Feltörik Magyarország déli kapuját – Nándorfehérvár eleste

Augusztus 29-e a történészhallgatók egyik legkönnyebben megjegyezhető dátuma, hiszen a középkor és a kora újkor fordulójának több jeles eseménye is ezen a napon történt. Buda 1541-es elestéről számos, az 1526-os mohácsi csatáról könyvtárnyi irodalom áll az érdeklődők rendelkezésére. Nándorfehérvár 1521. évi elestéről jóval szerényebb méretű diskurzus folyt a magyar történelemmel kapcsolatos közbeszédben, úgy tekintettek rá, mint a Mátyás utáni hanyatló és széthulló, Mohácshoz vezető periódus egyik fontos mérföldkövére. A történelmi valóság azonban ennél némileg árnyaltabb.

Átalakuló világpolitika

Hogy milyen tágabb folyamatok vezettek a Magyar Királyság hanyatlásához és azon belül Nándorfehérvár elestéhez, ahhoz egy kicsit messzebbre kell tekintenünk. A nagy földrajzi felfedezések alapvetően megváltoztatták a világ számos térségének a történetét. Ezek közé tartozott a portugálok megjelenése az Indiai-óceán vizein is 1498-ban Vasco da Gama vezetésével. A hagyományos kereskedelem, amely India, valamint a Mediterráneum között zajlott, a Mameluk Szultánság és szövetségesei kezén volt. A portugálok és a mamelukok között kitörő harcok váltakozó sikerrel folytak, ahhoz azonban elegendőnek bizonyultak, hogy az indiai kereskedelemből származó bevételek megcsappanjanak. Az amúgy is belső gondokkal küzdő mamelukok helyzetére ez komoly csapást jelentett, nem sikerült modernizálni a hadsereget, és főleg anyagi okokból visszautasították, hogy megsegítsék I. Szelimet (1512 – 1520) az iráni Szafavidák elleni háborújában. Szelim azonban nélkülük is győzelmet aratott 1514-ben Csaldiránnál. Ezt követően viszont az oszmán-törökök a mamelukok ellen fordultak. A korszerű tüzérséggel és lőfegyverekkel felszerelt oszmán csapatok elsöpörték a mamelukokat, így 1516-17-re Szíria és Egyiptom egésze az oszmán-törökök kezére került. Bár az indiai kereskedelem a korábbi mértékben nem jutott a kezükre és ők is összecsaptak a portugálokkal, a meghódított területekkel együtt korábban elképzelhetetlen anyagi bőséget a mindenkori szultán számára.

Szelim a népszerűségét a keletre irányuló harcoknak köszönhette már apja idején is. Ez sokat számított, hiszen nem ő tűnt apja, a békésebb politikát követő II. Bajazid kegyeltjének a trónutódlást illetően. Megfelelő támogatást maga mögött tudva megbuktatta apját, legyőzte a testvéreit és a hadjáratait alapvetően keleti irányba folytatta. Magyarország szempontjából ugyan súlyos esetnek számított Szrebernik 1512-es oszmán-török kézre jutása, de szultáni hadjáratot nem kellett elszenvednünk.

Amikor Szelim fia, Szulejmán, vette át a hatalmat, változás állt be az oszmán külpolitikában. Egyrészt a birodalom területe hatalmassá nőtt Szelim alatt, aki ugyan szívesen vezetett hadjáratokat az általan eretneknek tekintett muszlim irányzatok képviselői ellen, mégis elegen maradtak ahhoz a szultán uralma alatt, hogy akár gondot is okozzanak. Másrészt Szelim keleti területeket hódított meg, ami kiszolgálta az anatóliai erők várakozását, ám a ruméliaiakét nem. Ezt egy kisebb lázadás is jelezte Szulejmán hatalomátvételekor. Logikus döntésnek számított tehát, hogy az Oszmán-Török Birodalom nyugat felé forduljon, ahol a muszlim irányzatok számára is közös ellenség, valamint meghódítható területek vártak. Ráadásul Szulejmán végrehajthatta azt, ami az elődjének, Hódító Mohamednek nem sikerül: elfoglalhatta Nándorfehérvárt. Ez megfelelő presztízst is biztosíthatott az ifjú uralkodónak.

I. Szelim szultán és Piri Mehmed pasa (török miniatúra) (Wikipedia)

Két világ határán

A mindenkori magyar hadvezetés a századok során alapvetően két koncepcióval próbálkozott: a Hunyadi János nevével fémjelzett offenzív megoldással és a Zsigmond királyhoz fűződő feltartóztatási politikával. A támadó hadjáratok Hunyadi János 1448-as rigómezei vereségéig tartottak. Ezt követően a magyar seregek csak korlátozott hadi célokkal támadtak (pl. Jajca bevétele 1463-ban, Szabács bevétele 1476-ban), de a szultánnal való nyílt ütközetet mind Mátyás, mind utóda, II. Ulászló is igyekezett elkerülni, és a Zsigmond által elkezdett megoldás mellett tették le a voksot.

Az oszmán-törökök folyamatos erősödése azonban azzal járt, hogy a végvárak fenntartásai költségei ezzel egyenes arányban emelkedtek. A magyar költségvetés lehetőségei azonban inkább szűkültek, így gyakran azért kellett portyákat szervezni a török területekre, hogy így oldják meg a várak fenntartását. A várak birtokosaival szemben a kincstár ráadásul gyakran adósságokat halmozott fel. Kinizsi Pál, majd utóda, Somi István alsó-magyarországi főkapitányok, illetve Corvin János majd Beriszló Péter szlavón bánok a saját vagyonukat sem kímélve harcoltak a törökök ellen. (Utóbbi egy évvel Nándorfehérvár ostroma előtt esett el egy összecsapásban). Fontos különbség volt azonban, hogy míg a törökök a veszteségeket könnyedén elviselték, addig a magyarok minden egyes elveszített embert vagy hadfelszerelést csak nagyon nehezen tudták visszapótolni. 1515-ben például Szapolyai megostromolta Zsarnó várát, amihez Nándorfehérvár ágyúit használta fel, ám amikor hírét vette az oszmán felmentő sereg érkezésének, sietve visszavonult hátrahagyva mindent. A vár hiányzó ágyúit 1520-ig sem pótolták.

Az eredményes cselekvés lehetőségét alaposan korlátozta a magyar politikai és katonai vezetés működésének, valamint az oszmán-török politikai és katonai vezetés működésének a különbsége. Utóbbi a hatalmas erőforrásai mellett sokkal gyorsabban tudott reagálni. Szulejmán hadserege már április végén készen állt az indulásra, a felszerelést és az élelmet előre felvásárolták és a felvonulási úton lévő raktárakba szállították. Ráadásul a hadmozdulatokkal még a magyar vezetés megtévesztésére is játszottak, ugyanis két oszlopban vonultak fel. Ahmed ruméliai beglerbég Szabács irányába indult, Piri nagyvezír pedig Nándorfehérvár ellen, Szulejmán pedig csak mögöttük érkezett, Nist június 27-én hagyta el. A törökök betörésekkel zaklatták a román vajdaságokat és Lengyelországot is, hogy minél több erőt kössenek le a Magyar Királyság lehetséges szövetségesei közül. A mozgósítást elrendelő királyi parancsok csak június első hetében születtek meg, a gyülekezést július végében jelölve meg. Ehhez képest Szabács ostroma június 20-án elkezdődött, és július 7-én a vár elesett. A védők az utolsó emberig védték a várat és hősi halált haltak. Nándorfehérvár körülzárása július 3-án vette kezdetét.

Nándorfehérvár hadszervezeti problémával is küzdött, amely Mátyás intézkedésére vezettek vissza. A vár ugyanis nem tartozott sem az alsó-magyarországi főkapitányok, sem a horvát-szlavón bánok fennhatósága alá, noha névleg két bán állt az élén. Nekik azonban hiányzott a megfelelő birtokosi háttér, ami biztosíthatta volna a vár felszerelését. Hédervári Imrének és a kiskorú Török Bálintnak a kincstár több ezer forinttal volt adós. A királyi tanács ugyan megoldásként a vár átvételét akarta, így májusban felszólította a két bánt annak átadására, ám ez nem történt meg, mivel Török Bálint gyámjai az adósság törlesztését várták el.

A magyar végvárrendszer a 16. század elején (Wikipedia)

Ostrom

Az ostrom kezdetén Oláh Balázs és Móré Mihály vicebánok rendelkezésére 700 védő állt, ezt a városi lakosság egészítette ki. Sajnos a vár ágyúinak a többségét Szapolyai János Zsarnó alatt elveszítette, és azok nem lettek pótolva, ahogy az 1456-ban oly nagy szerepet játszó dunai flottilla is a töredékére olvadt. Az ostromot elkezdő Piri nagyvezír július 3-án nem Nándorfehérvárt, hanem Zimonyt kezdte el támadni, mivel 1456-ban onnan indult a győztes ellentámadás, és ennek elejét akarta venni. Július 12-én a vár elesett, a sebesült kapitányát, Skoblics Márkót a nagyvezír állítólag egy harci elefánttal tapostatta agyon. Hogy a magyar vezetés felmentő akcióját megelőzze, a szultán hidat veretett a Száván, és jelentős erőket dobott át.

Szulejmán elefántokkal tapostatja agyon a legyőzött ellenfeleit Nándorfehérvárnál: (török miniatúra) (Wikipedia)

A magyar mozgósítás lassan haladt. A király igyekezett külföldről is segítséget kérni, de csak a lengyel rokona küldött egy kisebb kontingest, az európai hatalmakat alapvetően I. Ferenc és V. Károly vetélkedése foglalta le. A francia király és a török szultán stratégiai szövetségének egyik eredménye az lett, hogy ellenfelük szövetségeseit lekötötték, így a Jagellók nem tudták segíteni a Habsburgokat, és Habsburgok sem a Jagellókat. De a magyar mozgósítás is hagyott maga után kívánnivalókat, a déli vármegyéket Bátori Istvánra bízták, aki július 28-án még az esküvőjét ülte Nyírbátorban. A dunai flottilla megszervezésére a budai és pesti polgárok anyagi segítsége kellett, de az így felszerelt hajók sem értek fel az oszmánok erejével. A király többször elindult, végül augusztus 22-én érkezett meg Tolnára, ahol körülbelül húszezer ember várta, és ekkor már Bátori István is valamivel kisebb sereget gyűjtött össze Futakon. Szapolyai János pedig az erdélyi csapatokkal úton volt a gyülekezőhely felé.

Közben azonban a törökök sem tétlenkedtek. Zimony elfoglalása után a gyengébb víz felőli falakat is lőni kezdte a tüzérség. A vár védőinek így egyre nagyobb vonalat kellett tartaniuk, ami súlyosbította a helyzetüket. Így is több rohamot vertek sikeresen vissza. Móré Mihály azonban átszökött az ellenséghez, és elárulta a vár gyenge pontjait. Augusztus 8-án a folyók alacsony vízállása miatt a part felől is rohamot tudtak indítani a törökök, így a város elesett, a védők a fellegvárba szorultak vissza. Augusztus 16-án a szultán ismét rohamot vezényelt, de a megfogyatkozott védősereg ezt még sikeresen visszaverte. Ekkora már mind a víz, mind az élelem fogyatkozott, és időközben újabb árulók szöktek ki, de augusztus 26-án Oláh Balázs még vissza tudta verni az általános rohamot. Másnap azonban a francia és itáliai aknászok segítségével aláaknázott Köles-bástya, amely a Száva felől védte a várost, leomlott, és az így támadt résen indult roham. Ezt ugyan visszaverték, de Oláh Balázsnak mindössze 72 embere maradt, akik közül többen követelték a megadást, miután segítséget nem tudtak várni. Augusztus 29-én végül Oláh Balázs feladta a várat, cserébe a szabad elvonulásért, amelyet Szulejmán szultáni hitlevéllel garantált. Ennek ellenére Zimonytól nem messze a csapatot megtámadták és lemészárolták. A szultáni sereg hazaindult az ostromot követően.

A vár elestéért elsősorban Héderváryt és Törököt tették felelőssé, akiket vagyonelkobzással sújtottak. Az összegyűlt magyar seregben felmerült a vár visszafoglalásának a lehetősége, ám a táborban kitörő járványban többen is megbetegedtek, köztük maga a király is. A sereg végül szétszéledt, a következő évre azonban hadjáratot terveztek Nándorfehérvár visszafoglalására. Ennek költségeit a budai országgyűlés meg is szavazta. A tervekből azonban végül nem lett semmi, a szükséges anyagi feltételeket nem tudták előteremteni, hasonló méretű magyar sereg összehívására pedig legközelebb már csak Mohácsnál került sor.

Nándorfehérvár ostroma (török miniatúra) (Wikipedia)

A felelősség kérdése a történetírásban

A történeti kutatás nagyjából egyetért abban, hogy Nándorfehérvár eleste után a mohácsi csata bekövetkezése csak idő kérdése volt, a két esemény logikus láncolatban követte egymást. Az, hogy a Magyar Királyság, a középkor Európa történetében szinte példa nélküli totális veresége és hanyatlása kinek a lelkén száradt, egy sokkal jobban megosztó kérdés, a történeti emlékezet és a történeti kutatás újabban erősen szétválni látszik.

Az egyik erősen jelenlévő motívum, az a bűnös hanyagság, az ország erőforrásainak eltékozlása, már megjelent a nem sokkal későbbi visszaemlékezésekben. II. Lajosnak, a „bestye táncos királynak” az alakja már Szerémi Györgynél is olvasható. Ám az, hogy egy királyi udvar ünnepségeket és nagy lakomákat szervez, miközben eladósodik, Európa-szerte jellemzőnek mondható, VIII. Henrik angol király például a kolostorok javait a korona költségvetésének a helyreállítása miatt is lefoglalta. (Erre Magyarországon is történtek kísérletek, amikor az egyházi jövedelmek felett kommendátorok révén a korona rendelkezett). Csakhogy a középkori európai államok egyikének sem kellett olyan veszéllyel szembenézniük, mint a Magyar Királyságnak.

A másik, a közbeszédben a Facebook-kommentek világából kilépő motívum az, hogy a Magyar Királyság ugyan meg tudta volna magát védeni, de ezt a magyarságra irigy, az ország javait megszerezni kívánó idegenek, legyen szó külső vagy „belső” idegenekről, megakadályozták. Ez azonban meglehetősen kései eszmék visszavetítése a középkor viszonyai közé. Ezen nézet Magyarország hanyatlásának nyertesei közé sorolja a Habsburgokat, vagy különböző vélt és valós pénzembereket. De könnyen belátható, hogy a Habsburgoknak nem állt érdekében az, hogy a törökellenes harcok Bécshez ennyire közel folyjanak, nekik a távoli Nándorfehérvár tökéletesen megfelelt védőbástyának. Olyannyira tisztában voltak ezzel, hogy a horvát végek fenntartásának finanszírozása a Mohács előtti évtizedben szép lassan átkerült az ő kezükbe. Ahogy az is belátható, hogy a Magyar Királyság átjátszani vélt természeti kincsei csak akkor érnek valamit, ha azt nem fenyegeti a török hódítás. A közbeszédben gyakran elhangzó, ám félreértett bonmot, „a történelmet a győztesek írják” gyakran érvként került elő, ám érdemes megjegyezni: a magyarországi Jagellók a történelem vesztesei közé tartoztak. Az utókor többnyire az ő nyakukba varrta a felelősséget, szembe állítva a virágzónak tekintett Hunyadi-kort a hanyatlás szinonimájaként használt Jagelló-korral.

Wolfgang von Resch: Nándorfehérvár ostroma (1522) (Wikipedia)

C. Tóth Norbert, Pálosfalvi Tamás és Neumann Tibor azonban nemrég egy hosszú összefoglalásban mutatott rá arra, hogy a közvetlen történeti forrásokból nincs okunk arra következtetni, hogy a magyar állam hanyatlásának a jelei a Jagellók kormányzásának az egyenes következménye lenne. A Magyar Királyság valójában ugyanazokkal a keretekkel működött, mint Hunyadi Mátyás alatt. B. Szabó János például rámutat arra, hogy ugyan II. Lajos tényleg későn szállt hadba 1521-ben, de valójában a törökellenes hadjáratok Mátyás idején is ugyanekkor indultak el. A késő középkori állam a keretei azonban elégtelennek bizonyultak ahhoz, hogy meggátolják az oszmán-törökök győzelmét, amely sokkal professzionálisabb logisztikával dolgozott. A növekvő török nyomás növekvő kiadásokat eredményezett, amit a Magyar Királyság sem emberanyaggal, sem hadianyaggal sem pénzzel nem tudott megfelelően kipótolni. Ideig-óráig ugyan még átmeneti sikereket is elért, mint például az 1523-as szávaszentdemeteri győzelem, de a mohácsi csata valójában tényleg idő kérdése volt.

Ahhoz, hogy Nándorfehérvár eleste, vagy éppen a mohácsi csata ne következzen be, a középkori Magyar Királyságnak meg kellett volna haladnia a saját állami és hadszervezeti kereteit. Erre azonban még a gyarmatbirodalmakat kiépítő európai hatalmak is csak a 17. században váltak képessé, irreális elvárás a Jagellóktól vagy a 16. század elejének magyar elitjétől hasonlót várni. Lényegében a földrajzi felfedezésekből következő változások hulláma sodorta el Nándorfehérvárt, így valódi felelősöket a kudarcért nehéz lenne megnevezni.

Nándorfehérvár 1456-os ostromáról lásd korábbi cikkeinket:

Nándorfehérvár őrsége és ellátása 1456-ban

Egy mítosz nyomában – A sosemvolt nándorfehérvári hős, Dugovics Titusz

Nándorfehérvár/Belgrád 1717-es visszafoglalásáról lásd:

Nándorfehérvárról eltűnik a török félhold – Belgrád 1717-es ostroma

Kanyó Ferenc

Felhasznált irodalom:

B. Szabó János: A mohácsi csata. Budapest, 2011. Corvina

Kubinyi András: A Szávaszentdemeter – Nagyolaszi győzelem 1523-ban. Adatok Mohács előzményéhez. Hadtudományi Közlemények 25. évf. 2. sz. (1978) 194–222. o.

Kubinyi András: Nándorfehérvártól Mohácsig. A Mátyás- és Jagelló-kor hadtörténete. Budapest, 2007. Argumentum.

Mikó Gábor: Oszmánellenes hadjáratok lehetőségei a 16. század elején. Kísérlet Szrebernik, Szokol és Tessány várak visszahódítására 1513-ban. Századok 154. évf. 3. szám (2020) 577–620. o.

Neumann Tibor–C. Tóth Norbert–Pálosfalvi Tamás: Két évszázad a sztereotípiák fogságában. Helyzetkép a Jagelló-kor kutatásáról. In: Több mint egy csata: Mohács. Az 1526. évi ütközet a magyar tudományos és kulturális emlékezetben. Szerk. Fodor Pál–Varga Szabolcs, közrem. Szőts Zoltán Oszkár. Bp. 2019. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont

Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig. Budapest, 2005. Zrínyi Kiadó

Pálffy Géza: A török elleni védelmi rendszer története a kezdetektől a 18. század elejéig. Vázlat egy készülő nagyobb összefoglaláshoz. Történelmi Szemle XXXVIII. 2–3. sz. (1996). 163–216. o.

Szakály Ferenc: Nándorfehérvár 1521-es ostromához. Egy királyi adománylevél köztörténeti tanulságai. Hadtudományi Közlemények 25. évf. 4. sz. (1978) 484–499. o.

Ezt olvastad?

1531. május 31-én az esti sötétségben az amszterdami Szent Hely kápolna udvarán titokzatos személyek betemették a Törvényhozó Tanács buzgó igenlésével