Ulászló lengyel királyhoz:

Szécsi Dénes esztergomi érsek, de Dominis János zenggi püspök, Gatalóci Mátyás váci püspök, szalánkeméni Mikola Jakab szerémi püspök, Cillei Ulrik Zagoria és Cille grófja, Garai László macsói bán, Kórógyi János Castell grófja, Korbáviai György Modrus és Cetina grófja, Tamási Vajdafi Henrik volt ajtónállómester, Marcali Bánfi György, kusalyi Jakcs Mihály volt székely ispán, bátmonostori Töttös László kincstartó, Marcali Vajdafi János volt ajtónállómester.

Szembe tűnhet Szécsi Dénes, Garai László, Cillei Ulrik neve, akiket nemzeti történetírásunk „Habsburg-párti” politikusnak tartott. Bár később Erzsébetet és V. (Habsburg) Lászlót – Albert később megszülettet fiát – támogatták, nem jelenti azt, hogy Ulászló megválasztását ellenezték, sőt. Ezért talán ekkor nem is érdemes még pártokról beszélni. A királyok köré szerveződő pártok megalakulásához először két királyra volt szükség. Hogy tisztán lássunk ez hogyan jött létre, vegyük sorra tényszerűén az eseményeket.

1440. január 18.: Az országnagyok Budán III. (Jagelló) Ulászló lengyel királyhoz Krakkóba követséget menesztettek.

1440. február 17.: A követek lassan haladtak, ekkor még csap Eperjesen jár a küldöttség.

1440. február 21-re virradó éjjel: Luxemburgi Erzsébet özvegy királyné udvarhölgyével, Kottanner Jánosné Wolfram Ilonával ellopta a Szent Koronát Visegrád várából, melynek várnagya ekkor Garai László volt.

1440. február 22.: Erzsébet királyné fiúgyermeknek adott életet Komáromban, akit a László névre kereszteltek.

1440. március 2.: III. Ulászló lengyel király választott magyar királynak címezte magát. Krakkóban.

1440. március 8.: III. Ulászló lengyel király a lengyel előkelőkkel egyetértésben ünnepélyesen elfogadta a magyar rendek meghívását a magyar trónra.

1440. március 12.: A Budán összegyűlt magyar rendek követeket menesztettek Krakkóba, hogy megsürgessék Ulászló király országba jövetelét.

1440 március vége: Erzsébet királyné lefogatta a lengyel követségből hozzá igyekvő Tallóci Matkót és Marcali Imrét. Ezzel megkezdődött az Erzsébet és Ulászló közötti ellenségeskedés.

1440. április 9. és 19. között. Hosszú előkészületeket követően III. Ulászló elindult kíséretével Krakkóból és átlépte a lengyel-magyar határt.

1440. május 15.: Szécsi Dénes esztergomi érsek a magyar országnagyok szűk körében királlyá koronázta Erzsébet királyné gyermekét Székesfehérvárott, aki így V. (Utószülött) Lászlóként magyar király lett.

1440. május 21.: Hédervári Lőrinc nádor segítségével Ulászló király bevonult Budára.

1440. június 15.: Ulászló király magyar és lengyel híveivel közösen tárgyalásra hívta László király támogatóit, akiknek sértetlenséget ígértek.

Így alakulhatott ki, hogy egy időben két királya volt az országnak. V. Lászlóra egy törvényesen megkoronázott (esztergomi érsek, Székesfehérvár, Szent Korona) uralkodóként tekinthetünk. Bár csak pár hónapos csecsemő volt, és széles körű szimpatizáns csoporttal sem rendelkezett, viszont Albert király törvényes örököse, és nem utolsó sorban rokona volt a III. Frigyes néven frissen megválasztott német királynak. A másik oldalon egy ereje teljében lévő – ekkor 16 éves –, Lengyelországban hat éve uralkodó, a magyar országnagyok által megválasztott, nagyszámú magyar és lengyel előkelő által támogatott Ulászló állt. Az ő kezében volt a királyság legfőbb vára és városa, Budán több ezer fős sereggel állomásozott. Utóbbi helyzetét nehezítette, hogy a koronázáshoz nem rendelkezett a Szent Koronával – melyet természetesen Erzsébet nem ajánlott fel számára.

Ezért szüksége volt nem csak a magyar országnagyok, de a rendek széles körű támogatására is. 1440 június végére ezt meg is szerezte, s ennek bizonyságául kiadásra került mai oklevelünk, melyben az ország rendjei: 8 főpap, 55 főúr és 28 megye követe eskü alatt megerősítette Ulászló magyar királlyá választását és érvénytelenítik V. László megkoronázását. Az eskü szövegét magába foglaló oklevelet a jelenlévők pecsétjükkel megerősítették.

Privilegiális formájú, pergamen anyagú, beírt szalagos függőpecsétes oklevél 1440. június 29-ről. – Előoldal (1440F)
Eredeti: Archiwum Główne Akt Dawnych Zbior Dok. Perg. Nr. 5575. (MNL OL DF 289 006.) Kiadása: Dogiel I. 54–56.
Az oklevél alján ma 94 db pecsét függ alá két sorban, pergamenszalagokról. A főpapokon és bárókon, előkelőkön kívül az oklevelet a megyei küldöttek is megerősítették. Utóbbiak pecsétjeit kettős közös pecsétfészekbe nyomták. Az oklevélen 5 db vörös viaszú főpapi, és 1 db vörös viaszú főúri pecsét maradt fenn. A továbbiakat három kivételtől eltekintve (természetes színű) zöld pecsétviaszba nyomták.

 

Az oklevelet egyebek mellett Szécsi Dénes esztergomi érsek, Perényi János tárnokmester, Garai László macsói bán, és Kórógyi János is megerősítette. Ezt követően a király és támogatói átvonultak Székesfehérvárra, ahol a Szent Korona hiányában Szent István ereklyetartójáról levett koronával Szécsi érsek megkoronázta 1440. július 17-én. Ettől kezdve két koronás királya volt az országnak és a nyár végén kezdetét vette a politikai majd fegyveres harc a trónért.

Ezt követően már ténylegesen két főúri pártról beszélhetünk, melynek összetétele folyamatosan változott, és nem tekinthető esküvel fogadott hitvallásnak. De minden előkelőnek állást kellett foglalnia. Ki-ki a saját érdekeinek megfeleltethető taktikai elgondolásból tette le voksát V. László vagy I. Ulászló mellett. Természetesen azt sem vethetjük el, hogy voltak olyanok, akik meggyőződésből, lojalitásból álltak ki valamelyik király mellett, azonban mindenképpen érdemes megvizsgálni az egyéni motivációkat. Az alábbiakban röviden ismertetjük mindkét oldal egy-egy képviselőjének pecsétjét.

Bátori István országbíró pecsétje 1439-ből. Kör alakú pecsétmezejében a keretbe nyúló, jobbra dőlő címerpajzs három oldalékkel. A pajzs bal felső sarkán jobbra néző sisak. A sisakdísz a keretbe nyúló, jobbra forduló sasszárnypár, rajta a címerábra ismétlődik. Minusculás körirata: s comitis stephani de bator iudicis curie regie. Eredeti: Haus-, Hof- und Staatsarchiv AUR 1439. VI. 11. (MNL OL DF 258 085.)

Bátori István (1393–†1444) a Gutkeled nemzetség Bátori családjának ecsedi ágának sarja volt. Ő alapozta meg családja hatalmát. Zsigmond király kíséretében tartózkodott, 1417-től 1432-ig annak asztalnokmestereként szolgált. 1435-től 1440-ig országbíró volt. Tisztségéből az év elején leváltották. a belháborúban I. Ulászló mellett állt ki, halálát a várnai csatában lelte.

Tamási Vajdafi Henrik volt ajtónállómester pecsétje 1440-ből. A kör alakú pecsétmező alján hatszor hasított címerpajzs, mely megtöri a köriratot. Bal felső sarkán sisak, a sisakforgóban sasszárny, mely beleér a köriratba. A pecsétmezőt sisaktakaró tölti ki. Minusculás köriratának olvasata bizonytalan. Eredeti: Archiwum Główne Akt Dawnych Zbior Dok. Perg. Nr. 5575. (MNL OL DF 289 006.)

Tamási Vajdafi Henrik (1402–†1444) a Héder nemzetség tamási ágának tagja. Apja, János erdélyi vajda után viselte a „Vajdafi” előnevet. 1423-tól kinevezték testvére, László mellé ajtónállómesternek. A tisztséget 1434-ig viselte. 1437-ben székelyispánként említették. Albert király alatt ismét báró, ezúttal is ajtónállómester. Ez időtájat jelentős kormányzati szerephez jutott, gyakran relátorként tűnt föl. A belháborúban Erzsébet és V. László mellett foglalt állást. A későbbiekben csupán pozsegai és somogyi ispánként tűnt fel 1444-ben.

Végül pedig a már sokat emlegetett főpapok közül is bemutatunk egyet, még ha adatok hiányában szűkszavúan is. Szalánkeméni Mikola Jakab (?–†1459) életéről, tevékenységéről keveset tudunk. 1419-ben nevezték ki a délvidéki szerémségi püspökség élére. Tisztségét 1459-ig, haláláig betöltötte. Az országos politikában 1440-ben aktívan részt vett, az 1440 januári országgyűlésen jelen volt, és Ulászló királlyal együtt adott ki menlevelet ugyanazon év júniusában. Így feltehetően Ulászló támogatója, a pártharcokban azonban kevéssé tetten érhető.

Szalánkeméni Mikola Jakab szerémi püspök pecsétje 1440-ből. A nyolcszög alakú pecsétmezőben címerpajzs látható, benne szembe néző emberalak mellkastól fölfelé ábrázolva feje körül glória. Talán Szent Irénusz ábrázolása. Minusculás körirata keret nélküli, a pajzs fölötti betűk: ia[…]. A körirat további részének olvasata bizonytalan. Eredeti: Archiwum Główne Akt Dawnych Zbior Dok. Perg. Nr. 5574. (MNL OL DF 289 005.)

1440 nyarán az ország belpolitikai helyzete eddig nem megszokott irányba indult el. Az országnak két koronás királya mögött felsorakozó erők egymásnak feszültek és megkezdődött a belháború. Fentebb három személyt ismerhettünk meg, akik átélték a következő évek eseményeit. Cikksorozatunkat hamarosan folytatjuk, addig is további érdekességeket a pecséttan világából a Viaszba zárt történelem c. Facebook-oldalon találhatnak az érdeklődők.

 

Irodalom:

Tóth Norbert, 2006. = Ki kicsoda az ecsedi Bátori családban. A Bátori család ecsedi ágának tagjai 1377–1541. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 44. (2009) 1. szám 5–45.

Dogiel = Codex diplomaticus regni Poloniae et magni ducatus Litvaniae in quo pacta, foedera, tractatus pacis… aliaque omnis generis publico nomine actorum et gestorum monumenta nunc primum ex archivis publicis eruta ac in lucem protracta, rebus ordine chronologico dispositis, exhibentur. Tomus I–V. Edd. Matthias Dogiel. Vilnae, 1758–1764.

Engel Pál, 2003A. = Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457. In: Arcanum DVD könyvtár IV. Családtörténet, heraldika, honismeret. Bp., 2003.

Engel Pál, 2003B. = Engel Pál: Középkori magyar genealógia. In: Arcanum DVD könyvtár IV. Családtörténet, heraldika, honismeret. Bp., 2003.

Mályusz Elemér, 1957. = Mályusz Elemér: A magyar rendi állam Hunyadi korában I–II. Századok 91. (1957) 46–123. és 529–602.

Mályusz Elemér, 1978. = Mályusz Elemér: A kancelláriai tevékenység Albert király uralma alatt (1438–1439). In: Opuscula classica mediaevaliaque in honorem J. Horváth ab amicis discipulis composita. Szerk. Bollók János. Bp., 1978. (Klasszika-filológiai Tanulmányok III.)

Mályusz Elemér, 1994. = Mályusz Elemér†: Az első Habsburg a magyar trónon. Aetas 9. (1994) 3. szám 120–151.

Megpecsételt történelem = Megpecsételt történelem: középkori pecsétek Esztergomból. Szerk. Hegedűs András. Esztergom, 2000.

Pálosfalvi Tamás, 2003. = Pálosfalvi Tamás: A Rozgonyiak és a polgárháború (1440–1444). Századok 137. (2003) 4. szám 897–928.

Tringli István, 2003. = Tringli István: Az újkor hajnala: Magyarország története 1440–1541. Bp., 2003.

Novák Ádám

 

Ezt olvastad?

„Alig múlt húszéves II. Lajos, amikor meghalt Mohácsnál. Felesége, a királyné, egyetlen szerelmét gyászolta haláláig. Mária nem tudhatta, és egész
Támogasson minket