Háború, migráció, áldozatkészség – beszélgetés L. Juhász Ilona néprajzkutatóval az első világháború etnikai mozzanatairól

Oszd meg másokkal is:

Portré

Az első világégés témaköre a háború kitörésének tavaly évi centenáriuma óta fölöttébb előnyt élvezővé vált mind hazai, mind nemzetközi porondon. A szlovákiai magyar tudományos élet egyik, téma iránt elhivatott képviselője L. Juhász Ilona, a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi székhelyű Etnológiai Központjának munkatársa, akit elsősorban a terület érintetlensége és annak etnológiai okulárén keresztül való szemlélése ragadott meg.

A gömöri gyökerekkel rendelkező, eredetileg népművelési szakon végzett és 1990-ig népművelőként dolgozó Ilona 2004-ben szerzett egyetemi diplomát a Debreceni Egyetem néprajz szakán, s két évvel később ugyanitt doktori tudományos fokozatot. Mielőtt egyik létrehozója lett a Fórum Intézet komáromi Etnológiai Központjának, az érsekújvári Honismereti Múzeum, majd a komáromi Duna Menti Múzeum Magyar Nemzetiségi Osztályának dokumentátoraként tevékenykedett. Etnológusi végzettségét követően szakmai pályafutása szépen ívelt fölfelé: 2007-ben a Magyar Néprajzi Társaság külföldi levelező tagjává választották, majd munkásságát elismervén a Kehila Haver-díj (2009), a Györffy István-díj (2011), ill. az Arany János-díj (2013) tulajdonosaként öregbítette a hazai tudományos élet hírnevét.


L. Juhász Ilona

Újkor.hu: Ön azon kevés női kutató közé tartozik, akiket szintén bűvkörébe szőtt a Nagy Háború időszaka. Mennyire jelentett kihívást nőként helytállni a „fronton”? A szlovákiai magyar néprajztudomány hogyan áll jelenleg ebben a témakörben a kutatás platformján?

L. Juhász Ilona: Elöljáróban fontos elmondanom, hogy az első világháború néprajzi szempontú kutatását véletlenszerűen kezdtem el. A Fórum Intézet 1997-es létrejöttét követő első években a többek között a szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia összeállításával, valamint a Liszka József által 1986-ig összeállított válogatott néprajzi bibliográfia kiegészítésével foglalkoztam. A bibliográfusi munkám során néztem át a mai Szlovákia területén megjelent lapok nagy részét. Az első világháború idején megjelent regionális újságok áttanulmányozása során ismertem meg a maga komplexitásában, mi is történt valójában a világháború négy éve alatt, s hogyan élt a hátország lakossága. Lényegében ekkor döbbentem rá, milyen sok szempontból kutatható ez az időszak néprajzilag, de egyben az is világossá vált számomra, hogy mint több más téma esetében, a néprajztudomány ismét fáziskésésben van, hiszen nincs olyan adatközlő, aki átélte volna ezt az időszakot. Így maradnak a levéltári kutatások és a korabeli lapok, amelyek azonban igazi kincsesbányák! A többi magyarlakta régióhoz viszonyítva azonban úgy tűnik, hogy a szlovákiai magyar néprajzkutatókat különösebben ma sem érdekli ez a téma.

Neveitek e márványlapon…” – áll első, mindkét világháborút felölelő kötete fedőlapján, a háború jeleit vizsgálva. Bevallom, a ’14-es háború regionális kutatásai során jómagam is érdeklődéssel forgattam e hiánypótló monográfiát, nem csupán a háború hősi halottainak emlékét hirdető emlékművek, hanem a hazai földön fölállított nemzeti áldozatkészség szobrainak történetét illetően is. Érdekelne a könyv háttere, keletkezésének története.

Lényegében ez a könyv véletlenül született, eredetileg csupán egy előadást akartam tartani a témáról, melyből egy hosszabb tanulmány készült, ami németül jelent meg először, majd átdolgozva és kiegészítve újabb adatokkal a komáromi Etnológiai Központ évkönyve, az Acta Ethnologica Danubiana 2007-es kötetében. Mivel rengeteg lehetőség rejlik e témában, arra gondoltam, jó lenne tovább kutatni, s egy átfogó kötetet írni, végigkövetve a világháborús emlékjelek állításának folyamatát az első világháború kitörésétől egészen napjainkig, rávilágítva a különböző történelmi időszakaszok közötti különbségekre is, hiszen az államhatárok, illetve a politikai változások egyaránt hatással voltak az emlékjel-állítás folyamatára. Például mások voltak a körülmények tájainkon az első világháború, vagy az első Csehszlovák Köztársaság idejében, majd az 1938-as visszacsatolást követően ismét jelentősen megváltozott a helyzet, a második világháború kitörését követően (az első világégés időszakához hasonlóan) a háborús propaganda céljait szolgálták, s kötelezővé tették a települések számára az emlékjelek állítását. Mind az államszocializmus több mint négy évtizede, mind pedig az 1989-es rendszerváltást követő időszak nagy változásokat hozott, azonban az utóbbi években a kegyeleten túl ismét egyre inkább politikai célokat szolgálnak a megemlékezések.

Hogyan fogadta a kötetet a szakma, illetve a laikus közönség?

Ami a szakmai fogadtatást illeti, a magyarországi és erdélyi kollégáktól kaptam visszajelzéseket, Magyarországon és Erdélyben több szakdolgozatban, sőt doktori munkában idézték és hivatkoztak rá. Legnagyobb elismerés volt számomra, hogy 2014-ben a Magyar Szemiotikai Társaságtól e kötetért kaptam meg a Jelismervény c. kitüntetést. Sajnos, itthon nem kaptam semmilyen szakmai visszajelzést, úgy is mondhatnám, hogy a kutya sem ugatta meg.

Honnan jött az ötlet, hogy az első világháború történeti-néprajzi vonatkozásait migrációs szempontból is górcső alá vegye?

Miután a Honti Lapokban rábukkantam az első erdélyi menekültekkel kapcsolatos hírre, miszerint egy menekülteket szállító szerelvény egyenesen Brassóból érkezett Ipolyságra 1916 szeptemberében, már tudatosan figyeltem ezeket a híreket. Megtudtam például, hogy a románok augusztus 27-i betörésekor a kassai színház társulata éppen Brassóban vendégszerepelt, így ők is menekülni kényszerültek. Egy 1927-ben megjelent hivatalos beszámolóban Szlovákia mai területére vonatkozóan csupán annyi információt találtam, hogy Pozsonyba 1250, Nagyszombatba pedig 250 menekült érkezett, illetve hogy a petrozsényi bányászok Budapestre érve, arra kérték a hatóságokat, hogy Selmecbányára küldjék őket. Mivel a sajtóban sokkal több adatot találtam más megyékre vonatkozóan, ezért úgy gondoltam, jó lenne felgöngyölíteni a témát. Szeretem felderíteni a fehér foltokat, s a magam által kialakított koncepció szerint holisztikusan, a maga történelmiségében próbálom feldolgozni a témáimat. A kutatás során kiderült, hogy a mai Szlovákiához tartozó valamennyi akkori vármegyében fogadtak menekülteket, és a sajtóban talált összesített információk alapján 20 000 menekült érkezése biztos, azonban ez a szám akár magasabb is lehetett. Ennek pontos kiderítésére azonban további lokális, regionális kutatásokra lenne szükség.

Hány éves kutatómunkát ölelt fel az erdélyi menekültkérdés vizsgálata és milyen forrásanyagokra, illetve szervezetekre támaszkodva készült el a kötet?

Ezt nehéz megmondani, ugyanis párhuzamosan egyszerre mindig több témát kutatok. Mivel a Fórum Kisebbségkutató Intézet nem tartozik az államilag dotált intézményekhez, így az erdélyi menekültekkel kapcsolatos kutatásomra a Magyar Tudományos Akadémia által fenntartott Domus Hungaricatól kaptam ösztöndíjat, melynek köszönhetően három év alatt összesen 5 hónapig kutathattam a budapesti könyvtárak hírlapgyűjteményében, elsősorban az Országos Széchényi Könyvtárban. A témát ugyanis egyetlen forráscsoport, a korabeli sajtó alapján prezentálom. Az erdélyi menekültek témájáról azóta már két külön tanulmányom is megjelent, 2012-ben Kassa és környéke, 2013-ban pedig Ipolyság és környéke vonatkozásában mutattam be a problematikát. A megjelenés előtt álló kötetem részét képezi egy terjedelmes melléklet is, ebben szó szerint kimásolt újságcikkek, gyűjtésekről szóló beszámolók, alkalmi versek stb. olvashatóak a megyék szerint csoportosítva.

Az erdélyiek 1916-os menekülésén túl az 1918 nyarán lezajlott, a mai Szlovákia magyarlakta területeit is érintő Károly király gyermeknyaraltatási akció ugyancsak felkeltette érdeklődését. Mi volt a lényege és mik a tanulságai ezen osztrák-magyar gyermekcsere-akciónak hetekkel a Monarchia totális összeomlása előtt?

Mivel 1918-ban az élelmiszerhiány, s annak csillagászati ára miatt elsősorban a városi lakosság egy része, főleg a szegényebbek éheztek, Bécsben is különösen nagy méreteket öltött ez az éhezés. Ennek enyhítése érdekében hirdették meg a gyermeknyaraltatási akciót, amelyet az uralkodóról, IV. Károlyról neveztek el. Ez lényegében egy ún. csereakció volt, amely keretében az eredeti tervek szerint Ausztriából Magyarországra 100 000, onnan pedig az osztrák tengerpartra 20 000 gyerek ment volna nyaralni. Azt, hogy miért volt ötször több az osztrák gyerekek tervezett száma a magyarokénál, nem indokolták, s nem is találtam rá sehol hivatalos magyarázatot. A Magyarországra érkezett gyerekek egyrészt családoknál, másrészt pedig kollégiumokban és más intézményekben voltak elhelyezve. Ezek esősorban szegényebb családok voltak, akik az ígért élelmiszerjuttatások reményében vállalták az osztrák gyerekek elszállásolását és ellátását, arra számítva, hogy ezáltal az ő nélkülöző gyerekeik is több ételhez juthatnak. Sajnos, csalódniuk kellett, mert a befogadó családok zöme semmilyen támogatást nem kapott, az ígéret ígéret maradt. A magyar gyerekek ausztriai nyaralása pedig botrányba fulladt, mivel az osztrákok nem készültek fel a gyerekek fogadására, ráadásul a környékbeli lakosok is ellenségesen viszonyultak hozzájuk, s egyet sem fogadtak be. Nyaralókban, szállodákban helyezték el őket, azonban az ellátásukat nem szervezték meg, hirtelenjében a magyar hatóságoknak kellett több mázsa lisztet és más élelmiszert szállítani a magyar gyerekek ellátására, de még a környékbeli lakosság kedélyeinek lecsillapítására is. A tervezett két turnusból végül csak egy valósult meg. A hivatalos adatok szerint Magyarországon 75 000 ausztriai, míg az Ausztriához tartozó Abbáziában 8 200 magyarországi gyerek nyaralt. Ugyanúgy, mint a háború során sok más vonatkozásban, ezúttal is a magyarok fizettek rá a közös „vállalkozásra”. Hogy miért vállalták fel a magyar hatóságok ezt a rendkívüli anyagi és egyéb megterheléssel járó „cserenyaraltatást” a lakosság kárára, nehéz megérteni, ennek tisztázása egyelőre még várat magára.

Árulja el, milyen érdekességeket fedezett fel I. világháborús kutatásai során? Gondolok itt elsősorban olyan művelődéstörténeti jellegű mozzanatokra, amelyek a klasszikus történelemkönyvekből hiányoznak. Tudna néhány példával szolgálni az olvasóknak?

A történelemkönyvekben, de a néprajzi munkákban sem olvashattunk arról, milyen hatással volt az első világháború a naptári ünnepekre és az emberélet fordulóihoz kapcsolódó szokásokra. Például 1915-ben arra kérték a lányokat és fiúkat, hogy a locsolkodásra szánt kiadásokat inkább adományokra fordítsák, 1916-tól már kormányrendelet tiltotta meg a tojás pirosra festését, s ennek megszegése szigorú büntetéssel járt. A temetésekre ugyancsak hatással volt a háború. A jelképes temetések megszokottá váltak, hiszen nem mindenkinek állt módjában hazahozatni elesett hozzátartozóját, de számos újratemetésre is sor került, ha a hozzátartozók exhumáltatták és hazahozatták a halottjukat. A harmadik hadiév halottak napján már rendelet tiltotta a sírok kivilágítását is, s arra ösztönözték a lakosságot, hogy a gyertyákra, mécsesekre, de a virágokra szánt összeget adományozzák inkább a háború kárvallottjainak megsegítésére. Hatással volt a háború a lakodalmi szokásokra is: számos távházasság született úgy, hogy a menyasszony itthon, a vőlegény a harctéren mondta ki az igent.

Jelenleg megjelenés előtt áll az erdélyi menekültekkel kapcsolatos kutatásait összegző kötete. A jövőt illetően vannak még további tervei az első világégés problematikájával kapcsolatosan?

Az év végére mindenképpen be szeretném fejezni a „Kárpáti falvak feldúlt tűzhelyeiért” országos akcióról szóló tanulmányomat elsősorban a mai Szlovákia területére fókuszálva. Egy 1915-ben meghirdetett országos adománygyűjtő akcióról van szó azzal a céllal, hogy a Sáros megyében az orosz betörést követő harcokban lerombolt házakat felépíthessék a földönfutóvá vált lakosságnak. Külön érdekessége ennek az akciónak, hogy az egyes adományozó települések a debreceniek ötlete alapján (akik Debrecenfalvát akarták felépíteni), az általuk újjáépített települést sajátjukról akarták elnevezni, így pl. a komáromiak Komáromfalvát, a trencséniek Trencsénfalvát, de a gömöriek Gömörfalvát, az amerikai emigránsok Amerikafalvát akarták felépíteni, de Stampay János köbölkúti tanító például a „magyar tanítóság iskola háza és tanító laka” felépítésére intézett felhívást, s még folytathatnánk a sort.

Más, jelenleg prioritást élvező kutatások és témák miatt ugyan még várat magára, de tervezem a világháborús emlékjelekről szóló kötetem második részének megírását, ebben a katonai temetőkkel, az első világháború során jótékonysági céllal forgalomba hozott különféle emléktárgyakkal foglalkozom, illetve az emlékjelekhez kapcsolódó rítusokat és szöveges folklórt elemzem majd, de fontos fejezetét alkotja majd az elméleti összefoglalás. Az első kötethez hasonlóan ennek is része lesz egy terjedelmesebb melléklet, hiszen a megjelent újságcikkek és a helyi rímfaragók alkalmi versei jobban hozzásegítik az olvasót azon korszellem megértéséhez.”


L. Juhász Ilona a Jelismervény c. kitüntetés átadásakor. Fotó: Liszka József

Zárókérdésként térjünk át a jelenbe, hiszen a háború, a migráció és az áldozatkészség „bűvös hármasa” napjainkban sem veszítette el aktualitását. Néprajzkutatóként miként vélekedik a mai társadalmat megosztó menekültkérdésről? Lehet párhuzamot vonni az első világháborúban lezajlott és e mostani, térségünket egyaránt érintő tömeges méretű afrikai és ázsiai bevándorlásról, avagy két különböző jelenségről beszélhetünk?

A napjainkban zajló menekülési hullám sokban különbözik az első világháború során lezajlott migrációs folyamatoktól. Először az 1915-ben az Északkelet-Magyarországot, elsősorban Sáros megyét érintő harci cselekmények miatt menekült a lakosság egy része főleg a szomszédos megyékbe, majd egy másik, sokkal erőteljesebb menekülthullámot az erdélyiek jelentették, akik az akkori Magyarország szinte valamennyi megyéjébe kerültek, tehát nem a határon túlra, távolabbi országokba. Kulturálisan és vallásilag ezek a menekültek alig különböztek az őket befogadó lakosság kultúrájától, ugyanannak az országnak a lakosai voltak, csupán az általuk beszélt nyelv jelenthetett gondot a szlovákok lakta területeken, ahová szintén érkeztek erdélyi menekültek. Fontos azonban elmondani, hogy az 1915-ben érkezett galíciai és bukovinai menekültek közül a zsidókat, különösen a kaftánt viselő haszidokat és ortodoxokat a lakosság ellenszenvvel és bizalmatlanul fogadta, mert kulturálisan és vallásilag is mások voltak, sőt egy részük a jiddist beszélte. Köztük többen a cári hadsereg zsidóellenes pogromjai miatt menekültek. Őket a mai Szlovákia területén is a zsidó közösségek segítették, akik egyébként 1916-ban és később is aktívan bekapcsolódtak az erdélyi menekültek segítésébe is.

A mostani migrációs hullámának egyik fő oka úgyszintén a háború, de a különféle diktatúrák elől is menekülnek, egy részüket pedig a jobb élet iránti vágy vezérel. Ők az európaitól eltérő kulturális és vallási közegből érkeznek, ráadásul bőrük színe is különbözik az európaiakétól, de keresztények is vannak köztük, akiket nem csak a háborús országokban üldöznek. Az idegenség, a másság általában félelemmel tölti el az embereket, ráadásul a különféle terrorcselekmények elsősorban a muszlimokhoz, a kegyetlen Iszlám Államhoz kötődnek, így emiatt nagyfokú félelem is társul ehhez. Ezt a félelmet, sőt a gyűlöletet a különféle álhírek még jobban fokozzák, s többek között sajnos sem Szlovákia, sem pedig Magyarország kormánya nem tájékoztatja kellőképpen a lakosságot, nem igyekeznek tompítani a félelmeket. Egyre inkább elszabadulnak az indulatok, az emberek zöme ellenségesen, sőt gyűlölettel viszonyul a menekültekhez, csak kevesen nyújtanak segítséget a rászorulóknak, s a kisgyerekek sem hatják meg őket. Végső céljuk azonban a fejlett Nyugat, a többi kelet-európai ország számukra csupán tranzitállomás. Az erdélyi menekültek bizonyos számú kivételtől eltekintve legkésőbb 1918-ban visszatértek szülőföldjükre. A mostani menekültek zöme valószínűleg ezt később sem teheti meg, illetve nem is akarja. Ez a tömeges népvándorlás óriási probléma Európa számára, éppen ezért nagy szükség van higgadt gondolkodásra, egy közös európai tervre, de emberségre is.

Kerényi Éva

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket