Felszállott a páva vármegye házára – avagy a fiumei kétfejű sas arctalansága

1906 júniusában Fiume két rendkívüli eseménynek is tanúja lehetett. Hosszas várakozás után a kormány az állam képviseletére Nákó Sándor személyében végre ismét kormányzót küldött a városba. Nákó beiktatására június 27-én került sor – szokás szerint ünnepélyes keretek között. A vasútállomáson a fiumei podestán (polgármesterén), Francesco Vión és a kormányzó-helyettesen, Gaál Tiboron kívül még Riccardo Zanella, az alkotmányos válság alatt lemondott, majd nemrég újraválasztott országgyűlési képviselő is megjelent.

A podestá lelkes üdvözlőszavait követően a város első polgárai díszmenetben átkísérték a kormányzót a Municipióra, a városházára, ahol az installáció valóban meg is történt. Nákó a fiumei képviselőtestület, a rappresentanza tagjait egy nagyszabású olasz nyelvű beszéddel gyönyörködtette, amelyben kiemelte a Magyar Királyság és Fiume szoros kapcsolatának és elválaszthatatlan egységének fontosságát, majd miután Kossuth Ferenc, kereskedelemügyi minisztert is eleget éltette, – szinte kötelező jelleggel – elhangoztak a fiumei autonómia és olasz jellegének, „latin szellemű kultúrájának” védelmére tett ígéretei is. A monológot lelkes evvivák, majd Vio hasonló szellemű replikája követte, amely szintén igen tetszett ezen emelkedett történelmi pillanat résztvevőinek. Akkor még sem Nákó, sem pedig az Autonóm Párt tagjai nem sejtették, hogy hamarosan Zanella és a kormányzó (leegyszerűsítve: állam vs municípium) viaskodásai a helyi sajtó számára szinte állandó, kifogyhatatlan témát jelentenek majd, s gyakorlatilag csak két dologban, a szabadhajózás támogatása, valamint a fiumei püspökség felállítása tárgyában tudnak törékeny konszenzust találni. Mindenesetre a beiktatás pillanatában még mindenki optimistán, reményekkel telve nézett a jövőbe, még a díszfelvonulás legkülönlegesebb, legújabb „szemtanúja” is: a kétfejű fiumei sas.

A fiumei sas története egészen 1659-ig nyúlik vissza, mikor I. Lipót uralkodó egy mind a két fejét (heraldikailag) balra fordító, sziklán ülő sast ábrázoló címert adományozott a városnak, amely karmai közt vizet ömlesztő vödröt tart a következő felirattal: „Indeficienter” – kifogyhatatlan, lankadatlan. Mily nagy ellentmondásban is áll ez a szomszédos horvát község, Sušak szárazságot jelentő nevével! Akkoriban a jelszó megkérdőjelezhetetlenül Fiume Habsburg-hűségét volt hivatott kifejezni, hiszen egészen a XVI. század elejéig büszkén dacoltak mind az őket igen kellemetlen helyzetbe hozó uszkókok kalózbandáival, mind pedig a fényes Serenissimával (Velencei Köztársasággal). 1779 után, és kiváltképp a Provizórium (1870-1918) ideje alatt azonban e kényes jelszó a magyar olvasatban új értelmet kapott és egyre inkább a város kifogyhatatlan (kereskedelmi) lehetőségeit és potenciáit helyezte a középpontba. Igaz, ezek nagy része még a roppant állami támogatások mellett is csak be nem teljesült álom maradt.

A magyar közfelfogás csak nagy nehezen barátkozott meg a gyanús fiumei madárral, amely fajtáját tekintve nemcsak egyszerűen sas volt, de ráadásul a legnagyobb bizalmatlanságot keltő, kétfejű is. Ennek következtében nem meglepő, hogy az ábrázolása még az 1890-es évek végén is sokakat összezavart, és akadtak olyanok is, akik megpillantásakor már rögtön államjogi sérelmet emlegettek. Természetesen az Autonóm Párt 1896-os megalakulása és az úgynevezett municipális válság elmérgesedése következtében sem lett jobb a helyzet. Mindennek ellenére a kikötőváros lakossága büszkén dédelgette, kebelén nevelgette a fiumano identitás egyik testet öltött formájának tartott állatot, amelyet jól tanúsít, hogy minden lehetséges alkalommal és helyen igen öntudatosan feltüntettek. A kétfejű sas elhagyhatatlan kísérője volt a kormányzónak és más hatóságoknak küldött feliratoknak, és a fontosabb állami ünnepségeken, temetéseken szalagok és koszorúk díszeként is fel-felbukkant. Magyarán: a sas szerepeltetése a presztízs szempontokon túl velős politikai tartalmat is hordozott.

Ezáltal magától értetődik, hogy legnagyobb szabású vállalkozásnak a városon belül kellett megvalósulnia. A fiumei nők mozgalmának szemmel látható eredményeként a képviselőtestület elhatározta, hogy Fiume legelőkelőbb pontjára, a torony tetejére egy hatalmas szobrot állít. A rossznyelvek szerint azonban az egész akció hátterében egyáltalán nem a magasztosság és az egészséges önkifejezés szándéka állt, hanem sokkal inkább Bánffy Dezső miniszterelnök azon rendeletével szembeni dacolás, amely a várostorony tetejére a magyar állam lobogóját kívánta kitűzetni.

A szobor elkészítésével a Fiumébe/Rijekába látogató turisták képeiből jól ismert Matteo Skull – vagy, ahogy minden fiumei olaszsága ellenére néhányan buzgó hazafiassággal nevezni szeretik, Skull Mátyás – vasöntödéjét bízták meg, és hamarosan Vittorio Marco keze nyomán el is készült a 2,2 méter magas és 2 tonnás fából készült alkotás, amely már csak méreténél fogva is igen impozáns látványnak számított. Noha a felavatására július elsejéig várni kellett, a fiumei sas nem sokkal Nákó beiktatása előtt, már 1906. június 15-én, San Vito napján felreppent a régi bástyavonalon emelkedő várostorony ormára, hogy jól beláthassa a Rečina-folyón egyre sűrűbben átkelő horvát szokolisták tüntetéseit, és hogy onnan köszöntse a beiktatásra váró kormányzó díszfogatát. Ilyen, a szó szoros értelmében, minden feltételnek megfelelő, tradicionális” kormányzói installációban úgysem részesült többet, pedig még a magyar kormányzóság összeomlását is végignézhette.

Nákó kislánya súlyos betegségére hivatkozva, de jól sejthetően az Autonóm Párt vezéremberei egyre hangosabb zúgolódásai miatt, 1909 végén lemondott hivataláról. A kormányzóság vezetését helyettese, Wickenburg István vette át, aki azonban a képviselőtestülettel való ellentétei miatt beérte a Te Deum meghallgatásával és nem volt hajlandó megjelenni a hivatalos üdvözlő ünnepségén a városházán. Cserébe a rappresentanza tagjai sem vettek részt az új kormányzó beiktatásán. 

A fiumei sast ezért a város mindennapi élete, valamint a választási mozgalmakkor rendezett parádék, és a Corso „Ferenc József”-re keresztelésének eseményei kárpótolták. Wickenburg mulasztása egyébként később igencsak megbosszulta magát, hiszen döntésével saját legitimációját kérdőjelezte meg, amelyet Zanella minden fórumon előszeretettel hangsúlyozott. A két férfi elmérgesedő viszonya végül Zanella 1915-ös frontra vezényeltetésével látszott megoldódni, noha az 1917-es kormányválság miatt Wickenburg is elhagyta Fiumét. Mindazonáltal a sas továbbra is a helyén maradt és türelmesen várta, hogy az (ad hoc módon, jobb lehetőség hiányában kinevezett) új kormányzó, Jekelfalussy Zoltán fényes körülmények közt bevonuljon a városba, azonban csalatkoznia kellett. A háborús körülmények Jekelfalussyt a díszes esemény visszafogására késztették, s ezért inkább csak 1918. október 29-i menekülésére/távozására (interpretáció kérdése) kaphatta fel fejeit. A látványosság elmaradásáért a kétfejű sast az 1919. szeptember 12-én bevonuló költő, hadvezér, parancsnok stb. Gabriele d’Anunzio felvonulásai kárpótolták, melyek eleinte valószínűleg mind a négy szemét gyönyörködtették, később azonban már határozottan csíphették is. A sas szempontjából nagyobb problémát jelentett, hogy hiába fordult mindkét fejével délkeletre, a Fiumét (egy ideig) mindenáron az olasz anyaországhoz (sic!) csatolni kívánó D’Annunziót egyfelől a megszűnő magyar rezsimre, másfelől a gyűlölt Habsburg-dinasztiára emlékeztette. Ennek következtében miután a Vátesz megszerezte a fiumei lakosság beleegyezését, hogy a fiumei címerben levő sas „aquila romana”-vá változtassák, 1919. november 4-én egy bersaglieri hadnagy és egy tűzőr (Guglielmo Barbieri és Alberto Tappari) önhatalmúlag felmászott a város tornyának tetejére és a szobor egyik fejét levágták. Helyére természetesen az olasz trikolórt tűzték. Több beszámoló is megerősíti, hogy a fiumei lakosság körében az esemény nagy lelkesedést keltetett és a két arditi-t szinte valódi hősként ünnepelte. Emellett az is ismert, hogy a sas dekapitálása már 1915-ben Riccardo Gigante, az 1945-ben az OZNA által kivégzett, fiumei származású olasz szenátor fejében is megfordult. (Az eltávolított fejet ugyancsak nemrégiben azonosították és Olaszországban, Gabriele d’Annunzio rezidenciájában, az Il Vittoriale gyűjteményében lelhető fel.)

A felszabadult öröm mégsem tartott sokáig. D’Annunzio regnálása hamarosan már nemcsak az olasz és a délszláv kormány, de Fiume számára is inkább csak terhessé, mintsem örömtelivé vált, hiszen az állandósuló élelmiszer- és szénhiány a lakossággal a háború éveit idéztette fel. Még szerencse, hogy a római sas egy fejadaggal kevesebb ellátást igényelt! D’Annunzio uralmának végül az olasz kormány 1920 decemberében–1921 januárjában vetett végett, bár a nyugalmat még így sem sikerült megteremteni. Fiume előbb Zanella elnökletével rövid időre szabadállammá alakult (és így egy ideig a kétfejű sas visszatérése is megvalósítható elképzelésnek tűnt), majd Mussolini politikájának következményeként de facto-de jure is Olaszország részévé vált.

A sas „életében” az újabb fordulópontot a jugoszláv uralom hozta el, amelynek egyik meghatározó momentumaként 1949. január 20-án a 3. Maj. (Május 3.) hajógyár (korábban Danubius) munkásai végleg száműzték a szlávellenesnek, a burzsoá szimbólumnak ítélt szobrot. A fiumei lakosság meghatározó részének elkeseredettsége jól nyomon követhető az olasz nyelvű sajtóban, amely gyakorlatilag valóban az olasz uralom szimbolikus végének, s az impériumváltás betetőzésének tekinthető.

A (kétfejű) sas emléke, mint fiumei, mint városi jelkép, mégis továbbélt az emlékezetekben, amelyet jól tanúsít, hogy 2006/2009-ben a Lista per Rijeku/Lista per Fiume párthoz tartozó L’Associazione Stato Libero di Fiume nevű társaság élénk mozgalmat indított a szobor visszaállítása érdekében. Törekvéseik végül 2017. április 19-én értek révbe, mikor is az 1906-os kétfejű sas Hrvoje Urumović által készített csaknem tökéletes másolatát felhelyezték az eredeti helyére. A fiumei kétfejű sas ismét felszállott a torony tetejére, hogy mind a négy szemével tanúja lehessen a közelgő rijekai választásoknak, valamint az 2020-ra meghirdetett, a „Rijeka, Európa kulturális fővárosa” című eseménysorozat keretében megvalósuló városfejlesztő programoknak.

Ordasi Ágnes

Ezt olvastad?

NATO 25 – Magyarország negyed évszázada a NATO-ban

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A

X