Görögkatolikus apácák kiutasítása Kárpátaljáról (1939)

Kárpátalja területének Magyarország fennhatósága alá kerülését követően azonnal megkezdődött annak társadalmi konszolidációja és gazdasági integrációja. A visszaillesztés, de főleg a konszolidáció folyamatában a budapesti politikai elit fontos szerepet szánt a görögkatolikus egyháznak, mivel ők képezték a helyi, többséget alkotó ruszin lakosság értelmiségi rétegét. Sztojka Sándor püspök szintén partnerként tekintett Budapestre ahhoz, hogy annak segítségével majd orvosolja a két világháború között, a görögkatolikus egyházat ért sérelmeket. Ez az egymásra utaltság volt az oka annak a reményekkel telt bizakodásnak, ami a két félt a visszacsatolás pillanatában jellemezte. A hatékony közös munkába vetett bizalom azonban hamar elillant, amikor a hétköznapok problémái kerültek terítékre.

Propagandakép Kárpátalja elfoglalásáról: “Rutének kalaplcngetéssel üdvüzlik a bevonuló honvédeket.” (Tolnai Világlapja, 1939. március 29.)

A területi visszacsatolás és a katonai közigazgatás

Kárpátalja területe két ütemben került vissza a trianoni Magyarországhoz a revíziós törekvések eredményeként. Első lépésben Kárpátalja síkvidéki, döntő többségében magyarok által lakott területrésze – a Dél-Felvidék részeként – az 1938. november 2-i első bécsi döntéssel. Ezt követte a többségében nemzetiségek által lakott hegyvidéki területnek a Magyar Királyi Honvédség katonai akciójával lezajlott visszacsatolása 1939. március 14–18. között. A katonai vállalkozással birtokba vett hegyvidéki területen a magyar kormány nem állította vissza a történelmi vármegyék határait, hanem 1939. március 18-án 12 órától katonai közigazgatást léptetett életbe, amelyet 1939. július 7-én a polgári közigazgatással váltott fel.

A katonai közigazgatás az élet minden területére kiterjedt. A rendfenntartástól, a köz- és vagyonbiztosításra, a közegészségügy megszervezésére, a gazdaság- és közellátás működtetésére, árszabályozásra, az új és ideiglenes közigazgatás megszervezésére, az oktatás szervezésére stb. A birtokba vett területen azonban végigsöpört egy „tisztogató akció” is, ami elsősorban a kommunista és az ukrán-irányzat hívei ellen folyt le. Utóbbihoz tartozott a Bazil-rend csernekhegyi görögkatolikus kolostora is, ahol Zöldi Márton csendőr-főhadnagy házkutatást tartott 1939. március 23-án 15 csendőrtársával együtt. Bár a hadbíró, honvéd ügyész lefolytatott egy vizsgálatot, a csendőrök érdembeli felelősségre vonása elmaradt, holott a szerzetesek állították, tőlük több használati tárgyat is elraboltak a házkutatást végző csendőrök. Szintén Zöldi Márton és csendőrzászlóalja hajtotta végre azt a gyilkosságot is 1939. március 20-án, amelyben helyi ukrán érzelmű lakosokat végeztek ki, és akik között ott volt Kupár Károly szentmihálykörtvélyesi görögkatolikus lelkész is. Mind a csernekhegyi kolostorban lezajlott házkutatás, mind pedig Kupár Károly meggyilkolása nyomasztó hatással volt Sztojka Sándor görögkatolikus püspök és a budapesti politikai elit kapcsolatára. Meginogni látszott az a kölcsönös bizalom, amely a felek között kialakult 1938 őszétől. Ezt csak tovább rontotta a rahói járási katonai parancsnok rendelete, amivel görögkatolikus apácákat kívánt eltávolítani szolgálati helyükről.

Zöldi Mártont mint háborús bűnöst átveszik a magyar hatóságok, 1945. (Magyar Fotótörténeti Múzeum 2004.7801)

A kiutasítás okai

A katonai közigazgatás idején zajlott szintén a Bazil-rendhez tartozó rahói és nagybocskói apácák (bazilisszák) kiutasítása, a Magyar Királyi Honvédség által birtokba vett Kárpátalja területéről. A nagybocskói körjegyző 1939. május 26-án jelentette Nagy Gyula alezredes járási katonai parancsnoknak, hogy a közhangulat szempontjából nem kívánatos az apácák ott tartózkodása. Ezt a részletek alapos ismertetése nélkül azzal indokolta, hogy

személyesen meggyőződtem magyarellenes és ukránhű magatartásukról s azonkívül nem tartom kizártnak, hogy ha nem is közvetlenül, de közvetve a helybeli még nem teljesen megbízható lakosságot befolyásolják.” (KTÁL, Fond 146., op. 1., od. zb. 16., 31.).

Hozzátette a körjegyző, hogy utasítására a csendőrök figyelik az apácákat. Erre hivatkozva másnap, május 27-én Nagy Gyula alezredes, a rahói járási katonai parancsnok követelte az ungvári Bazil rendtől,

hogy a Szt. Bazilita rendhez tartozó rahói és nagybocskói apácákat nyolc napon belül rendeljék vissza, avagy ugyanazon szerzetesrendi máriapócsi apácákkal cseréljék ki. Ha ez az adott határidőn belül nem történne meg, így hivatalból távolítom el.” (KTÁL, Fond 151., op. 24., od. zb. 183., 6.).

Vagyis az ukrán érzelműnek titulált apácák helyett, a járási katonai vezető megbízható apácákat kért a trianoni országrészből.

Az ungvári bazilita rendház (Kárpátalja.ma)

Nagy Gyula alezredes levele hat nap múlva jutott el Sztojka Sándor görögkatolikus püspökhöz, aki június 3-án válaszolt, egyrészt az alezredesnek, másrészt pedig Novákovits Bélának, a katonai közigazgatás vezetőjének is. A főpásztor kérte mindkettőjüktől a kiutasítási rendeletet visszavonását arra hivatkozva, hogy a járási katonai parancsnok nem magyarázta el miért utasítja ki az apácákat. Sztojka kezességet is vállalt az apácákért, egyértelműen kijelentette, hogy sem a múltban, sem Kárpátalja birtokbavétele után magyarellenes tevékenységet nem fejtettek ki.

Nevezett szerzetesnők közvetlen felügyeletem alatt állnak, egyik legfőbb gondomat képezik, hogy hivatásuknak éljenek, s a Szent Istváni magyar állameszme érdekeit szolgálják úgy saját személyükben, mint tanítványaiknál. Gondom lesz arra, hogy máriapócsi apácák is följöhessenek a Ruszinföldre, de ezek jelenleg kevés száma és ottani nagy elfoglaltsága most hamarjában egyenesen kizárja elhatározásom sürgős keresztülvitelét” – írta. (KTÁL, Fond 151., op. 24., od. zb. 183., 9.).

Úgy tűnt, Sztojka Sándor határozott fellépése sikerrel járt, mivel nyolc nap elteltével az apácák kiutasítását nem hajtották végre.

Sztojka Sándor portréja. (Bendász István Görögkatolikus Könyvtár és Levéltár)

A kiutasítás

Egy hónap elteltével, 1939. július 4-én reggel azonban Nagy Gyula alezredes felszólította a Rahón tartózkodó három bazilita apácát Ruszin Julianna, Hanuszics Anna és Chiminecz Mária, illetve a három másik nagybocskói (nevük nem ismert) apácát, hogy 24 óra alatt hagyják el Kárpátalja területét. Figyelmeztette őket, hogy még aznap haladéktalanul jelentkezzenek az ungvári csendőrségen. Az utasítás értelmében saját maguknak kellett fedezniük az Ungvárra utazás költségét. Mivel azonban az apácák fizetést vagy bért nem kaptak, ezért ezt az útikölcséget nem tudták kifizetni. A rahói parókus látva ezt magára vállalta a költséget, fogadott egy kocsit, amely az apácákat július 5-én reggel elszállította Ungvárra. A hat apáca sírva hagyta el szülőföldjét, miközben kiutasításuk pontos okait sem ismerték.

A kiutasított hat apáca útban volt Ungvárra, amikor Minya Lajos, a nagybocskói görögkatolikus parókus Sztojka Sándorhoz fordult, hogy tájékoztassa a kiutasítás gyors végrehajtásáról és arról, amit tudattak vele az eljáró hatóságok. Minya szerint az apácák eltávolításának hátterében a helyi „pökhendi járási megbízott” állt, és különben is senki sem tudta mi volt a vád. Kiderült viszont, hogy a lakosság körében a kiutasítás okáról három magyarázat is terjed szóbeszéd formájában. Az első szerint az apácák úgy rendezték a nagybocskói templom zászlóit, hogy a magyar nemzeti színek ne látszanak, míg a második vád szerint a magyar nemzetiszínű szalaggal díszített virágcsokrokat az apácák kidobták az oltárról. Végül pedig, hogy a magyar Himnusz éneklése során az apácák kimentek a templomból. Minya Lajos lelkész közölte püspökével, hogy ezek a vádak nem felelnek meg a valóságnak, helyiek vagdalkozásai és mindegyikre van megfelelő magyarázat.

Ez illetéktelen beavatkozás az egyház belügyeibe s az illetékes megyéspüspök jogainak durva megsértése” (KTÁL, Fond 151., op. 24., od. zb. 183., 14.)

– értékelte Sztojka a kiutasítást Minya levelére reagálva, miközben sajnálatát fejezte ki, hogy láthatóan lakossági bemondások alapján vádolták meg, távolították el az apácákat. A püspök azonnal több helyen is panaszt tett. Először felhívta telefonon Szombathelyi Ferenc tábornokot, a kassai VIII. honvéd hadtest parancsnokát, akinél erélyes hangon tiltakozott az eljárás ellen. Közölte vele,

hogy hasonló esetek ne ismétlődjenek meg, ezt a sajnálatos ügyet bejelentem az Apostoli Szentszéknek”. (KTÁL, Fond 151., op. 24., od. zb. 183., 14.).

A főpásztor tájékoztatta és egyúttal támogatásáról biztosította Demjanovics Pétert, rahói görögkatolikus esperest is. Tudatta papjával, hogy másnap új apácákat fog küldeni mind Rahóra, mind pedig Nagybocskóra. A püspök panaszlevet írt Novákovits Béla altábornagynak, a katonai közigazgatás vezetőjének is, mivel arra gondolt, hogy a helyi járási katonai parancsnok saját „akciójáról” lehet szó. A dühös hangvételű levelében Sztojka közölte az altábornaggyal, hogy Horthy Miklós általános amnesztiát hirdetett Kárpátalján, és ezért nem érti miért kellett Nagy Gyula alezredesnek az apácákat eltávolítania. Sztojka sérelmezte azt is, hogy a járási katonai parancsnok nem tárta fel a kiutasítás tényleges okát, ráadásul az apácákat ki sem hallgatta, sőt Nagy alezredes Sztojka Sándor püspök leveleire és telefon megkereséseire nem is reagál. Egyértelműsítette a püspök Novákovits számára, hogy hasonló eset ne forduljon elő, jelentés tett Rómának az apácák kiutasításáról, illetve határozottan tiltakozik az eljárás ellen, mert ezzel a katonai hatóságok durván megsértették a görögkatolikus egyház jogait.

Nagybocskó egy századeleji képeslapon. (Zempléni Múzeum 0156847/Hungaricana)

Novákovits altábornagy nem foglalkozott az üggyel, továbbította Sztojka levelét Szombathelyi Ferenc tábornoknak, hadtestparancsnoknak. Szombathelyi július 6-i válaszában közölte, hogy a VKF ügyésze hallgatta ki azokat a „szavahihető és aggálytalan ruszin tanuk”-at, akiknek az elmondása alapján beigazolást nyert, hogy ezek az apácák nemcsak a csehszlovák évek alatt, hanem a terület Magyarországhoz csatolása után is magyarellenes tevékenységet fejtettek ki. Szombathelyi elmondta, hogy az apácák „ukrán-mozgalmi” tevékenysége „a hívők nagy részében aggodalmat és nyugtalanságot keltett”. Mindezt Szombathelyi is azokra a szóbeszéd formájában terjengő vádakra alapozta, amelyeket már Minya Lajos nagybocskói görögkatolikus lelkész is ismertetett Sztojka Sándornak:

1) „Az említett apácák ugyanis többször megtették azt, hogy a magyar-ruszinok által templomba vitt és magyar nemzeti színekből összeállított virágcsokrokból a piros rózsákat, illetve virágokat feltűnést keltően, többek szeme láttára kitépték és a földre dobták.”;

2) „Ugyanezek az apácák nem egyszer, hanem valamennyi Istentiszteleten, tehát tervszerű következetességgel, amikor a lelkész magyar szent beszédet tartott, vagy a magyar Himnuszt énekelték a templomból nyomban eltávoztak és így igyekeztek a hívek előtt láthatóan is kifejezést adni annak, hogy ők a magyar szent beszédet és nemzeti Himnuszt meghallgatásra sem méltatják. Így cselekedtek a május 21-én rendezett hősök emlékünnepén is.”;

3) „Az apácáknak ez a viselkedése különösen kínos megdöbbenést váltott ki Nagybocskón folyó évi június 18-án, amikor az ottani görögkatolikus lelkész az istentisztelet keretein belül a Kormányzó Úr Ő Főméltósága születésnapjának jelentőségét magyarul tartott szent beszédben méltatta. A szent beszéd megkezdése után az apácák a templomból nyomban kivonultak és így magukkal ragadták az ott jelenlévő híveket is. Ennek következtében a templom teljesen kiürült és a szent beszédet alig néhányan hallották.” (KTÁL, Fond 151., op. 24., od. zb. 183., 16–17.).

Szombathelyi Ferenc ezek alapján úgy ítélte meg, hogy az apácák tudatosan törekedtek a köznyugalom megzavarására és Horthy Miklós kormányzó személyének negligálására. Mindezzel az apácák célja pedig az volt, hogy az ukrán-mozgalmat felélesszék. Miután Szombathelyi közölte Sztojkával a tényállást egyértelműsítette, hogy döntését nem változtatja meg és kissé ellenmondásos módon, de bízik benne, hogy a püspök „bensőséges megnyugvással” fogadja.

A püspök márpedig nem nyugodott bele és továbbította a hadtestparancsnok levelét Minya Lajos nagybocskói görögkatolikus lelkésznek, hogy véleményezze az abban szereplő vádakat, állításokat. A nagybocskói lelkész, mivel a vádakban megfogalmazott események az ő környezetében zajlottak le, alaposan körbeérdeklődött. Tíz nap múlva megírta válaszlevelét Sztojkának. Ebben tételesen végighaladt Szombathelyi Ferenc állításain és vázolta az eltéréseket. Minya Lajos közölte püspökével, hogy ő nem tud semmit mondani az apácák tevékenységéről a magyar csapatok bevonulása előtti időszakról, mivel ő csak 1939. május 1-én lett kinevezve lelkésznek a nagybocskói szolgálati helyére.

Minya elismerte az első vádponttal kapcsolatban – hogy „a magyar-ruszinok által templomba vitt és magyar nemzeti színekből összeállított virágcsokrokból a piros rózsákat, illetve virágokat feltűnést keltően, többek szeme láttára kitépték és a földre dobták” – hogy az apácák végezték a templomban az oltárok díszítését, az egyházi ruhák mosását, a gyertyák szalagokkal díszítését. Ugyanakkor megjegyzi, hogy mivel az apácáknak nem volt elegendő virág az oltár díszítéséhez, ezért gyakran kértek a hívektől. Az összehordott virágokat az apácák arányosan szétosztották a templom vázáiban, miközben az elszáradt virágokat vázamosás közben kidobták. Minya Lajos lelkész, aki ennek többször is szemtanúja volt, az apácákkal szemben felhozott vádat képtelenségnek tartotta:

Lélektanilag nehezen tudom elképzelni, hogy a katonai uralom alatt a szabadcsapatosok működésének hatása alatt a megfélemlített és megijedt közhangulat idején 2–3 apáca az oltár előtt «feltűnést keltően, többek szeme láttára kitépték a virágokból a piros rózsákat, illetve a virágokat és a földre dobták»”. (KTÁL, Fond 151., op. 24., od. zb. 183., 18a.).

Minya hiteltelennek nevezte a tanút, aki ezt állította az apácákról, mert ő maga soha nem tapasztalt magyarellenességet. Éppen ellenkezőleg, többször az apácák voltak azok, akik piros-fehér-zöld színekbe díszítették fel az oltárt.

A második vádpontra (miszerint több alkalommal a magyar Himnusz éneklésekor elhagyták a templomot az apácák) Minya Lajos a szemtanú hitelességével számolt be a püspöknek, mivel lelkészként minden egyházi rendezvényen jelen volt. Jelentésében Minya tételesen felsorolta azokat az időpontokat, amikor Nagybocskón magyar szentbeszédet, Himnuszt mondtak, énekeltek a templomban, illetve azt, hogy ezeken az alkalmakon az apácák hogyan is viselkedtek. 1939. május 21-én nem a templomban volt a hősök emlékünnepe megtartva, hanem a temetőben – javítja ki Szombathelyi Ferenc „kellően megalapozott” állítását Minya a jelentésében. A temetőkertben elhangzott Himnusz elszavalásakor az apácák jelen voltak, csakúgy, mint a hősök emléknap záró, templomban folytatódó részén. Mivel aznap a templomban sem magyar szentbeszéd, sem pedig Himnusz éneklés nem volt ezért „nem volt honnan és miről «nyomban távozniuk»” – fogalmazott Minya. A második alkalom, amikor a lelkész magyar szentbeszédet és Himnuszt mondott 1939. június 18-a volt. Ezen a Bazil-rendi apácák nem is vettek részt, mivel akkor éppen Zotán bazilita atya Nagybocskón tartózkodott és külön liturgiát tartott az apácáknak. Vagyis ezen nem is voltak jelen és nem is távozhattak el a templomból. Magyar szentbeszédet mondott a lelkész 1939. június 16-án, amin az apácák jelen voltak, de a magyar Himnuszt nem énekelték. A negyedik alkalom, amikor Minya Lajos magyar szentbeszédet mondott és elhangzott a magyar Himnusz is – a római katolikus hívek kérésére – a nagybocskói templomban a Horthy Miklós születésnapján tartott szentmise volt, 1939. június 18-án. Ezen részt vettek az apácák is, akik szokásos helyükre – a templom közepén lévő padsorba – ültek. A liturgia előtt azonban Minya Lajos oda ment hozzájuk és átültette őket hátsó padsorokba, hogy a meghívott hivatalos vendégeknek, csendőröknek, katonáknak legyen hely. A ruszin prédikáció után, a magyar prédikáció előtt több helyi lakos, főleg nők elhagyták a templomot. Ennek több ésszerű oka is volt a görögkatolikus lelkész szerint. Főleg az, hogy a ruszinok miután ruszinul meghallgatták a prédikációt a magyar már nem érdekelte őket. Mások azért hagyták el a templomot, mivel az idegen vendégek (csendőrök, katonák) elfoglalták az ülőhelyeket, és így roppant fárasztó lehetett a szentliturgiát végigállni. Ráadásul roppant nagy hőség volt a templomban, így a nők többsége, aki elhagyta a templomot, csak a bejáratig távozott és ott hallgatta végig a szentmisét és fogadta az áldást. Minya állítása szerint az apácák egy lépést sem tettek egész mise alatt, így csak egy rosszakarójuk vádaskodhatott ellenük, aki nem látta őket a megszokott helyükön. Minya tagadta, hogy az apácák „magukkal ragadták volna a hívőket” – ahogy Szombathelyi Ferenc fogalmazott – mert csak néhányan távoztak a templomból és „azoknak egy része a templombejáratnál visszafordult megállott és várta a mise végét és az áldást.” (KTÁL, Fond 151., op. 24., od. zb. 183., 22.).

Életkép Rahóról, 1941. (Fortepan)

Minya Lajos Sztojkának írt levelét azzal zárta, hogy kétségét fejezte ki a Szombathelyi által kihallgatott tanúk szavahihetőségével kapcsolatban. Mert azok csak

szándékos rosszakarat és ártani akarás kitermelt, lelki sötétségben megfogalmazott és beteges érdemszerzési dühroham által előmozdított igaztalan, hamis feljelentés”. (KTÁL, Fond 151., op. 24., od. zb. 183., 22a.).

Ezért Minya Lajos kérte a püspököt, hogy ne adja fel és jelentse fel Nagy Gyula alezredest, a rahói járási katonai parancsnokot.

Kérésem az, hogy történjék további lépés ebben az ügyben az egyház szabadságának megvédelmezése, a nővérek megérdemelt védelme, a hívek megnyugtatása, az alaptalan vádaskodók megfékezése céljából, tehát a közbéke előmozdítása és így a magyar-ruszin testvériség gyakorlati megvalósítása céljából is”. (KTÁL, Fond 151., op. 24., od. zb. 183., 25.).

Július 18-án Sztojka püspök kézhez kapta Minya Lajos lelkész jelentését. Nem tudjuk pontosan miért, de a főpásztor felfüggesztette az ügyet és irattárba helyeztette. Talán Szombathelyi Ferenc tábornok július 6-ai levelének megalkuvást nem tűrő hangvétele bizonytalanította el Sztojkát, vagy talán kevés esélyt látott rá, hogy a Kárpátalját már elhagyó apácák visszatérhetnek eredeti szolgálati helyükre. Esetleg félt a főpásztor, hogy az ügy erőltetésével a budapesti kormánykörök bizalmát elveszti. Nem tudjuk biztosan. Mindenesetre Sztojka Sándor ezzel a megjegyzéssel indokolta az ügylezárását:

Nem volt kívánatos a dolgokat tovább bolygatni. Helyükre más apácákat adtam”. (KTÁL, Fond 151., op. 24., od. zb. 183., 25a.).

A hat görögkatolikus apáca kiutasítása a problémák nyitányát jelentette a budapesti politikai elit és a helyi görögkatolikus elit kapcsolatában.

Kosztyó Gyula

Felhasznált források és irodalom:

Kárpátaljai Területi Állami Levéltár beregszászi részleg (KTÁL)

KTÁL, Fond 146., op. 1., od. zb. 16., 31. 2665/1939. A nagybocskói körjegyző jelentése a rahói járási katonai parancsnoknak. 1939. május 26.

KTÁL, Fond 151., op. 24., od. zb. 183., 6. 1358/1939. A rahói járási katonai parancsnok levele az ungvári bazilita szerzetesrendhez a bazil-rendi apácák eltávolításáról. 1939. május 27.

KTÁL, Fond 151., op. 24., od. zb. 183., 9. Sztojka Sándor levele Nagy Gyulához a rahói járási katonai parancsnokhoz a bazil-rendi apácák ügyében. 1939. június 3.

KTÁL, Fond 151., op. 24., od. zb. 183., 14. Sztojka Sándor levele Demjanovics Péter rahói espreshez a rahói és nagybocskói Bazil-rendi apácák kiutasításáról. 1939. július 5.

KTÁL, Fond 151., op. 24., od. zb. 183., 16–17. 5747/1939. Szombathelyi Ferenc altábornagy levele Sztojka Sándohoz a rahói és nagybocskói apácák kiutasításáról. 1939. július 6.

KTÁL, Fond 151., op. 24., od. zb. 183., 18a. 104/1939. Minya Lajos nagybocskói görögkatolikus lelkész levele Sztojka Sándorhoz a rahói és nagybocskói apácák kiutasításáról. 1939. július 18.

KTÁL, Fond 151., op. 24., od. zb. 183., 22. 104/1939. Minya Lajos nagybocskói görögkatolikus lelkész levele Sztojka Sándorhoz a rahói és nagybocskói apácák kiutasításáról. 1939. július 18.

KTÁL, Fond 151., op. 24., od. zb. 183., 25. 104/1939. Minya Lajos nagybocskói görögkatolikus lelkész levele Sztojka Sándorhoz a rahói és nagybocskói apácák kiutasításáról. 1939. július 18.

KTÁL, Fond 151., op. 24., od. zb. 183., 25a. Sztojka Sándor bejegyzése. 1939. július (pontos keltezés nem olvasható).

Felhasznált irodalom:

KOSZTYÓ Gyula 2020: A katonai közigazgatás működése Kárpátalján 1939-ben. Gazdasági és szociális keretek. In. (Szerk.) Farkas Judit Antónia–Gali Máté–Schwarczwölder Ádám–Ujváry Gábor: Veritas Évkönyv 2019. Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár–Magyar Napló, Budapest. 232–253.

TILKOVSZKY Lóránt 1967: Revízió és nemzetiségi politika Magyarországon 1938–1941. Akadémia Kiadó, Budapest.

Ezt olvastad?

Jamrik Levente a szegedi József Attila Tudományegyetem történelem szakján szerezte első diplomáját, mégsem lett belőle egyetemi oktató, ahogy középiskolai történelemtanár,