Garanciától a szövetségig – Lengyelország és a nyugati hatalmak diplomáciai kapcsolatai a második világháború előtt

Európában 1939 tavaszán egy minden korábbinál súlyosabb krízis kavarta fel a diplomáciai élet „München utáni” nyugvó homokját. Az elmúlt év szeptemberében lezajlott müncheni konferencia alkalmával megcsonkított Csehszlovákia megmaradt területét 1939. március 15-én Németország bekebelezte, megszegve minden korábbi megállapodást. Bizonyossá vált, hogy a németek nem állnak meg a versailles-i békeszerződés revíziójánál, illetve az etnikai határoknál. A megbékélés ilyen módon lehetetlenné, a háborús feszültség pedig kitapinthatóvá vált Európában.

Az alábbiakban az 1939. év tavaszától a második világháború kirobbanásáig tartó időszak diplomáciai történéseit ismertetem nagy vonalakban, főként a lengyel szempontra fektetve a hangsúlyt.

A müncheni konferencia résztvevői balról jobbra: Neville Chamberlain brit miniszterelnök, Édouard Daladier francia miniszterelnök, Adolf Hitler német kancellár, Benito Mussolini, Olaszország Duce-ja és Galeazzo Ciano gróf olasz külügyminiszter (forrás: wikipedia.hu)

1939 forró tavasza

A németekben mélységesen csalódott angol miniszterelnök, Neville Chamberlain, 1939. március 17-én feladta az addig folytatott megbékéltető politikát, vállalva a nyilvánosság előtt is a teljes kudarcát. Nagy-Britannia és Franciaország vezetőiben új és utólag már belátható, hogy eleve kudarcra ítélt gondolat érlelődött, mely szerint a németek további terjeszkedését úgy kell megakadályozni, hogy a békét fenntartsák és lehetőleg a fegyveres konfrontációt elkerüljék. Nagy-Britannia rendkívül nehéz külpolitikai-stratégiai választás előtt állt: feltámasztja a hagyományos szövetségi rendszerét és közeledik a régi, potenciális szövetségeseihez, így a Szovjetunióhoz is, vagy az eddig szorgalmazott kollektív biztonság rendszerét próbálja meg kialakítani, amelyhez a népek szélesebb csoportját kellene megnyernie a Németország elleni ellenálláshoz. A brit kormány 1939. március 17-én jegyzékben puhatolózott egy sor kormánynál — köztük a lengyel és a szovjet kormányoknál is — a közös érdekekről, valamint a közös fellépés lehetőségéről. A válaszokból kiderült a kollektív biztonság elvének alapvető gyengesége, ugyanis minden ország a maga problémáját adta elő, a közös fellépés egy esetleges agresszió ellen lehetetlennek tűnt. A lengyelek közölték a britekkel, hogy nincsenek felkészülve arra, hogy állást foglaljanak Nagy-Britannia és Németország között, illetve hogy elkötelezzék magukat más ország védelmére. Kereken elutasítottak ráadásul minden olyan tervet, amely a szovjeteknek az országuk védelmében bármilyen módon való részvételét tartalmazta. A lengyelek ezt a történelmi tapasztalataikból eredő közismert oroszellenességük alapján egészen augusztus 23-ig zsigerből megtagadták. Az a mondás járta Lengyelországban, hogy „a németektől csak a szabadságunkat, az oroszoktól azonban a lelkünket féltjük.” A helyzet megoldására Moszkva egy konferencia megrendezését ajánlotta Bukarestben minden ország részvételével, amely a jegyzéket megkapta. Ennek eredményeképp a Szovjetuniónak joga lett volna azon országok védelmében részt venni, amelyek a szovjetektől ugyanúgy félnek, mint a németektől. Ha azonban a konferencia nem jön létre, a Kremlnek lehetősége lesz arra, hogy közömbösen félreálljon és kipuhatolja a németekkel való megegyezés lehetőségeit. A konferenciát soha nem tartották meg, az érintett államok közül senki sem akarta maga ellen hangolni a németeket, és nem akarták a szovjetek ilyen mérvű beavatkozását sem.

1939. március 21-én Németország újabb két provokatív lépést tett. Újra, és immáron sokkal durvább hangnemben megismételte követeléseit Lengyelország felé az ún. danzigi kérdés rendezésére, valamint ultimátumban követelte a litván kormánytól az ún. Memel-vidék átadását. Litvánia 1939. március 23-án kénytelen volt engedni a német nyomásnak, Lengyelország azonban 1939. március 26-án minden Danzigra vonatkozó német javaslatot, illetve követelést visszautasított.

A brit–francia garancia: első kísérlet az elrettentésre (1939. március 31.)

Chamberlain, látva a 17-i jegyzék kudarcát, március 20-án újabb javaslatot tett arra, hogy Nagy-Britannia, Franciaország, Lengyelország és a Szovjetunió adjon ki egy olyan tartalmú szándéknyilatkozatot, hogy amennyiben bármilyen fenyegetés éri bármelyik európai állam függetlenségét, konzultálni fognak egymással „egy közös akció kidolgozása céljából”. Lengyelország a Szovjetunióval újból minden együttműködést visszautasított, a brit diplomácia ezzel pedig igen kényes helyzetbe került, ugyanis választaniuk kellett a lengyelek, illetve a szovjetek között. A brit kormány meg volt győződve arról, hogy minden további várakozás gyöngítené Nagy-Britannia nemzetközi pozícióit és elutasította, hogy bármely más országot feláldozzanak, bármit is diktál a geopolitika. Nagy-Britannia és Franciaország tehát 1939. március 22-én jegyzékváltásban kötelezték magukat arra, hogy ellenük, illetve Belgium és Hollandia ellen irányuló támadás esetén kölcsönösen segítséget nyújtanak egymásnak. Március 24-én, két nappal azelőtt, hogy a lengyel kormány elutasította volna a német követeléseket, a brit és a francia varsói nagykövetek figyelmeztették Józef Beck lengyel külügyminisztert, hogy Németország most Danzigot szemelte ki megszerzendő célként. A lengyel külügy azonnal átértékelte a brit javaslathoz való hozzáállását, de mégis a kétoldalú megállapodást erőltetve ki akarta iktatni a szovjeteket a kirajzolódó németellenes szövetségi rendszerből. Ennek a huzakodásnak messzeható következményei lettek, ugyanis a brit kormány úgy ítélte meg a helyzetét, hogy súlyos időzavarban van. Elsőbbségben tartotta a lengyel koncepciót, és élénk moszkvai kapcsolatai ellenére döntő lépésre szánta el magát: 1939. március 31-én egyoldalú garanciát nyújtott Lengyelországnak. Ez azonban csak szükségmegoldást jelentett, ezt mindenképpen követnie kellett egy megfontoltabb, átfogóbb egyezménynek, amely célja egy tágabb körű kollektív rendszer létrehozása.

Józef Beck, Lengyelország külügyminisztere Adolf Hitlerrel 1937-ben (forrás: wikipedia.hu)
Józef Beck, Lengyelország külügyminisztere Adolf Hitlerrel 1937-ben (forrás: wikipedia.hu)

A garancia átalakítása kétoldalú megállapodásra (1939. április 6.)

Az egyoldalú garanciát felváltó kétoldalú megállapodás szükségével a lengyel kormány is tisztában volt. Ennek okán József Beck külügyminiszter 1939. április 3-án Londonba utazott, hogy a brit kormánnyal az 1939. április 4–6. között tartó háromnapos tárgyalás keretében megkösse a kétoldalú egyezményt. A tárgyalások gyorsan haladtak előre, mindössze egyetlen kérdésről nem volt megegyezés: a lengyelek újra és újra mereven elzárkóztak minden olyan brit javaslat elől, ami a szovjetekkel való megegyezésre mutatott volna. A tárgyalások végeztével az ideiglenes kölcsönös segélynyújtási megállapodást 1939. április 6-án írta alá Chamberlain és Beck.

A brit–francia egyoldalú garancia és az ideiglenes lengyel–brit megállapodás több alapvető problémát megoldatlanul hagyott. Egyrészt még nem létezett Nagy-Britannia és Lengyelország között semmiféle politikai egyezmény, amely bármilyen védelmi szövetség alapja lehetett volna, másrészt pedig a brit garancia csak Lengyelország függetlenségét szavatolta, területi épségét nem! Hivatalosan ugyan a nyugati és a német diplomácia elhidegült, azonban legfőként a brit diplomácia a színfalak mögött még szeptember 1-ig egyezkedni akart Hitlerrel, akár Lengyelország területi épségének a rovására is. Sőt sokáig a szovjetek megnyerése is fontosabb volt a nyugatiaknak, mint a lengyelek. Az egyezmény továbbá nem foglalta magába a lengyeleknek nyújtandó gazdasági segítséget, amire a lengyel kormánynak égető szüksége volt ahhoz, hogy hadseregének gyors modernizálásába kezdjen. De a legfontosabb a katonai konvenció hiánya, amely nélkül az egyezmény végrehajtását nem lehetett foganatosítani! A garancia és az április 6-i egyezmény tehát csak egy folyamat kezdete volt, amely a brit–francia tervek szerint egy német agresszió ellen az európai államok kollektív biztonsági rendszerét hozta volna létre.

Hitler jobban mérte fel a garancia értékét, mint maguk az érintett felek. Nem rettent el, sőt a nyugatiak kudarcát látva csak „vérszemet kapott”. A sors iróniája, hogy éppen amikor a lengyel küldöttség keresztülutazott Németországon, 1939. április 3-án írta alá Keitel tábornok, a német hadsereg, a Wehrmacht parancsnoka az ún. Fehér tervet, amely a Lengyelország elleni katonai hadműveletet takarta. Lengyelországot immáron biztos háború fenyegette, számára és Európa, sőt az egész világ számára az idő vészesen fogyni kezdett. Legkésőbb az elkövetkezendő hetekben erre a lengyel vezetésnek is rá kellett döbbennie, mivel a Danzig körüli propaganda hadjárat újabb lendületet vett, sőt egyre inkább eldurvult. Noha a háború elkerülhetetlenné vált, az korántsem volt lefutott játszma, hogy ebbe a felek milyen kondíciókkal lépnek majd be. A nyugati államok diplomáciái sorra szalasztották el 1939 tavasza-nyara folyamán azokat a lehetőségeket, amelyek a háborúba lépéskor a kondíciójukat erősíthette volna, Lengyelországnak pedig egyetlen lehetősége maradt: az országot és a hadseregét fel kellett készítenie a háborúra. Beck, előzőleg egyeztetve a lengyel minisztertanáccsal, május 5-én a Szejmben erről így nyilatkozott:

„A béke nagyon értékes és kívánatos. (…) Mi Lengyelországban nem ismerjük azt, hogy a békét minden áron. Az emberek, a nemzetek, az államok életében egy dolognak nincs ára: ez a becsület.” A lengyelek a britekkel együtt valószínűleg egyébként úgy vélekedtek, hogy a hadseregük valamivel még mindig jobb a szovjetekénél, és egy hathatós nyugati katonai segítséggel a Wehrmachtot is fel tudja tartóztatni.

Franciaország sokszor kétértelműen viselkedett Lengyelországgal szemben. Külpolitikáját a Németországtól való félelem és önmagának Németországtól való megvédése, körbebástyázása vezérelte. Franciaország a régi szövetségi rendszerére kellett, hogy támaszkodjon, de ebből a szövetségi rendszerből már csak Nagy-Britannia maradt. A brit megbékéltető politikához kapcsolódva végig kellett néznie azt, hogy Csehszlovákia, később a Szovjetunió, majd Románia sorra hulltak ki ebből a rendszerből. Franciaország ráadásul ezekben az időkben mély belső depressziót élt át, a francia kormány a belső ellenzékétől, a kommunistáktól jobban tartott, mint a németek elleni harctól. A fennálló társadalmi rend megtartását csak a brit szövetség segíthette, anélkül, hogy garantálta volna a francia nemzeti érdekeket. Franciaországnak tehát nem maradt más, minthogy ragaszkodik a brit szövetségeshez, és nagyhatalomhoz méltatlanul hátrál.

A lengyeleknek adott egyoldalú garanciának azonban volt egy igen kellemetlen hatása. A szovjetek részére minden ösztönzést megszüntetett, hiszen ez Németország és a Szovjetunió terjeszkedési ambícióit egyaránt sértette. A két diktatúra között húzódó ideológiai szakadék pedig nem volt mégsem olyan mély, hogy ne lehetett volna azt akkor áthidalni, amikor hatalmi érdekük, azonosságuk folytán egymásra találtak. Sem a lengyel, sem a nyugati diplomaták nem látták át a szovjet külpolitika irányvonalának fordulatát, amelyet Sztálin a Szovjet Kommunista Párt XVIII. kongresszusán, a március 10-i beszédében feszegetett, célozva a szovjet külpolitika revideálására, a kollektív biztonság politikájának feladására, elítélve a nyugati hatalmak politikáját, amellyel Hitlert „keletre terelik”.

Beck beszéde a Szejmben 1939. május 5-én (forrás: wikipedia.hu)

A március 31-i kiegészítéseként, a kölcsönös aláírásokkal 1939. április 18-án létrejött a lengyel–francia és a lengyel–angol garanciaszerződés is. Előző napon, április 17-én a szovjetek a Románia és Lengyelország határainak egyoldalú szovjet garantálására vonatkozó brit javaslatot elutasítva, az egész Köztes-Európára kiterjedő kölcsönös segítségnyújtási szerződés tervével álltak elő. Ugyanakkor a berlini szovjet nagykövet hivatalos kérdés formájában, halvány utalást tett egy esetleges szovjet–német közeledés lehetőségére. Ugyan a britek erről nem voltak informálva, a kollektív biztonság szerkezete megkapta első, egyben végzetes döfését. Ezt a sebet pont a szovjetek ejtették, akikre nyár végéig a britek és főként a franciák elsődleges szövetségesükként számítottak. Mint ahogy a britek kettős játékot folytattak, úgy most a szovjetek is, csak ők jobban mérték fel a lehetőségeiket. Ez a szovjet lépés a körvonalazódó németellenes szövetségi rendszert irreálissá tette, a lengyel diplomácia ebből a szovjet irányváltásból azonban még semmit nem érzékelt.

Hitler a Reichstagban 1939. április 28-án mondott beszédében megvádolta a nyugati államokat és Lengyelországot, hogy nyíltan németellenes politikát folytatnak és elutasította Roosevelt elnök békére vonatkozó ajánlatát. (Az Amerikai Egyesült Államok részéről Roosevelt elnök 1939. április 14-én levélben szólította fel arra Hitlert és Mussolinit, hogy garantálják azt, hogy nem támadják meg, vagy szállják meg más európai és egyéb ország, köztük Lengyelország területét. Amerika ebben az időszakban még teljesen kivonta magát az európai ügyekből, a figyelmeztető levélen kívül semmi számottevő lépést nem tett az európai krízis megoldására.) Hitler dagályos beszéde végén bejelentette, hogy Németország egyoldalúan felmondja az 1934-ben öt évre kötött lengyel–német megnemtámadási egyezményt, továbbá az 1935-ben kötött német–angol flottaegyezményt. Ez jelzésértékű volt egyrészt a szovjetek felé, másrészt a lengyelek és a nyugati államok felé is. Európa fenyegetettsége mindenki számára félreérthetetlenné vált.

Szintén még 1939. április 28-án kezdődtek meg a háttérben azok a lengyel–brit–francia tárgyalások, amelyeknek rögzíteniük kellett a három állam közötti kötelezettségek konkrétumait. Kéthetes tárgyalás után aláírták a francia–lengyel politikai egyezmény tervezetét, így megindulhattak végre a katonai tárgyalások is. Ezzel párhuzamosan folytatódtak mind a nyugati–szovjet, mind a lengyel–szovjet tárgyalások, hozzá kell tenni, hogy nem túl sok eredménnyel. A lengyel–francia katonai szerződés aláírására végül május 19-én került sor. Ebben határoztak a kölcsönös segítségnyújtásról abban az esetben, ha Lengyelországot német támadás érné, de a franciák kötelezettségének konkrétumai kimaradtak belőle. Mindent egybevetve tehát ez is inkább egyfajta ideiglenes megállapodásnak minősülne, mint pontos katonai szerződésnek. Mindaddig azonban, amíg nem született meg a politikai egyezmény a franciák és a lengyelek között, a katonai egyezmény értéke erősen kérdéses maradt. Ennek megkötését azonban a végsőkig húzták, sőt amíg volt némi remény arra, hogy a nyugatiak megegyezzenek a szovjetekkel, semmilyen tárgyalás nem haladt előre a lengyelekkel. Válaszul 1939. május 22-én Berlinben, Hitler és Mussolini megkötötték az országaik közötti katonai szerződést, az ún. ”acélpaktumot”. Ebben ugyan megállapodtak arról, hogy az elkövetkezendő katonai lépéseiket összehangolják, és kölcsönösen tájékoztatják egymást, Mussolini már május 30-án kelt emlékiratában tudomására hozta Hitlernek, hogy Olaszország még nem áll készen egy háborúra, így nem számíthat rá a lengyel hadjáratban sem.

A brit–lengyel–francia szövetség: második kísérlet az elrettentésre (1939. augusztus 25.)

A szovjetek 1939. augusztus 21-én egyoldalúan berekesztették a tárgyalásokat a nyugatiakkal, hivatkozva a lengyelek hajthatatlanságára. Erre válaszul a nyugatiak két nap múlva, 1939. augusztus 23-án kora délután kierőszakolták a lengyelek beleegyezését arra vonatkozóan, hogy egy közös németellenes akció esetére ne lehessen kizárni a lengyel–szovjet együttműködés lehetőségét. Lengyelország szovjetellenességét a nyugatiak értetlenül, sőt némi ellenszenvvel nézték, de a lengyelek szemszögéből nagyon is érthető volt ez a viselkedés. A szovjet–német tárgyalások azonban sokkal gyorsabban haladtak előre. Még aznap, 1939. augusztus 23-án délután fél négy, majd este tíz óra és éjfél között a szovjet és német tárgyaló felek minden vitás pontban megegyezésre jutottak. 1939. augusztus 24-én hajnalban (ugyan 23-ra datálták vissza) Molotov és Ribbentrop megkötötték híres-hírhedt paktumukat, amely Lengyelország sorsát végleg megpecsételte. Már 1939. augusztus 24-én nyilvánosságra hozták a paktum első részét, a tíz évre szóló megnemtámadási szerződést. Európa, így a britek és a franciák is mély megdöbbenéssel, mondhatni arculcsapásként vették ezt tudomásul, holott ennek nem kis mértékben éppen ők voltak az előidézői.

Ikonikus kép a németek Lengyelország elleni támadásáról, egyúttal a II. világháború kitöréséről 1939. szeptember 1-jén (forrás: wikipedia.hu)
Ikonikus kép a németek Lengyelország elleni támadásáról, egyúttal a II. világháború kitöréséről 1939. szeptember 1-jén (forrás: wikipedia.hu)

A nyugati politikusokat a szovjet–német paktum végre rádöbbentette arra, hogy a lehető leggyorsabban megegyezésre kell jutniuk Lengyelországgal, és 1939. augusztus 24-én gyors tempóban az összes vitás pontban dűlőre is jutottak. Másnap, augusztus 25-én délután öt órakor Londonban végre megkötötték Nagy-Britannia és Lengyelország között a rég áhított politikai szerződést is. A pénzügyi megegyezés csak 1939. augusztus 26-án született meg, miután előző napon végre tető alá hozták a politikai egyezményt is. Egyébként a júniustól elhúzódó, létfontosságú kétoldalú pénzügyi-gazdasági tárgyalások mutatták meg a lehető legkínosabb módon, hogy igazán mennyit is ér a lengyeleknek nyújtott garancia. A brit bankároknak eszük ágában sem volt támogatni a lengyel nemzeti érdekeket, mindössze a háború kitörését igyekeztek elkerülni. Az április 6-i egyezmény immáron augusztus végére végre testet öltött, de politikai, katonai és pénzügyi szempontból is túl későn és túl kicsinyke eredménnyel. Francia részről mindezt szeptember 4-én ratifikálták, akkor, amikor már Lengyelország negyedik napja élet-halál harcát vívta a német agresszor ellen, Nagy-Britannia és Franciaország pedig már több, mint 24 órája hadviselő fél volt.

Chamberlain 1939. augusztus 28-án még tett egy utolsó kétségbeesett lépést, hogy megmentse a békét. Kieszközölte, hogy külön megbízottak útján a német és a lengyel tárgyaló felek rendezzék vitás kérdéseiket. Ribbentrop birodalmi külügyminiszter 1939. augusztus 31-én délután hat órakor fogadta is a lengyel nagykövetet, de a tárgyalás rögtön az elején megszakadt, Hitler ugyanis már aláírta a támadási parancsot. Ezzel Európára hat évre rászakadt a pokol minden iszonyata, az emberiség történelmének eddigi legszörnyűbb vérzivatara.

Oláh András Pál

Bibliográfia:

ALMÁSI János – GIRUS Károly – KIS Aladár: Nyugat-Európa és az Egyesült Államok 1918 1939. Új és Legújabbkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény, Tankönyv Kiadó, Budapest, 1976., II/1-II/2.

HALMOSY Dénes: Nemzetközi szerződések 1918-1945, Közgazdasági és Jogi Kiadó-Gondolat, Budapest, 1983.

Magyarország és a második világháború. Titkos diplomáciai okmányok a háború előzményeihez és történetéhez, Kossuth, Budapest, 1961.

Historia Dyplomacji Polskiej IV. kötet, Wydawnictwo Naukowe PWN, Warsava, 1995.

KISSINGER, Henry: Diplomácia, Panem-Grafo, Budapest, 1998.

ORMOS Mária-MAJOROS István: Európa a nemzetközi küzdőtéren, Osiris, Budapest, 1998.

DIÓSZEGI István: A hatalmi politika másfél évszázada 1789-1939, História-MTA Történettudományi Intézet, Budapest, 1997.

A vatikáni magyar nagykövet jelenti… Dokumentumok a Vatikán és az európai fasiszta államok kapcsolatairól, Kossuth, Budapest, 1969.

FULBROOK, Mary: Németország története, Maecenas, Budapest, 1997.

HELLER, Mihail – NYEKRICS, Alexander: Orosz történelem II. kötet – A Szovjetunió története, Osiris, 1996.

EGEDY Gergely: Nagy-Britannia története, Aula, Budapest, 1998.

SZOKOLAY Katalin: Lengyelország története, Balassi, Budapest,1996.

KOVÁCS Endre: Magyar-lengyel kapcsolatok a két világháború között, Akadémiai, Budapest, 1971.

Köztes – Európa (szerk.: PÁNDI Lajos) – Térképgyűjtemény, Osiris, Budapest, 1997.

Goebbels napló, Dunakönyv, Budapest, 1994.

CHURCHILL, Winston L.S.: A második világháború 2/1. Kötet, Európa, Budapest, 1989.

http://legihaboru.hu/

Ezt olvastad?

Japán már a 19. század második végétől erősen militarizálódott, mely csak jobban felélénkült az Oroszország elleni 1905-ös háborúval, majd az
Támogasson minket