Háború a vidék ellen – Konferencia a kollektivizálásról

A paraszti gazdaságok 1948 és 1962 között több hullámban végrehajtott kollektivizálása a magyarországi népesség közel felét érintette. A paraszti tulajdon felszámolását, a földek és az emberek termelőszövetkezetekbe kényszerítését a kommunista hatalom a megfélemlítés és a terror eszközeivel érte el. Eközben feldúlta, majd felszámolta a hagyományos közösségeket, a hozzájuk kapcsolódó kultúrát és életmódot. Az átélt szenvedésekről az érintettek 1990-ig nem beszélhettek. Azóta sokan, többféle módon dolgozták fel a téeszesítést; könyvek, oralhistory-gyűjtemények, dokumentumfilmek is készültek, a téma mégsem szerepel súlyának megfelelően a történelmi köztudatban.

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) a sokáig tabusított erőszaktétel áldozatainak állít emléket a Sorsfordítás, a paraszti társadalom felszámolása, 1945–1962 című programsorozattal, mely március 23-án indult Budapesten. A tablókból álló vándorkiállítást a Néprajzi Múzeumban mutatták be, majd az Országgyűlés Hivatalának Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatóságával közös nyitó konferenciára került sor.

Sajtótájékoztató és kiállításmegnyitó a Néprajzi Múzeumban. (Forrás: Nemzeti Emlékezet Bizottsága)

A konferenciát Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere és Földváryné Kiss Réka, a NEB elnöke nyitotta meg. Balog háláját fejezte ki a konferenciáért, rámutatva arra, hogy a magyar parasztság ellen viselt „pusztító hadjáratot”, egész települések kisemmizését, családok megnyomorításának igazi mélységeit, a mára kialakult társadalmi és kulturális változásokat nehezen lehet tetten érni egyszerűen csak kutatásokkal. Földváryné Kiss Réka köszöntőjében felidézte, hogy bár a kommunista propaganda igyekezett az önkéntesség látszatát kelteni, a valóságban azonban a rendszer a lelki és fizikai erőszak legkülönbözőbb módszereit bevetve faluról falura számolta fel a paraszti gazdálkodás bázisát adó családokat. „Kádár János, az MSZMP első számú vezetője egy idő után rájött, hogy csak bottal tudja beverni a szövetkezetbe a parasztokat, kizárólag agresszióval képes megtörni az utolsó, függetlenségét még őrző csoportot. A felismerés a magyar társadalmat sújtó egyik legnagyobb tömeges állami erőszakhullámhoz vezetett.” – mutatott rá a NEB elnöke.

A konferencia első szekcióját Bellavics István, az Országgyűlés közgyűjteményi és közművelődési igazgatója vezette. Első felszólalóként Ö. Kovács József, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára a paraszti társadalom felszámolása a kommunista diktatúrában témában tartott előadást. A történész rámutatott, hogy a Szovjetunióban az erőltetett ipari programok végrehajtásának akadályát képező egyéni parasztgazdaságokat a terror eszközeivel számolták fel, amit 1945 után Magyarországon is megvalósítottak. „1945-től a mindennapokban is érvényesülő, kezdetben leplezett kommunista diktatúra működése sorsfordító volt. Végrehajtottak a földelkobzást, a földosztást, ami földreform néven vonult be a kommunista mítoszok sorába. Valójában a gazdasági diktatúra megteremtésének döntő eleméről van szó. … A későbbi kollektivizálás azért is volt brutális, mert a helyi döntéshozók általában erőszakkal akarták létrehozni a nagytáblás gazdaság, a termelőszövetkezet fizikai bázisát.” – fejtette ki. 

A föld Kecskeméten is kiemelten fontos volt, ami 1945 gyorsan és radikálisan megváltozott. – erről már Rigó Róbert, a Neumann János Egyetem docense a kecskeméti kollektivizálásról tartott előadásában beszélt. A Bács-Kiskun megyei településen nem voltak ezer hold feletti nagybirtokok, melyeket az állam lefoglalhatott és szétoszthatott volna, gyakorlatilag csak mintagazdaságok léteztek, ezeket tudták csak elvenni és szétosztani. A történész kifejtette, hogy mind az 1945-, mind az 1947-es választásokon Kecskeméten kapták a legkevesebb szavazatot a baloldali pártok, míg a Független Kisgazdapárt itt kapta a legtöbb támogatást. Mindez azt jelentette a politika számára, hogy Kecskemét az a település, amely a legkevésbé támogatja a 1945 utáni változásokat. Nem véletlen, hogy Rákosi Mátyás itt hirdette meg 1948. augusztus 20-án a kuláküldözést. – mutatott rá Rigó Róbert.

Kulákper 1952-ben (Forrás: MTI)

Tóth Judit, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának főlevéltárosa előadásában azt vizsgálta, hogy a korszak karikatúráiban miképpen eleveníthető fel a paraszti társadalom felbomlasztásának folyamata 1948 és 1961 között. Az előadó rámutatott, hogy a Ludas Matyi című újságnak azért volt fontos szerepe a Rákosi-korszakban, mert nagyon sokan, akik nem olvastak újságot, azoknak a karikatúra eszközével tudták közvetíteni azt a politikai tartalmat, amelyet mindenképpen el akartak juttatni a vidéki társadalomhoz is. „A szatíra és a humor eszköze keveredett annak érdekében, hogy az ellenséges társadalmi csoportokat és tevékenységüket bemutassák, illetve az éberség jegyében a leleplezésre szólítsanak fel mindenkit.” – közölte Tóth Judit.

A kommunizmusban tabu volt, hogy miként zajlott a kollektivizálás 1959 és 1961 között. A kortársak által is észlelt negatív változások azonban kikényszerítették, hogy a kor írói, szociográfusai valamiképpen reflektáljanak arra, ami történt. – jegyezte meg Horváth Gergely Krisztián társadalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa A kollektivizálás során elkövetett erőszak ábrázolása a hatvanas, hetvenes évek szociográfiáiban című előadásában. Horváth arra kereste a választ, hogy lehetett-e, és ha igen, miként lehetett a vidékkel szemben folytatott hadjáratot ábrázolni? Az első szekció utolsó előadásában a társadalomtörténész elemezte, hogy a Kádár-rendszerben az írókra, szociográfusokra három impulzus hatott, hogy reagáljanak a pártállam vidékpolitikájára. Ezek egyike volt, hogy a háború előtt született, paraszti sorból kiemelkedő írógenerációhoz tartoztak, akik karrierje 1948 után indult el, vagyis egyszerre voltak a rendszer lekötelezettjei, ugyanakkor családi kötődéseik miatt a rendszer politikájának elszenvedői is, illetve, hogy bátorítóan hatott rájuk a szocialista realizmus azon elvárása, miszerint a valóságot kell ábrázolni, s eközben építő kritikát megfogalmazni. Mint a szociográfia példaadó öregjei, még éltek a 30-as évek műfajteremtő falukutatói. Közülük idehaza alkotott Illyés Gyula, Erdei Ferenc, Darvas József és Veres Péter. Jóllehet, ők 1945 után sok szálon együttműködtek a kommunista rendszerrel, fiatalkori munkásságukban az igazság keresése és az élet jobbá tételére irányuló törekvés példát adott az új nemzedék számára is.” – jegyezte meg. 

Őze Sándor, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézetének vezetőjének előadásával vette kezdetét az emlékkonferencia második szekciója, melynek levezető elnöke Földváryné Kiss Réka volt. Őze Sándor az Alföldre kalauzolta a hallgatóságot, ahol 1945 után kibontakozott a Fehér Gárda nevű ellenálló mozgalom. Az államvédelmi szervek dokumentációja már 1949 első hónapjaiban jelezték, hogy a Dél-Alföldön szervezkedés folyik, melynek célja a fennálló rendszer megdöntése. A mozgalom vezérkarát, mintegy hatvan embert, még az év őszén letartóztatták. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója elmondta, hogy a hatósági dokumentációk alapján megállapítható, hogy az első szervezkedő egységek az Orosháza – Hódmezővásárhely között elterülő pusztán jöttek létre 1948 nyarán. A történész rámutatott, hogy a Fehér Gárda szervezkedés a jugoszláviai válságra alapozva kezdődött meg, és a résztvevők az ország több pontján várták a háború gyors kirobbanását. A terror fokozódásával és az 1947-es békeszerződés utáni szovjet jelenlét fennmaradása miatt a szervezkedés magától indult meg, melyet a történész a vidék önvédelmi reakciójának nevezett. Besúgók segítségével az ÁVH 1950 őszétől felszámolta a mozgalmat. Harmincan kerültek bíróság elé. Huszonkét embert a kistarcsai gyűjtőtáborba internáltak. Blahó Jánost és a 24 éves Kovács Istvánt, a mozgalom vezetőit halálra ítélték és 1951-ben kivégezték őket.

Házkutatás az ötvenes években (Forrás: MTI)

A kollektivizálás első hulláma a hatalom oldaláról teljes kudarccal végződött Zala megyében, így a forradalom után berendezkedő kádári rezsim 1958 végéig szinte csak vegetatív reflexként folytatta a kollektivizálást. Később azonban a fizikai erőszakoskodás mellett leginkább az intenzívebben alkalmazott lelki tortúrával sikerült csak a belépési nyilatkozat aláírását kicsikarni. Erről már Káli Csaba főlevéltáros, a Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltárának igazgatóhelyettese beszélt. Káli előadásában megemlítette a Zala megyei kollektivizálási kampány legtragikusabb eseteit. Az első eset 1959 őszén Bakon történt, ahol egy fiatalember két kézigránátot dobott az éppen a kollektivizálásról tárgyaló tanácsülés épületére. Az eldobott kézigránátok közül csak az egyik robbant fel, de nem okozott súlyosabb sérülést, azonban súlyosabb volt az 1961. január 3-án, Zalaszentbalázson történt eset. Az agitációs munka közben Vári Antal agronómus összetűzésbe került egy agitáló munkásőrrel, akit állítólag késével meg is sebesített. A munkásőr pisztolyt rántott, ami a dulakodás közben az agronómus kezébe került, aki „bunkerébe” zárkózott. A helyszínre érkező rendőrök közül ketten, Ujvári József főhadnagy és Bor Jenő őrmester – a parancs ellenére – megközelítették az épületet, mire Vári mindkettőjüket lelőtte. Őt ezt követően, a rendőri erősítés megérkezte után, egy kézigránáttal ölték meg. A hivatalos álláspont az lett, hogy az esetnek nincs köze a kollektivizáláshoz, mindössze egy „elmebeteg egyéni akciójáról van szó”. A főlevéltáros gondolatait azzal zárta, hogy „a belépési nyilatkozat aláírás után nem tűnt el a paraszti ellenállás, csak a terepe változott meg – bekerült a TSZ falai közé – de sokasága és variabilitása annál kevésbé.”

Farkas Gyöngyi, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár főmuzeológusa Lázadó falvak címmel a kollektivizálás elleni tüntetésekről tartott előadást, melyben elmondta, hogy a paraszti érdekeket sértő nyílt és tömeges fellépésre csak nagyon ritkán került sor az 50-es években, a gazdák inkább az ellenállás rejtett formáit alkalmazták. Ebbe a fekete vágás, a termények elrejtése, vagy a TSZ-szervezők előli bujkálás tartozott. „Ez a taktika eredményesebbnek bizonyult, mint a többnyire kudarcra ítélt és szigorú megtorlásokkal járó nyílt szembeszegülés.” – mutatott rá a muzeológus. Beszédében azonban kitért az 1960. február 26-i nyírcsaholyi asszony tüntetésre, amikor több százan vonultak a tanácsháza elé a kollektivizálás ellen tiltakozva. A tüntetést a rendőrség oszlatta fel.

A második szekció utolsó felszólalója Soós Viktor Attila, a NEB tagja volt. A történész előadásában arra kereste a választ, hogy a történelmi egyházakat miként érintette a kollektivizálás és miként viszonyultak hozzá. Soós kifejtette, hogy az a társadalmi réteg, amely szervesen kapcsolódott a földhöz, a maga szerves módján kötődött a valláshoz. Ezért is érte erőteljes támadás a paraszti társadalmat, és nem csak hagyományos életközösségüket számolták fel, de támadás érte éltmódjukat, kultúrájukat és vallásosságukat is. A kollektivizálás második hulláma az egyházak legjelentősebb társadalmi háttere, a falun élők ellen irányult. „Párhuzamosan, más módszerekkel, eszközökkel léptek fel az egyházak életében jelentős szerepet vivő közösségek ellen.” – mutatott rá.

1956 után újabb letartóztatási hullámmal sújtották azokat az egyházi személyeket, akik a forradalom alatt aktivizálták magukat. A legnagyobb eljárási hullám 1961-ben következett be, az elhíresült Fekete Hollók-ügy keretében. Ez azonban inkább a városi egyházi közösségeket érintette, akik a hitoktatásban vettek részt. Az erőszakos kényszer kollektivizálás esetében falusi kétkezű munkából élőket érte retorzió, akik életében fontos volt a hit megélése, melyben korlátozást és sérelmet szenvedtek el. Az egyházak mindennapi működését felügyelő Állami Egyházügyi Hivatal kiemelt figyelmet fordított a mezőgazdaság szocialista átszervezésével kapcsolatos egyházi magatartással. „1945 és 1960 között több komoly csapás érte az egyházak lelkészeit, papjait. A bebörtönzések és az egyházi vezetők által történő elhelyezések olyan reflexeket alakítottak ki, hogy akik szabadlábon voltak a 60-as évek elején, kevésbé igyekeztek konfrontálódni a kényszer kollektivizálással kapcsolatban, mint azt mondjuk korábban tették.” – zárta le gondolatait a NEB tagja.

A harmadik és egyben utolsó szekció Galambos István, a NEB tudományos munkatársa előadásával kezdődött. Galambos István Kilépni tilos! Téesztagok kilépési kísérletei, 1953-1956 című előadásában arra a kérdéskörre helyezte a hangsúlyt, hogy bár Nagy Imre 1953-ban meghirdette az új szakasz politikáját, a meghirdetett program és a valóság között azonban óriási volt a szakadék. Az 1954-ben megszervezték a mezőgazdasági szabotázselhárító csoportot az állambiztonságon belül, majd 1955-ben Dobi István kijelentette, hogy minden eszközzel keményen fel kell lépni mindazokkal szemben, akik nem akarják teljesíteni a rájuk kirótt terheket. A történész rámutatott, hogy az 1956-os forradalom hatására Szabolcs megyében 194 termelőszövetkezet szűnt meg (1950-ben 320 volt), azonban 1957-re már 245-re emelkedett a számuk, ugyanakkor az 1955-ös 20.000 fős létszámhoz képest a taglétszám 10.103 főre olvadt le. „Ez azt mutatja, hogy amikor ismét úgy gondolják az emberek, hogy ki lehet lépni a TSZ-ből, akkor tömegével meg is teszik, és amikor 57-ben elkezdik az újraszervezést adminisztratív eszközökkel, akkor viszont az egyik lehetséges út már ekkor is, az hogy sokan elhagyják vagy a falut, vagy a gazdálkodást.” – zárta gondolatait a történész.

(Forrás: MTI)

Czetz Balázs, a Magyar Nemzeti Levéltár Fejér Megyei Levéltárának igazgatója előadásában az 1956-os forradalmat követő megtorlást és téeszesítést mutatta be. A forradalom idején felbomlott TSZ-ek kapcsán elmondta, hogy „A gyenge szakmai és gazdasági alapon összekovácsolt szövetkezetek nem állták ki az idő próbáját. A tanács és a párt helyi emberei tisztába voltak azzal, hogy a parasztság csak kényszerből lépett a szövetkezeti útra. Így nem csoda, hogy amint megszűnni látszott a külső összetartó erő, azonnal ismét az önálló gazdálkodást választották.” A Fejér Megyei Termelőszövetkezeti Tanács 1958-as munkatervében éppen ezekre a tapasztalatokra alapozva, a fokozatosság elvét betartva tervezte a megye szövetkezeti szervezését megvalósítani. Ezeket a tapasztalatokat azonban figyelmen kívül hagyta a központi hatalom és egy gyors, radikális kollektivizálási kampány mellett döntött. Fejér megyében az 1959 telén meginduló szervezés rövid idő alatt közel 80 termelőszövetkezeti községet eredményezett. 1960 tavaszára már a teljes megye a szocialista szektorhoz tartozott. Amit korábban nem sikerült elérni, azt 1 év alatt véghez vitték, és a paraszti társadalom tagjait kíméletlen eszközökkel – köztük fizikai bántalmazásokkal, megfelemlítésekkel – kényszerítették a termelőszövetkezetekbe. – fejtette ki gondolatait Czetz.   

Nagy Netta néprajzkutató a homokhátsági falvak paraszti magatartásformáiról tartott előadásában rámutatott, hogy a kommunista diktatúra lényegében a gazdatársadalom egészét vette célba, és bár volt egy rövid enyhülő időszak, azt hamar felváltotta az 1958-ban kezdődő kollektivizálás újabb hulláma, melynek során a homoki társadalom zömét is a termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Nagy Netta gondolatait azzal zárta, hogy „Sztálin is megmondta, hogy a parasztság tőkés osztály, stratégiai fontosságú, ezért meg kell osztani. Először jómódú rétegét kell likvidálni, hogy utána likvidálható legyen a többi.” 

A konferencia utolsó előadója Csikós Gábor történész, a Károli Gáspár Református Egyetem doktorandusza a jászsági kollektivizálásról tartott előadásában kifejtette, hogy bár 1945 után a kommunista propaganda azt hirdette, hogy a föld azé, aki megműveli, ez a Jászságban már 1945 előtt is így volt, mivel a földek kisparaszti tulajdonban voltak. Rámutatott, hogy a Jászság több településén a helyi földosztó bizottságok a földreformot személyes bosszúból, rokonaik helyzetbe hozására használták. Az 1959-ben újra megindult kollektivizálás során Jász-Nagykun-Szolnok megyét kiemelt súlypontként kezelték. A Jászságot ért hatások nyomán Jászdózsa esetét hozta fel példának, ahol a lakosság legnagyobb csökkenése az 1949 és 1970 közötti időszakban következett be. Ekkor 600 fővel csökkent a település létszáma. „Bár az állampárt mindvégig igyekezett sikertörténetként beállítani a kollektivizálást, erre általában gazdasági érveket hozott fel. Ma ennek megítélésében sincsen konszenzus, de ha el is fogadjuk a magyar mezőgazdaság viszonylag jó 70-es évekbeli teljesítményét, az nem pusztán a nagyüzemi termelésnek tudhatjuk be, sokban járult ehhez a háztáji földeken működő kis családi gazdaságok megléte is. Ez esetleges anyagi sikerekkel szemben pedig ott állnak a kollektivizálás hosszú távú és a 60-as években, a TSZ-ek megszilárdulása idején is fennálló hatásai, súlyos kulturális és gondolkodásbeli károk.” – zárta gondolatait a NEB és az MTA BTK közös Vidéktörténeti Kutatócsoportjának kutatója.

(Forrás: Nemzeti Emlékezet Bizottsága)

Ö. Kovács József, az utolsó szekciót vezető elnök a diktatúrák legsúlyosabb hatásainak azt jegyezte meg, hogy azokat el kell viselni és nem lehet róluk beszélni. Példaként említette meg, hogy a GULAG-ról hazatérteknek hallgatniuk kellett az átélt borzalmakról. Záró gondolataiban hangsúlyozta, hogy a mai fiatalok feladata a konferencián elhangzott kutatási eredmények továbbfejlesztése és azok képviselete a társadalom tagjai előtt.

A NEB kormánytámogatással létrehozott Sorsfordítás – A paraszti társadalom felszámolása, 1945-1962 című vándorkiállítása az év során több városban is látható lesz.

Csarnai Márk

Ezt olvastad?

Az idén 80 éves, Széchenyi-díjas történész, M. Kiss Sándor életművének esszenciáját veheti kezébe az érdeklődő olvasó a Szembesülés című kötettel.
Támogasson minket