Gettó, városi tér és modernitás

Az Atelier Európai Társadalomtudomány és Historiográfia Tanszék 2015 tavaszán különböző tudományterületekről hívott külföldi előadókat, akiknek gazdag témaválasztása köti igazán össze az eseménysort. Jelen szövegben mégis arra teszek kísérletet, hogy – bemutatva az előadások többségét – valamilyen összefüggő logikai láncolatot próbáljak meg megteremteni, amelyre felfűzhető a francia, amerikai vagy éppen görög professzor előadása.

David B. Ruderman (Fotó: Tarafás Imre)

David B. Ruderman a Pennsylvaniai Egyetemen tanít, a Joseph Meyerhoff Professor of Modern Jewish History oktatási egység keretében. A velencei zsidó gettó bemutatásával kezdte előadását, amely két részből állt. A Cannaregio negyed eredetileg a király csatornáját jelentette, a vashíd megépítése előtt ez volt legfontosabb szárazföldi összeköttetése a városnak. A negyed egyik része szolgált a velencei zsidók lakóhelyéül. Az új és a régi volt az a két térszervező név, amellyel tovább-bonthatóvá vált a látszólag egységesnek tűnő gettó. A nevek nem időbeli eltérést jelöltek, hiszen az új (Ghetto Nuovo) csakúgy, mint a régi gettó (Ghetto Vecchio) a nevét korábban épült kapukról kapta, amelyek elválasztották a város többi részétől az itt élő zsidókat. Az áthaladás kontrollálása céljából keresztény vallásúak őrizték a két kapu közé kényszerítve élő zsidókat. A Shakespeare-t olyannyira megihlető hely a 14. század végéig ágyúkat készítő öntödeként funkcionált, a velencei szabályok szerint 1516-ban kellett a zsidóknak erre az elhagyatott területre költözniük, ezt az állapotot Napóleon 1797-es bevonulása szüntette meg. A gettó jelentése a mai napig bizonytalan eredetű, legvalószínűbb magyarázatként azt szokták felhozni, hogy a régi velencei dialektusban öntödére használt szóból származik. Gyakori elgondolás szerint a héber elválasztást (elválást) jelentő szó gyökéből képezték, illetve a latin Egyiptom szó átalakult verziójával is megpróbálták már összeházasítani.

Ruderman olyan információkkal kezdte előadását, amelyek megalapozhatják a hallgató minden negatív előítéletét és szörnyülködésre való hajlamát a gettók létét övező embertelen viselkedésről. Ennek ékes bizonyítéka, hogy 1553-ban IV. Pál elégetteti a Talmudot nyilvánosan, ami a későbbiekben is csak cenzúrázva jelenhetett meg, e tett lényegében értelmezhető annak a folyamatnak betetőződéseként, amely során az itáliai félszigeten a 16. század közepére egy jól kialakított gettórendszer jött létre. A korabeli viszonyok között először a padovai egyetem nyitotta meg kapuit a zsidók előtt, ám ott is csupán az orvosi fakultánsra iratkozhattak be, mivel az itáliai hajósok felfedezői révén köztörténeti szempontból a kora újkorba átlépő Európa mentális térképén a teológia és a jog továbbra is keresztény fennhatóság alatt állt. Ez a szűk, mégis jelentős foglalkozási mobilitási csatorna is közrejátszhatott abban, hogy a rabbik korábbi vezető pozíciójukból inkább a zsidó közösség kiszolgálóivá, kisegítőivé váltak. Ruderman megfogalmazásában a gettó lehet, hogy nem egy remek hely, ugyanakkor itt valóban virágozhatott a zsidó kultúra. Előadásának középpontjában az állt, hogy hiába próbálta a városi vezetés elkülöníteni a zsidókat a keresztényektől, valójában közel hozta őket egymáshoz. Különböző életutak felmutatásával azt kívánta bebizonyítani, hogy az észak-itáliai városokban élő zsidók miként polemizáltak a keresztény teológusokkal, antik szerzők műveivel, hogyan viszonyultak és reformálták a korabeli orvoslási technikákat, illetve miként komponáltak olyan polifónikus zsidó egyházi zenét, amely dallamstruktúrájában az ellenreformáció hatására meginduló barokk stílusra rezonált.

A késő reneszánsz kori, az ellenreformáció idején élő zsidó lakosság életmódjának látszólagos tragikus ellehetetlenítése helyett a gettó létrehozását is alapul adó szabályok érvényesítéséből fakadó párbeszédet emelte ki az amerikai professzor. Ez a megközelítés egyre nagyobb teret kap a zsidó történelem kapcsán, mivel a felvilágosodást megelőző szellemi és anyagi elnyomorodást a szövegvalóság szintjén kiszolgáló sötét középkor mint mentális toposz sokáig része volt a zsidó történelemről való gondolkodásnak. A 20. század elején azonban már születtek olyan munkák az európai zsidó történelemről, amelyek az univerzális emberi jogok térnyeréséből fakadó hurráoptimizmust – éppen a modern nemzetállamok sajátos etikai alapállásból kiinduló restriktív politikai gyakorlataiból visszakövetkeztetve – egyáltalán nem osztották. Ruderman nem tért ki rá, de Salo Wittmayer Baron 1928-ban mint fiatal zsidó történész provokatív esszét fogalmazott meg Gettó és emancipáció címmel. A borzasztó életviszonyokat átélni kényszerülő zsidó gettóközösség megtartó erejét hangsúlyozta az individualista, modern emberjogi alapokkal szemben, ami az egyetemesség jegyében a kulturális különbözőség elhallgatását, más szintre helyezését kényszerítette ki a kisebbségi vagy migráns csoportokból (Baron 1995). Adornonak és Horkheimernek (1990) a Felvilágosodás dialektikája című, a második világháború égése során megírt munkájára emlékeztető elnyomó egyenlőség mellett érvelt Baron. A 19. század végi Bécs szellemi világát megfestő Carl Schorske (1980) is megjegyezte, hogy a francia forradalom liberális szellemét megismerő városban radikális válaszhangok jelentek meg az antiszemitizmustól egészen a szocializmusig. A futurizmusban testet öltő időbeli felgyorsulásra és hozzárendelt végcélokra válaszok nélkül maradt liberalizmus áldozatává váltak az olyan kisebbségek, mint a zsidók. David N. Myers (1997) szerint a századforduló Közép-Európájában Herzl Tivadar cionista elképzelése éppen ennek a közösségi szellemnek az újraélését és vágyott biztonságát jelentette, amelyet a francia forradalom individualista szellemiségének sikertelenségét elismerő helyzetfelismerés motivált. Clermont-Tonnere grófja 1789-ben a francia Nemzetgyűlésben még úgy fogalmazott, hogy a zsidóktól minden megtagadtatott mint nemzettől, ám minden biztosíttatott nekik mint egyéneknek. Ez a szellemiség segítette elő az itáliai gettók felszámolását, Baron és Myers érvelése szerint az explicit módon deklarált jogegyenlőség sokkal komolyabb különbségeket teremtett a társadalmi gyakorlatok szintjén, mint a korábban nyíltan megkülönböztetésen alapuló rendszer, amely a szervezeti és közösségi működés érdekében kikényszerített együttműködéseket teremtette meg, a későbbiekben akár természetes szimpátiaként újrafogalmazza e viszonyokat.

A látszólag megdöbbentő véleményeknek a mából nézve tabusértő racionalitása mögött a kortárs és a korabeli tapasztalat éles különbsége húzódik meg. Az átlag európai ma már semmilyen gettóval kapcsolatos megjegyzést, elgondolást nem tud a második világháború által kitermelt ipari módszereket használó totális elkülönítésre, szegregációra törekvő politika valamilyen hatásmecanizmusa nélkül elképzelni. 

A gettó működése és az elkülönítési praktikák diverzitása már magában a nyelvünkben is könnyen tetten érhető. A gettó a közbeszédbeli vagy valós térbeli kivetülése a szegregációnak. Az allokáció alapvetően pozitív előjelű felosztást, elkülönítést jelent, mivel bizonyos mennyiséget oszt szét csoport- vagy individuális szinten ideális porciókra. A szeparáció a már készen kapott, a döntéseket meghozó és cselekedeteket végrehajtó személyektől független tárgyi világ rendezéséről, elosztásáról szól, ami elősegíti a hétköznapi tapasztalat vagy a szövegvalóság terének elrendezését. Beszédesnek tűnhet, hogy a magyar nyelvben a felosztás sokkal inkább szubjektív szempontú döntés eredménye, mint az allokáció, amelyre a fel- igekötő révén felülről, áttekintő módon tudnak rátekinteni a döntnökök. Ezzel szemben a szeparálás csak elosztásként valósulhat meg, ami azt a horizontális viszonyt implikálja, hogy a a döntnökként vagy cselekvőként felismert ember nem képes tőle elválaszható, különálló valóságot feltételezni, hanem abban csak létezni. Tehát a valóságot, mint a tevékenységével befolyásolható teret nem tudja elképzelni, afelett nem tud önállóan diszponálni. Nem képes a társadalom egészére, vagy annak egy részére olyan csoportként tekinteni, amit kivülálló harmadik félként értelmezni, átalakítani képes, ahogy az például Foucault biopolitikai elemzéseiben felbukkan. Hanem a hétköznapi tapasztalatban megmutatkozó valóság a tevékenységének minden szempontból a része és feltétele. Költői metaforákkal élve a valóság a döntnökként működő ember „köré tud csak gyűlni” vagy még inkább az adott személy percepciójából kiindulva „köré tud nőni”. A szegregációt az előző kettőhöz hasonló mesterséges vagy természetesként újra felismert hasadásra használjuk, azonban leginkább pejoratívan (történeti) nyelvhasználati szempontból. Ebben szerepet játszanak a latinból az európai nyelvekbe átszüremkedő kifejezés felhasználásai során kialakuló másodlagos jelentések. A szegregáció mint elkülönítés általában élőlényekre vonatkozik, ezért az élő és élő között valamiért létrejövő különbségtevéseket az élettelenen megvalósító folyamatnak tekinthetjük. Johann Gregor Mendel osztrák szerzetes borsóval végzett kísérletei során olyan genetikai alapú megkülönböztetéseket tett, amelyeket tudományos igényű legitimációt szerezve olyan törvényekként ismerték fel a tudományos szakemberek, amelyek leírásához Mendel éppen a szegregáció kifejezést használta. A mendeli törvényekben a szegregáció olyan szétválást jelent, amelynek hatása az utódnemzedékre nézve döntő. Mendel 1865-ös írásában (Henig 2000) az egyetemesség megtörését abban látja, hogy a homozigóta szülők ivadékai már heterozigóták lesznek, azonban a szegregáció nem a létükkel, hanem a köztük megjelenő párosítással alakul ki, hiszen ott már az egyetemesség nem érvényesül, hanem domináns és recesszív génvariációkban figyelhető meg a szülők tulajdonságai alapján. Az egyetemesség és a szegregáció ebben az esetben egymással szemben meghatározható folyamatként tűnik fel. Az elválasztásra, a megkülönböztetésre használt szegregációfogalom megjelenése azonban el van választva az egyetemességtől, mivel nem homozigóták párosodásával létrejövő heterozigóták megjelenésével teremtődik meg, hanem csak az ő szaporodásukkal. A szegregációt kiemelve az elmélet borsókon végzett kísérletein alapuló szűk kontextusból azt mondhatjuk, hogy a szegregáció csak a szabad akarat révén, a szaporodásnak köszönhetően valósul meg. Biológiai szempontból azonban korántsem az indeterminizmus melletti állásfoglalás a jelentőséggel teli, hanem a heterozigóták szaporodása, hiszen ez teszi lehetővé az olyan génvariációk megjelenését, amelyek dominálnak vagy rejtőzködnek (recesszív). A szegregációt alapvetően már a hozzá szükséges tárgyak, személyek kontingens módon létrehozzák, ám tényszerű bekövetkezte teremti meg a diverzifikációt, amely már az átláthatatlanságot, a rendszertelenséget feltételezheti. Lényegében a kérdés itt válik repetitívvé, hiszen a különbözőség megtapasztalása miatt a szegregáció önmagában változtathatatlan folyamatot jelöl. Ennek az eleve adott helyzetnek a megoldási vagy legalábbis kezelési szándéka idézi elő a szeparációt, vagyis a dominanciával, hatalommal rendelkező személyek döntését a körülöttük lévő világ rendszerezéséről. A valóság beláthatatlan bonyolultságának megváltoztatására törekvő szándékot azonban nem lehet teljesen tervezetten és kreált módon megvalósítani, hiszen a döntnöknek a a saját nézőpontjából köré növő valóság lenyesegetésére van pusztán lehetősége, de a biológiai képeket folytatva házasításra vagy átültetésre nem. Ez utóbbi megvalósításához teljesen tárgyiasítani kell a valóság azon részét, amely a különbözőséget jelenti, amennyiben kialakul erre való törekvés, akkor merül fel az allokáció. A korábban beláthatatlan nagyságú valóság kezelhető terjedelmet vesz fel a döntnökök percepciójából nézve, így lehetségessé válik az egyszer és mindenkorra történő felosztása az elfogadhatónak és az elfogadhatatlannak, a hasznosnak és a haszontalannak. Az allokáción alapuló elrendezés implicit módon magában foglalja azt a törekvést, melynek megfelelően úgy rendezi az eszközöket, hogy azok a leginkább rentábilis juttatások formájában valósuljanak meg. Így lényegében az allokáció megszünteti a valóság hibás, gazdaságtalan részeinek fennmaradását, mivel felosztásával rendezi azt.

Így lehet a legnegatívabb másodlagos jelentéssel rendelkező szegregációs folyamatban felfedezni a neutrális szeparációt, amely lényegében előszobája a pozitív módon megítélt allokációnak, ám a szegregáció megértésében betöltött szerepe alapján jobban látható, hogy miért tekinthető pozitívnak az állam allokációs és miért negatívnak a szegregáló, elkülönítő tevékenysége. A gettót mint szegregáló tevékenységet diverzifikáltabban lehet látni, ha a szeparáció és az allokáció jellemzőivel gazdagítva elkülönítjük egymástól a különböző működési rendet, valóságérzékelést képviselő gettókat. A középkori és újkori gettókat elsősorban szeparációs módon megvalósuló szegregációként lehet értékelni, azonban a modern nemzetállamok korában megjelenő különböző státuszú (foglyok), etnikumú (zsidók, romák, örmények, kurdok) személyek összegyűjtésére fókuszáló intézmények elsősorban az allokáló funkció megvalósítását tűzték ki célul. Ez abban is megmutatkozik, hogy ezen utóbbi típusba tartozó gettók korántsem válnak úgy a városi tér részévé, hanem különböző berendezésekkel, felszerelésekkel válnak működőképessé.

Maurizio Gribaudi (Fotó: Tarafás Imre)

A szeparáción alapuló gettók szerves részét képezik a városoknak, szemben a modern kori fogolytáborokkal, vagy a későbbi szállítás céljából összegyűjtött személyek gettójával, amelyek Tim Cole érvelésmódját követve (2003) a tér kapitalista módot követő termeléséből fakadó módon inkább feladatközpontú célszerűséget, mintsem életvitelszerű megszokottságot jelenítettek meg. A velencei gettó a városi tér szövetéből hiába tűnt ki sajátos szabályozottságával, nem működött olyan célracionalitás mentén, ami tetten érhető a modern gettókban, ahol a zsidó tanácsok közreműködésével elválasztották a védett és nem védett házakba elhelyezett zsidó személyeket. Maurizio Gribaudi a párizsi EHESS (École des Hautes Études en Sciences Sociales) a 19. századi Párizsban élő különböző társadalmi osztályok együttéléséről tartott előadásában megidézte Marcel Poëte-t, aki a városokat antropomorfizálta. Ahogyan az emberi test megőrzi intaktságát a csecsemőkortól a halál pillanatáig, mégis rendkívül sokat változik egy élet alatt, ugyanez a városokra is igaz. Előadásában a város fejlődésében végbemenő mikrodinamikai változást hangsúlyozta, ami a főszerkezet stabilitását elismeri, azonban biológiai példánál maradva egyes erek elmeszesedésével, más szóval bedugulásával átalakítja a testhasználatot, tehát a város működési keretét. Gribaudi amellett érvelt, hogy a Párizst meghatározó két tengely, a Rue St. Honoré, valamint a Rue St. Denis gerincoszlopként vonul végig a városon és szervezi a teret maga köré azóta is. A városnak azonban az életkorokhoz hasonló módon több, egészen könnyen három rétegét lehet elkülöníteni, mint az antik, középkori és a kora újkorit, amelyeket feltehetően az a jelenkori követ, amelynek zsilipszerű lezáródását a jelen kor emberének percepciója még nem tudja lekövetni. A szeparáción alapuló gettó mint a város szövetébe beépülő tér nem pusztán a középkori vagy kora újkori világgal függ össze. Az allokációra fókuszáló gettók időleges ésszerűsége bizonyos értelemben felismerhető lenne a 18–19. századi Párizsban is, amely katonai táborrá alakult át a francia forradalommal szemben fellépő európai koalíciókkal való háborús időszakban. A korábban államosított kolostorok és arisztokraták palotái váltak fegyverraktárrá. Ez a felpörgetett hadigazdaság erősebben kívánta meg a városi munkásokat, akik Párizsban maradtak a későbbiekben is. A Szent Lázár katedrális helyén a Gare du Nord épült fel mint az új polgárság szükségleteit kielégítő más terület. A munkások pedig jobbára a Grandes Ludes-ben laktak, és a történeti hálózatok rekonstruálása alapján sokkal szorosabb szívességi hálóval kapcsolódtak a jobb anyagi körülmények között élő polgársághoz, mint azt a marxista dichotómiára építő korábbi történetírás feltételezte. Az allokációra épülő szegregáció a fegyverellátás miatt bizonyos értelemben itt is tetten érhető volt, ám a fizikai munkások későbbi folyamatos jelenléte a város szövetét nem csak funkcionálisan és akaratlagosan alakította át. Tim Cole könyvében, a Holocaust City-ben viszont amellett érvel, hogy a második világháború idején kialakított gettók és munkatáborok mennyiben és hogyan voltak intencionálisak és funkcionálisak egyszerre.

A történelmi véletlenszerűségek éles elutasítása indokolhatta ezt a társadalommérnöki szerepet. A kontingens tényezők dominanciájából fakadó szükségszerűség-nélküliség a modernitás legfontosabb célját, a jövőképét veszélyeztette. Ez a múlthoz fűződő pedantériás viszony minden egykor történt dolgot le kívánt porolni, hogy heurisztikus elköteleződéséből fényesre vixolja, súrolja vagy kidobja azt, ami a rentábilis folyamatokat hátráltatja.

Jacques Revel, a párizsi EHESS tanára a zsidóság és a francia forradalom kapcsolata című előadásában értelmezte ennek a történeti együttélésének a sajátosságait a francia forradalom racionalizáló törekvésének kudarcra ítéltsége szempontjából. Állítása szerint négy nagy zsidó csoport létezett a Francia Királyság területén. Elsősorban a portugál királyságból települtek át zsidók a mai Bordeaux területére. E szefárdok a 15–16. század fordulóján kerültek ide, és lassan szinte teljesen integrálódtak a helyi társadalomba. A bordeaux-i kikötőnek köszönhetően a kereskedelem területén érvényesülni tudtak a protestánsok egykori státuszaiban.

Jacques Revel (Fotó: Tarafás Imre)

Az abigail-i, más néven pápai zsidók Avignon környékén éltek. A pápa védte őket, bár a francia királyok hatalma alól nem tudták teljesen kivonni magukat. A legtöbbjük deprivált, hátrányos helyzetben élt, talán ennek is köszönhetően kevéssé tudtak integrálódni, mindenesetre a többségi társadalom erős antijudaista (teológiai szempontú zsidóellenesség) felhangokkal közelített hozzájuk. A német zsidók viszont az adott hűbérbirtokoktól függően változó státusszal rendelkeztek a francia vidéken, mivel a városokban nem telepedhettek le. Revel megjegyzi azonban, hogy ez nem jelentett feltétlenül mezőgazdasági életformát, hiszen egy-egy ilyen település a korabeli városok lakosszámának harmadát vagy felét is elérhette. Elsősorban termény- és állatkereskedésből éltek, amit kiegészíthettek uzsoraüzletekkel.

A párizsi zsidók alkotta csoport volt a legkisebb létszámban és elterjedtségben. Sajátos konglomerátumot alkottak egykori avignoni, illetve Bordeaux környékén élő szefárd zsidókból, helyzetük a másik három csoportéhoz képest rendkívül későn, a 18. században szilárdult meg.  A francia forradalom idején egyértelműen franciának tekintették őket, meg az ország nyugati területén élő abigail-i szefárdokat is, ám a párizsi zsidók felmenőit részben kitevő avignoniakat elmaradottnak, és ebből következően politikailag szervezetlennek tartották. A Bordeaux környékén élők, akik viszont választhattak és maguk is választhatóak lettek (egy onnan származó zsidó férfi majdnem a Nemzetgyűlés tagja lett), teljes mértékben elutasították, hogy bármilyen szempontból hozzájuk hasonlítsák az avignoniakat és az elzászi területeken élőket. Bár a zsidóság helyzete nem volt központi kérdés a francia forradalom során, Revel szerint mégis felmerül a kérdés, mennyiben lehet zsidóságról, főként egységes zsidó diaszpóráról beszélni a Francia Királyság területén. Kutatása alapját ezért azon panaszfüzetek (cahiers de doléance) átvizsgálása adta, amelyekbe az „istenadta” nép sérelmeit gyűjtötték, amelyek megtárgyalása a Nemzetgyűlés elé kerülhetett. Revel megjegyzése szerint a fennmaradt iratok összesen 1%-a említett zsidókkal összefüggésbe hozható problémákat, ezek döntő többsége pedig fiskális természetű volt. Az a megközelítőleg 50 panasz, amely a zsidó kisebbséget önmagában tekintette problémának, rendkívül megosztott volt. A panaszok egyik fele az egyértelmű kiűzetés mellett kardoskodott, míg a többiek a teljes és maradéktalan egyenjogúsítás mellett törtek lándzsát. Mirabeau márki 1787-ben megírta értekézését Moses Mendelssohnról és a zsidók egyenjogúsításának problémájáról (Sur Moses Mendelssohn et sur la réforme politique des juifs), ebben politikai elköteleződéséből következően a mielőbbi egyenlőséget sürgette. Revel szerint hiába próbáltak fejlettségi különbségeket felfedezni zsidók és keresztények között, mert a korszak francia intellektusai az egyenjogúsításban egyetértettek, annak módjában jelentek meg hangsúlyeltolódások. Egy ilyen jellemző példának tekintette Henri Grégoire abbét, aki a regeneráció fogalmával kívánta leírni a zsidók és más elnyomottak (kivéve a nőket, Grégoire megrögzött nőgyűlölő volt) irányába történő egyenjogúsító törekvéseket. Az addig degenerált pozícióban létezett zsidók felemelését egyrészt a morális, spirituális újjászületés alapozhatja meg, ami oktatáson és hitelvű nevelést jelent (Sepinwall 2005). A hosszabb léptékű változást a vegyes házasságok elterjedése, a családi kapcsolatok vallásokon átnyúló kialakulása teszi lehetővé. Revel azonban nem hangsúlyozta, hogy a regeneráció lényegében visszafogadást jelent egy olyan helyzetbe, amelyben a zsidók sohasem voltak, legalábbis a kora középkorban is meghatározó vallási zsidóellenesség és a későbbi gettósító törekvések is cáfolják ezt. Az „alkotmány sáncai mögé” beemelt zsidóság helyzetét megnehezíti, hogy a nyilvános térbe nem pusztán beengedi a hatalom, hanem láttatni is kívánja őket. A portugál zsidók például rendkívül hevesen ellenezték, hogy az elzásziak hozzájuk hasonló módon választójogot kapjanak. A passzív választójog érvényesülése, a választhatóság sikere után alakul át a szövegvalóság és a valós tér – visszatérve Mendel törvényeinek frazeológiájához – egyetemesből szegregálttá. A 19. század európai történelme számos példát szolgáltat, talán az egyik legismertebb maga a Dreyfus-ügy. Revel ezt az ügyet csak annak illusztrálására hozza példának, hogy az zsidóság egységesítésének kudarca megmaradt a 19. században is. Azonban sokkal fontosabb, hogy az alapvető emberi jogok biztosításának világában a katonatiszt és támogatói intellektuális gettóba kényszerülnek, ami a városi diskurzus jól kitapintható toposza. Ezek a szellemi gettók olyan intellektuális teljesítményekre kényszerítik a bennük részt vállaló személyeket, amelyekhez hasonló szellemi teljesítményekről beszélt mutatis mutandis maga Ruderman is a kora újkori Észak-Itáliában. A modern nemzetállam viszont a társadalom tényleges inklúzióját (befogadását) várja el a kontroll érdekében, így az exklúzió (kizárás) a diskurzus, a szellemi tevékenységek területére szorul át. Az ellenőrzési célból kialakított felvilágosodásban gyökerező inklúzió a történészeknek és a társadalomtudósoknak rendkívül gyanús. Míg az explicit módon kinyilatkoztatott különbségtevésekben meg lehet találni a határátlépések bizonyítékát, az együttműködés technikáit, addig a modern egyenlőségben a leszabályozott egyenlőség határait lehet inkább tetten érni. Revel szerint a francia zsidóság diverzifikáltsága sokkal inkább azt a zavart leplezi, amit a franciák éreznek azzal kapcsolatban, hogy erősen konstruált valóságként lehet megélni a francia egységet is. Yannis Tziomis, ugyancsak a párizsi EHESS oktatója az újkori Athén létrejöttéről szóló előadásában azt állította, hogy míg az ókori Athén agórája a kizárólag polgárokat beengedő szabályozás alapján egy erősen elkülönítő tér volt, addig Velence San Marco tere minden nyitottsága ellenére elsősorban a hatalom megjelenítésére szolgált, ahogy a különböző negyedekben található nagyobb nyilvános terek is saját exkluzivitásukkal hívták fel a figyelmet magukra.

Ezekben az előadásokban nem pusztán a különböző korokban deklarált rendszerigazságok ellentétére való fókuszálás a meghatározó. Hiszen ha egy adott közösség az eltérőséget, elkülönítést szabályokba foglalja, akkor a következő korszakok történészei általában bizonyítani próbálják ezen elvárások ellenére megmutatkozó együttműködéseket. Azonban ha az adott közösség előtérbe helyezi a nyitott és korlátozásokat nélkülöző technikákkal való működést, akkor éppen az el nem ismert elválasztásokat, különbségtevéseket bizonyítják a történészek. Ennél sokkal fundamentálisabb az az eltérés, ami a városi tér és a hozzá kapcsolódó intellektuális terek, diskurzusok kapcsolatában figyelhető meg. Nevezetesen a kora újkori Európában megtapasztalt szeparációs attribútumokkal rendelkező gettó a modern korszakban egyértelműen allokációs, átmeneti státuszú gettóvá alakult át. Így a szeparáló gettó mint az allokáló mechanizmus alapköve és építőanyaga átcsúszott az intellektuális toposzok, a diskurzus terébe. A különböző beszédmódokban rejtőző, sűrűsödő valóságkonstrukciók miatt a megkülönböztetéseket nem lehet csupán intencionális és funkcionális alapon kialakítani, a nyelvi kifejezések generációról generációra történő átörökítettségéből fakadó tehetetlenségük miatt nem rendezhetőek olyan internacionális fogolytáborba, amilyenbe a nyelvet használó modern nemzetállamok elhelyezték adott esetben saját vagy más ország állampolgárait, így az ilyen komplexumok a városi térben infrastrukturális és logisztikai segítséggel el tudtak készülni a modern Európában.

Bezsenyi Tamás

Irodalom:

Adorno, Theodor W. – Horkheimer, Max (1990): A felvilágosodás dialektikája. Filozófiai töredékek. Atlantisz – Gondolat Könyvkiadó.

Baron, Salo Wittmayer (1995): Architect of Jewish History. New York University Press, New York.

Cole, Tim (2003): Holocaust City. Routledge, London, 2003.

Henig, Robin Marantz (2000): Monk in the Garden: The Lost and Found Genius of Gregor Mendel, the Father of Genetics. Houghton Mifflin, Boston.

Myers, David N. – Rowe, William (1997): From Ghetto to Emancipation: Historical and contemporary reconsideration of the Jewish community. Scranton, University of Scranton Press, 1997.

Schorske, Carl E. (1980): Fin-de-Sidcle Wenna: Politics and Cuhure. Knopf, New York.

Sepinwall, Alyssa Goldstein (2005): The abbe Gregoire and the French Revolution: The Making of Modern Universalism. University of California Press, Los Angeles, 2005

Ezt olvastad?

  A nyitottság és a hálózatokban való gondolkodás már kisgyerekként a történelemhez vezette, a kulturális örökség fogalmainak és jelenségének kutatójaként ma