Guruló forintok – A magyar állam részvétele a „szocialista testvériség” finanszírozásában

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága 2015-ben jelenttette meg Keletről Nyugatra. A kommunista mozgalom titkos pénzei címmel két tanulmányt tartalmazó kötetét. Témája egy kevéssé ismert jellemzője a pártállami rendszernek: a magyar állam részvétele a nemzetközi kommunista mozgalom finanszírozásában. Noha már 1991-ben nyilvánosságra került – és botrányt is keltett – a „szocialista testvériség” magyar államkasszából való rendszeres megadományozása, ennek ellenére a kérdés feldolgozása kevéssé történt meg. Jelen kötetben Szilágyi Gábor és Stefano Bottoni vállalkoztak a probléma alapos bemutatására; Szilágyi a finanszírozások általános volumenét és fajtáit ismertetve meg az olvasóval, Bottoni egy konkrét olasz-magyar kereskedelmi példán keresztül mutatva meg a „guruló dollárok” természetét.

Szilágyi Gábor tanulmánya (Az MDP és az MSZMP a „guruló dollárok” rendszerében) bevezetőjében feleleveníti a kommunista mozgalomnak „felajánlott” pénzek napvilágra kerülésének történetét, majd ismerteti az olvasóval módszertanát és a téma kutatásának problémáit. Ezt követően röviden vázolja a téma kétarcú voltát is. Klasszikus hidegháborús történet a maga nemében: a nyugati blokk külön kimondott vád nélkül is gyanakodott a kommunista mozgalmak „ötödik hadoszlopára”, a helyi munkáspártok elsősorban moszkvai eredetű anyagi támogatására. A keleti blokkon belül is nagy óvatossággal lefolytatott tranzakciók érintettjei pedig konokul tagadtak, csupán azért villantva fel a fátylat időnként, hogy erejüket megmutassák a nyugati országok közvéleményének. Biztosat csak a keleti blokk levéltárainak megnyílása után lehetett tudni erről a rendszerről, de sok, akkor nyitott ajtó mára bezárult, így a szerző megállapítása szerint egyelőre nehezen bővíthetőek ismereteink.

Szilágyi három, markánsan eltérőnek mondható fajtáját különíti el a „munkásszolidaritás” állami megtámogatásának. Az első esetben a lehető legdirektebb transzferről volt szó: a Kominform mellett működő (később önállósított) Nemzetközi Szolidaritási Alapba kellett befizetni évente egy lényegében Moszkva által meghatározott (és alkura nemigen bocsátott) összeget. A hozzájárulást a szovjet fél dollárban kérte; a készpénztranszfer természetét csak a legszűkebb körben ismerték a pártapparátusban (a konkrét személyekről ellentmondásosak az információk). Az így „felajánlott” összeg végül konspiratív úton, KGB-rezidentúrák vagy szovjet nagykövetségek segítségével kötött ki a nyugati címzetteknél. A magyar befizetés 1950 és 1987 között tartott, s csak ezen a csatornán keresztül összesen több mint 14 millió dollár (akkori vásárlóértéken 404 millió forint) értékben részesült támogatásban a nemzetközi kommunista mozgalom.

Kisebb volumenű (de sokkal nehezebben összesíthető) volt a direkt pártfinanszírozásnak az az esete, amikor nem a keleti blokk védőernyőjén keresztül folyt a támogatás, hanem közvetlen, bilaterális kapcsolatok útján – tehát közvetlenül a magyar párt(állam) kasszájából. Szilágyi részletesen, aprólékosan mutatja be az összetett jelenséget: időszaki segítségekről volt többnyire szó, ennek megfelelően a párt döntéshozói is ad hoc szavaztak az egyes segélyezésekről. Garasoskodás és indokolatlan pazarlás emiatt egyaránt megfigyelhető a támogatások összegében. A rendszer meglepően későn, csak 1975-ben formalizálódott éves költségvetési tétellé. A kedvezményezettek eleinte nyugati pártok voltak, később viszont kimondottan a harmadik világ felé billent a támogatás iránya. A szerző interjút készített Berecz János egykori MSZMP PB-taggal is, aki azt mondta, „csak zsíros kenyérre volt elég” a bilaterális úton kikerülő támogatás. Ez annyiban igaz, hogy a kifizetést tudatosan törekedett a párt deviza helyett inkább forintban vagy áruban megtenni, és egyenként többnyire néhány ezer dolláros összegekről volt szó – összesítés azonban, hangsúlyozza Szilágyi, nem áll rendelkezésünkre.

A harmadik, egyben legnehezebben forintosítható tétel az indirekt pártfinanszírozások esete. Itt a szerző nem is elsősorban az olyan tételekről ír, amelyek külföldi pártkáderek ajándékait, ösztöndíjait jelentik – bár megjegyzi, végső soron az efféle is a kategória részét képezi –, hanem a pártvállalatok közötti kereskedelmet. A szerző részletesen felvázolja, hogyan zajlott a bennfentes, sokszor a Szovjetuniót is bevonó kereskedelem egy magyar „impex” (külkereskedelmi monopóliumot birtokló állami cég) és egy nyugati kommunista párti tulajdonú közvetítőcég között. Az üzlet gördülékenysége érdekében néha azt is megtette a magyar fél, hogy pontosan megsúgta partnerének, mennyit kell (alá)ígérnie az esetleges külsős érdeklődőknek, hogy elnyerje a szerződést. A jutalékok végül a könyvelésen felül a pártkasszába forogtak vissza, így valósítva meg az illegális finanszírozást. Az efféle „üzletek” 1989-ig eltartottak. A fejezetet – és a tanulmányt – pedig tanulságosan zárja annak a története, hogyan írták le a rendszerváltás utáni költségvetésből a „svarc” transzferek után a szovjeteknek járó, de a magyar bankrendszerben pihenő pénzösszegeket.

Stefano Bottoni tanulmánya („Kölcsönösen előnyös” üzlet. Magyar-olasz gazdasági pártkapcsolatok a hidegháború korszakában) a fenti mintára szerveződő indirekt pártfinanszírozást vizsgálja egy konkrét, részletes példán keresztül. Szemléltetésül a fénykorában a Kádár-kori magyar export 15%-át bonyolító, komoly élelmiszeripari monopóliumokkal rendelkező Terimpex és az olasz kommunista pártvállalat, a Soresco több évtizedes kapcsolatát választotta. A (tiltott) pártfinanszírozás mellett két fontos kérdést tárgyal még a szerző: mennyiben határozta meg az ideológia a gazdasági partnerséget, illetve hogyan reagált a nemzetközi politikai válságokra ez a gazdaságilag erősen védett csatorna?

Az 1950-es évek ebből a szempontból nézve a bukdácsolás időszakát jelentették. A kereskedelmi mérleg ugyan növekedett, nem is kis dinamikával, de a magyar fél „kapcsolaton kívüli” üzletelése, bizalmi embereinek disszidálásai, illetve az olasz fél sokszor lenéző és nagyképű hozzáállása nehezítette a bizalmi légkör kialakulását, ahogy az Olasz Kommunista Pártot időről időre megtaláló rendőri „érdeklődés” sem volt kedvező. Ilyen körülmények között kissé más színezetet kap – de igaz marad – az a megállapítás, hogy 1956 nem okozott törést ebben a viszonyrendszerben.

Az 1960-as évek a felívelés időszakát hozták el, a rendszer ekkor két kulcsemberének, Vittorio Savi Soresco-igazgatónak és Száll József római magyar nagykövetnek köszönhetően olajozottan üzemelt, mind az üzleti, mind a pártfinanszírozási értelmében. Igaz, újabb magyar dezertálások (köztük Szállé is), valamint egy katonai hírszerző lebukása (Budai-Gambella ügy) ismét megterhelték a két állam közötti viszonyt. Mindez az „üzletet” nem zavarta, sőt, 1972-ben a Sorescót magyar-olasz vegyesvállalattá alakították – így könnyebbé vált a jutalékok visszautalása az olasz párt központjába.

A hanyatlás három, egymást erősítő tényezővel kezdődött az 1970-es évek közepén. Az Európai Gazdasági Közösség mezőgazdasági áruval kapcsolatos új importszabályai gazdaságilag rontották Magyarország pozícióit. Az olasz felet képviselő Savi egyre extravagánsabban viselkedett, nem egyszer a zsarolásig elment, magyar hírszerzők és az „üzleti kapcsolat” leleplezésével fenyegetőzve. A harmadik az ekkortájt életbe lépő olasz pártfinanszírozási törvény volt, amely megnehezítette a támogatás svájci bankokon keresztüli átadását. Bottoni ugyanakkor az együttműködés folytatásának feltárásával meggyőzően cáfolja azt a (saját korában népszerű) nézetet, hogy az olasz kommunista párt ekkoriban eltávolodott a keleti blokk anyagi támogatásától.

Noha a Terimpexet Magyarország „keményvaluta-gyáraként” emlegették, a „baráti” olasz közvetítőcéggel való kapcsolat gazdaságilag egyértelműen nem volt racionális. Az egyre válságosabb helyzetű céget a magyar gazdaság csődközeli helyzete, az olasz gazdasági nyitás (állampárti közvetítők megkerülésével) és az 1980-as évek közepén bekövetkező árcsökkenés végleg megroppantották, állapítja meg Bottoni. A történetnek némileg váratlan végét adja, hogy mindennek ellenére – a magyar politikai átalakulások következtében – a válás feltűnésmentes tudott maradni. Mikor 1989 végén a Terimpexet átszervezték valódi piaci alapokon álló céggé, a négy évtizedes kötelék gyakorlatilag rögtön megszűnt. Noha nyereséges már nem sokáig maradt, a Sorescót túlélte – az olasz céget 1996-ban, a magyart 2001-ben számolták fel.

A két tanulmány bátran ajánlható mindenkinek, akit érdekel a Rákosi- és Kádár-korszak gazdasági kapcsolatainak története, illetve a korabeli „baráti segítségnyújtás” részben mai napig feltáratlan világa. Részletes, összetett képet adnak a témáról, amelyet nagyban elősegítenek a tanulmányokhoz csatolt betűhív forrásközlések is.

Erdős András

Az ismertetett kötet adatai: Keletről Nyugatra. A kommunista mozgalom titkos pénzei. Szerk. Kiss Réka, Soós Viktor Attila. Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2015. 144 p.

Ezt olvastad?

Egy régi polgár a népi demokráciában – Az Apám néhány boldog éve című film

Simó Sándor filmrendező (1934–2001) saját novellájából forgatta az Apám néhány boldog éve című filmjét, amelyben emléket állít egy korszaknak, az

X