Felkelés és terror a Duna-Tisza közén

Oszd meg másokkal is:

Beszámoló

1919. június második felében a mai Bács-Kiskun megye területén lezajlott események két szempontból is meghatározó jelentőségűek a Tanácsköztársaság történetében. Egyfelől a Duna-Tisza közi ellenforradalom volt a legjelentősebb Tanácsköztársaság elleni fegyveres felkelés a rendszer 133 napja során. Másfelől ez a másfél hét tekinthető a proletárdiktatúra legvéresebb periódusának: a vörösterror áldozatainak mintegy fele a felkelés illetve az azt követő megtorlás során vesztette életét.

A Clio Intézet Tanácsköztársaság 100 év után című – Budapest Főváros Levéltárával közösen rendezett – előadás-sorozatának november 18-i alkalmán Romsics Ignác akadémikus, az Eszterházy Károly Egyetem egyetemi tanára valamint Gellért Ádám, az intézet társ-ügyvezetője mutatták be az 1919 júniusi eseményeket. A két történész a téma feldolgozására eltérő megközelítést alkalmazott. Romsics korábbi kutatásaira támaszkodva – Dokumentumok az 1918/19-es forradalmak Duna-Tisza közi történetéhez (1976), A Duna-Tisza köze hatalmi-politikai viszonyai 1918-19-ben (1982) – az ellenforradalom társadalmi hátterét mutatta be, míg Gellért levéltári kutatásai alapján vizsgálta az erőszak kérdését a dunapataji eseményekben.

Bödők Gergely, az est moderátora, valamint a két előadó, Gellért Ádám és Romsics Ignác

„Nagyobb veszedelem a község proletárdiktatúrája, mint a külső ellenség”

Az Eszterházy Károly Egyetem professzora előadásának elején Budapesttel összevetve mutatta be a Duna-Tisza közének társadalmát. Amíg Budapest egy olyan 900.000 fős nagyváros volt, aminek lakosságának 70 százalékát a munkásság, 12 százalékát pedig az értelmiség alkotta, addig a Duna-Tisza köze népességének héttizede még mindig őstermelő volt, az ipari munkásság aránya pedig elmaradt az országos átlagtól is. Így a Tanácsköztársaság kikiáltását teljesen más társadalom fogadta a Budapesttől délre elterülő alföldi területeken, mint a fővárosban.

Az előadó arra helyezte a hangsúlyt, hogy a lakosság társadalmi helyzete meghatározta a proletárdiktatúrához fűződő viszonyát. Így amíg a nagy ipari munkássággal és kiterjedt szociáldemokrata mozgalommal rendelkező Budapesten a rendszer fennállása alatt végig rendelkezett egy jelentős társadalmi bázissal, addig ilyen háttér a Duna-Tisza közén nem alakult ki. A fővárossal szemben nem volt meghatározó a szociáldemokrata mozgalom az említett alföldi területeken, csupán 25-30 fős szociáldemokrata sejtek tudtak létrejönni. A századfordulóra a különböző agrárszocialista szervezkedések is „lecsengtek”, mivel a lakosság elsősorban gyümölcstermesztésből és annak feldolgozásából próbált megélni. Sztrájkok, földfoglaló mozgalmak nem voltak jellemzőek a Monarchia összeomlását követően sem. Amíg a Népköztársaság időszaka alatt elkezdett kiépülni az Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) szervezete, Kiskunhalas kivételével sehol sem jelentek meg a kommunisták tényezőként.

Romsics Ignác

Ilyen politikai viszonyok mellett a térség lakossága 1919. március 21-ét elsősorban mint szociáldemokrata hatalomátvételt élte meg, és csak később derültek ki a vidéki lakosság számára a hatalomváltás valós viszonyai. Mivel a térség lakosságának 70 százaléka őstermelő – tehát paraszt – volt, így a parasztságnak az új rendszerhez való viszonya határozta meg a Tanácsköztársaság megítélését. Romsics hangsúlyozta, hogy a proletárdiktatúra a parasztság semelyik rétegét sem tudta megszólítani. A módosabb parasztok attól tartottak, hogy a földek szocializációjáról szóló április 3-i rendelet érinteni fogja az ő földbirtokait is. A szegényebb parasztság esetében pedig az okozott kiábrándulást, hogy a földek szocializálását nem követte földosztás. A Tanácsköztársaság antiklerikalizmusa tovább élezte a hatalom és a lakosság viszonyát. Az iskolák államosítása, a papi tanárok elbocsájtása, valamint a rendszer egyházellenes politikájáról szóló rémhírek az érzelmeiben vallásos lakosság rosszallását váltották ki.

A fentebbi okokból miatt a kormányzat egyébként is szűk társadalmi bázisát tovább csökkentették a hadsereg rekvirálásai, amik a parasztság szegényebb rétegeit is érintették. A tanácsszervek májusi jelentéseit idézve a professzor kiemelte, hogy májustól kezdve a Tanácsköztársaság központjában is érzékelték, hogy a lakosság jelentős hányada a tanácshatalom ellen van, sőt olyan vélemények is megjelentek, hogy

„nagyobb veszedelem a község proletárdiktatúrája, mint a külső ellenség”.

Habár 1919. május-júniusra megteremtődtek a társadalmi feltételei a Tanácsköztársaság elleni fegyveres ellenállásnak, az 1919. június 18-én kezdődő felkelésnek két közvetlen kiváltó oka volt. A Tanácsok Országos Gyűlése ekkor döntött arról, hogy 75 kilogrammban fogják maximalizálni a búza évi fejadagját, amely csökkentés egyfelől elégedetlenséget váltott ki az ellátásra szorulók között, másfelől félelmeket keltett a módosabb parasztok körében, hiszen ennek tükrében fokozottabb rekvirálásokra számíthattak. Ezzel párhuzamosan, az északi hadjárat kifulladása miatt elrendelték a 18 és 42 év közötti férfi lakosság általános sorozását, ami aratási időszakban általános ellenkezést váltott ki a lakosságból.

Így június 18-án – Dunapatajból kiindulva – felkeléssorozat vette kezdetét a Ráckevétől Érsekcsanádig tartó, Szekszárd térségében a Dunántúlra is átnyúló alföldi területeken, melynek keretében a direktóriumokat elkergették, a Vörös Őrségek pedig vagy átálltak, vagy a karhatalmistáknak is menekülniük kellett. Habár az államszocializmus alatt próbálták az ellenforradalmi eseményeket vérgőzösnek lefesteni, a felkeléseknek csupán két halálos áldozata volt. Romsics megállapítása szerint a felnőtt férfiak mintegy 30-35 százaléka vett részt tevőlegesen is a felkelésekben, míg a lakosság kétharmada alapvetően a kivárt. Ennek érzékeltetésére az előadó egy családi történetet is megosztott a hallgatókkal. Eszerint mind a felkelés győzelmére, mind annak leverésére készülve a nagyszülei vörös és fehér zászlót is varrtak ezekben a napokban.

A veszélyt érzékelve Budapestről hamar megszervezték a felkelés felszámolását, három oldalról támadva, több napos harc keretében számolták fel a parasztok ellenállását. A megtorlás alapvetően rögtönbíráskodás közreműködésével zajlott le, ezek a szervek véletlenszerűen ítélték el a helyi lakosokat, mivel a felkelésben aktívan közreműködő felkelők döntő hányada ekkorra már Szegedre szökött. A halálos áldozatok kapcsán az előadó megjegyezte, hogy Dunapatajon az áldozatok döntő többsége harcban esett el, és nem a Szamuely vezette megtorlásban. Ennek ellenére is Szamuelyék minden jogszerűséget mellőző rögtönbíráskodása már a proletárdiktatúra vezetését is zavarta, ezért Szamuely csoportját feloszlatták.

Előadásának utolsó részében Romsics néhány szót szólt a budapesti ellenforradalom eseményeiről. Az fővárosi felkelés kudarcának okait abban látta, hogy a felkelőgócokat sikerült a tanácshatalomnak izolálniuk, illetve a vidéki területekkel szemben a fővárosban még ekkor is jelentős társadalmi bázisra támaszkodhatott a proletárdiktatúra. Habár történtek önkényes gyilkosságok, az elfogott ellenforradalmárok közül többeket is halálra ítéltek, utóbbiakon nem hajtották végre az ítéleteket, így összességében vértelenebb megtorlás követte a budapesti eseményeket, mint a tőle délre elfekvő alföldi területeken.

Előadását azzal zárta, hogy a vörösterror eseményei meghatározó jelentőségűvé vált az ott élő lakosság emlékezetében, sem a két világháború között, sem 1945 után nem tudott népszerűségre szert tenni a bolsevik rendszer.

„Nem a tyúkszemre, hanem a nyakára kell taposni!

Gellért Ádám, a Clio Intézet társ-ügyvezetője más oldalról vizsgálta a felkelés történetét. Az Ideológia és gyakorlat: a Tanácsköztársaság legvéresebb hete (1919. június 19–30.) című előadásának fókuszában az a tény állt, miszerint – az intézet kutatásai alapján – a vörösterror megközelítőleg 440 áldozatának közel fele (215 fő) ebben a szűk két hetes időszakban, a felkelés leverésével összefüggésben halt meg. Ennek kapcsán az előadót az erőszakalkalmazás két tényezőjének egymáshoz való viszonya érdekelte: az erőszak szellemi és érzelmi megalapozásából mennyiben fakadhatott a júniusi napok szélsőséges erőszaka, és milyen esetekben került konfliktusba az erőszak ideológiája annak megvalósulásával.

Gellért – egyfajta mikrotörténeti perspektívából – egy konkrét gyilkossági ügyön keresztül vizsgálta az erőszak kérdését. Egy, a felkelés leverésében részt vevő alsóbb katonai parancsnok, Görbe János 1919. június 23-án agyonlövettette Nagy Gyulát, a hartai hajóállomás közelében lévő szőlőben elfogott kispesti munkást. Mindezt annak ellenére követte el, hogy az áldozat korábban igazolta magát, sőt azt is bizonygatta, hogy ő maga „szakszervezeti kommunista”.

Gellért Ádám

Az előadó először azt próbálta rekonstruálni, hogy vajon a kivégzést elkövető parancsnok miért gondolta magát felhatalmazva a jogellenes gyilkosságra. Mindez különösen azért érdekes, mivel Dunapatajnál nem csupán a terroralakulatok tagjai, hanem vörös katonák is tömegével követtek gyilkosságokat, kegyetlenkedtek az áldozatokkal. Az ideológiai háttér vizsgálatához Gellért a Tanácsok Országos Gyűlésének (TOGY) 1919. júniusi üléseiről készült, a Vörös Újságban, tehát nyilvános fórumon megjelent jegyzőkönyveit vette alapul. A diktatúra vezetői – Kun Béla, Alpári Gyula, Rákosi Mátyás, Rákos Ferenc, Lukács György, Biermann István – június 13-14-i felszólalásaik alkalmával megerősítették, hogy Kunfi Zsigmond álláspontjával ellentétben az „ellenforradalommal” szemben a fellépés radikalizálandó. Ezt az álláspontot plasztikusan fogalmazta meg Kun Béla június 14-i felszólalásában:

„…kétségtelen dolog elvtársaim, sok szükségtelen tyúkszemrelépés történt, de elvtársaim, tyúkszemretaposás mindenképpen szükségtelen, mert nem a tyúkszemre, hanem a nyakára kell taposni.”

Az erőszak radikalizációjára való igény Gellért szerint azért jelent meg 1919 júniusában, mert a Tanácsköztársaság vezetői tudták, hogy a – Romsics által ismertetett – júniusi intézkedések széleskörű elégedetlenséget fognak kiváltani, ezért radikális eszközökkel készültek ennek leverésére. Az előadó részletesen elemezte azt az érvrendszert, mellyel az említett politikusok igazolni kívánták az erőszakot. Elsősorban a külső körülmények szorítására, a burzsoázia visszatérésének lehetőségére hivatkoztak, amiatt tartották szükségesnek az erőszakot, hogy a megtorlás félelmet keltsen az „ellenforradalmi elemekben”.

Az ideológia vizsgálatát követően az előadó áttért a terror gyakorlati megvalósítására, a június 23-i dunapataji események vizsgálatára. Korábbi cikkéhez hasonlóan, ismét megerősítette azt az álláspontját, hogy az a több mint 40 ember, akiket mind Váry Albert, mind ennek nyomán a téma szakirodalma a vörösökkel vívott fegyveres harc elesettjeiként mutat be, valójában a megtorlás áldozatai voltak. Négy jegyzőkönyv példáján keresztül bemutatta, hogy ezek az emberek megölésükkor fegyvertelenek voltak, korábban válogatott módon bántalmazták és megkínozták őket. Ennél is fontosabb következtetése az, hogy az egyébként jelentős harci cselekményekben a felkelés leverése során részt nem vevő katonák dunapataji brutalizálódásában döntő szerepe lehetett annak, hogy a katonák úgy gondolták, a szélsőséges erőszak alkalmazására – legalábbis ideológiai szinten – felhatalmazást kaptak.

„…az embereim is egészen megbolondultak, és csak nagy nehezen sikerült az embereket rábeszélnem, hogy a foglyokat leölni nem szabad”

– idézte vissza az eseményeket a 40. vörösezred 3. zászlóaljának parancsnoka.

A Clio Intézet társ-ügyvezetője előadásának utolsó harmadában a dunapataji tömeggyilkosság utóéletét vizsgálta abból a szempontból, hogy mennyiben tekintették a vérengzést a meghirdetett ideológia megvalósulásának. A Vörös Újság június 24-i számában még igazolni akarta a dunapataji eseményeket. Nem csupán párhuzamot vont a fronton a külső ellenség ellen küzdő valamint a hátországban az ellenforradalmat leverő katonai alakulatok között, hanem a „burzsoáziával” és „ellenforradalommal” szembeni erőszak további radikalizálását követelte.

„Minden helyen az alkalmas módszert, minden helyre az alkalmas embert! Az aljas ellenforradalomnak statáriumot, az ellenforradalom leverésére Szamuely Tibort!”

– összegezte álláspontját a lap szerkesztősége. Szamuely Tibor neve kapcsán két dolgot emelt ki az előadó. Egyfelől – reflektálva egy korábbi vitára – Szamuely személye nem csupán a Horthy-korszak diskurzusában vált a terror szimbólumává, hanem a Tanácsköztársaság közbeszédében is, még ha egyfajta Saint-Justként is ábrázolták. Másrészt a fentebbi cikk is egyértelmű bizonyítékát adja annak, hogy a proletárdiktatúra vezetése tudta azt, hogy Szamuely milyen eszközökkel fog „rendet teremteni” a felkelések helyszínein.

Szamuely Tibor

Ennek ellenére az eseményeket követően bő egy héttel panaszok jelentek meg a rendteremtés módjával kapcsolatban. Július 2-án a budapesti első karhatalmi vasas vörösőr ezred parancsnoksága panasszal élt Szamuely terrorcsapataival szemben, mert hatáskörüket túllépték és „meg nem engedett terrorral dolgoztak”. Ezzel párhuzamosan Görbe János ellen is feljelentés érkezett, július 29-én pedig – alapos nyomozást követően – a Budapesti Forradalmi Katonai Törvényszék elé került Görbe ügye. Az előadó arra hívta fel a figyelmet, hogy mind a panasztevők, mind a terrort védelmezők a proletárdiktatúra érdekeire hivatkozva próbálták igazolni a saját álláspontjukat. A Budapesti Vörös Örség egyes számú karhatalmi ezred 1. zászlóalj 3. századának Görbe elleni június 30-i beadványa azt emelte ki, hogy

„a proletariátus érdeke megköveteli, hogy az ilyen emberi salaktól a proletariátus egyszer s mindenkorra megszabaduljon, mert ez csak árt a proletariátus szent ügyének, és nem használ”.

Szamuely egy, július 9-i interjúban viszont azzal igazolta tetteit, hogy csupán a „főcinkosokat” végeztette ki – ami az események tükrében hazugság, mivel teljesen véletlenszerűen történtek a gyilkosságok. Előadásának végén Gellért mégis Görbe János feleségének és két vörösőr testvérének Kun Bélához intézett beadványát emelte ki, ugyanis ez a dokumentum jól rámutat arra, hogy a hétköznapi ember gondolkodását miképp befolyásolhatja az ideológia:

„nem rosszakarat vezette őt a tett elkövetésére, hanem az a tudat, hogy az a proletárdiktatúra (…) megtámadtatott, s tudta, hogy másképpen lehetetlen megvédeni, mint minden más érdeket félretéve az utolsó percig érte küzdeni”.

Az elődás végén Gellért lehetőséget adott a közönség soraiban ülő Fodor Szabolcsnak a megszólalásra. Fodor családtörténeti kutatásai során szembesült azzal, hogy Görbe János rokona volt, ezzel kapcsolatban osztotta meg azt, hogy miképp tabusította a családi emlékezet a vörösterrrorban részt vevő családtag emlékét.

Fodor Szabolcs

Vita a terror ideológiájáról és gyakorlatáról

A korábbi alkalmakhoz hasonlóan ismét élénk vita követte az előadásokat.

Salamon Konrád arra tett javaslatot, hogy az események megjelölésére ne az ellenforradalmat, hanem a felkelés szót használja a történelemtudomány. Az ELTE korábbi oktatója szerint azért nem megfelelő a bevett fogalom, mivel a Duna-Tisza közi parasztok felkelése nem klasszikus ellenforradalmat akart megvalósítani, hanem csupán a saját életmódjukat akarták védelmezni. Romsics a felvetésre reagálva hangsúlyozta, hogy miközben Salamon felvetésének tartalmával egyetért, szerinte az ellenforradalom szó megfelelő terminológia, a két világháború alatt nem rendelkezett dehonesztáló tartalommal.

Salamon Konrád

A megelőző előadásokhoz hasonlóan ismét szót kért Vörös Boldizsár. Gellért tézisét megerősítve hangsúlyozta az ideológiai háttér fontosságát, sőt az oroszországi polgárháború tapasztalatai, vagy a magyar nyelven megjelent kommunista művek mind megerősítették a Tanácsköztársaság vezetőit a szélsőséges erőszak alkalmazásának legitimitását. A vörösterror értelmezése kapcsán kiemelte, hogy az oroszországi bolsevik vezetők két szintű erőszakban gondolkodtak, azaz a vörösterror megnevezés alatt csupán az „emelt szintű” terrort értették. A vörösterror időleges felfüggesztése sem Oroszországban, sem Magyarországon nem jelentette azt, hogy ne léptek volna fel erőszakosan az osztályidegennek vagy ellenforradalmárnak bélyegzett személyekkel szemben.

Emellett azzal a kérdéssel fordult a második előadóhoz, hogy tud-e arról valamit, hogy az előadás során újságcikkeket mennyiben ismerték a katonák, olvasták-e a Vörös Újságot. Felhívta arra is a figyelmet, hogy nem csupán a Vörös Újság számított a Tanácsköztársaság hivatalos lapjának, hanem a – szociáldemokrata kötődését továbbra is fenntartó – Népszava, valamint a Volksstimme is. Tehát a teljes áttekintés érdekében ezeket az orgánumokat is érdemes lenne bevonni a vizsgálatba.

Vörös Boldizsár

Vörös kérdéseire válaszolva Gellért hangsúlyozta, hogy a terrorcsapatok tagjai ellen lefolytatott perek iratainak feldolgozásával lehetne ezt a kérdést pontosan megválaszolni. A kutatás jelenlegi állása alapján nem lehet még rekonstruálni a vörös katonák médiafogyasztási szokásait, de a fennmaradt (propaganda)képeken többször is ábrázolták a katonákat Vörös Újsággal a kezükben. A katonák körében az ideológiai befolyást a politikai tisztek előadásai mindenképpen biztosították, ezek tartalma valószínűleg radikálisabb lehetett, mint az elemzett cikkek. Emellett viszont az előadó hangsúlyozta az erőszak szituációfüggőségét. Így ugyanazok a katonák, akik Dunapatajon a feletteseiknek sem engedelmeskedve, felbomlott rendben kegyetlenkedtek a helyi lakossággal, a monitorok lázadása idején magyar nacionalistaként a ludovikások iránti tiszteletüket fejezték ki.

Gellért Ádámra és Vörös Boldizsárra reagálva Romsics Ignác hangsúlyozta, hogy a terror ügye jóval átfogóbb probléma, mint az ideológia kérdése. A professzor szerint a terror mint jelenség általánosan jelen volt az első világháború után, gondolva akár a Népköztársaság alatti erőszakos rendteremtésekre, akár a fehérterrorra, vagy akár olyan külföldi példákra, mint a finn polgárháború vagy a spanyol bányászsztrájkok elleni erőszakos fellépések. Tehát a terrort nem az ideológiából, hanem az első világháború brutalizáló hatásából fejtette ki.

Romsics kijelentésére mindkét megszólított reagált. A BTK Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa szerint azért fontos az erőszak ideológiai megalapozásának vizsgálata, mert a proletárdiktatúra megtagadta a megelőző rendszereket, így az első világháború valamint a Károlyi-kormány alatti erőszakot is. Ennek megfelelően a maguk erőszakalkalmazására minőségileg más erőszakként tekintették, folytonosan igazolniuk kellett azt, hogy egy jobb világ megszületéséért véghezvitt erőszakról van szó.

Romsics Ignác

Viszontválaszában Gellért azt hangsúlyozta, hogy a háborús brutalizáció önmagában nem magyarázat, csupán egy olyan alapot, emberanyagot hozhat létre, amit felhasználhatnak a terror működtetői. Viszont ezeket az összefüggéseket sem tudjuk feltárni addig, amíg nem tudjuk például azt, hogy a különböző terroralakulatokban részvevők közül mennyien vettek részt tényleges frontszolgálaton, tapasztalhatták meg a világháború borzalmait. Alapvető kérdésnek azt tartotta, hogy létezett-e olyan szerv, ami a forradalmi időszakban meghatározta az erőszak gyakorlását. Gellért ugyancsak figyelmeztetett arra, hogy a Népköztársaság során megölt 1000-1200 ember halálának körülményei sincsenek differenciálva, nem tudjuk, hogy milyen arányban estek áldozatul a brutalizálódott frontkatonákból álló rablóbandáknak vagy éppen a karhatalmi rendteremtésnek. Válaszának végén az előadó kiemelte, hogy a kiegyensúlyozott vélemény kialakítása érdekében mindezeket a tényezőket együtt kellene vizsgálni.

Bödők Gergely részéről az eseményt egy személyesebb jellegű kérdés zárta: Romsics Ignácot kérdezte, hogy történészi pályájának elején miért választotta ezt a témát, és a korban kényesnek számító témát hogyan fogadták. A professzor több mint 40 éve egyik tanárának tanácsára választottak ezt a történeti kérdést, először tudományos diákköri dolgozat keretében. A kutatási eredményeinek fogadtatása változó volt, melyre jó példa első, az ellenforradalomról írt publikációjának története. Az 1977-ben megjelent, A Duna melléki ellenforradalom című tanulmányát a téma kényességére való tekintettel Kecskeméten nem tudta publikálni, csupán Budapesten a Valóság hasábjain – mint később kiderült, a szerkesztőség részéről Aczél György előzetes megkérdezésével.

A Tanácsköztársaság történetének feldolgozása jövő héten folytatódik. A rendezvénysorozat következő alkalmán, november 28-án Nagy Szabolcs (MNL, Veszprém Megyei Levéltár) és Gottfried Barna (MNL, Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár) történészek mutatják be a Székely Hadosztály harcait és a Tanácsköztársaság katonai összeomlását.

Fóris Ákos

A képeket a Clio Intézet bocsátotta rendelkezésünkre

Ezt olvastad?

A kortársak és az utókor körében elterjedt történelmi tévhit és az események félreértelmezése, miszerint az 1918-19-es kormányok mögött a szabadkőműves
Támogasson minket