Gyermekkitevés és abortusz a Római Birodalomban

A gyermekszületés – akárcsak manapság, az ókorban is – nemcsak örömöt okozott, hanem sok helyen gondot is jelenthetett. Cikkünkben a Római Birodalomban előforduló gyermekkitevések szokását, korlátozását és az antik irodalomban való megjelenésüket járjuk körül.

A Római Birodalomban a gyerekek magas természetes halandóságán kívül a gyermekkitevés is sok áldozatot követelt. Az utóbbi leggyakrabban olyan esetekben történt, amikor a csecsemő testi hibával született vagy törvénytelen volt. Sok esetben egyéb okai is voltak, például szegénység, demográfiai okok, rossz előjelek és babonák, vagy a család egyszerűen nem kívánt lánygyermeket. A kitevéssel nem feltétlenül a gyermek megölése volt a cél, hiszen gyakran olyan helyekre rakták ki, ahol más megtalálhatta őket. A gyermek számára végül szerencse kérdése volt, hogy megtalálták és felnevelték-e őket. Akiket  örökbe fogadtak, adott esetben jobb sorsra számíthattak, mint amit a vér szerinti szülők biztosítani tudtak volna, ugyanakkor sokukból lett gladiátor vagy prostituált. A gyerekek a ház körüli munkákban, az állatokra való vigyázásban, növények szedésében vagy a városi kézműves munkákban segítettek, sőt a lányok akár a család vér szerinti gyerekeinek felnevelésében is szerepet vállalhattak. A kitevés leggyakoribb helyei a hegyoldalak, az út menti szakaszok és az erdők voltak, másokat vízre tették egy kosárban, Róma városában pedig a Velabrum szennyvízcsatorna vagy a columna lactaria (tejjel, szoptatással kapcsolatos oszlop) voltak a kitevések ismert helyszínei. 

A római korról a források általában az elittel kapcsolatosak, azonban az arisztokrácia a népesség mindössze 0,5–1%-át tette ki, és nagy számban éltek szegények a Birodalomban, akik körében magas volt a gyermekkitevések száma. Mivel sokan nem jutottak elegendő ételhez, a családok több éhező szájat már nem tudtak eltartani, és ezért fogamzásgátlási módszereket, esetleg abortuszt alkalmaztak, vagy kitették a gyermeket. Utóbbi jelenségről Appianos ezt írja: „[…] a szegények méltatlankodtak. Végső szegénységbe jutottak, már nem képesek gyermekeiket felnevelni és létfenntartásukat biztosítani.”[1] A szegények támogatására Traianus császár bevezette az alimentatiót (élelmezési támogatás), amelynek célja a szegények támogatása és a népességcsökkenés megállítása volt: a szegény fiúk után a családok havonta 16, a lányok után 12 sestertiust kaptak.

A csecsemő kitevésére a római korban a latin expositio szót használták, ennek az angol fordítása az exposure. Lactantius De opificio Dei című művében kijelenti, hogy a terhesség negyvenedik napjára a magzat kifejlődik, és ekkortól már a lélek is jelen van a testében, más filozófusok azt feltételezték, hogy a magzat élete csak a születéssel kezdődik, amikor elkezd lélegezni. Tehát Lactantius szerint a csecsemő élete már az anyja hasában elkezdődik, és ez felvet bizonyos jogi és etikai kérdéseket, egyébként mind a mai napig.

A gyermekkitevésre vonatkozó jog

A római jogban a pater familias, vagyis a családapa a gyermekei felett a patria potestas (atyai hatalom) joggal rendelkezett. A családfő birtokolta a következőket is: a ius vitae ac necis (a gyermek élete és halála fölötti rendelkezés) és ius exponendi (a gyermekkitétel joga).  A ius exponendi 374-ig volt érvényben, egyrészt jelentette a torzszülött gyermekek megölését, másik része a gyermek kitevése volt, ha a család nem kívánta őt felnevelni, de így más megtehette. Testi hibával születő gyermek esetén a kitevés a közösséget a szerencsétlenséget hozó prodigiumtól (szörnyűség) szabadította meg, amely természetesen vallási eredetre vezethető vissza. Romulus alatt keletkezett a lex regia törvény, mely a pater familias számára kikötötte, hogy az összes fiúgyermeket fölnevelje és a lányok közül az elsőszülöttet tartsa meg, a törvény viszont nem engedélyezte, hogy hároméves kor alatti gyermek életét kioltsák, leszámítva a torzszülötteket. Cicerónál a XII táblás törvényekben is szerepel a gyermekkitevés, amely elrendeli a testi hibával született csecsemő expositióját.

Lányok közül több csecsemőt tettek ki, mint a fiúk közül. Poszeidipposz komédiaíró a következőket írja: „Mindenki fölnevel egy fiút még ha szegény is, de kitesz egy lányt, még ha gazdag is.”[2] A lányok esetében a férjhez adás idején hozományról kellett gondoskodni, ha viszont nem ment férjhez, akkor a családjának kellett őt eltartania.

Annak ellenére, hogy az egészséges gyermekek kitevését sokan ellenezték, mégis gyakori volt. A Kr.u. 2. században hoztak ellene törvényeket, később a keresztény császárok szigorítottak rajtuk, de még ez sem szorította vissza teljesen e szokást. Suetonius beszámol egy M. Antonius Gnipho nevű személyről, aki expositio áldozata lett, viszont megtalálták, taníttatták és felszabadították őt. A gyermekkitevés ellenzői voltak a sztoikusok és a judaizmus hívei is, akik minden csecsemőt fontosnak tartottak, de legfőképpen az életképes és törvényes gyerekeket.

Akármilyen furcsán hangzik, a gyermekkitevés jól illeszkedett a római gazdasághoz, lényeges mértékben hozzájárult a rabszolgák utánpótlásához. Egyiptomból ismertek ápolási szerződések, amelyekben a rabszolgát birtoklók szerződést kötöttek a dajkával, hogy a csecsemők a rabszolgatartókhoz fognak kerülni és később rabszolgák lesznek belőlük.

Augustus korában nagy volt a gyermektelenség, számos abortuszt hajtottak végre és nagy volt a gyermekkitevések száma. Idővel a közhangulat egyre inkább e szokások ellen fordult, megemlíthető köztük Cassius Dio beszéde a népességről és a gyermektelen lovagokról, amit Augustusnak állított össze, és amelyben ír a fogamzásgátlásról, az abortuszról, de a gyermekkitevést is említi. A Severus–korszakból maradt fenn Iulius Paulus Prudentissimus Sententiae című nyilatkozata a Digestában (római jog gyűjteménye), amely szerint a csecsemő kitevése egyenlő a gyilkossággal. Így a gyermekkitevők, akik rendelkeztek a patria potestas címmel, bűnözőkké váltak. A keresztény császárok eljövetele új korszakot hozott a gyermekkitevés szokásában. Az uralkodók aggódtak a népességcsökkenés miatt, ezért próbálták szabályozni a szokást. Először is segélyt biztosítottak a szegényebb szülők számára, hogy ne kelljen eladni a gyermekeiket vagy ne kelljen kitenni őket. Elsőként Africa provinciában vezették be ezt az intézkedést. 329 körül a szegényebb családok Itáliában is segélyt kaptak és ez a segély elsősorban arra vonatkozott, hogy a szegényebb családoknak inkább megérje felnevelni a gyerekeket. A kitevés büntetését végül 374-ben Valentinianus császár rendelte el.

Az abortusz és fogamzásgátlás eszközei az ókori Rómában

Az antik irodalomban Ovidius és Cicero műveiben is megjelenik az abortusz jelensége. A fogamzásgátlási eszközöket az antik szerzők közül pedig idősebb Plinius és Dioszkoridész említik munkáikban. A római korból kiemelendő Soranos, aki Traianus és Hadrianus császárok alatt dolgozott nőgyógyászként. A gyógyítók közül elsőként ő különböztette meg a fogamzásgátlókat (atokion) az abortuszt okozó eszközöktől (pthorion). Munkáiban számtalan fogamzásgátlási eszközről (például az elefántürülékről) beszámolt és ő jött rá arra, hogy a teherbe esés a menstruáció előtt vagy után következik be.

Az ókorban három felfogás létezett az emberi élet kezdetéről: az első szerint az emberi élet már a fogantatással elkezdődik, ezt vallották a Pythagoreusok és az ókeresztény írók közül például alexandriai Kelemen vagy Lactantius. A másik csoportba azok tartoztak, akik úgy gondolták, hogy az élet a születés után az első levegővétellel kezdődik. A harmadik csoportot azok képviselték, akik szerint a fogantatás és a születés között kezd el élni az embrió.  Hippokratész elítélte az abortuszt, csak olyan esetben engedélyezte, ha az anya vagy a gyermek élete veszélyben volt. Platón nem ítélte el az abortuszt, főleg abban az esetben nem, ha a fogantatás rokonok között történt. Septimius Severus és Caracalla uralmáig nem tiltották a terhesség megszakítását, csak akkor, ha férj tudta nélkül történt. Iustinianus Digesta című törvénykönyvében is hasonló az abortusz büntetése, a törvénykönyvben az áll, hogy Septimius Severus és Caracalla császárok az abortuszt végző nőket száműzetéssel sújtották, egy másik tartományba kellett menniük, de ez általában a férj érdekeinek védelmét szolgálta. Az ókori Rómában az abortusz nem számított bűnnek, csak akkor büntették, ha az apa, a férj jogait sértette, azonban a magzat életének védelmét nem tartották fontosnak.

A kereszténység elterjedésével egyre jobban tiltakoztak az abortusz ellen. Az Újszövetségben és a héber Bibliában nincs szó az abortuszról. Ellenben az abortusz és a gyermekgyilkosság elítéléséről írnak a Didakhéban (A tizenkét apostol tanítása), és olvashatunk róla a Pseudo-Barnabás levélben is. A következő utalást az abortuszra a 2. században élt görög filozófus, Athénagorasz Kérvény a keresztények ügyében vagy védőbeszéd a keresztényekről című munkájában találunk, amely szerint a keresztények az abortuszt is gyilkosságnak tartják. Alexandriai Kelemen Paidagógosz című művében szintén az abortusz ellen érvelt, a mű a pogányokból lett keresztények számára íródott, és arról szól, hogy a nők ne öljék meg különféle szerekkel a bennük fejlődő életet. Római Szent Hippolütosz Philosophumena című írásában is megjelenik az abortusz. Callistus római pápát (217–222) azzal gyanúsította, hogy olyan keresztény nőket fogadott vissza a gyülekezetbe, akik olyan szereket használtak, amelyek meddőséget vagy magzatelhajtást idéztek elő. Tertullianus az Apologeticum írásában kifejti, hogy az abortusz gyilkosságnak számít és a rómaiakat azzal vádolja, hogy vallási okokból a gyermekeiket feláldozták. Egy másik művében, a De animaban az abortuszt az anya megmentésének céljából említi, emellett a magzatot élőlénynek tekinti, amelyet azonban, ha eltávolítanak az anyaméhből, olyan, mintha halva született volna. A következő szerző Minucius Felix, aki az Octavius című írásában védte keresztényeket, akik a pogányok szerint feláldozták gyermekeiket, azonban ő a keresztények védelmére kelt: szerinte pont fordítva történt, a rómaiak áldozták fel gyermekeiket és hajtottak végre abortuszt, amelyet a parricidium (atyagyilkos, embergyilkos) szóval illetett. Karthágói Szent Ciprián az abortuszra ugyanezt a kifejezést alkalmazta, egy levelében Novatianus eretnekről írt, aki feleségét hason rúgta, ő elvetélt, tehát parricidiumot okozott neki. A korábban említett Lactantius is írt a parricidiumról, és szövegeiben nem fogadta el, hogy a szegénység ok lehet arra, hogy a gyermeket ne neveljék fel. De opificio Dei című művében leírja, hogy a gyermek a terhesség negyvenedik napjára kifejlődik, és ebben az időszakban már lelke is van. Caesareai Eusebius Praeparatio evangelica című írásában hivatkozik Iosephus Flavius Contra Apionem című művére, melyben utóbbi szerző szerint a magzatelhajtást és a gyermekek meggyilkolását törvény tiltja, és azt a nőt, aki ezt megteszi, gyilkossá válik. Az Újszövetségben nem szerepel az abortusz, azonban a keresztény szerzők műveiben gyakran megjelenik.

Összegzés

Cikkünkben a Római Birodalomban előforduló gyermekkitevéseket jártuk körül, amelyekre elsősorban akkor került sor, ha a megszületett csecsemő valamilyen testi fogyatékossággal rendelkezett, esetleg törvénytelen volt. Általánosan elmondható, hogy társadalmi helyzetüknél fogva a lányok közül többen estek gyermekkitevés áldozatává, mint a fiúk. Gyakran előfordult, hogy teljesen egészséges gyerekeket is kitettek, ugyanis a szegény családok képtelenek voltak őket eltartani, máskor valamilyen családon belüli ellentét miatt jutottak e sorsra. A kedvezőtlen demográfiai hatások miatt a római császárok igyekeztek szabályozni a gyermekkitevést, de ennek ellenére a későbbiekben is jelen volt a társadalomban.

Lang Tünde

Tájékoztató irodalom:

Boswell, J. E. (1984): The Abandonment of Children and the Ancient and Medieval Family. The American Historical Review, Vol. 89. No. 1. 10-33.

Engels, D. (1980): The Problem of Female Infanticide in the Greco-Roman World. Classical Philology, Vol. 75. No. 2. 112-120.

Engels, D. (1984): The Use of Historical Demography in the Ancient History. The Classical Quarterly, Vol. 34. No. 2. 386-393.

Golden, M. (1981): Demography and the Exposure of Girls at Athens. Phoenix, Vol. 35. No. 4. 316-331.

Gradvohl, E. (2004): A magzat joga az élethez és az abortusz az ókori világban. Klió, 13. évf. 2. sz. 80.

Gradvohl, E. (2015): Az abortusz megítélése az antik világban. Kaleidoscope, 6. évf. 11.sz. 1-11.

Gradvohl, E. – Németh, Gy. (2019): Kitett gyermekek. Kharón, 1.sz. 34-39.

Grüll, T. (2017): A Római Birodalom gazdasága. Gondolat Kiadó, Budapest, 13-339.

Harris, W. V. (1982): The Theoretical Possibility of Extensive Infancticide in the Graeco-Roman World. The Classical Quarterly, Vol. 32. No. 1. 114-116.

Harris, W. V. (1994): Child-exposure in the Roman Empire. The Journal of Roman Studies, Vol. 84. 1-22.

Hoffmann, Zs. (2009): Az antik nevelés. Iskolakultúra, Veszprém. 9-188.

Mihók, S. (2019): : A szegények gondozása („hadigondozás) az ókori Hellászban és a Római Birodalomban. Hadtudományi Szemle, 12. évf. 3.sz. 113-134.

Németh, Gy. (2001): Születésszabályozás az ókori görögöknél. Orvostörténeti Közlemények, 174-177.sz. 125-134.

Nichols, M. (2008): Did Ancient Romans Love Their Children? Infancticide in Ancient Rome. Thesis. 1-26.

Nótári, T. (2004): A gyermekkitevés joga az ókori Rómában. Jogelméleti Szemle, 4.sz.

Pető, M. (1982): A népességnövekedés szabályozása az ókorban. Orvostörténeti Közlemények, 97-99.sz. 131-139.

Seregély, Gy. – Szentgyörgyi I. (1969): Adatok az anticoncipiensek történetéhez. Orvostörténeti Közlemények, 48-49.sz. 81-106.

Szekeres, Cs. (2010): A gyermekek világa az antikvitásban. Klió, 2.sz.

Szécsi, J. (2018): Az abortusz az ókori zsidó-, római és a korai keresztény forrásokban 3. rész. Kaleidoscope, 9. évf. 17. sz. 440-449. 

Székely, M. (2015): Székely Melinda: Szegénység, gyermekszegénység az ókori Rómában. Szegedi Görög Füzetek, 9.sz. 89-98.

[1] Appianos: Róma története I.2.238.

[2] Poseidippos (Stobaeus:Florilegium. 1855 77,7.)

Ezt olvastad?

A Paristól származó magyar Bibliafordító – 450 éve született Káldi György jezsuita szerzetes

„Úr Iften az oldal-chontot, mellyet Ádámból vőtt vala, afzfzonyállattá: és vivé őtet Ádámhoz. És mondá Ádám: Ez moftan, chont az

X