Felelősségre vonás a Tanácsköztársaság bukása után

Milyen módon vonták felelősségre a Magyarországi Tanácsköztársaság működésében közreműködő állampolgárokat a proletárdiktatúra bukása után? Hogyan zajlott a fehérterror, és miként a rögtönítélő bíráskodás? Egyáltalán mi a különbség e kettő között? A Clio Intézet Tanácsköztársaság 100 év után című – Budapest Főváros Levéltárával közösen rendezett – rendezvény-sorozatának december 9-ei állomásán az intézet társ-ügyvezetői, Bödők Gergely és Gellért Ádám ezekre a kérdésekre keresték a válaszokat.

Az erőszak gyökerei

Bödők Gergely – visszautalva az előadás-sorozat korábbi állomásaira – azzal kezdte prezentációját, hogy a fehérterror jelensége nem számít egyedülállónak a korabeli Európában. Hasonló erőszakhullám figyelhető meg a lengyel-német határon, a balti államokban és az egykori Habsburg Birodalom etnikailag vegyes területein. Az első világháborúban harcoló katonák fizikai leszerelése komoly problémát jelentett, emellett a tömegesen jelentkező háborús pszichózis kezelésére sem volt felkészülve a korabeli orvostudomány. Az ellenforradalmi erőszak elválaszthatatlan a háborút megjárt katonáktól, különös tekintettel a tisztekre és tiszthelyettesekre. A hazajövő veteránok a fronton azt tapasztalták, hogy a presztízsük megnőtt, a civil életbe visszatérve viszont megvetéssel találkoztak, ami társult a vereség miatti szégyennel, a feleslegesség érzetével, az itthon tapasztalt „felfordulással”, és azzal, hogy a lezajlott forradalmak sikertelennek bizonyultak a kialakult válsághelyzetek kezelésében. Bödők szerint az antiszemitizmusról sem szabad megfeledkezni, ami ugyan létezett már az első világháború előtt is, azonban 1914 és 1918 között felerősödött, új toposzokkal bővült, és a „zsidó bűnként” elkönyvelt Tanácsköztársasággal tetőzött.

Bödők Gergely

Hatalmi centrumok

A proletárdiktatúra bukása után három hatalmi centrum jött létre. Az egyik a román megszállási övezet, Budapesten a rövid ideig fennálló szakszervezeti kormány, illetve Horthy Miklós Nemzeti Hadserege. Az ország nagy részét az 1918 őszétől folyamatosan keletre nyomuló román alakulatok szállták meg. A Dél-Dunántúlra nem hatoltak be, ezért válhatott ez Horthy hatalmi bázisává. Bödők Gergely felhívta a figyelmet, hogy a román megszállás története további kutatásokat igényel. A román hadsereg úgy ideologizálta meg itt tartózkodását, hogy a kommunizmus felszámolása miatt vonult be, de közben országuk kárpótlásukra hivatkozva kirabolták a megszállt területeket, mezőgazdasági eszközöket, terményeket begyűjtve, komplett gyártósorokat leszerelve, vasúti eszközparkot kisajátítva. A jelenlegi kutatások szerint hatszázötvenre tehető a közvetlen halálos áldozatok száma, de ez az adat a levéltári anyagok szisztematikus feltárása nyomán valószínűleg változni fog. 1919 során több ellenforradalmi központ alakult ki, azonban a szegedi bizonyult a legjelentősebbnek. Az első világháború alatt már nimbuszt kialakító Horthy Miklós is ide került. Először hadügyminiszter lett, majd ahogy maga fogalmazott, önálló parancsnokságként kezdett működni.

A fehérterror

Horthy Miklós Nemzeti Hadserege fokozatosan erősödött meg, fegyveres erejének nagy része a Monarchia egykori tisztjei közül került ki. Belőlük alakultak meg a száz-százötven fős tiszti századok, olyan vezetők irányítása alatt, mint Prónay Pál, Héjjas Iván vagy Ostenburg-Moravek Gyula. Ezek az alakulatok augusztus elején útnak indultak Szegedről a Dunántúl felé. A népnyelv lényegében „útközbeni tevékenységüket” nevezi fehérterrornak. Horthy maga is elismerte, hogy katonái nem bántak kesztyűs kézzel az emberekkel 1919-ben, azonban hangsúlyozta emlékirataiban, hogy törvénytelen tettek végrehajtására ő nem adott parancsot. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a „kilengések” elkövetőit nem vonták felelősségre.

Bödők Gergely

Az országon végigvonuló csapatok vésztörvényszékeket alakítottak az útjukba eső településeken, továbbá internálótáborokat hoztak létre Pápán és Siófokon. A vésztörvényszéki ülések szinte minden esetben kivégzéssel végződtek. Bödők Gergely szerint az utóbbi száz évben nem sikerült konszenzusra jutni az áldozatok számát illetően. Ez arra vezethető vissza, hogy nem készült olyan precíz összeállítás, mint a Váry-féle kimutatás a vörösterror áldozatairól. Az 1945 előtti hazai publikációk nem beszéltek a fehérterrorról, míg az emigrációs írások túlbecsülték áldozatainak számát. 1945 után az utóbbiakra hivatkoztak általában. Az áldozatok számának pontos meghatározásához vissza kell nyúlni az eredeti forrásokhoz. Az MSZDP Jogvédő Iroda anyagai alapján 1200–1300 halottat lehet feltételezni. E számot a Pesti Izraelita Hitfelekezet Jogvédő Irodájának dokumentumaival lehet pontosítani, de a végső eredményt csak a helyi levéltárak korabeli anyagainak szisztematikus feltárása adhatja meg.

Jogi felelősségre vonás

Bödők Gergely arra is felhívta a figyelmet, hogy a vésztörvényszékek és a különítményi atrocitások mellett jogi felelősségre vonás is történt. Friedrich István 1919. augusztusi miniszterelnöki rendelete bevezette a gyorsított bűnvádi eljárást, amelynek keretében több tízezer emberrel szemben jártak el. Az eljárások során száz halálos ítélet született, amiből 72–74-et hajtottak végre. Fontos megjegyezni, hogy a legtöbb népbiztos és népbiztos-helyettes időben elmenekült, így közülük csak tízet állítottak bíróság elé. Őket életfogytiglanra ítélték, de 1922-ben, fogolycsere keretében a Szovjetunióba távozhattak. Horthy budapesti bevonulása után is folytatódtak a felelősségre vonások. A lassan meginduló konszolidáció során a különítményeseket betagozták a hadseregbe, vagy szélnek eresztették. Igazolóbizottságok alakultak, katonatiszteket, köztisztviselőket, pedagógusokat, írókat állítottak elé. Több ezren emigráltak a húszas évek első felében. Utána sokan hazatértek, s volt, aki Corvin-díjat is kaphatott 1930-ban.

A gyorsított eljárás

Az est másik előadója, Gellért Ádám a jogi felelősségvonásról beszélt, rámutatva, hogy az úgynevezett „kommunista bűnperek” (a korabeli terminológiát használva) eljárásszáma arányosan túltesz az 1945 után indított népbírósági eljárásokén is. 1920 júliusáig az ország meg nem szállt részén 53 304 személy ellen indult eljárás. Historiográfiai érdekesség, hogy egyetlen ezt a témát tárgyaló monográfiát sem lehet találni, ugyanis sem történettudományi, sem jogtörténeti, sem büntetőjogi feldolgozás nem született még, pusztán egy tudománynépszerűsítő könyv 1969-ben (Rév Erika: Népbiztosok pere), valamint kisebb tanulmányok. Gellért Ádám szerint az 1989-es igazságtételi kísérletek kudarca ezeknek a korai magyar történelmi példáknak a nem kellő vagy hiányos ismeretéből is fakadthatott.

Gellért Ádám

Az eljárások jogi alapjai 

Friedrich már 1919. augusztus elején deklarálta, hogy a kommunistákat rendes bírósági eljárások során fogják felelősségre vonni, azonban ez nem történt meg. A korábbi – 1919 előtti – gyakorlat az volt, hogy ha valakit meggyanúsítottak, akkor esküdtbíróság elé került. Ezt a Friedrich-kormány felfüggesztette, és egy különleges eljárást vezetett be a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről szóló 1912. évi LXIII. törvény alapján. Gellért Ádám felhívta a figyelmet a gyorsított eljárás és rögtönítélő bíróság közötti különbségre, nevezetesen arra, hogy utóbbi csak halálos ítéletet hozott. 1919-ben olyan eljárási szabályokat vezettek be, amelyek sokban megegyeztek ezzel a rögtönítélő bírósági szabályokkal. A különleges bírói tanács az elnökből és négy bíróból állt. Vád esetén kötelező volt a gyanúsítottat letartóztatni, ami ellen nem járt perorvoslat. Nem volt alakszerű nyomozóeljárás, a vádindítvány ellen nem lehetett kifogással élni, az ítélettel szemben pedig fellebbezéssel sem. A kegyelmi kérvénynek nem volt felfüggesztő hatása. Az 1912-es törvényt a világháború alatt csak a legsúlyosabb katonai bűncselekmények esetén alkalmazták.

Vajon jogszerű volt-e alkalmazása 1919-ben, ha a törvény hatálya háború esetére szólt? – tette fel a kérdést Gellért, ami már a korabeli elméleti szakirodalomban is felmerült, pro és kontra érveket egyaránt generálva. A nemzetgyűlés érvényesnek tekintette a rendkívüli szabályokat, és az 1920. évi VI. törvénycikk egy évvel meghosszabbította a „rendkívüli állapotot”. A gyorsított eljárásokat több jogász bírálta elméletben és gyakorlatban is. Utóbbi kritikákat olyan ügyvédek fogalmazták meg, akiknek védenie kellett volna a gyanúsítottakat, azonban ez a gyakorlatban szinte lehetetlennek bizonyult. A rögtönítélő eljárás illuzórikussá tette a védő jelenlétét, aki a vád irataiba betekinteni csak nagy nehézségek árán tudott, mentő tanúk megidézésére viszont korlátozottan volt módja. 1921-ben ugyan hatályon kívül helyezték ezt a rendeletet, azonban azokban az ügyekben, amiket ez előtt elindítottak, továbbra is eszerint az eljárásrend szerint kellett eljárni.

Gellért Ádám

Tanulságok és kutatási lehetőségek

Milyen tanulságokat lehet levonni? Több éves kutatás alapját jelenthetné, ha a Horthy-rendszert a kivételes hatalmi állapot idején hozott jogszabályok hatásain keresztül vizsgálnánk. Gellért szerint az egyes „kommunista bűnperek” ügy- és ügytípusszerinti szisztematikus (jog)történeti vizsgálatát meg kellene kezdeni. Vizsgálni kellene a közigazgatási hatóságok elrendelte internálásokat, az igazoló és fegyelmi eljárásokkal párhuzamos és egymást követő módon. Az ötöstanácsok működését is részletesen vizsgálni kellene helyi szinten. A felmerült kérdéseket tehát a helyi levéltárak iratanyagának részletes átvizsgálásával lehetne tisztázni.

Válasz és viszontválasz?

Az előadásokat a rendezvénysorozattól megszokott módon élénk vita kísérte. Salamon Konrád, Vörös Boldizsár, Kulcsár Péter és Ignácz Károly kérdései nyomán az előadók több helyen pontosították az elmondottakat. Salamon Konrád felhívta a figyelmet a pontos szóhasználat fontosságára. Nem tartotta szerencsésnek a Horthy-rendszer kifejezést, mivel az 1919 és 1945 közötti politikai rendszer nem volt egységes, de ha az lett volna, akkor is inkább Bethlen Istvánhoz köthető a létrehozása, mint Horthy Miklóshoz. Ebből fakadóan inkább a Horthy-korszak terminológia használatát javasolta. Salamon az „úgynevezett ellenforradalom” kifejezést is kifogásolta, rámutatva, hogy az 1919 utáni berendezkedés a forradalmak előtti időszakot kívánta restaurálni, és magát nyíltan ellenforradalminak nevezte, így szerinte felesleges az „úgynevezett” jelző használata. Az előadás témája kapcsán megemlítette, hogy az ország több területén felkeltek a proletárdiktatúra ellen, s a vörösterror az erre adott válaszként, a fehérterror pedig viszontválaszként is értékelhető. Bödők Gergely és Gellért Ádám egyaránt megerősítette, hogy fontosnak tartják a fogalmak pontos meghatározását, ugyanakkor Gellért rámutatott, hogy szinte lehetetlen az ellenforradalmi rendszert vitán felülállóan definiálni, mivel mást jelentett a húszas, mást a harmincas és mást a negyvenes években. Bödők Gergely szerint a válasz-viszontválasz elmélet csak olyan helyeken értelmezhető, ahol ellenálltak a proletárdiktatúrával szemben. Voltak azonban olyan területek is, amelyekre a fehérterror előzmény nélkül csapott le. Gellért Ádám ehhez azt tette hozzá, hogy ugyan elképesztő káosz uralkodott Magyarországon 1919-ben, de az augusztus és november közötti fehérterror mégis céltudatosnak tűnik, ugyanis szervezett módon a Tanácsköztársaság volt helyi hivatalnokai ellen irányult. A tiszti különítmények tevékenysége mögött komoly propagandatevékenység állt, s – főleg az augusztusi tömeggyilkosságok – sok helyen hasonló forgatókönyvvel zajlottak le: helyi gyűlést tartottak, előadatták a sérelmeket, majd az érzelmeket felszítva vagy saját maguk vagy a felheccelt helyiek gyilkolták meg a védtelen és fegyvertelen áldozatokat.

Salamon Konrád

A rendezvény-sorozat utolsó állomásán a Tanácsköztársaság emlékezetéről lesz szó. Az érdeklődők Csunderlik Péter és Pók Attila előadásait hallgathatják meg. A további részletek ide kattintva olvashatók.

Szőts Zoltán Oszkár

A rendezvényen készült fényképeket Majnik Zsolt készítette. Közzétéve a Clio Intézet engedélyével.

Ezt olvastad?

A kortársak és az utókor körében elterjedt történelmi tévhit és az események félreértelmezése, miszerint az 1918-19-es kormányok mögött a szabadkőműves
Támogasson minket