„Ha az ember férfiszakmát választ nőként…” – interjú Ring Évával

Történész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Kelet-Európa Története Tanszék címzetes egyetemi tanára. Tudományos munkássága során foglalkozott a felvilágosodás kelet-közép-európai hatásával, a modern nemzetek kialakulásával és a nemzeti kisebbségek helyzetével a Habsburg Monarchiában. Ring Évával Matolcsi Réka és Szilágyi Adrienn beszélgetett.

Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó médiumokkal együttműködjünk. Örömmel üdvözöljük partnereink között a Modern Magyarországot, amely az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Doktori Iskolája Új- és Jelenkori Magyar Történeti Programjának online folyóirata. A doktori program sokszínűségének megjelenítésére hivatott elektronikus kiadvány az elmélyült műhelymunka keretében megszületett legszínvonalasabb, a tanszék oktatói által lektorált tanulmányok megjelentetésére vállalkozik. A folyóirat hangsúlyos részét képezik a 19. és 20. századi magyar történelemmel foglalkozó jelentős munkákról készült recenziók, valamint a program tudományos életével kapcsolatos rendezvényekről és eseményekről tájékoztató beszámolók. A lap külön fejezetben oktatókkal és kutatókkal készített beszélgetéseket is közöl. A Ring Évával készült interjú a Modern Magyarország 2016. évi 1. számában jelent meg eredetileg, itt tartalmi okokból rövidített változatot közlünk. A lapszám, valamint az interjú teljes terjedelmében elérhető a borítóra kattintva.

Modern Magyarország: Honnan jött az indíttatás a történész szakma iránt? Milyen más tervei voltak gyerekként, középiskolásként?

Ring Éva: A történelem mindig nagyon érdekelt. Apám nagyon szeretett olvasni, így rengeteg olyan könyvet adott a kezembe, amelyeknek volt történeti háttere. Szerettem olvasni, és nagyon érdekelt a múlt, de azért nem ez volt a kizárólagos érdeklődés. Sokáig foglalkoztam azzal, hogy orvos legyek, de aztán be kellett látnom, hogy az én biológiai felkészültségem nem elég. Abban a meggyőződésben választottam a történelmet, hogy a „történelem az élet tanítómestere”. Ha már egyszer nem gyógyíthatom az embert fizikailag, akkor legalább lelkileg próbáljam gyógyítani, azt kutassam, hogy milyen tanácsokat lehet meríteni a múltból. Úgy érzem, a történetírás mindig óhatatlanul a saját korának a kérdéseire próbál választ találni.

Milyenek voltak az egyetemi évek? Kik voltak a szaktársai?

Nagyon jó társaságba kerültem. Igaz, történelem‒orosz szakra iratkoztam be, de a baráti köröm végig történelem‒angol szakosokból tevődött ki: Pajkossy Gábor, Klaniczay Gábor, Gazdik Gyula, Pók Attila vagy Karsai László. Az orosz szakot nagyon gyorsan leadtam, mert romantikus elképzelésből úgy gondoltam, hogy elsősorban a Balkánt kellene tanulmányozni Kelet-Európa történetéből. Ne felejtsük el, hogy 1969-ben kezdtem egyetemre járni, akkor a kelet-európai szolidaritás a prágai események miatt rendkívül erős volt. Ekkor ismerkedtem meg egyébként a férjemmel is, aki 1969-ben cseh szakosként kint volt Prágában, és hazajövet az Eötvös Klubban tartott erről egy előadást, aminek következtében majdnem kirúgták. Amikor másodévesként találkoztam a későbbi tanárommal, H. Balázs Évával, akkor azt mondta, hogy édes lányom, ez akkora hülyeség! Ekkor már túl voltam az első bolgár ösztöndíjas tanulmányúton, és kezdtem belátni, ha valaki a Balkánt akarja tanulmányozni, annak meg kell tanulnia törökül, másrészt ez nem egy nőnek való téma. H. Balázs Éva azt is mondta, ha komolyan gondolom, hogy a térséggel akarok foglalkozni, akkor meg kell tanulni lengyelül és franciául is. Végül elfogadtam a tanácsát, úgyhogy a következő nyáron utánanéztem, hogyan lehetne tanulmányútra menni Lengyelországba Elmentem Varsóba, ahol a bolgár és az orosz tudásom alapján egy fél év alatt elég jól megtanultam lengyelül.

Hogyan alakult ki végül a kutatási témája? Milyen szerepet játszott ebben később H. Balázs Éva?

Amikor kimentem Varsóba, akkor már tudtam, hogy mindenféleképpen a felvilágosodás korát választom, mert nem akartam olyan témát választani, ami nagyon erős politikai kontroll alá tartozik. Úgy gondoltam, hogy az összes történeti korszak közül a felvilágosodás az utolsó periódus, amely még nem érdekli a politikusokat, és amelyről az ember meglehetősen szabadon írhat, illetve kutathat. H. Balázs Éva ragaszkodott ahhoz, hogy az ember levéltárba is járjon, így később felvettem a levéltár szakot is.

Az életemben valóban meghatározó volt egyrészt H. Balázs Éva szerepe, másrészt a Varsói Egyetem. Ott másként tanították a történelmet, a nemzeti történelem és az egyetemes történelem nem volt szétválasztva. Másrészt nagyon szigorúan vették a szakdolgozat elkészítésének a folyamatát. Andrzej Zahorski nekem külön a lelkemre kötötte, hogy meg ne merjek szökni, merthogy volt már egy külföldi diákja, aki – mielőtt a dolgozatát elkészítette volna – inkább hazautazott. Mi még évekkel később is tartottuk a kapcsolatot, és mindig úgy mutatott be mindenkinek, hogy ez az a magyar lány, aki nem szökött meg. Erre nagyon büszke voltam. Már nem él, de a neve még ma is jól cseng a történészek körében Lengyelországban.

Milyen egyéb benyomások érték Varsóban?

Mielőtt kimentem Lengyelországba, H. Balázs Éva adott nekem egy jelzetet, ami egy lengyel folyóiratra vonatkozott, amelyben megjelent egy recenzió Benda Kálmánnak a magyar jakobinusok iratairól szóló első kötetéről. A kötet 1957-ben jelent meg, és ez a recenzió talán 1960-ban született. A szerzője pedig Jan Reychmann, egy olyan lengyel történész volt, aki a második világháború alatt Magyarországra menekült, és aki kitűnően tudott magyarul, tehát tényleg értette azt, amiről Benda írt. A recenzióban eléggé elmarasztalta a forráskiadványt. Azt írta, látható, hogy a magyar történészeknek nagyon kevés fogalmuk van arról, hogy mi történt a világban a francia forradalom idején, és a keleti kapcsolatokkal sincsenek tisztában, ő nem merne ilyen kategorikusan állást foglalni Martinovics pályafutásával kapcsolatban. Mindig mondtam H. Balázs Évának, hogy én mindent hajlandó vagyok megcsinálni, csak a Martinovics összeesküvéssel nem akarok foglalkozni. Ennek ellenére megbízott azzal, hogy olvassam el a recenziót. Elolvastam, és azt mondtam, ha ez igaz, akkor becsületbeli kötelessége minden történésznek, hogy utánanézzen a dolgoknak.

Ez nyilvánvalóan egy kényes ügy volt. Hogyan sikerült megoldania?

Elkezdtem kikérni azokat az anyagokat, amelyekre Reychmann hivatkozott. Akkor láttam, hogy mi mindenről nem tudunk, hogy mennyire nem ismerjük ezt a korszakot. Az látszott, hogy van egy olyan mozgalom, amelyik azt állítja magáról, hogy voltak lengyel, francia, osztrák kapcsolatai, a magyar történetírás pedig ezt kizárólag a magyarországi források alapján próbálja megcáfolni. Reychmannak teljesen igaza volt, hogy ez így nonszensz.

Ez nagyon nem tetszett H. Balázs Évának, de tudta, hogy ő adta ezt az irányt, és akkor elkezdtük megvizsgálni, hogy milyen források állnak rendelkezésre. Mindenki azt mondta, hogy amíg Benda Kálmán él, addig ezt kérdést nem lehet piszkálni. Ennek ellenére írtam egy cikket a Századokba, hogy 1797-ből ismeretes egy közös lengyel-magyar felkelési terv. A legnagyobb megdöbbenésemre kaptam egy levelet Benda Kálmántól, aki érdekesnek találta a cikket, de nem értette, hogy miért nem foglalkozom a jakobinus mozgalom történetével. Elmentem hozzá az Intézetbe, és elmondtam, hogy nekem mindenki azt mondta, ez az ő témája, és ezt nem illik kutatnia egy fiatalnak. Azt mondta, hogy ez butaság, ő ezzel már réges-régen nem foglalkozik, nyugodtan csináljak, amit akarok. Majd mindenki legnagyobb megdöbbenésére kicsit szárnya alá is vett.

Neki az ötvenes években nem volt lehetősége külföldi levéltári kutatásokat folytatni, így tulajdonképpen természetesnek vette, hogy valaki folytatja a munkáját. Úgy könyveltek el, mintha az ő tanítványa lettem volna, holott ez nem így volt.

A párizsi tanulmányúton újabb forrásokat találtam, és akkor H. Balázs Éva is megbékélt azzal, hogy a saját utamat járom, és nem egészen azt, amit ő szánt nekem.

Volt más oktató, aki elősegítette, hogy a történészi pályát válassza?

Igen, még egy lökést kaptam Szabad György tanár úr szemináriumán, ahol sok mindent tanultunk, olyan apró technikai dolgokat is, hogy hogyan kell jegyzetelni, cédulázni. Ezeket korábban nem mutatta meg senki, dacára annak, hogy levéltár szakos voltam.

Hogyan alakult a pályája az egyetem után?

Amikor befejeztem az egyetemet, akkor tudományos ösztöndíjasként bent maradtam a Közép- és Koraújkori Magyar Történeti Tanszéken, és a magyar‒lengyel kapcsolatokról írtam a kisdoktorimat. Utána jelent meg a Századokban publikált cikk, aztán átmentem a kelet-európai kutatócsoportba, ami szintén a bölcsészkaron volt, de akadémiai finanszírozással. Olyan nagyságok dolgoztak ott, mint Bojtár Endre, Kiss Gy. Csaba, Spiró György, Kovács István. A kutatócsoport elsősorban az irodalmárok révén volt ismert, de Arató Endrének volt egy elképzelése, hogy legyen történeti része is, azonban ő rövid időn belül meghalt. Utána kérdésessé vált, hogy mi lesz a kutatócsoporttal. Berend T. Iván próbált felépíteni egy új kutatócsoportot, ami elsősorban történeti témákkal foglalkozott, de ezen belül eléggé domináns szerepet kaptak a gazdaságtörténeti témák.

Mégsem lett gazdaságtörténész. Milyen kiutat kínált az élet?

Felmerült, hogy jöjjek vissza az ELTE-re, de akkor Berend T. Iván kitalálta a Helyünk Európában című kötet összeállítását, és ezzel engem bízott meg. A munka eltartott 1981-től 1983-ig. Ezután a kiadóban feküdt a kötet, nem tudták elszánni magukat, hogy kiadják. Végül a kiadás mellett döntöttek, amikor 1985-ben Berend T. Ivánt az Akadémia elnökévé választották, de azzal kikötéssel, hogy a második kötetet teljesen ki kell cserélni. Az átdolgozott második kötet talán a historiográfia szempontjából érdekes, de messze nem annyira, mint amilyen eredetileg volt.

Hogyan alakult a sorsa az akadémiai kutatócsoportban?

Kiderült, hogy a kutatócsoport másként működik, mint az egyetem. Úgy, ahogy nyugaton az intézetek szoktak. Majdnem hetente volt külföldi vendég, aki előadást tartott. Rendszeres beszámolókat kellett tartani a saját munkásságunkról, és azt is meg kellett vitatni.

Az Akadémiánál nagyon sokat lehetett utazni külföldi tanulmányutakra. Az intézménynek a gazdaságtörténet volt a fő profilja, de nem akadályoztak abban, hogy folytassam a saját kutatásomat. Sokat tudtam a lengyeleknél és a cseheknél kutatni, és a szomszédos országokba is nagyon könnyen el lehetett jutni. Így például Prágában rájöttem, hogy azok a dokumentumok, amelyekről azt hisszük, hogy elpusztultak a bécsi Allgemeines Verwaltungsarchiv anyagának elégésekor 1922-ben, azoknak egy jó része másolatban fennmaradt Prágában.

Mennyi időt töltött ott?

Sokat jártam Prágába, ráadásul a férjem, aki közben a Corvina Kiadónál dolgozott, kapott egy ajánlatot, hogy menjen ki a Prágai Magyar Kulturális Központba dolgozni. Én mondtam, hogy szürke és nyomasztó szocialista ország ez a Csehszlovákia, de levéltáros szemmel egy kincsesbánya, így végül belevágtunk. 1989 júliusában mentünk ki, éppen előtte volt egy nagy világkongresszus Párizsban a francia forradalom 200. évfordulója alkalmából, amelyen teljesen spontán módon nagy vitába keveredtem a csehszlovák delegációval. A delegációból kiállt egy hölgy, és nagy ovációval bejelentette, hogy felfedezték a Marseillaise latin fordítását, amelyet Abaffy Ferenc készített. Fiatal voltam és szemtelen, jelentkeztem, hogy ez mind nagyon szép, de nem tudom, hogyan lehet felfedezni valamit, ami már húsz éve nyomtatásban is megjelent. A felszólalásomat nagy felháborodás követte a csehszlovák delegáció részéről. Nem tudom, melyik akadémikus volt a vezető, aki felpattant, és nekem szegezte a kérdést, hogy Hajnóczy magyar volt-e vagy szlovák. Nem értettem, hogy hogy kerül a csizma az asztalra, hogyan jutottunk ide az Abaffy-féle fordítástól. Hirtelen elfogott az indulat, felálltam, és azt találtam mondani, hogy a vádlottakat a kivégzés előtt megkérdezték, hogy milyen nemzetiségűnek tartják magukat. Mindegyikük úgy nyilatkozott – még azok is, akik egyébként alig tudtak néhány szót magyarul, és az anyanyelvük láthatóan a német volt –, hogy magyarnak, hungarusnak. Ezután, tettem fel a kérdést, kinek van erkölcsi joga ahhoz, hogy kétségbe vonja azt a nyilatkozatot, amit ezek az emberek a vérpad előtt tettek. Ismerni kell a franciákat ahhoz, hogy tudjuk, ennél jobb végszó egy francia elnöknek nem kell. Az akkori elnök, Georges Castellan, aki Közép-Európa szakértő volt, ezután egy félórás beszédet tartott a történészek morális felelősségéről, és hogy mi mindent kell mérlegelni a források elemzésénél. Az nem derült ki, hogy mi köze volt egymáshoz a két kérdésnek.

Miután kijöttünk, Kosáry Domokos azt mondta, hogy ami azt illeti, ez nem a legjobb kezdet a csehszlovákiai utazáshoz. Ez tényleg így volt, de akkor ezt nem igazán tudtam, csak arra gondoltam, hogy Benda Kálmán ott ül mellettem, és nem jelentkezhet, hogy bocsánat, ő már kiadta ezt az iratot 20 évvel ezelőtt, amivel a szlovákok dicsekszenek.

Mindez azonban nem akadályozta meg a csehszlovákiai utazást?

Nem. Elutaztunk Csehszlovákiába, de nagyon rövid időn belül kiderült, hogy a rendszer annyira elviselhetetlen, hogy ennek egy gyereket nem lehet kitenni. Eltökélt szándékunk volt, hogy egy éven belül hazajövünk.

Mikor került vissza az egyetemre?

1994 decemberében jöttem vissza az egyetemre. Az én időmben még nem volt ritka az olyan tanár, aki 5-6 nyelvet beszélt, de idővel egyre kevesebben maradtak. Pedig a történelem nem egy nemzeti tudomány, amit a világtól elszigetelten lehet értelmezni, tehát a hallgatókat arra kell buzdítanunk, hogy tanuljanak nyelveket.

Ön több nyelvet beszél, és a diákokat is arra buzdítja, hogy minél több nyelvet tanuljanak meg. Hogyan lehetett és lehet ezt elősegíteni?

Miután visszakerültem a Közgazdaságtudományi Egyetemre, újra felvettem a szakmai kapcsolatot Franciaországgal, így kötöttünk az akkori francia kulturális attasé, Françoise Allaire kezdeményezésére egy Erasmus-szerződést a bordeaux-i egyetem és a Közgazdaságtudományi Egyetem között. Az ELTE bölcsészkari Történeti Intézetében is megcsináltuk az első Erasmus-szerződést, majd sorra a többit a francia egyetemekkel. Egészen 2006-ig gyakorlatilag én voltam az Erasmus-koordinátor a Történeti Intézetben.

Ez egy nagyon hosszú időszak. Voltak benne kanyarok?

Igen, voltak kisebb szünetek, például 2001-ben megkaptam a PAST-ösztöndíjat. Akkor Magyarország még nem volt az Európai Unió tagja, és a nyugati országok, hogy ne essenek az agyelszívás bűnébe, de azért valahogy mégis profitáljanak a kelet-európai oktatókból, olyan rendszert alakítottak ki, hogy fél évet itt kellett tanítani, fél évet pedig ott. Három évre írtam alá egy ilyen szerződést, és ennek keretében kellett részben Párizsban a Sorbonne Nouvelle-en, részben a Marne la Vallée-i Egyetemen tanítanom. Összességében nagyon tanulságos volt, hogy a nyugatiak hogyan néznek Európára, és nyilvánvalóan a francia diplomáciatörténetből is tanultam valamit.

Hogy alakult a pályafutása a francia ösztöndíj után?

2003-ban habilitáltam az Államnemzet és kultúrnemzet válaszútján című könyvemmel, majd 2005-ben jött egy nagy törés az életemben, amikor egy nagyon súlyos betegséggel operáltak, és utána is kezelést kaptam. Gyakorlatilag nem is jöttem vissza 2010-ig. Ez nem azt jelenti, hogy végig beteg voltam, hanem hogy emiatt vállaltam, hogy elmegyek a férjemmel Szlovákiába, aki 2007-ben a pozsonyi nagykövetségre került. Úgy éreztem, nem tudom vállalni az egyetemi verklit nap mint nap.

Mennyire követi a magyar történetírás a nemzetközi irányokat?

Egyelőre nem látom igazán lehetőségét annak, hogy a magyar történetírás új irányokat vegyen, talán a gender studies törhet magának utat, mert annak a negligálása már tényleg botrányos. Szlovákiában is sokkal fejlettebb az ilyen irányú kutatás, mint mondjuk Magyarországon, a cseheknél egyetemi tanszékek foglalkoznak a témával korszakokra lebontva. Ez a terület valószínűleg nálunk is erősödni fog. Azt viszont nem hiszem, hogy a magyar történetírás politikai orientáltsága a közeljövőben megszűnne.

A külföldi tartózkodások során keresett/talált új kutatási témákat? Mi foglalkoztatja mostanában?

A terveim között szerepel egy Jeanne-Marie Leprince de Beaumont nevű hölgy életének vizsgálata, aki a 18. században több pedagógiai könyvet írt, egyrészt a lányok nevelésére vonatkozóan, majd a későbbiekben ezt tovább bővítette a munkásokra is.

Ha már szóba került a gender studies és a nőnevelés, jelentett Ön számára bármilyen előnyt vagy hátrányt ezen a pályán, hogy nő?

Nőnek lenni ezen a pályán mind a mai napig hátrány. Most nagyon cinikusan azt mondhatnám, hogy lehet, hogy ezt részben magunknak is okozzuk, mert ha jön egy hallgató valamilyen problémával, akkor én biztos nem fogom úgy lerázni, mint sokan mások. A nők ilyen szempontból empatikusabbak, és ezért talán némileg a hallgatók problémáival is többet foglalkoznak. Ez egy férfiszakma. Egyfelől a férfiak számára hatalmi kérdés, hogy pozíciót szerezzenek, de utána eszükbe nem jut, hogy az azzal kapcsolatos feladatokat elvégezzék. Ennek ellenére nem igazán akarnak minket a pozíciók közelébe engedni. Másfelől ott a család. Én azért tényleg igyekeztem mindig megfelelni és otthont biztosítani a családunknak, és ez rengeteg energiát jelent.

Ez valójában egy patthelyzet?

Ha az ember férfiszakmát választ nőként, annak az lesz a következménye, hogy vagy felbomlik a családja, vagy pedig rengeteg időt kell rááldoznia, és akkor pedig a karrierről kell lemondania. Bár az oktatást most egy kicsit sokallom, de ugyanakkor szeretem is. Vannak témák, amiket szerintem feltétlenül tanítani kell, mint például a soknemzetiségű Magyarország kialakulása, és gyakorlatilag nincs senki, aki erről beszélne. Mindig meg vagyok döbbenve, amikor 1848‒1849 szóba kerül, hiszen ez az téma, amit mindenki ismer a középiskolából, de azt, hogy a monarchia másik felében mi történt, azt már nem tudják a hallgatók. Azt megérteni, hogy a magyar forradalom és szabadságharc miért bukott el, hogy a nemzetiségek reakciója miért volt olyan amilyen, logikai képtelenség, ha nem tudjuk, hogy mondjuk a Kremsierben összegyűltek mit akartak. Ugyanezt érzékeltem, amikor a férjem egy Csehország történetével foglalkozó kötetet fordított, hogy a csehek pedig azt nem látják, hogy Magyarországon mi történt. Mintha földrajzilag ketté lenne vágva ez a térség, még az ilyen döntő eseményeknél is, és egyszerűen nincs fogalmuk arról, hogy a másik félnek milyen ötletei, elképzelései, követelései voltak. Ebből a szétszakítottságból így az életben nem lehet kimászni, az biztos. Ezekkel a dolgokkal igenis foglalkozni kell, még akkor is, ha az ember szíve szerint mást csinálna. Sajnos az sem segít, hogy a tudomány pozíciója sokat vesztett a presztízséből. A rendszerváltás óta a tudomány tekintélye folyamatosan süllyed, és ez nagyon elkeserít. Mindenféle „zöldségek” ugyanúgy megélnek, mint a hiteles szakmai álláspont.

Egy fontos témához érkeztünk: az oktatáshoz. Hogyan viszonyul az oktatói tevékenységhez, mit próbál átadni a diákoknak?

Az oktatás tényleg kezd teherré válni, de azért nagyon szeretem. A Kelet-Európa Történeti Tanszék profiljából adódóan hihetetlenül nagy korszakot és nagy területet kell átfogni. Az egyik félévben például négyen írtak hozzám szakdolgozatot. Azt szeretem, ha a gyerekek olyan témát választanak, amivel valami újat tudnak mondani. Annak semmi értelme, hogy megírják a 25. verziót a szlovákiai magyar kisebbség II. világháború utáni történetéről. A mi időnkben bevett nézet volt, és nyugaton ma is az, hogy a szakdolgozat egyfajta befektetés a későbbi karrierbe, tehát annak csak akkor van értelme, hogyha az ember valami olyasmit választ, ami tényleg érdekli, és ami másokat is érdekel.

Tudna példát mondani a jó témaválasztásra?

Cser Erika, aki doktoranduszom volt, és most a közigazgatásban dolgozik, a szegénység történetéről írt egy dolgozatot. Nagyon örültem neki, mert egyrészt társadalomtörténet, másrészt új dolgok voltak benne, és én is nagyon sokat tanultam belőle. Azóta mondogatom, ha nem látjuk azt, hogy a nyugati országokban milyen hihetetlen kirekesztés és elkülönítés övezte a szegényeket a 19. században, akkor nem értjük meg, hogy nácizmus miből született. A mentalitás és a gondolkodás egészen a szegények fizikai megsemmisítésig, a szegénygyarmatok létrehozásáig jutott el, ami egyenes utat mutat a 20. századi megsemmisítő táborokig. Erika a téma magyarországi részét is feltárta.

Mondhatjuk, hogy a történelem az élet tanítómestere?

Úgy vélem, muszáj elemezni a múltbeli társadalmak működését, etikáját ahhoz, hogy a magyar társadalom át tudjon alakulni.

Az ilyen szintű oktatói munka mellett jut ideje a kutatásra?

A kutatás legélvezetesebb pontja, amikor az ember a levéltárban dolgozhat, de ez az a luxus, amit nagyon ritkán engedhetek meg magamnak. Ezen sokat lehetne javítani, az akadémiai intézmények és az egyetemek szétválasztása szocialista találmány volt. Nyugaton nem véletlenül nincs így, hanem valamilyen szervezeti formában összekapcsolódik a kettő. Ha Magyarországon is megszűnne ez a szétválasztás, és közös kutatási projektek lennének, akkor ez részben tehermentesítené az oktatókat, részben a doktori képzésnek is használna. Szerintem a doktori képzés jelenlegi formájában nem igazán lett végiggondolva, közelíteni kellene a nyugati modellhez.

Hogyan látja a történetírás, a történelemtudomány és a történelemoktatás jövőbeni helyét és szerepét?

Én úgy gondolom, hogy a történetírás tekintélye csökkent és nem a színvonala. A szakma a rendszerváltás előtt is kitermelte azokat a normákat, amelyeket illett betartani. Talán kicsit később nyitott Magyarország, mint a lengyelek, 1977 után, de főleg a mátrafüredi konferenciák után nagyon intenzív kapcsolataink alakultak ki a nyugati világgal. Ennek bizonyítéka, hogy számtalan világkongresszust tartottak nálunk.

A rendszerváltás a magyar történetírásban nem hozott igazán kiugró változást, csak annyiban, hogy olyan témákat is lehetett kutatni, amelyeket korábban nem, mert nem volt hozzáférés a forrásokhoz.

A Trianon-kutatásban és a 20. század kutatásában rendkívül jó eredmények születtek. Talán éppen ezért a 18. század és a 19. század kutatása kicsit háttérbe szorult. Lehet, hogy nehéz megmagyarázni a Habsburgokhoz való viszonyt, a nemzeti érzelmek szempontjából problematikus időszakok ezek.

Milyen egyéb okai lehetnek annak, hogy a magyar történetírás nem tudja tartani a lépést a történetírás fejlődésével?

Vannak olyan kutatási területek, amelyek nagyon kevéssé jelentek meg Magyarországon. Többek között a nőkutatás, de említhetném a regionális kulturális sajátosságoknak a vizsgálatát, ami nem az országhatárokhoz, hanem a régiókhoz köthető. A társadalmi mentalitás történetével is sokkal többet foglalkoznak külföldön, a konfliktuskezeléssel, a konfliktusok természetével. Hatalmas iskolája van a könyvtörténetnek is, amibe időnként én is bekapcsolódtam. Másrészt kevesen vagyunk, pedig lassanként ismét az ezer fős létszámot közelíti a történelem szakos hallgatók száma, miközben elfogyott az oktatói gárda.

Mik a tervei a jövőre nézve?

A 18. századi nőoktatást szeretném kicsit vizsgálni, illetve a Beaumont-könyv visszhangját. Vagy említhetem Karl von Zinzendorfot. Ő volt az első ember a bécsi udvar részéről, aki feltérképezte Galíciát, utána pedig tett egy villámlátogatást Lengyelországban és Oroszországban 1774-ben, tehát rögtön az elcsatolás után, látta a korábbi harcok romjait, hallotta az ehhez kapcsolódó emlékeket. Az erről szóló naplót nem adták ki. Szeretném feldolgozni a művet, és majd egyszer – ha az unokám nagyobb lesz – szeretném befejezni a Martinovics-összeesküvés történetét is, de ahhoz mindent újra kell olvasni, ami legalább 2-3 éves munka. Vissza kell térni a kezdetekhez.

Matolcsi Réka – Szilágyi Adrienn

Ezt olvastad?

Dobi István (Ószőny, 1898. december 31. – Budapest, 1968. november 24.) tevékeny szerepet játszott abban, hogy a Független Kisgazdapárt alárendelje
Támogasson minket