Fejezetek az 1439–1457 közötti magyar történelemből – 4. rész: A törékeny béke

Habsburg Albert halála és Hunyadi Mátyás trónra kerülése közötti időszak sajátossága, hogy számos ún. több- és sokpecsétes oklevél, levél került kibocsájtásra, melyek szövegei a politikatörténet régen ismert forrásai ugyan, pecsétjeit nem mindegyiknek ismerjük. Ezeket évek óta gyűjtjük, jelenleg hatvannyolc darabból áll fotógyűjteményünk. Jó részük eddig csak átiratban, vagy mikrofilmről ismert a történettudomány előtt. Cikksorozatunkban ezek közül választottunk tíz érdekesebb oklevelet, levelet, melyeket részletesen bemutatunk. Ismertetjük továbbá húsz világi előkelő és tíz egyházi vezető pecsétképét, megadjuk az adott személy alapvető prozopográfiai adatait s a pecsétkép rövid leírását. A pecsétképek segítségével egyfajta „arcot” is adhatunk ezeknek a személyeknek. Ezzel „viaszba zárt” élettörténeteket nyithatunk fel, s tárhatunk az érdeklődő olvasóközönség elé.

Korábban ismertettük I. (Habsburg) Albert király halálát követő eseményeket, és egy levelet, melyből részben rekonstruálható volt az elhunyt király bizalmasaiból álló társaság. Bemutattuk, hogyan lett az országnak két törvényes uralkodója. Ezt követően láthattuk, kik támogatták I. (Jagelló) Ulászlót az 1441-es dunántúli hadjáraton. A lengyel-magyar király sikeresen szigetelte el Erzsébet királynét és Cillei Ulrikot annak különbékéjével. Ugyanakkor V. László nevében szilárd ellenállást váltott ki Jan Jiškra Felső-Magyarországon. Katonáival 1440 végére, 1441 elejére a Magyar Királyságot a Lengyel Királysággal összekötő hadiutat ellenőrzés alatt tartotta. Ulászló számára tehát fontos volt, hogy minél hamarabb összeköttetést teremtsen országai között, és elűzze Jiškrát. Még 1440-ben sereget küldött elenne, ez azonban nem bocsátkozott ténylegesen harcba vele. Egy évvel később, 1441 július elején azonban a cseh zsoldosok által megszállt Kassa ostromára került sor. A sereg vezetésével a szintén cseh származású Jan Čapek ze Sán zsoldost bízta meg Ulászló. Az uralkodó az ostromban nem vett részt személyesen. Feltételezhetjük, hogy a támadók a direkt ostrom helyett a körülzárás, kiéheztetés taktikáját választották. Az ostromgyűrűt azonban külső felmentő sereg törte át, és a két tűz közé szorult Čapek a falak alóli elvonulásra kényszerült 1441. augusztus 30-án. Jiškra győzelmét követően Abaújban, Zemplénben foglalt további birtokokat, melynek eredményeként több helyi nagybirtokos állt át Erzsébet pártjára.

A belháború tehát váltakozó sikereket hozott, melynek eredményeként a felek közeledtek egymáshoz, és fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményeztek. 1441. szeptember 10-én a Budán összegyűlt országnagyok Ulászló nevében tárgyalásra küldtek több követet Rozgonyi Simon egri püspök vezetésével. A tárgyalások azonban nem eredményeztek tartós sikert. A Felső-Részek elvesztése, és az alsó-magyarországi bányavárosok, köztük Körmöcbánya és pénzverdéjének hiánya egyre jobban érztette hatását Ulászló királyi kincstárában.  A királynéi birtokokat Hasko Schellendorf Zólyom és Körmöcbánya kapitány tartotta Erzsébet és László hűségén, és védte meg az esetleges támadásoktól. Részletesebben nem felderíthető konfliktusba került ilyetén Nógrád és Hont megye nemeseivel, melyet 1441. október 9-én Szécsényben egy fegyverszünet keretében rendeztek.  Eközben Jiškra Szepes megyében is sikereket ért el. Az Ulászló nevében késmárki kapitányként tevékenykedő Perényi Miklós 1441. október 15-én kénytelen volt megadni magát az ostromlóknak. Decemberben feltehetően Schellendorf ellenállásának letörése érdekében érkezett meg az alsó-magyarországi bányavárosok térségébe Ulászló király Vácon, Nógrádon és Korponán keresztül. Különösebb sikerrel nem járhatott, hiszen december 21. után már nyugat felé tartott.  Ulászló Jiškra ellen küldött vezéreinek kudarca bizakodóvá tette Erzsébet királynét. A sikeres, de nehezen összeférhető Schellendorfot leváltotta tisztségéből és 1442. január 28-án Zólyom és a bányavárosok főkapitányává nevezte ki Jiškrát, hogy hatékonyabbá tegye a védelmet.

Az 1442-es évet a pozsonyi várért folytatott küzdelem indította.  Erzsébet ugyanis Pozsony városában tartotta főhadiszállását, a pozsonyi vár azonban Rozgonyi István pozsonyi ispán fennhatósága alatt állt, aki Ulászló országbírójának Rozgonyi Györgynek, és kancellárjának, Rozgonyi Simonnak volt testvére. Erzsébet körülzárta a várat, az ostromgyűrűt pedig Ulászló király személyesen kívánta felszámolni. Törekvése azonban nem járt sikerrel, így Kassa után újabb látványos vereséget szenvedett el.  Rozgonyi Simon egri püspök és Lévai Cseh László május végén a bányavárosok ellen vonult 4000 lengyel és magyar lovas kíséretében. A támadók szörnyű pusztítást végeztek. Templomokat, kolostorokat prédáltak fel, a dúlásuknak eredményeként a város levéltárának nagy része is odaveszett.

A folyamatos csatározások megszüntetése érdekében IV. Jenő pápa Giuliano Cesarini római bíborost küldte békekövetként. A pápai udvar számára fontos volt a béke a Magyar Királyságban. A magyar uralkodó és hadinépe nélkül nem szállhatott szembe érdemeben a keresztény Európa az erősödő oszmán expanzióval. 1440-ben ugyanis már Nándorfehérvárat ostromolták sikertelenül, és bár Hunyadi János 1442 nyarán világraszóló győzelmet aratott a ruméliai csapatok fővezérén Havasalföldön, a fenyegetés nem múlt el. A bíboros hathatós tevékenységének eredményeként 1442 augusztusában kezdődhettek meg az első tárgyalások Erzsébet és Ulászló követei között.

A fegyverszüneti tárgyalások sajátos „melléktermékei” azok a sokpecsétes oklevelek, melyeket a felek egymásnak adtak biztosítékul, hogy a tárgyalások alatt nem esik bántódásuk. Az ilyen menlevelek becses forrásai a történetírásnak, mert sokszor a szemben álló felek közül a legelőkelőbbek pecsétjükkel meg is erősítik azt. Nem történt ez másként 1442. augusztus 16-án sem, amikor is Budán Ulászló király és támogatói menlevelet adtak Erzsébet királynénak és kíséretének.

Az oklevélben felsoroltak és a pecsételők segítségével meghatározható Ulászló király bővebb tanácsa. Az oklevél szövege szerint Ulászló király esküt tesz az ellenfél követeinek épségére, szavát pedig a név szerint felsorolt további 34 személy – lengyel és magyar főpapok, bárók és nemesi követek – az uralkodó pecsétje mellé sajátjukat felfüggesztve megerősítik. A záradék névsorából Losonci László marad ki, akinek azonban pecsétjét megtalálhatjuk az oklevél alján. Érdemes megfigyelnünk, hogy az eskütársak szigorú hierarchiai sorrendben kerültek megnevezésre, és ennek megfelelően kerültek fel pecsétjeik Ulászló király középre függesztett (19.) pecsétjéhez képest. (A zárójelbe írt számok az oklevél alján elhelyezett pecsétek sorszámát jelölik balról jobbra.)

Először a magyar főpapok püspökségeik súlyának sorrendjében lajstromozzák, az ő pecsétjeik kerültek az uralkodótól balra (14–18.). Másodszor a magyar királyhoz kötődő legelőkelőbb világiak névsorát olvashatjuk. Ide sorolható a rác despota, Zagoria és Cille grófja, a nádor, az erdélyi vajda, és a horvát-dalmát-szlavón bán. Helyüket pedig az uralkodó jobb oldalán találjuk (20–24.) A további magyar előkelők előtt a lengyel király kíséretének vezetőit sorolja az oklevél. Pecsétjeiket az uralkodótól balra, a főpapok után leljük föl (13–6.). Őket a magyar világiak második vonala követi, mint az ajtónállómester, a korábban báróságot betöltöttek, ispánok, egykori bárók fiai, és a középpapság képviselői. Viaszba nyomott pecsételőik lenyomatát az uralkodótól jobbra a legelőkelőbb világiak után helyezték el (25–29.). Utánuk a köznemesség képviselői kaptak helyet. Először a magyar nemesi követek (30–35.), majd a szlavón nemesi követek (5–2), a sort pedig az erdélyi követek zárták, akiknek pecsétjei utolsóként kerültek felfüggesztésre jobbról és balról egyaránt (1. és 36.).

Az oklevél közlője, gróf Teleki József nyomán – helyenként családnevekkel kiegészítve Engel Pál gyűjtésére alapozva – Ulászló eskütársainak hierarchiai sorrendje a következőképpen alakult:

Rozgonyi Simon egri püspök (18.), De Dominis János váradi püspök (17.), Gatalóci Mátyás veszprémi püspök (16.), Péter csanádi püspök (15.), József boszniai püspök (14.), Brankovics György rác despota (20.), Cillei Frigyes Zagoria és Cille grófja (21.),  Hédervári Lőrinc nádor (22.), Újlaki Miklós erdélyi vajda és macsói bán (23.), Tallóci Matkó horvát-dalmát-szlavón bán (24.), Piotr Odrowąż Sprowai lwówi vajda (13.), Kierdejewicz Hryćko podóliai vajda (12.), Mikołaj Lasocki krakkói dékán (11.), Jan Taszka Koniecpolski lengyel királyi főkancellár (10.), Wawrzyniec z Zaremba sieradiai várnagy (9.) Piotr z Stora poznani bíró (8.), Mikołaj Przedbór Koniecpolski rozpierski várnagy (7.), Mikołaj Słónka Lachowskiei sandomierzi zászlótartó (6.), Pálóci László ajtónállómester (25.), Bátori István volt országbíró (26.), Marcali János somogyi ispán (27.), Szakcsi Vince hántai prépost (29.), a Magyar Királyság nemesi követei: Tetétleni Kelemen (31.), Kustáni Dániel (30.), Rédei Péter (32.), Varjas Miklós (33.), Pócs Mihály (34.), Bresztolci György (35.), Szlavónia nemesi követei: dobrakucsai Nelepec Benedek (5.), décsei Roh László (4.), Szénaharaszti Péter deák (3.), korbovai Vidfi János (2.), Erdély nemesi követei: almakereki Apafi Miklós (1.), Szarkadi Benedek fia László (36.).

(Zárójelben a pecsét sorszáma, a vastagon szedettek részben, vagy egészben ma is megtekinthetőek)

Jelenleg 27 pecsét függ az oklevélen, melyek a pecséttartó szalagok címzései alapján egyértelműen azonosíthatóak. Emellett további két leszakadt pecsétet az oklevél mellett őriznek, azonosításuk még nem történt meg (feltehetően Kustáni Dániel és Bresztolci György pecsétje lehet) A fentiekből jól látszik, hogy a középkori királyi kancellárián szigorú szabályok vonatkoztak az oklevél kiállításának módjára, ami nyilvánvalóan a jelenlévő és pecsételő személyek tekintélyének megőrzését is szolgálta. Csupán két „hibát” vehetünk észre: Losonci László csak pecsételt (28.), illetve két követ sorrendje megcserélődött a pecsételésnél a felsoroláshoz képest (Tetétleni Kelemen és Kustáni Dániel).

Az oklevél ismét pillanatképet rögzít Ulászló király környezetéről. Külön tanulmány érdemelnének a kíséretében fel-feltűnő lengyel országnagyok is, azonban ehelyütt erre nem áll módunkban kitérni. Csupán három személy, és pecsétje bemutatására vállalkozunk.

Johannes Andreae Militis de Aris (de Dominis) de Arbo (?–†1444) származásáról, és előéletéről keveset tudunk. 1434-ben kapta meg a zenggi püspökséget. 1440-ben egyesek szerint a pápa rá bízta volna a veszprémi egyház vezetését, de Erzsébet királyné ezt megakadályozta. I. Ulászló király váradi püspökké nevezte ki 1441-ben. Ulászló hű támogatója volt, többször feltűnik környezetében. A várnai csatában is mellette küzdött, halálát ott lelte.

Egyeseknek talán feltűnő lehet, hogy a magyar főpapok és az ország legfőbb méltósága (nádor) között további két személy is helyt kapott a hierarchiában. A Zsigmond-kortól kezdve ugyanis rendszeresen feltűnnek az ún. sokpecsétes okleveleken a szerb despoták és az uralkodóval rokonságba kerülő Cilleiek. A szerb uralkodók sajátos függési viszonyba kerültek a magyar uralkodóval már a 14. század során, így fel-fel tűntek az okleveleken. Tekintély dolgában azonban mindig felül álltak a mindenkori nádorhoz képest. A Cillei család elsőként szerzett magyar örökös ispáni címet a 14-15. század fordulóján, és birodalmi grófként vörös viasz használatára is joguk volt. Ezért, még ha nem is viseltek a család képviselői aktuálisan országos tisztséget (pl. macsói, vagy szlavón bán), így is a nádor előtt említették őket. Így történt ez Cillei Herman és Garai Miklós nádor között is 1412-ben, és így történt ez Cillei Frigyes és Hédervári Lőrinc között is a fent ismertetett oklevélben.

Brankovics György (1377–†1456) nagybátyjától, Lazarevics István 1427-ben vette át a szerb kormányzást. 1439-ben a török elfoglalta birtokait, magyar földre menekült. A polgárháborúban V. Lászlót támogatta, ezért birtokait elvesztette. Rokoni kapcsolatban állt a Cilleiekkel és II. Murád szultánnal. Aktív résztvevője volt a magyar politikának az 1440-es és 1450-es években. Úgy tűnik, 1442-ben Ulászlót támogatta.

Bár a fenti oklevélban Cillei Ulrik apja, Frigyes került megnevezésre, az 1440-es, 1450-es években meghatározóbb politikai szerepet Ulrik (1406–†1456) játszotta. A stájer eredetű előkelő család sarjaként rokonságban állt bosnyák, lengyel, osztrák és magyar királyokkal. Habsburg Albert csehországi helytartója, Erzsébet királyné bizalmasa, V. László király gyámja volt. Az előző fejezetben láthattuk: Ulászlóval különbékét kötött, apja ezért lehetett ott a lengyel-magyar király táborában. Ulrik 1445 és 1456 között betöltötte a szlavón báni tisztséget. Meghatározó politikusa volt a Magyar Királyságnak. Nándorfehérváron Hunyadi László meggyilkolta, vele halt ki fiágon családja.

A menlevél eredményeként megkezdődhettek a tárgyalások a felek között. Hosszas egyeztetéseket követően 1442. november 25-én Erzsébet királyné és I. Ulászló Győrött személyesen is találkoztak, majd ugyanott december 13-án békét kötöttek. A megegyezés értelmében Erzsébet fenntartotta a fiának az ország kormányzására vonatkozó jogait, de Ulászló uralmát is elismerte. A királyné idősebb lányát, Annát eljegyezték Ulászlóval, a fiatalabbat pedig a király öccsével, Jagelló Kázmér lengyel és litván herceggel. A nehezen tető alá hozott békét követően azonban pár nappal, 1442. december 19-én Erzsébet királyné váratlanul meghalt, s ezzel a törékeny béke szertefoszlott, a belháború újabb lendületet vett. Cikksorozatunkat hamarosan folytatjuk, addig is további érdekességeket a pecséttan világából a Viaszba zárt történelem c. Facebook-oldalon találhatnak az érdeklődők.

Irodalom:

Engel Pál, 2003A. = Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457. In: Arcanum DVD könyvtár IV. Családtörténet, heraldika, honismeret. Bp., 2003.

Engel Pál, 2003B. = Engel Pál: Középkori magyar genealógia. In: Arcanum DVD könyvtár IV. Családtörténet, heraldika, honismeret. Bp., 2003.

Katja Zvanut, 2001. = Katja Zvanut: Pecati grofov Celjskih = Seals of the counts of Celje Paperback. Ljubljana, 2001.

Mályusz Elemér, 1957. = Mályusz Elemér: A magyar rendi állam Hunyadi korában I–II. Századok 91. (1957) 46–123. és 529–602.

Novák Ádám, 2015. = Polisigillic charters of the Polish-Hungarian peace negotiations in 1411–12. In: Rejuvenating scholarschip collection of Graduate school students is history. Ed. Péter Forisek–Katalin Schrek –Ákos Szendrei. Debrecen, 2015. 34–52.

Novák Ádám, 2016. = Hadi események és résztvevői a Felső Részeken 1440 és 1445 között – Azok a bizonyos „zavaros idők”. In: Középkori elfeledett csaták. Szerk. Pósán László–Veszprémy László. Budapest, Zrínyi kiadó, 2016. 310–330.

Pálosfalvi Tamás, 2000. = Pálosfalvi Tamás: Cilleiek és Tallóciak: közdelem Szlavóniáért (1440–1448). Századok 134. (2000) 45–98.

Pálosfalvi Tamás, 2003. = Pálosfalvi Tamás: A Rozgonyiak és a polgárháború (1440–1444). Századok 137. (2003) 4. szám 897–928.

Pálosfalvi Tamás, 2010. = Pálosfalvi Tamás: A Brankovicsok a középkori Magyar Királyságban. História 31. (2010.) 1–2. szám 6–9.

Teleki József gróf, 1853–1857. = Teleki József gróf: Hunyadiak kora Magyarországon. X-XII. Okmánytár. Pest, 1853–1857.

Tóth-Szabó Pál, 1917. = Tóth-Szabó Pál: A cseh-huszita mozgalmak és uralom története Magyarországon. Bp., 1917.

Tringli István, 2003. = Tringli István: Az újkor hajnala: Magyarország története 1440–1541. Bp., 2003.

Novák Ádám

Ezt olvastad?

Ünnepek, emléknapok és kerek évfordulók 2024-ben

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt

X