Gyilkosságok légypapíron tálalva – A Méregkeverők

A Horthy-korszak Magyarországának de talán az egész magyar kriminalisztikatörténetnek az egyik legismertebb bűnügye a tiszazugi arzénos asszonyok esete, akik a légypapírból kiáztatott méreg segítségével ölték meg erőszakos férjeiket, esetleg számukra feleslegessé váló – beteg vagy hadirokkant – hozzátartozóikat. A gyilkosságokról számos egykorú és későbbi tényfeltáró munka látott napvilágot. A Méregkeverők című könyv kapcsán joggal vetődik fel a kérdés, hogy mi újat tud hozzátenni az eddigiekhez.

(Vigyázat! Felkavaró tartalom. A következő oldal tartalma a kiskorúakra káros lehet.)

A kötetet végigolvasva nyilvánvalóvá válik a válasz – a korszakban bulvárszenzációként tálalt gyilkosságokról viszonylag rövid és tömör összefoglalást olvashatunk, s a szerzők nem annyira a tények, gyilkosságok és az elképesztő részletességgel megalkotott gyilkossági körülmények részletes összegzésére helyezték a hangsúlyt, hanem újszerű és szerteágazó megközelítéssel találkozunk a könyv lapjain. A Mátay Mónika szerkesztette kötet arra törekedett, hogy különféle tudományok (szociológia, pszichológia, néprajz stb.) nézőpontjából értelmezze az eseményeket, s megpróbáljon válaszolni számos, eddig a tiszazugi esetekkel kapcsolatos szakirodalomban fel nem tett kérdésekre. Ezek közé tartoznak mikrotörténeti írások éppúgy, mint komoly gyűjtőmunkát igénylő, nagyobb következtetéseket megfogalmazó tanulmányok – mint például a tiszazugi régió sajátosságait, korabeli társadalmi viszonyait feltáró fejezet.

A hírhedtté vált eset szenzációként járta be a korabeli honi és európai sajtót, de még a messzi Amerikai Egyesült Államokban is nagy visszhangot váltott ki. A tiszazugi települések neveinek hallatán még majd száz év elteltével is sokakban a méregkeverő asszonyok tette idéződik fel, s a későbbiekben forgatott dokumentumfilmek készítőinek sem szívesen nyilatkoztak a településen élők; magukon érezve a stigmatizáltságot. Holott teljesen nyilvánvaló, hogy az ország, sőt Európa más részein is történetek hasonló gyilkosságok, az azonban meglehetősen ritkának számított, hogy ilyen széles legyen az elkövetők köre, illetve ennyi éven keresztül képesek legyenek titokban tartani bűnös tettüket.

A könyvben számos olyan kép látott napvilágot, amelyek eddig még nem jelentek meg nyomtatásban – a tiszazugi esettel kapcsolatos kutatócsoport igyekezett a lehető legváltozatosabb gyűjteményt összeszedni a különféle fotóarchívumokból, hogy aztán azokat a lehető legjobb minőségben tárhassák az olvasók elé. Különösen érdekes részét képezik ezeknek a korabeli sajtóban megjelent karikatúrák. Ehhez kapcsolódóan egyébiránt a Méregkeverők külön fejezetben foglalkozik az „arzénos humorral”, amelyben számba veszik azokat a sajtóban megjelent írásokat, rajzokat és vicceket (!), melyek az eset kapcsán íródtak. A szarkazmust és morbiditást sem nélkülöző gyűjtés arra is rámutat, hogy egy-egy korabeli humoros megjegyzést miként használtak fel újra és újra, milyen módon vették át a sajtótermékek egymástól ezeket, illetve hogy milyen sajátos politikai élcelődésre lehetett felhasználni az alföldi asszonyok tettét.

A nagyrévi mérgezéses gyilkosságok elkövetőit egy személy kapcsolta össze: a falubeli bába. A Méregkeverők kiemeleten foglalkozik Fazekas Gyuláné személyével, aki ha nem is állt köztiszteletben a falubeliek körében, mégis rendkívül fontos szerepkörrel rendelkezett – ő volt az, aki segítette a szülést, alkalomadtán gyógyított is, s akivel az egyébként meglehetősen zárkózott közösség nőtagjai fordulhattak személyes, adott esetben intim problémáikkal. A bába meglehetősen sok információval rendelkezett, s jellegzetes, több forrásban is megtalálható megszólalásával („Mit kínlódsz vele?”) nem csak biztatást adott az erőszakos vagy éppen beteg férjeik miatt elkeseredetten hozzá forduló asszonyoknak, hanem azokat a mérget tartalmazó fiolákat is, melyek végtére is bűnrészessé tették őt szándékos emberölésben. A bába személyét már a korszakban démonizálta a sajtó, ráaggatva a lehető legváltozatosabb jelzőket. S bár bűnrészességet tagadhatatlan, a legtöbb mérgezéssel vádolt nő jó okkal vallott Fazekasnéra és próbálta ráhárítani az összes felelősséget: hiszen a tárgyalás időpontjában a „méregkeverőnő” már halott volt. Amikor a csendőrök elindultak a letartóztatására, Fazekas Gyuláné lúggal vetett véget az életének. Halála után minden rosszat rá lehetett aggatni, s ezt a korabeli szenzációhajhász sajtó jócskán ki is használta.

A Méregkeverők című kötet felépítésében rendkívül áttekinthető, logikusan szerkesztett munka. Egy rövid bevezető után a tiszazugi arzénes gyilkosságok krónikájába nyerhetünk betekintést, hogy miként jutott el az ügy a névtelen feljelentő levelekkel a tárgyalásig és az ítélethozatalig. A mintegy hatvan oldalas tanulmány részletesen számba veszi azokat az eseményeket, melyek végül az ügy napvilágra kerüléséhez hozzájárultak. Mikrotörténeti jelleggel próbál kitérni az egyes esetekre, már itt kísérletet téve a gyilkosságok motivációjára. Az első világháború utáni állapotokat számba véve noha nem vezetett egyenes út a gyilkosságok elkövetéséhez, mégis egy sor tényező közrejátszott abban, hogy végül a tiszazugi falvak közösségének egy részének hallgatólagos tudtával megtörténtek az események. A szerzők nemzetközi kitekintést is adnak, s felhívják a figyelmet arra, hogy a korabeli Magyarországon sem volt példa nélkül álló efféle eset – az áldozatok száma és a bűntény feltárásának mértéke változtatta szenzációvá a hosszú évek óta a közösség belső ügyének számító gyakorlatot.

Különösen izgalmas ebben a bevezetőnek szánt tanulmányban az a néhány alfejezet, mely a bírósági tárgyalásokkal, a védelmi stratégiákkal foglalkozik. A szerzők felhívják a figyelmet arra, hogy a bírósági tanúvallomások jó részébe rendkívül hasonló sémákkal dolgozik – ennek oka elsősorban abban keresendő, hogy a vallatást végző csendőrök, a tárgyalást lefolytató bírók is egyfajta forgatókönyvet követtek, így adva szavakat a tanúk szájába. Másrészt pedig az ügyvédek és maguk a vádlottak is már csak józan megfontolásból is hasonló védelmi taktikát választottak – nem tudtak a méregről, a bába beszélte rá őket, erőszakos volt a férjük, a körülmények áldozataivá váltak. Egy későbbi fejezetben azonban arra is kitérnek a kutatók, hogy ebben a korban és ebben a közösségben számos esetben volt problematikus az erkölcsi értékítélet, s az elkövetők mintha maguk sem lettek volna teljességgel tisztában cselekedetük súlyával (pl. az „angyalcsinálás”, vagyis magzatelhajtás vétkes voltáról is megoszlottak a vélemények abban a tekintetben, mennyire számít bűnnek). A tanulmányban mindemellett arra is kitérnek, hogy a csendőrök sok esetben alkalmazták a megfélemlítést, illetve néhány esetben a fizikai erőszakot is – ezekről azonban a tárgyalások során a vádlottak csak elvétve tettek említést, illetve elbagatellizálták az eseteket – talán éppen a retorziótól tartva. Az eseteket részletesen feltáró írást egy táblázat zárja, mely valamennyi ismert elkövető nevét és áldozatát tartalmazza, majd egy rendkívül igényesen válogatott képanyag teszi szemléletessé az olvasottakat – találunk korabeli felvételeket a vádlottakról, a nagyrévi utcákról és házakról, a márianosztrai büntetés-végrehajtási intézményről, valamint a tiszakürti temetőről is. Utóbbi kapcsán érdemes megemlíteni, hogy a nyomozás kezdetét követően sok esetben a környékbeliek ledöntötték a sírokat, hogy ezzel is nehezítsék az azonosítási procedúrát. A bizonyítás legfontosabb eleme ugyanis az elhantolt holttestben kimutatható arzén volt.

A következő nagyobb részben (Megértéstől a propagandáig) elsősorban a tiszazugi gyilkosságok továbbéléséről olvashatunk. A témához kapcsolódó színdarabok (pl. Háy Gyula Tiszazuga) vagy azok a színművek, melyek ha csak említés szintjén, de szóba hozzák az arzénos gyilkosságokat, mind-mind egy kor lenyomatát hordozzák magukon – vagyis hogy miként próbáltak meg a későbbiekben magyarázatot találni a bűncselekményekre, illetve a későbbiekben koncepciót, tanulságot vagy éppen politikai propagandát keríteni az eset köré. Számos más irodalmi alkotón kívül (József Attila, Rejtő Jenő) a korabeli szociográfiát is megihlették a tiszazugi események. Akár az irodalom, akár a századforduló előtt kibontakozó tudományosság oldaláról is közelítsük meg a kérdést, közös mindezekben, hogy megpróbálták megérthetővé tenni az emberölések mögött meghúzódó bonyolult összefüggéseket, indítékokat. A korabeli szociográfusok egy része mai szemmel nézve meglehetősen sarkosan és általánosítóan fogalmaz, hol „szűk női koponyákról”, hol pedig „nyers állti ösztönnel” bíró vidéki régióról beszélve.

Különösen érdekes forrás a Tiszazugról készült filmek lajstroma és bemutatása, melyek jó példáját adják a velünk élő múltnak. Ezek az alkotások azért felbecsülhetetlenek a kriminalisztikatörténet számára, mert ezek egy részében megszólalnak az akkori szemtanúk, sőt elkövetők is, a későbbi alkotásokban pedig a leszármazottak. A filmtekercseken megfigyelhető, hogy a szóban forgó települések lakói nem szívesen nyilatkoztak, inkább szeretnék elfeledni a történteket, megszabadulni a rajtuk lévő stigmától.

A Méregkeverők utolsó előtti nagy része a botrány természetrajzát követi nyomon a médiában, a hazai és a külföldi sajtóban, illetve a honi élclapokban. Az arzénos humor különösen döbbenetes annak fényében, hogy milyen rettenetes cselekménysorozat volt a viccek tárgya. A kötet egyik legnagyobb erénye azonban talán éppen abban áll, hogy elvontatkoztatva a konkrét tényektől kiválóan bemutatja a korabeli sajtó működési mechanizmusait, illetve azt, hogy miként konstruálnak történeteket egy-egy esemény köré, hogyan alakulnak ki különféle mítoszok, s hogy végül azok hogyan válnak elfogadottá, miközben kézen-közön elvész a tulajdonképpeni igazság,

Az utolsó nagy rész a modern kori szociológia megközelítésével próbálja bemutatni a tiszazugi települések sajátosságait, a népesedési helyzettől a vallásosság kérdésén át egészen a tulajdon- és birtokviszonyokig. Az adatsorokból számos releváns következtetést vonnak le, interdiszciplináris jellegénél fogva talán a Méregkeverők legsokatmondóbb része, hiszen azok számára is izgalmas olvasmányt nyújtanak ezek a fejezetrészek, akik nem kimondottan a kriminalisztika, hanem inkább a társadalomtörténet oldaláról kívánják megérteni az eseményeket. A szerzők által összegyűjtött adatsorokat igényesen elkészített, színes grafikon teszik szemléletessé. A záró fejezetben helyet kapott néhány tanulmány a bábáról, mely jó példáját mutatja a történészi munka velejének – az adatgyűjtésnek, az értelemzésnek, a következtetések elvonásának. A pszichológiai vagy éppen néprajzi megközelítés sokoldalúan mutatja be Fazekas Gyuláné szerepét a történtekben, a közösség életében.

A Méregkeverők olyan munka, melyet jó szívvel lehet ajánlani mindazoknak, akik a (mára sem megkopott) szenzáción túl szeretnének jobban elmélyedni a Horthy-kori Magyarország vidéki miliőjének sajátos  közegében. Az eltérő megközelítések lehetővé teszik, hogy az olvasó maga alakítsa ki saját értelmezését a történtekről, s kissé jobban megértse az emberi motiváció alapvető, olykor húsbavágó kérdéseit.

Egyedülálló, hírhedt eseményeknek volt színhelye a húszas években Tiszazug, amelyet még ma is fel-feltámadó érdeklődés követ. A monográfia hiánypótló alkotásnak tekinthető abból a szempontból, hogy megpróbál korunk valamennyi adekvát megközelítési módjával választ találni a miért és a hogyan kérdésekre. Olvasmányos és közérthető stílusa, átlátható szerkesztésmódja és mindenekelőtt izgalmas forrásszemelvényei a történettudományon kívüli olvasóknak is élvezetes lehet.

Maróti Zsolt Viktor

Ezt olvastad?

„A tudomány kollektív műfaj” – interjú Kasza Péterrel az elBeszélőben

Kasza Péter a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Klasszika-Filológia és Neolatin tanszékének és az SZTE Irodalom- és Kultúratudományi Doktori

X