Frank egyház – szlovén kereszténység. A 9. századi dunántúli település- és egyház-szervezet folytonosságának kérdése az elmúlt évtizedek hazai kutatásában.

A Kárpát-medence kora középkori történetére és belpolitikai viszonyaira vonatkozó források közül mind jellegében, mind tartalmában kiemelkedik A bajorok és karantánok megtérése (Conversio Bagoariorum et Carantanorum) című egyháztörténeti munka. Az emlékirat, mely a salzburgi érsekség pannóniai (dunántúli) joghatóságát volt hivatott megvédeni a missziós terület képlékeny egyházszervezeti viszonyai közepette, az eseményekkel egyidőben, a 9. század utolsó harmadában keletkezett, így minden részrehajlása mellett hiteles képet nyújt a magyar honfoglalást közvetlenül megelőző évtizedekről. A forrás számtalan helységet és egyházat említ, fenntartva az utókornak a Dunántúl nagy része Karoling-kori politikai és egyházi szervezetének vázlatát. A műben említett egyházas helyek azonosítása, s annak nyomán a Karoling-kori kereszténység és településhálózat lehetséges folytonossága hosszú idő óta foglalkoztatja a történészeket, a vonatkozó kutatások többsége ugyanakkor zsákutcába futott, vagy csupán rendkívül ingatag hipotézisek felvetésére volt képes. Jelen írás célja az elmúlt évtizedek kutatásának áttekintése, olyan példák kiemelésével, melyek jól tükrözik a kérdéskör összetettségét, lehetőségeit és korlátait.

Miután I. (Nagy) Károly frank király (768–814, 800-tól császár) 799–803 között végleg megsemmisítette a Kárpát-medencében berendezkedő Avar Kaganátust, Pannónia ismét egy keresztény birodalom részévé vált. A következő évtizedekben a frank közigazgatási rendszer kiépülésével párhuzamosan a tartományt betagozták a birodalom egyházi szervezetébe is, minek következtében a Drávától északra fekvő területek a salzburgi, a folyótól délre húzódó vidékek pedig az aquileiai érsekséghez kerültek. Ezzel egyidejűleg a Dunától északra szláv fejedelmek viaskodtak, hogy hatalmukat egymás rovására érvényesítsék a régió felett. A harcokból végül I. Mojmír morva fejedelem (833–846) került ki győztesen, aki elűzte a Nyitra környékét uraló Pribinát. A száműzött fejedelem Ratbod felső-pannóniai őrgróf udvarában lelt menedékre és segítségének köszönhetően I. (Német) Lajos bajor uralkodó (817–876, 843-tól keleti frank király) pártfogását is elnyerte. 838-ban Lajos jelentős kiterjedésű területet adományozott Pribinának, mely felölelte a Rába alsó folyása menti vidékeket, valamint a Zala és a Mura teljes vízgyűjtőjét délre egészen a Dráváig, tehát Pannónia délnyugati szeglete mellett stájer és karantán területre is kiterjedt. Pribina kezdetben hűbérbirtokként irányította a rábízott tartományt, majd 847-ben grófi (comes) címet kapott a bajor királytól. 861-ben bekövetkezett halála után a grófságot fia, Kocel örökölte.

Pribina és Kocel támogatásával a salzburgi érsekek néhány évtized alatt kiépítették a helyi egyházi szervezetet, mely megerősödése után archipresbiterátus szintjére emelkedett. A 860-as évek második felében azonban az események éles fordulatot vettek. 866 végén Kocel udvarába érkezett a szláv keresztény hagyományok ikonikus testvérpárja, Konstantin (Cirill) és Metód, akik bár eredendően a bizánci uralkodó megbízásából a Morva Fejedelemségbe indultak téríteni, ott a frank befolyás megerősödése nyomán kialakult új egyházpolitikai viszonyok nem kedveztek missziós tevékenységüknek. A Metód-legenda szerint Kocel nagyon megkedvelte a fivéreket, s kapcsolatuk később is szoros maradt. Miután Konstantin 869 elején Rómában meghalt, Kocel levélben kérte II. Adorján pápát (867–872), hogy küldje vissza hozzá Metódot, majd ősszel már azt kezdeményezte, hogy a pápa szentelje a térítőt Pannónia püspökévé. Noha Metód Kocel udvarában tartózkodott, a pápa formálisan az antik egyházi központot, Sirmiumot (Sremska Mitrovica, Szerbia) jelölte ki székhelyéül, hogy ne csak Pannónia, hanem az egész Illyricum egyházi kereteit megszervezze. Mindennek hátterében Róma és Konstantinápoly korabeli versengése állt, mely során a Kárpát-medence és a Balkán népeit a kereszténység két központja egyaránt saját érdekszférájába próbálta bevonni.

Metód püspöki kinevezése sértette a bajor egyház és különösen a Pannóniát befolyása alatt tartó Salzburg érdekeit, ezért a bajor főpapok Metód ellen szították a közhangulatot. Metódot végül 870 nyarán fogságba vetették, majd a regensburgi birodalmi gyűlésen az egyházi bíróság elítélte, minek következtében két és fél évig svábföldi kolostorokban raboskodott. Vádlói Adalwin salzburgi érsek (859–873) és a bajor püspökök voltak, akik azt rótták fel neki, hogy a szláv liturgia bevezetésével eltéríti a híveket a latin egyháztól. Metód valójában magától a pápától kapott engedélyt a kétnyelvű, latin és szláv igehirdetésre, a támadás igazi oka az egyházi joghatóság kérdése volt. A 813. évi mainzi és 868. évi wormsi zsinatok ugyanis kimondták, hogy az egyháziak saját egyházmegyéjükön kívül csak az adott területen illetékes érsek engedélyével gyakorolhatják papi jogaikat. Hogy Salzburg mégsem erre hivatkozott, annak tudható be, hogy a Szentszék sohasem erősítette meg pannóniai joghatóságát. Adalwin elődeire Nagy Károly bízta rá a meghódított terület térítését, s ezt később is csupán Német Lajos erősítette meg, ezzel szemben ókori hagyományok és zsinati határozatok szerint Pannónia annak az egységes Illyricumnak volt a része, mely közvetlenül Róma joghatósága alá tartozott.

A salzburgi érsekség tevékenységének és joghatóságának igazolására készítették el a Conversiot. Pontos keletkezési idejét a 14. fejezet azon jelen időben fogalmazott mondata határozza meg, mely szerint 75 év telt el azóta, hogy Károly császár elfoglalta Pannónia keleti részét. Mindez a 795-ben lezajlott hadieseményekre utal, így a jelzett év beszámításától függően a forrás keletkezése 870–871 folyamára tehető. A szerző kiléte nem egyértelmű, ugyanakkor a kutatás egyik vonulata magát Adalwin érseket tekinti a mű írójának, mivel a szövegben több egyes szám első személyű fogalmazás is felbukkan, egy helyen közvetlenül Adalwin neve után. Felhívták a figyelmet arra is, hogy a mű csupán két személyt tüntet ki a „legjámborabb” (piissimus) jelzővel, Adalwin érseket és Lajos királyt, a szöveg logikájából feltételezhetően a szerzőt és a címzettet.

A Conversio 11. és 13. fejezetei részletesen tárgyalják a salzburgi érsekek pannóniai egyházszervező tevékenységét, minek keretein belül a Pribina és Kocel grófságához tartozó 28 településen összesen 31 egyház felavatásáról tesznek említést. Ezek között van egy kivétel is: a Nyitrán emelt templom felszentelését utólag szúrták be a szövegbe, ami abból válik egyértelművé, hogy mind földrajzi szempontból, mind a mű területi egyházpolitikai céljait tekintve bántóan kilóg a sorból. A helységek azonosítására vállalkozó kutatók túlnyomó többsége alapvetően három körülményre alapozta elképzeléseit: a helynevek vizsgálatára, az esetlegesen említett templomtitulusok vélt fennmaradására és amennyiben a forrás értékelhető adatokkal szolgál, az egyes helyszínek földrajzi környezetére.

A Conversioban említett helység megnevezések egy része bevett sablont követ. Összesen hét olyan helynév van, melyet a német Kirche kifejezés archaikus Chirichun alakjával kiegészített birtokos szerkezetben jegyeztek le (Otachreschirichun, Paldmunteschirichun, Lindolveschirichun, Wiedhereschirichun, Isangrimeschirichun, Muzzilineschirichun, Beatuseschirichun). Kisebb számban akadnak olyanok, ahol egy adott területet világi birtokoshoz kötve tüntetnek fel (Priwina városa, Wittimar birtoka, Unzato birtoka). Ezek a helynévtípusok nyilvánvaló módon nem a helyben élő lakosságtól származtak, hanem a településeket tágabb földrajzi térben azonosítják, a helységet környezetéhez viszonyítva határozzák meg. A forrásban olvasható helynevek jelentősebb része szláv névadásra vezethető vissza. Közismert, hogy a Kárpát-medence helynévanyagának döntő többsége szláv eredetű, amelyet a honfoglaló magyarság a helyben talált népességtől vett át, s ebből a tényből kiindulva sokáig kézenfekvőnek tűnt kapcsolatot keresni a középkorban felbukkanó, szláv eredetű kifejezésekre visszavezethető dunántúli földrajzi és településnevekkel. A kérdéskört évtizedeken keresztül fáradhatatlanul vizsgáló Bogyay Tamás azonban az 1960-as években megjelent tanulmányaiban rámutatott arra, hogy a német történettudomány képviselői alapvető módszertani hibákat vétettek.

A német és osztrák történészek ugyanis a 9. századi helynevek mellé gyakorta Csánki Dezső külföldön is népszerű, ámde a 15. század viszonyait leíró történelmi földrajzi gyűjtéséből igyekeztek párhuzamokat keresni, figyelmen kívül hagyva a korábbi évszázadok magyar településtörténeti tendenciáit. Hangsúlyozta, hogy a nyelvészeti kutatások a 20. század közepéig már olyan eredményekre jutottak a magyar és szláv nyelvek közötti kölcsönhatások vizsgálatában, melyek kihúzták a talajt a feltételezett helynévazonosítások alól. Ennek nyomán vetette el többek között azokat az addig népszerű elképzeléseket, hogy a műben említett Ablanza és Cella helynevek az Ablánc- és a Csele-patakokra utalnának. Mindez azért jelentős, mert a népnyelvi helynevek lejegyzése mindig a kiejtést követi, ezért a helynévkontinuitás kérdésében az ómagyar és ószláv nyelvek fejlődését, főként a hangtani változásokat nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Mindezek után a Conversioban említett templomcímek vizsgálata vált a folytonosság-kutatás fő irányává. Ennek a módszernek alapvetően gyenge pontja, hogy bár 11 helységgel kapcsolatban 14 védőszent nevét tüntetik fel, ezek többsége (Szent Márton, Szűz Mária, Szent István első vértanú, Szent Miklós, Szent Péter és Szent Pál apostolok, Keresztelő Szent János, Szent Mihály, Szent Margit vértanú szűz) olyannyira népszerű volt az egész középkorban, hogy önmagukban nem utalhatnak bizonyosan folyamatosságra. A német kutatók felületességét számos ponton meghaladó Bogyay a forrásban szereplő Orthau helységet a későbbi Veszprémmel vélte azonosíthatónak. Etimológiai fejtegetései szerint a helynév hegycsúccsal és folyóvízzel jellemezhető domborzati viszonyokra utal, a településen említett Szent Mihály-egyház pedig a későbbi veszprémi székesegyház előzményeként azonosítható. Érvelésében nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy Veszprém az Árpádok egyik korai központja volt, egyházi gyökerei még Esztergom előzményeinél is régibb időkbe nyúlhatnak vissza. Tóth Endre régészprofesszor azonban felhívta a figyelmet arra, hogy a Szent Mihály-titulus a középkor egyik leggyakoribb templomcíme, s a Bogyay által leírt földrajzi környezet megannyi vonatkozó dunántúli helység (pl. Vasvár) esetében megfigyelhető.

Hasonló módon, a helynévből következtetett földrajzi viszonyok alapján igyekeztek közelebb kerülni Salapiugin azonosításához. A Zala víznév alapja a preszláv *Sal kifejezés, magyar jelentése egyszerűen ’patak, folyóvíz’, a helynév utótagját pedig korabeli párhuzamok alapján a ’kanyarulat’ jelentésű Biege/Biegung kifejezésre vezetik vissza. Az elnevezés tehát a Zala-folyó kanyarulatára utalna, s olyan települést jelölne, mely a folyó azon partszakaszán fekszik, ahol a meder útja látványosan módosul. A szóba jöhető területek (Zalaszentiván–Petőhenye–Alibánfa, Zalabér–Batyk–Zalaszentgrót) környékén azonban a régészeti kutatás nem bukkant Karoling-kori települések nyomára. A helység mindenesetre a 9. századi okleveles forrásokban jelentős településként, a salzburgi érsekség helyi birtokközpontjaként tűnik fel. Kiemelt jelentősége abban is tükröződik, hogy egyházát, amint arról a Conversio is említést tesz, a salzburgi egyház patrónusa, Szent Rupert tiszteletére szentelték fel.

A legkülönbfélébb vélemények nyertek megfogalmazást Weride lehetséges azonosításával kapcsolatban. A forrás szerint Adalwin érsek 865. január. 13-án e helyütt Szent Pál apostol tiszteletére szentelt templomot, majd „mikor következő alkalommal” a vidékre látogatott, ugyanezen a településen Szent Péter apostolfejedelem tiszteletére emeltek egyházat. A német kutatásban sokáig népszerű volt az a vélemény, mely a helynevet az ’őr’ jelentésű Wart kifejezésre vezette vissza, s a Szent Péter-titulus nyomán az Árpád-kori Őriszentpéterrel azonosította a települést. Az 1970-es évek patrocínium-kutatásai során Dávid Katalin a Conversioban napi dátum szerint rögzített templomszenteléseket a Dunántúl középkori úthálózatának viszonyai között próbálta értelmezni. Ennek szellemében vetette fel, hogy a január 13-án felszentelt Péter–Pál-egyház a Zala vármegyében fekvő Csatárral azonosítható, melynek Árpád-kori bencés apátsága szintén Péter és egyes késő középkori források szerint Pál apostolok védelme alatt állt, a január 14-én Spizzunban Szent Margit vértanú nevére felszentelt egyház pedig a Csatártól déli irányba mindössze 15 km távolságra fekvő Hahóttal feleltethető meg, melynek Árpád-kori monostorát ugyancsak a vértanú szűz tiszteletére avatták fel. Elméletének ugyanakkor ellentmond, hogy a csatári apátság a 12–14. század folyamán egyedül Szent Péter egyházaként tűnik fel a forrásokban, s Pál apostol csupán 1405-ben bukkan fel először az monostorral kapcsolatban. Nem kevésbé jelentős, hogy a Conversio egyértelmű leírása szerint Weride településen a két apostol tiszteletére két külön egyházat emeltek, ráadásul két eltérő időpontban. Ebből kifolyólag nem állja meg helyét Püspöki Nagy Péter véleménye sem, aki szerint a helység Székesfehérvárral és annak 11.századi Péter–Pál-egyházával volna azonosítható.

A Conversio mindössze két olyan települést említ, melynek azonosítását régtől fogva közmegegyezés övezi. Ezek egyike a szövegben Bettobia néven említett Pettau, a mai szlovéniai Ptuj. Amellett, hogy a nyelvészeti kutatások kimutatták a két helynévalak közötti egyenes ágú fejlődést, történeti és régészeti adatok a településkontinuitást is bizonyítják. Széles körben ismert, hogy a Frank Királyság pannóniai szláv vazallusainak központja Mosaburg volt, mely közvetlen előzménye az Árpád-kori Zalavárnak, ugyanakkor Pettauval ellentétben ebben az esetben már több körülmény óvatosságra inti a kutatókat.

A Conversio elbeszélése szerint Pribina, miután Lajos királytól adományba nyerte a vidéket, a Zala-folyó mocsarai között várat emelt, melyet a 9. században Mosaburgnak, magyarán Mocsárvárnak neveztek. Az erődítmény azt követően is megtartotta központi funkcióit, hogy a magyarok a 899–900. évi itáliai hadjáratot követően elfoglalták Pannóniát. Az 1009. évi veszprémi oklevél tanúsága szerint Szent István (1001–1038) idején Kolonvár néven tartották számon, s mivel a nyelvészeti kutatás a Kolon előtagot a török eredetű Qulun férfi személynévre vezeti vissza, valószínűsíthető, hogy mint megannyi esetben, a vármegye első, Szent István-kori ispánjának emlékét tartotta fenn. A Zala tájnév a 11. század középső harmadában vett fel geopolitikai jelentéstartalmat. Mindezt Felícián esztergomi érsek (1125–1139) 1134-ben kelt oklevele bizonyítja, mely szerint Szent László király (1077–1095) az 1090-es évek elején Zalából és Somogyból rendelt papokat az újonnan alapított zágrábi egyházmegyébe. A területet tehát már a 11. században a folyó után nevezték el, az ispáni várat pedig 1264-ben említik először a magyar népnyelvi Zalawar formában. A helynév folytonossága ilyetén módon bizonyítható, a templomcímmel kapcsolatban ugyanakkor már komoly kételyek merültek fel.

A Conversio szerint a 9. századi Mosaburgban három egyházat is felszenteltek: az elsőt Szűz Mária tiszteletére, a második kapcsán megemlítik, hogy falai közt nyugszik Adorján vértanú teste, majd ehhez megjegyzésként hozzáfűzik, hogy a városban áll egy harmadik templom, melynek védőszentje Keresztelő Szent János. A 13. század elejéről származó, de 11. századi feljegyzéseket is fenntartó Pozsonyi Évkönyvekből tudjuk, hogy Szent István király 1019-ben Szent Adorján vértanú tiszteletére egyházat alapított, amely adat a középkori zalavári bencés apátságra vonatkozik. A kutatás sokáig magától értetődőnek tekintette, hogy a helyben maradó lakosságnak köszönhetően a védőszent tisztelete töretlen maradt, s így a 9. századi Szent Adorján-egyházat a bencés monostor közvetlen előzményének tekintették. Tóth Endre azonban felhívta a figyelmet arra, hogy a keresztény szentkultusz több Adorján nevű mártírt tart számon, s a titulus folytonossága több szempontból sem tekinthető bizonyosnak. Források sokasága bizonyítja, hogy államalapító királyunk a 4. század elején mártírhalált halt nikodémiai katonaszentet választotta az apátság patrónusává. Ezen források közül érdemes kiemelni a 13. századtól közhitelű oklevéladással is foglalkozó monostor pecsétjét, mely a vértanút felfegyverkezve, övvel összehúzott kabátban, jobbján lándzsával, balján pajzzsal ábrázolja. Ezzel szemben ugyanakkor semmilyen forrás nem szól arról, hogy a 9. században melyik Adorján nevű mártír tiszteletére emeltek egyházat Mosaburgban.

A templomcím és annak nyomán az egyházi intézmény folytonossága körül keletkezett kételyek jogosságát a régészeti kutatások is igazolták. Hosszú évtizedek ásatásai után az ezredfordulóra tisztázták a Conversioban említett mosaburgi templomok maradványait. Az építészet- és művészettörténeti vizsgálatok megállapításai szerint a 9. századi Szent Adorján-bazilika a terület világi és egyházi feljebbvalóinak reprezentációján túl elsősorban zarándoktemplomként működött. Bebizonyosodott továbbá, hogy az Árpád-kori bencés apátság a Karoling-kori Szűz Mária-templomban kezdte meg működését, mely később a monostor Mária-kápolnája lett, ahol sekrestyét alakítottak ki és az apátság okleveleit őrizték. Egy 1341. évi oklevélből tudjuk, hogy ekkor egy szerzetes olvasás közben elaludt, s miután gyertyája leégett, hatalmas tűz keletkezett, mely felemésztette a kápolnát a levéltárral együtt. Zalavár esetében tehát, noha a helynév folytonossága vitathatatlan, a templomcím kontinuitása vitatott, az egyházi intézmény töretlen működése pedig cáfolatot nyert.

A Conversioban említett helynevek közül egy további konkrét esetet érdemes röviden kiemelni, mely viszonylagos jelentőségre tett szert a korai magyar egyház- és településtörténeti kutatásokban. A Liupram érsek (836–859) idején történt templomszentelésekkel kapcsolatban említenek egy Quinquae Basilicae nevű helységet, melyet a kutatás sokáig előszeretettel azonosított a középkori Quinquae Ecclesiaevel, a mai Péccsel. A két település megfeleltetését napjainkra már több szempontból elvetik. Többen hangsúlyozzák, hogy a 9. századi okleveles források alapján a frank államszervezet kiépülése csupán a Dunántúl nyugati sávján igazolható, a mai Pécs területe azon immár kívül esett. A kutatók egy része arra is felhívta a figyelmet, hogy a pécsi püspökség interpolált formában fennmaradt 1009. évi alapítólevele nem nevezi meg konkrétan az egyházmegye székhelyét, csupán jövő időben fogalmazva annyit mond, hogy „a püspökség neveztessék (vocabitur) ötegyházinak”. Ezt a többféle módon is értelmezhető mondatrészt többen úgy magyarázzák, hogy az egyházmegyét eredendően térítőpüspökségként hozhatták létre és kezdetben öt esperesi kerületre oszthatták, jóllehet, mindennek az alapítólevélben szintén semmi nyoma.

Az ismertetett példák jól szemléltetik a 9. századi dunántúli egyházszervezeti és településfolytonosság bizonyítása előtt álló legfontosabb akadályt: a folytonosság számtalan formában megnyilvánulhat, s noha feltételezett megnyilvánulási formái egymást kiegészítve megvilágíthatnak bizonyos jelenségeket, a bizonyításhoz önmagukban elégtelenek, nem szükségszerűen támasztják alá egymást, s olykor ellentmondásba is kerülhetnek egymással. Ennek következtében a kutatás nem tudott egységes módszertant kidolgozni a kérdéskörre, a templomépületek, a szentkultuszok és a helynevek folytonosságának vizsgálatához az egyedi esetek igényeinek megfelelően szükséges alkalmazni a régészeti, nyelvtörténeti, történeti földrajzi és egyéb segédtudományokon alapuló metódusokat.

Mindehhez kapcsolódik továbbá, hogy a folytonosság-kutatás során nem szabad figyelmen kívül hagyni egyházszervezet és a vallásgyakorlat különbözőségét. Bogyay egyik kései cikkében arra hívta fel a figyelmet, hogy bár a 9. századi dunántúli egyházi szervezetet a Karoling-kor mintáinak megfelelően alakították ki, a kereszténységet a helyi szlávság gyakorolta, s formálta saját képére. Ennek hangsúlyozására vetette fel a „szlovén kereszténység” kifejezés alkalmazását, kidomborítva azt, hogy a vallás fenntartói és közvetítői a honfoglaló magyarság számára a helyben lakó szlávok voltak, s nem a terület igazgatási kereteit felülről kialakító és irányító keleti frank egyházi vezetés. A kifejezés nem vált bevetté a kutatásban, ugyanakkor tény, hogy magyar nyelv kereszténységgel és vallási élettel kapcsolatos szókészlete délszláv eredetű, s döntő többségében azon népcsoport nyelvéből származik, mely a későbbi évszázadokban az Alpok és az Adria között kialakuló szlovénség zömét alkotta.

Galambosi Péter

Irodalom

A Conversio tartalmára, kézirati hagyományára, kiadásaira és (főként német) kutatástörténetére átfogó jelleggel lásd a Bajor Tudományos Akadémia online adatbázisát. Korszerű magyar fordítása: Nótári Tamás: Conversio Bagoariorum et Carantanorum. Aetas 15. (2000) 3. sz. 93–111.

A Dunántúl Karoling-kori politikai és egyházi szervezetére legújabban, a kutatástörténet áttekintésével lásd: Szőke Béla Miklós: A Karoling-kor Pannóniában. (Mosaburg – Zalavár 1.) Bp., 2019. (különösen 133–267. és 333–459.). A kultúrtörténeti viszonyokra: Bogyay Tamás: Megjegyzés Mosapurc-Zalavár kérdéséhez és a pannoniai keresztény kontinuitás módszertanához. Századok 123. (1989) 489–493.

A régebbi, főként német nyelvű szakirodalom kritikai áttekintésére lásd: Bogyay Tamás: Die Kirchenorte der Conversio Bagoariorum et Carantanorum. Methoden und Möglichkeiten ihrer Lokalisierung. Südost-Forschungen 19. (1960) 52–70.

A példaként említett azonosítási kísérleteket és kritikájukat lásd: Ortahu: Bogyay Tamás: A Karoling-kori Veszprém problémája. In: Veszprém kora középkori emlékei. Szerk. Fodor Zsuzsa. Veszprém, 1994. 6–13.; Tóth Endre: Adatok Savaria–Szombathely és környéke történeti földrajzához. Vasi Szemle 26. (1972) 257. 11. sz. jegyz.; Salapiugin: Szőke B. M.: A Karoling-kor Pannóniában i. m. 224–225.; Weride: Dávid Katalin: A hahóti és csatári bencés apátságok alapításáról. Vigilia 43. (1978) 5. sz. 291–296.; Püspöki Nagy Péter: A székesfehérvári prépostság és bazilika előzményei és szerepe az alapítás első századában a kánoni jog tükrében. In: A székesfehérvári Boldogasszony bazilika történeti jelentősége. Szerk. Farkas Gábor. Székesfehérvár 1996. 7–93. (17–20.); Galambosi Péter: A csatári apátság története a középkorban. In: Prépostok, apátok, vikáriusok. Tanulmányok. Szerk. Ribi András. (Az Árpád- és Anjou-kor magyar egyházi archontológiájának kérdései 3.) Bp., 2021. 280–282.; Pettau: Heinz Dopsch: Der auswärtige Besitz. In: Geschichte Salzburgs I–III. Hrsg. von Heinz Dopsch und Hans Spatzenegger. Salzburg, 1981–1988. I/2. 975–978.; Mosaburg: Szőke B. M.: A Karoling-kor Pannóniában i. m. 333–409.; Tóth Endre: Szent Adorján és Zalavár. Századok 133. (1999) 3–37.; Quinque Ecclesie: Tóth Endre: A Quinque Basilicae – Quinque Ecclesie helynevek lokalizálásához és értelmezéséhez. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 36. (1991) 101–107.

A szöveg az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-3 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával (befogadó intézmény: Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar), valamint az ELKH-PTE-ELTE Középkori Magyar Egyházi Archontológia (1000–1387) Kutatócsoport (azonosító szám: 1421707) keretében készült.

Ezt olvastad?

Tanácstalanságból újraértékelés

Veszprémy László Bernát nemrégiben megjelent kötetével (Tanácstalanság. A zsidó vezetés Magyarországon és a holokauszt, 1944–1945) ismét bizonyította, hogy korosztályának egyik

X