A függetlenség záloga – a speyeri egyezmény ratifikálása

1570. december 1-én ratifikálta II. János választott magyar király (electus rex) az 1570. augusztus 16-án, a Rajna-menti Speyerben megkötött, az Erdélyi Fejedelemség önállóságát szavatoló egyezmény pontjait. II. (Habsburg) Miksa német-római császár, egyszersmind magyar király (1564-1576) és az addig a „keleti Magyar Királyság” felett uralkodó Szapolyai (II.) János Zsigmond (1540-1571) választott magyar király között létrejött megegyezés nem csupán a Szapolyai-dinasztia uralma alatt álló területek közjogi helyzetét, hanem a két állam között húzódó, mindaddig vitás határok ügyét is rendezte. Mindezek értelmében János Zsigmond lemondott választott királyi címéről, és felvette az Erdély és Magyarország Részeinek fejedelme (Princeps Transylvaniae et Partium Regni Hungariae) titulust, amelyet hirtelen bekövetkezett halála (†1571. március 14.) folytán de jure kevesebb mint négy napig viselhetett, ugyanis Miksa csupán 1571. március 10-én iktatta törvénybe az egyezményt. Mely események vezettek a szerződés létrejöttéhez? Tételesen mit tartalmaz az egyezmény? Területileg milyen változásokat hozott a megállapodás? Végül, de nem utolsó sorban milyen következményekkel járt Erdély önállósodása? Az alábbiakban e kérdéseket igyekszem körbejárni.

Minden vég egy új kezdet

A történeti Erdély, azaz a Királyhágón túl elterülő, a Kárpátok keleti és déli hegyvonulatai által földrajzilag is zárt területegyüttes már a középkor folyamán különleges státusszal bírt, és a középkori Szlavóniához hasonlóan, Zsoldos Attila szavaival élve, „számos tekintetben önálló, egyedi arculatot mutatott.” Az ország központi területeitől való relatíve nagy távolság, illetve sajátos, a középkori át- és betelepítések révén kialakult etnikailag heterogén társadalma egyszersmind meghatározta kora újkori történetét is, előirányozva számára egy „különutas politikát”, amelyet – az események tükrében – egyfajta kényszerpályaként is értelmezhetünk. A mohácsi tragédia utáni évtizedek csatazajtól hangos történései, amelyek az országot előbb két, majd három részre szakítják, ugyanis rákényszerítik Erdély rendjeit arra, hogy a két nagyhatalom árnyékában, lehetőségeikhez mérten önállóan, ugyanakkor a Magyar Királyság egységének helyreállításában mindvégig reménykedve maguk döntsenek sorsukról. Mindmáig nem egyértelmű azonban, hogy az Erdélyi Fejedelemség megszületése az adott politikai térben való óvatos manőverezés eredménye, avagy egy felülről irányított, a hódító oszmán hatalom érdekeit kiszolgáló (hadi)terv része volt.

A keleti Magyar Királyság kialakulása (forrás: Erdély története. I. A kezdetektől 1606-ig. [főszerk. Köpeczi Béla; szerk. Makkai László–Mócsy András] Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988 Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988. 424. o.)

Az események tárgyalását érdemes a mohácsi csatától, illetőleg a kettős királyválasztás által gerjesztett polgárháborús viszonyok vázlatos leírásával kezdeni. A Mohács mellet lezajló, a közelmúltban számtalan szakmai vitát kiváltó összecsapás kapcsán itt mindösszesen annyit szükséges leszögezni, hogy annak ellenére, hogy a magyar rendek tisztában voltak az Oszmán Birodalom által jelentett veszéllyel, váratlanul érte őket a vereség. A kaotikus állapotokat csupán fokozta, hogy a megüresedett királyi székbe alig egy hónapos eltéréssel két királyt is megválasztottak: előbb Szapolyai Jánost (1526. november 10.), aki ezt megelőzően az erdélyi vajda tisztségét látta el, mindemellett az ország legkiterjedtebb birtokkomplexumát tudhatta magáénak, majd I. (Habsburg) Ferdinándot (1526. december 17.), Ausztria főhercegét, aki ekkora már Csehországra is kiterjesztette hatalmát. Míg azonban Szapolyait megválasztása után egy nappal meg is koronázták, Ferdinándnak közel egy évet kellett várnia, hogy fejére helyezzék a Szent Koronát. Már a kettős királyválasztás magában hordozta azt a potenciális veszélyt, hogy amennyiben a két fél nem jut dűlőre, az ország két részre szakad, és még inkább kitettebb lesz az oszmán térhódításnak. A konfliktust, ha csak ideiglenes is, a váradi béke (1538. február 24.) rendezte, amelyben egyebek mellett mindkét fél elismerte a másik hatalmát, valamint I. János király ígéretet tett arra, hogy halála után az általa uralt területek Ferdinándra szállnak vissza. Az oszmánok háta mögött megkötött egyezményt, amelyet ezen okból ki sem hirdettek, mind Ferdinánd, mind a házasodni készülő János király csupán átmeneti megoldásnak tekintette, ugyanis szemük előtt ekkor még elsődlegesen az ország egy kézben való egyesítése lebegett, mint ahogy ekkor még a magyar rendek is csak közös állami keretben tudtak gondolkodni.

Szapolyai (II.) János Zsigmond választott magyar király. Dominicus Custos rézmetszete, 17. század eleje. (forrás: Keptar.OSZK)

Hasonlóan a gyalui egyezményhez (1541. december 29.), amely szintén az oszmánok elleni közös fellépést, nemkülönben az ország egységének helyreállítását irányozta elő, a váradi béke is már hamvaiban elhalt. Szapolyai János halálát követően ugyanis Martinuzzi (Fráter) György váradi püspök, aki az elhunyt uralkodó főtanácsadója, egyszersmind a Szapolyai-család bizalmasa volt, a dinasztikus érdekeket szem előtt tartva, illetve mint vérbeli reálpolitikus, az Ausztriai-ház számos szempontból szűk mozgásterét felmérve, az alig pár hónapos trónörökössel, János Zsigmonddal Budára sietett, és az országgyűlés jóváhagyásával királlyá választatta. Ezáltal a főhatalomért folyó küzdelem egy új szakaszba lépett, amelybe egy régi-új szereplő, az Oszmán Birodalom is becsatlakozott, sőt, nem túlzás kijelenteni, ő került ki győztesen belőle. Buda elfoglalásával (1541. augusztus 29.), illetve a Hódoltság kialakításával az ország már három részre szakadt, a keleti Magyar Királyság oszmán vazallus állam lett, a remény, hogy a középkori Magyar Királyság újból egyesül, bár még talált híveket, egyre távolabbinak tűnt.

A korábbi szerződésekben, illetve paktumokban áhított egyesülés a következő évtized első felében végül valósággá vált, Ferdinándnak ugyanis, ha csak rövid időre is, sikerült a két országrészt egyesítenie (1551-56). Mindazonáltal világossá vált az is, hogy az Ausztriai-ház nem rendelkezik annyi erőforrással, elsősorban katonai potenciállal, hogy huzamosabb ideig fenntartsa a hatalmát a keleti országrész felett. Nem segítette elő mindemellett a konszolidációt az sem, hogy az országrészbe bevonuló királyi sereg tisztjei, elsősorban Gianbattista Castaldo tábornok – aki nem mellesleg a Fráter György elleni merényletben is aktív szerepet vállalt – zsarnoki módszerekkel kívánta a Habsburg-ház hatalmát biztosítani, aminek következtében sikerült maga, illetve az uralkodó ellen fordítania a rendeket. Ferdinánd az országegyesítésre válaszul indított oszmán büntetőhadjáratok miatt végül 1556 nyarán maga mondott le a keleti részekről. Az özvegy királynő, Izabella, illetve János Zsigmond 1556. október 22-én, ünnepélyes keretek között vonult be Kolozsvárra, és még ebben az évben, hű támogatóik hathatós segítségével, visszavették a keleti országrész felett a hatalmat.

Habsburg (II.) Miksa német-római császár, I. Miksa néven magyar király portréja. Nicolas Neufchâtel flamand festő korabeli munkája. (forrás: Wikipedia)

A soron következő közel másfél évtized ugyanakkor még mindig nem a csendes építkezésről szólt, megújuló harcok, kisebb összecsapások fémjelezték e szélmalomharc utolsó szakaszát. A főként a felső-magyarországi határterületeken kibontakozó összetűzések 1568 után hagytak alább, amikor is II. Miksa császár és II. Szelim szultán (1566-1574) a Drinápolyban kötött béke értelmében (1568. február 17.) lezárták a közel fél évszázada húzódó csatározást. A békeokmány, sok más egyéb mellett, előirányozta, hogy hasonló kétoldalú szerződés keretében az Erdély-központú keleti országrész, illetve a Magyar Királyság között fennálló vitás közjogi kérdéseket a felek, vagyis János Zsigmond és Miksa, a közeljövőben szintén rendezzék. Intő jel volt ez János Zsigmond számára, ugyanis a drinápolyi béke voltaképpen „kiiktatta” az oszmán félt a két országrész közötti viszályból, így – támogatás hiányában – maga a választott király is a béke megteremtésében lett érdekelt. János Zsigmond Bekes Gáspárt bízta meg e kényes diplomáciai feladat ellátásával, aki 1570-ben meg is kezdte a tárgyalásokat a császár követeivel. Bekes a megszületendő békét egy házassággal igyekezett megerősíteni, János Zsigmond ugyanis ekkor még mindig nőtlen volt. A Prágában kezdődött, majd Speyerben folytatódott tárgyalások során ugyanakkor kénytelen volt lemondani erről a tervéről, így az nem került be az egyezmény pontjaiba. A megegyezés írásba foglalására végül 1570. augusztus 16-án került sor, a birodalmi gyűlés helyszínén, a Rajna-menti Speyerben.

Fontos leszögezni, hogy az egyezmény, bármennyire is ellentmondásosan hat, fenntartotta a Magyar Királyság egységének az elvét, holott de facto az állam felosztását szentesítette. E paradoxon végigkíséri az Erdélyi Fejedelemség történetét és egyúttal a történeti értékelését is nagyban befolyásolja: míg egyesek az új állam önállóságát, egyszersmind progresszív jellegét domborítják ki, mások a középkori magyar állam jogutódját, a magyar rendi értékek utolsó bástyáját látják benne.

Tartományból ország

A speyeri egyezmény leglényegesebb tartalmi eleme a magyar király, esetünkben I. Miksa szupremációjának az elismerése, amely egyúttal magában foglalja az ország egységének az elvét, mindazonáltal megfosztja János Zsigmondot választott királyi címétől az Erdély és Magyarország Részeinek fejedelme cím ellenében.

„Egyébként a fenséges fejedelem és leszármazó utódai ő szent császári és királyi felségét az egész kereszténység fejének, Magyarország királyának, maguknál nagyobbnak és főbbnek, magát Erdélyt és a magyarországi Részeket is, melyeket a fejedelem birtokol, a Magyar Királyság tagjának tartják és vallják.”

„[…] a fenséges fejedelem lemond „Magyarország stb. választott királya” címéről és ezzel kapcsolatos minden igényéről, s azzal a címmel, mely alább következik, ő is, leszármazottai és utódai is megelégszenek s kinyilvánítja, hogy e címet használva akar gyümölcsözően tevékenykedni a keresztény világban: Fenséges János fejedelem úr, a néhai felséges János királynak, Magyarország,Dalmácia, Horvátország stb. királyának fia, Isten kegyelméből Erdély és Magyarország Részeinek fejedelme.”

A két állam közjogi vitái ezáltal rendeződni látszottak, ugyanakkor egy érdekes kikötés is helyet kapott a szövegben, miszerint a fejedelem az oszmán szultánnal való diplomáciai levelezésekben továbbra is használhatja a választott királyi címét.

„Ettől függetlenül […] ama levelekben azonban, melyeket esetleg a törökök császárához kellene írnia, ő szent császári és királyi felségének kára nélkül, szabadon használhatja a „választott király” címet.”

Ami a fejedelem jogkörét illeti, az egyezmény tételesen leírja azokat a jogokat, amelyekkel János Zsigmond a későbbiekben élhet. A megállapodás mindemellett kitér az utódlás kérdésére is, illetve amennyiben János Zsigmond, valamint utódai elveszítenék államukat, kárpótlást helyez kilátásba.

„Továbbá, ugyanazon fenséges fejedelem, valamint gyermekei, utódai, fiági leszármazottai az egész Erdélyt és az általa ez idő szerint birtokolt magyarországi Részeket békésen bírhatják és birtokolhatják, mint szabad fejedelmek, a javak adományozásának és átruházásának szabad és teljes jogával, a peres ügyek megítélésének és az ítéletek végrajtásának jogával s más olyan ténykedésekkel egyetemben, melyek a szabad fejedelem hatalmát és tekintélyét megilletik; ámde nem idegeníthető el semmi azokból a javakból, melyeket a fenséges fejedelem az ország koronájához tartozó jószágokból birtokol […]”

„Ugyanúgy a fenséges fejedelem […] ha fiutód nélkül halna meg, vagy ha leszármazóinál és utódainál halna ki a fiág, Erdély […] senki másnak, csakis a szent császári és királyi felségnek s utódainak […] birtokába és hatalmába fog kerülni.”

„Abban az esetben pedig, ha a fenséges fejedelem, vagy örökösei és utódai […] elvesztenék Erdélyt, ő szent császári és királyi felsége, valamint utódai visszaadja, illetve vissza fogják adni a fenséges fejedelemnek, vagy utódainak a sziléziai Oppeln és Ratibor hercegségeket […]”

A szerződés mindemellett rögzítette az új állam határait, külön kitérve azokra a vitás hovatartozású területekre, amelyek birtoklásáért az elmúlt évtizedekben nemegyszer véres harcokat vívott a két fél. A fejedelemség területi alapját a középkori erdélyi vajdaság képezte, amelyhez délen a Temesköz, nyugaton pedig négy tiszántúli vármegye, úgymint Bihar, Közép-Szolnok, Kraszna és Máramaros csatlakozott.

„[…] a fenséges fejedelem és utódai teljes joggal és hatalommal […] bírják és birtokolni fogják Várad várát Bihar megyével, Kraszna és Közép-Szolnok megyét a Cseh-i uradalommal […] Ugyanígy Huszt várát is Máramaros vármegyével […] s összes tartozékokkal […] kivéve Nagybányát és Erdődöt s ezek tartozékait […]”

Az egyezmény ugyan tételesen nem tér ki rá, értelemszerűen Zaránd vármegye, a Lugosi és a Karánsebesi kerületek, illetve a Kővár-vidék ugyancsak a fejedelemség részét képezték. A Magyar Királyságtól Erdélyhez csatlakozott vármegyéket, illetve az imént felsorolt kerületeket magában foglaló területegyüttest a szerződés (ld. a fejedelmi titulus vonatkozó részét), majd ennek nyomán a kortársak egyaránt a Részek, latinul Partes, illetve az alaktanilag helytelen, ámbár a közbeszédben széles körben elterjedt Partium megnevezéssel illették. Az új állam így hozzávetőlegesen 100 000 km2 területet tudhatott magáénak, amely a következő évtizedekben, elsősorban az ismét fellángoló harcok nyomán, hol gyarapodott, majd utóbb leginkább apadt.

Az Erdélyi Fejedelemség területe 1571-ben (forrás: tti.btk.mta.hu)

A papírra vetett sorokat azonban az élet, mint már oly sokszor, újból felülírta. János Zsigmond hirtelen bekövetkezett halála ugyanis rögvest a status quo felborulásával fenyegetett, hiszen az egyezmény előírta, hogy amennyiben a Szapolyai-dinasztia fiágon kihal, az Ausztriai-ház veheti át a terület felett a hatalmat. Az erdélyi rendek azonban, tanulva az elmúlt évtizedek sikertelen egyesítési kísérleteiből, a Portához fordultak, hogy a még Szulejmán által biztosított, majd 1567-ben Gyulafehérváron törvényerőre emelt szabad fejedelemválasztási jogukkal (libera electio) élhessenek. Ezzel voltaképpen, nem mellesleg tudtukon kívül, hatályon kívül helyezték a speyeri egyezmény utódlásra vonatkozó pontjait, amelyeket ugyan ratifikált a fejedelem, mindazonáltal nem terjesztett az országgyűlés elé, így az nélkülözte a rendek jogi erővel bíró jóváhagyását. 1571. május 25-én az erdélyi rendek végül Báthori Istvánt választották fejedelmüknek, amelyet a szultáni ahdnáme is szentesített. II. Miksa császár, ha bele nem is nyugodott, kénytelen volt elfogadni a kialakult helyzetet. Hosszas tárgyalások eredményeképpen mindazonáltal elérte, hogy Báthori, engedve a nyomásnak, megelégedett a vajdai titulussal, egyszersmind hűségesküt fogadott a magyar királynak. A Habsburg uralkodó ugyanakkor titokban támogatta azon Bekes Gáspár felkelését, aki tulajdonképpen már a speyeri egyezményt megelőző tárgyalások alatt – Horn Ildikó gondolatait ide citálva – „mindkét nagyhatalom támogatását meg akarta nyerni ahhoz, hogy segítségükkel ő állhasson Erdély élére, s azután a szultánt s a császárt egymás ellen kijátszva, az adott korlátozó keretek közt, de függetlenül uralkodhasson.” A harc 1575-ben tört ki, ám Bekes székelyektől támogatott serege a kerelőszentpáli csatában döntő vereséget szenvedett. Báthori István addig is csak szimbolikus alárendeltségének lengyel királlyá való megkoronázása (1576. május 1.) vetett véget, ugyanis ekkortól már közjogilag is egyenrangúnak minősült a magyar uralkodóval.

Habár a speyeri egyezmény mind a Magyar Királyság, mind, és legfőképpen az Erdélyi Fejedelemség történetében mérföldkőnek számít, pontjai a későbbiekben mindösszesen részben teljesültek. Mindemellett, amennyiben jogi szempontból vizsgáljuk a szerződést, érvényessége is megkérdőjelezhető, ugyanis a pontjait a fejedelem nem ismertette a rendekkel, így azok országgyűlési becikkelyezésére sem került sor, következésképp az egyezmény hivatalosan nem emelkedett törvényerőre. Mindezek ellenére jelentősége megkérdőjelezhetetlen, már csak annyiban is, hogy ez az első nemzetközi szerződés, amelyben az önálló Erdélyi Fejedelemség létét, illetve annak fejedelmét egy másik állam uralkodója elismeri. Ám ez az önállóság, elsősorban a kezdeti időszakban, rendkívül korlátozott volt. A fejedelem ugyanis egyfelől hűséggel tartozott a mindenkori magyar királynak, ugyanakkor a szultán alattvalója is volt. E kettőség jellemezte a fejedelemség közjogi helyzetét is: részint a császár birodalmának „valóságos és elválaszthatatlan részeként”, elviekben legalább is az Ausztriai-ház által uralt területekhez tartozott, egyúttal ugyanakkor különleges státuszú vazallus államként az Oszmán Birodalom integráns részét is képezte. A két nagyhatalom közé beékelődött kis állam léte voltaképpen tehát attól függött, hogy ezt a kényes egyensúlyt sikerül-e fenntartania. Ahogy az Erdélyi Fejedelemség közel másfél évszázados históriája bizonyítja, fejedelmei eleget tettek ezen kihívásnak, és habár a mérleg nyelve olykor megingott, fennállása közös nemzeti emlékezetünkbe számos aspektusból sikertörténetként vonult be.

 

A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézet együttműködésének keretében született.

 

Bandi Kristóf Bálint

Felhasznált irodalom

Forrásgyűjtemény

Magyar történeti szöveggyűjtemény. II/1 (1526-1790) [szerk. Sinkovics István] Tankönyvkiadó, Budapest, 1968. 156–168.

Történeti szakmunkák

Erdély története. I. A kezdetektől 1606-ig. [főszerk. Köpeczi Béla; szerk. Makkai László–Mócsy András] Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988 Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988. 409–446.

Horn Ildikó: A hatalom pillérei. A politikai elit az Erdélyi Fejedelemség megszilárdulásának korszakában (1566-1588). [Akadémiai doktori értekezés] Budapest, 2012.

Kisteleki Károly: Alárendeltség vagy önállóság? Adalékok jogi nézőpontból az Erdélyi Fejedelemség önálló államiságának kérdéséhez. Századok 150. (2016):4, 1029-1068.

Kovács Kiss György: Az önálló Erdélyi Fejedelemség. Korunk 24 (2013):3, 3–7.

Oborni Teréz: Az Erdélyi Fejedelemség állama és politikai berendezkedése. Korunk 24 (2013):3, 8-16.

Oborni Teréz: Új ország alakul – a speyeri egyezmény. In: Székelyföld története II. (1562-1867) [szerk. Egyed Ákos, Hermann Gusztáv Mihály, Oborni Teréz] MTA BTK–EME–HRM, Székelyudvarhely, 2016. 27–33.

Szádeczky-Kardoss Lajos: Kornyáti Békés Gáspár (1520-1579). Méhner Vilmos kiadása, Budapest, 1887.

Zsoldos Attila: Az Árpádok és alattvalóik. Magyarország története 1301-ig. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1997.

Rövid, tájékoztató jellegű cikkek

Bárány Balázs: Így jött létre az önálló Erdély. (https://azonnali.hu/cikk/20200816_igy-jott-letre-az-onallo-erdely) [letöltés ideje: 2020.09.30.]

Kelenik József: A drinápolyi béke. Egy hosszúra nyúlt fegyverszünet.

(http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_drinapolyi_beke_egy_hosszura_nyult_fegyverszunet) [letöltés ideje: 2020.10.01.]

Tarján M. Tamás: 1570. augusztus 16. A speyeri egyezmény megkötése.

(http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1570_augusztus_16_a_speyeri_egyezmeny_megkotese/) [letöltés ideje: 2020.09.30.]

Tőtős Áron: Partium a századok sodrában. (https://erdelyikronika.net/2020/08/24/partium-a-szazadok-sodraban/) [letöltés ideje: 2020.09.30.]

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket