„…hangolja össze a történész a szigorú vizsgálatot az értelmezés szabadságával” – Interjú Velkey Ferenccel

Velkey Ferenc történész a reformkor politikai gondolkodástörténetével foglalkozik, különös tekintettel Széchenyi Istvánra. A Debreceni Egyetem Történelmi Intézetében működő Modernkori Magyar Történeti Tanszék egyetemi docensével tanulmányairól, történészi pályafutásáról, oktatói tevékenységéről és az értelmiségi lét kellékeiről Maksó Zsaklin Annával beszélgetett.

Újkor.hu: Mikor kezdett el érdeklődni a történelem iránt?
Velkey Ferenc: Középiskolában matematika szakra jártam a Földes Ferenc Gimnáziumba, ez vonzott az első évben a leginkább. Szerettem a történelmet, de túl ideologikusnak tartottam, ezért volt bennem távolságtartás. Nemzeti, keresztény, szabadságpárti nevelést kaptam, ami erőteljesen szemben állt a kései Kádár-korral s annak történelemszemléletével. Tizenegyedik évfolyamosként kezdtem érdeklődni a bölcsészettudományok iránt, az ELTE-re akartam jelentkezni matematika–filozófia szakra, de akkor nem indítottak ilyen szakpárt; így döntöttem a magyar mellett, a mellé kerestem egy másik szakot. Végül a Debreceni Egyetemre jelentkeztem magyar–történelem szakra. A végső döntés pedig csak az egyetemen született meg; harmadévesként kezdtem el mindkét szakomon a TDK-anyaggyűjtést: Szentjóbi Szabó László munkásságáról, valamint Széchenyi István politikai tájékozódásáról (előbbi esetében Debreczeni Attila, utóbbinál Veliky János volt a témavezetőm). Amikor kiderült, hogy a kettőt egyszerre nem lehet nagyon mélyen vinni, akkor döntöttem a történelem mellett, annak ellenére, hogy az egyetem kezdetén még az irodalom dominált a választásomban.

A két téma között vannak összefüggések. Már ekkor egyértelmű volt, hogy ezzel a korral szeretne foglalkozni?
Igen. Kövér Györgynél jártam harmadéves koromban egyetemes szemináriumra, ahol a magyar utazók és a külhoni, Magyarországra utazók naplóit elemeztük, ennek keretében Széchenyi útinaplóinak feldolgozását vállaltam, ami inspirálóan hatott rám. A magyar történeti szemináriumot ugyanakkor Veliky János tartotta, akinél Széchenyi pályakezdésével és a Hitel című munkájával foglalkoztam. Ez a két egyidejű hatás mozdított a reformkor és Széchenyi-téma felé. Lehettek azonban a témaválasztásomnak korábbra visszanyúló elemei, amelyek csak később tudatosultak bennem. Például még a középiskolában elvállaltam egy kiselőadás megtartását a Széchenyi-Kossuth vitáról, s olyannyira megragadott a téma, hogy kiselőadás helyett három órát én tartottam meg. Ezen kívül családi kötődésem is inspirálhatott: az apai nagyapám, vitéz Velkey János Cegléden volt gimnáziumi tanár a két háború között, ahol latint, földrajzot és történelmet tanított. Én már nem ismertem, de a családban nagy tisztelet övezte. Szabad György egy tanulmányában láttam később, hogy hivatkozott a nagyapám elemzésére, amit a turini százas küldöttségről írt a Cegléd történetébe. A családban markánsan jelen volt egyszerre a Szekfű-féle széchenyiánus, de a kossuthiánus függetlenségi szemlélet is. Ugyanis a nagyapám egy Felvidékről származó evangélikus lányt vett el, s az ő családjában erős volt a Kossuth-kultusz. Az, hogy az egyetemi szemináriumokon Széchenyihez kapcsolódó témákat választottam, valószínűleg innen ered. Foglalkozni mélyebben pedig azért kezdtem el ezzel a korszakkal, mert mindig találtam benne olyan résztémákat, amik felkeltették az érdeklődésemet.

Az, hogy történész lett, már harmadéven eldőlt?
Nem. A tanítás vonzott leginkább akkor és most is. Irinyi Károlynénál és Mózes Mihálynál voltam tanítási gyakorlaton a Kossuth Gimnáziumban. S mivel az utóbbi akkor parlamenti képviselő-választáson indult, így sok óráját én tartottam meg. Emellett ekkor volt várandós a feleségem az első gyermekünkkel, így, könnyítve az ő terhein is, az ő óráiból is vállaltam át, tehát egy szűk évet mondhatni végig tanítottam, amit nagyon szerettem.

A történelmet tanítani, ezáltal pedig nevelni, történelmi látásmódot, szemléletet formálni különösen nemes feladat, amit, ha valami miatt úgy alakulna az életem, ma is vállalnék középiskolás fokon.

Azért döntöttem a történészi pálya mellett, mert úgy gondoltam, hogy a középiskolai tanítás az anyag áttekintése, rendszerezése, a tanári tudás és készségek fejlesztése teljes embert követelő feladat. Így onnan nem lehet vagy nagyon nehéz váltani. Mivel lehetőségem adódott rá, előbb a tudományos pályán volt érdemes kipróbálnom magamat, mert onnan még nyithattam a középiskola felé. Harmadéves egyetemistaként lettem demonstrátor, akkor világossá vált, hogy a tudományos pálya mellett döntök. A mai napig úgy gondolom azonban, hogy a tudomány önmagában nem tudna kielégíteni a tanítás nélkül.

A tudomány és tanítás összekapcsolódása az Ön által tartott szemináriumokon is megfigyelhető?
Igen, szeretek tanítani, a visszacsatolás fontos eleme az óráimnak. Nyilván van ennek egy hátulütője, hiszen, ha valaki szeret tanítani, akkor a gondolatait, szakmai eredményeit az óráin is megosztja a hallgatókkal. Ma főleg tanárképzésen tanítunk, de vannak olyan kurzusok, például PhD képzésen, ahol az új tudományos megfontolásokat be lehet mutatni, mintegy ki lehet próbálni. Így viszont csökkenhet a tanulmány-írás motivációja, mert az anyag már működésbe lendült valamilyen szakmai-tudományos térben, formát és funkciót kapott. Időnként úgy érzem, hogy nekem már túl ismerős (olykor unalmas) az a szakmai eredmény, amelyet egyébként a megfelelő szakmai fórumokon még be sem mutattam. Ez mindig problémát jelentett számomra.

Milyennek élte meg az első éveket oktatóként?
1990-ben végeztem; az Intézetben jelenleg oktató kollégák közül Miru György, Pósán László, Barta Róbert, Pallai László is évfolyamtársam volt. Miru tanár úrral a Veliky János által szervezett külön kis műhelyt alkottuk, s a pályánk is párhuzamosan alakult: gyakornokként kezdtünk végzésünk után az Intézetben. Egy évnyi gyakornoki munka után jelentkeztem az MTA-ra tudományos aspiránsnak, s elnyertem a TMB ösztöndíjat, ami a kandidátusi fokozat megszerzésére irányult. Témavezetőmnek az akkori legismertebb Széchenyi-kutatót kértük föl, Gergely Andrást; ennek köszönhetően a kutatóhelyem három évre az ELTE lett. Az első másfél évben nem tartottam órát, az ösztöndíj megkezdése után két évvel kezdtem el magyar történeti szemináriumokat tartani óraadóként Debrecenben. Így nem kellett egyszerre nagyon sok órát vállalnom, volt egy úgymond átmeneti időszakom. 1994-től lettem kinevezett tanársegéd Debrecenben az Új- és Legújabbkori Magyar Történeti Tanszéken.

Ön miskolci születésű, mégis a Debreceni Egyetemre felvételizett. Mi volt ennek az oka?
Debrecenben élek 1985-től. Ez a két város nincs nagy távolságra egymástól, és nem volt olyan erős családi kapcsolatunk Budapesten, hogy mindenképpen oda menjek. Debrecen valamiért szimpatikusabb volt nekem akkor, amikor döntöttem a magyar–történelem szakpár mellett. Az volt Budapesttel kapcsolatban az érzésem, hogy ott annyi kulturális impulzus éri az embert, hogy sokkal nehezebb fókuszáltan az egyetemi tanulmányokra koncentrálni. Debrecen mellett szólt az is, hogy az egyik bátyám ekkor már ide járt orvosira. Azóta is jó választásnak tartom a Kossuth Lajos Tudományegyetemet, immár Debreceni Egyetemet, jó tanáraim voltak. A várost is otthonomnak éreztem/érzem.

Ha az embert körülveszi tíz-tizenöt olyan ember, aki közel áll hozzá, akkor a tágasabb tér, mondjuk egy város másodlagossá is válhat.

Az Egyetemi Könyvtár adottságai is Debrecen mellett szóltak, és soha nem éreztem azt, hogy hátrányt szenvednék el amiatt, hogy vidéki egyetemet választottam. Egyedül a levéltári kutatások során okozott nehézségeket, mivel a kutatásaimhoz a budapesti közgyűjteményeket igen gyakorta kellett és kell használnom.

A vidéki egyetem jelleg megmutatkozik a hallgatókkal való kapcsolatában is?
A vidéki egyetemeknek megvan az az előnye, hogy nem kapnak annyi irányból impulzust a hallgatók, mint Budapesten. Persze ez hátrány is lehet a kisebb mobilitás miatt, viszont az Erasmusnak, ösztöndíj-rendszereknek köszönhetően ma már könnyen áthidalhatók a különbségek. Mióta a Debreceni Egyetem az összes kart integrálta, nem tekinthető kis egyetemnek; vagyis az egyik legmeghatározóbb univerzitása Magyarországnak. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy ez a monumentalitás mit eredményez, például a tanár-diák kapcsolatokat akár negatívan is érintheti, mert ezekhez a mikrokozmosz megléte szükséges. Amikor még én jártam az egyetemre, ez a kapcsolat sokkal erősebb volt.

Harmadéves egyetemistaként elindítottunk egy reformfolyamatot, ahol olvasó sztrájkot tartottunk, mi, hallgatók: kiültünk az egyetem elé könyvekkel, jelezve, hogy mi olvasni, dolgozni szeretnénk, nem pedig állandóan órákra járni, mert nem lehet mellette készülni, szellemi munkát végezni.

Az Intézet akkori vezetője Irinyi Károly volt, aki egy értekezleten meg is hallgatta problémáinkat, felvetéseinket. Ma is úgy érzem, hogy ahol a kisebb rendszereknek hangsúlyozottabb a szerepük, ott a problémamegoldások is sikeresebbek. A hallgatókkal való viszonyomban abból indulok ki, hogy minden évfolyamon, minden csoportban meg lehet találni azokat a kollégákat, akikkel a közös munka engem is inspirál. Nem értek egyet azzal, ahogyan általában hanyatlástörténeti elbeszélésben szólnak a bölcsészhallgatókról; az elkötelezettségükről, felkészültségükről. Manapság is találkozni történelem szakon művelt, tehetséges fiatalokkal, például hozzánk főleg a kisebb városokból érkeznek első vagy második generációs értelmiségi hallgatók, akik számára Debrecen, az egyetemi diploma megszerzése mobilitást jelent, s akikkel öröm együtt dolgozni.

Az említetteken kívül mely oktatók inspirálták az egyetemi évek során?
Nehéz listát készíteni a helyi oktatókról, mert én olyan típusú diák voltam, akit mindig az érdekelt, amivel éppen aktuálisan foglalkoznia kellett, s legalább annyi inspirációt kaptam a szakpárom (magyar) oktatóitól, mint a történészektől. Itt most azonban csak a történészekről szólok: Balla Lajos tanár úr ókortörténeti órája meghatározó élmény volt a számomra, mint ahogy Sarkady Jónos ókortörténeti stúdiumai is értékesek voltak. A középkor tekintetében Orosz István, Barta János és Irinyi Károly tanár urak művelődéstörténeti előadását szerettem leginkább. Orosz István tanár úr reformációtörténeti órája és persze a reformkor gazdaságáról és társadalmáról szóló számos írása inspirált. Bohony Nándor tanár úrnál szívesen vettem fel több forrásismereti tárgyat. Rácz István tanár úr óráira nem tudtam óraütközés miatt bejárni, (későbbi) feleségem ott készült jegyzeteit viszont remekül tudtam használni. Rácz tanár úr, nagyon rendszerezett anyagot adott le, s a könyveiből is ezt a rendszerességet, pontosságot tudtam megtanulni. Többször felvettem Menyhárt Lajos tanár úr egyetemes történeti kurzusait, különösen a második világháborús memoárokat olvasó-feldolgozó szeminárium adott inspirációkat (s teremtett remek vitahelyzeteket). Az akkor fiatalabb oktatók közül Papp Imre „franciás” óráit szerettem, és Kovács Ágnes tanárnő elkötelezett oktatói karakterét értékeltem nagyra. Olyan oktató, aki direkt módon erős mintát adott nekem, nem volt. Mivel a már említett Veliky János és Kövér György 19. százados szemináriumai lehorgonyoztak e korszak mellett, így természetesen Veliky tanár úr kurzusai és a vele folytatott konzultációk lettek az utolsó évek leginspiratívabb alkalmai. Veliky tanár úrnak abban a tekintetben is sokat köszönhetek, hogy ő bevezette a témavezetettjeit a nagyon széles szakmai kapcsolathálójába, s így már hallgatóként megismertem igen sok kutatót-oktatót, főként a „Szabad-iskola” (azaz a Szabad Györgyhöz kötődő ELTÉ-s műhely) köréből. Gergely Andrást is így ismertem meg személyesen. Az 1980-as évek második felében már nem volt igazán korlátozott a szakmai beszéd a reformkorról, mert a 19. századi liberalizmust, a nemzeti gondolatot (még ha majd a marxista felfogás szerint a történelem „meg is haladja őket”) elemzően és nem megítélően lehetett tárgyalni. Virulens szakmai közege volt ekkor a 19. századnak, ami két markáns történetíró személyiség, Kosáry Domonkos és Szabad György köré szerveződött.

Milyen kutatás köti le jelenleg, mivel foglalkozik?
Különleges helyzetben vagyok jelenleg, hiszen egy baleset miatt visszaesett a publikációs képességem –, az emiatt elmaradt munkáimat szeretném közzé tehető formába hozni. Az 1990-es évek végén kandidátusi disszertációmat Széchenyi politikai tájékozódása a pártalakulások időszakában címmel írtam, ebből összeállítottam egy kötetet 2010 környékén, de akkor nem jelentettem meg, így most az is a céljaim között van. Egy nagyjából kész könyvnyi kéziratom van Kossuth és Széchenyi első találkozásáról, ami kísérleti típusú munka. Sok tanulmányom van, de kötetet még nem adtam ki, ezért tervben van két tematikus tanulmánykötet kiadása. A legfontosabb célom, hogy újabb kutatási eredményeim monografikus formában kerüljenek a szakma elé. Maga Széchenyi, mint kutatási téma kicsit csapda, mert ahhoz, hogy szakmailag releváns módon tudjunk megszólalni, nagyon sok előkészület szükséges: a közvetlen és közvetett forrásanyag-, a kisebb könyvtárnyi szakirodalom- és a nagyobb könyvtárnyi másodlagos- vagy kultusz-irodalom rengetegében könnyű elveszni. Másrészt Széchenyi megértése nagyon erős ráirányulást követel, nehézzé válik az ember számára, hogy elhagyja, ilyen értelemben értem, hogy „csapda”, mert benne lehet ragadni. Ezért is igyekeztem elmozdulni a politikai gondolkodástörténet felé; s az utóbbi évtizedben pedig az autobiografikus szövegekre, mint történeti forrásokra fókuszálok leginkább. Újabb vizsgálataimban az önmagára emlékező ember érdekel leginkább, s különösen az, hogy mit is kezdhet/kezdjen a történész az én általi énről szóló beszéddel.

Hogyan élte meg a digitális oktatást, van olyan eleme, amit ma is használ már a tantermi oktatásnál?
Az anyagok e-learningre való kötelező feltöltése szerintem minden oktatónak hasznos volt, mert a félév megtervezése sokkal rendszerezettebben történt meg. Az óráimon ma is használom az e-learninget, s bár ezzel a könyvtárhasználatot csökkentjük, ami nem olyan jó, de a feltölthető anyagok mégiscsak megkönnyítik, hogy a hallgatók felkészülten jöjjenek el az órákra.

Az egyetemi oktatásban is világossá vált, hogy a csak frontális óra nem korszerű, így az első óráimat az online térben nem is kontaktóraként tartottam meg, hanem olyan fórumot hoztam létre, ahol a hallgatóknak meghatározott számú hozzászólást kellett tenniük. Soha nem volt ezelőtt olyan szemináriumom, ahol minden hallgatónak ennyi hozzászólása volt.

A tantermi oktatás alatt néhány hallgató mindig el tud „bújni”. Mivel az aktivizálás jól sikerült, ezért az online oktatásnak ez az első része pozitív élmény volt számomra. Persze sokkal több felkészülést igényelt, nagyon kimerítő időszak volt az első covid-terhelt félév. Viszont komoly hátránya a számonkérés: az írásbeli vizsgát értelmetlennek láttam, de a szóbeli vizsga sem működött úgy megfelelően. Hosszútávon az online oktatás szerintem nem helyettesítheti a kontaktoktatást, de az online tér adta lehetőségeket a hagyományos oktatásban is ki kell használni. Két óra közötti feladatokkal a hallgatók órai készültségét is jobban lehet aktivizálni. A harmadik online félévben viszont már azt láttam, hogy a hallgatók is belefáradtak abba a formába, elmagányosodtak, úgyhogy ma már csak végszükség esetén, pótóraként tartok egy-egy online alkalmat.

Visszatekintve, hogyan tudná értékelni a saját tudományos pályáját?
Oktatóként a munkám – azt hiszem – teljesen rendben van, a kurzusaimon aktív munka zajlik; rengeteg szakdolgozóm volt és van; több sikeres TDK pályamunkát vezettem; s a PhD-hallgatóim közül hatan fokozatot szereztek, s a következő években is több védésre számítok. A tudományos közeg, amelyben mozgok, megbecsüli az írásaimat, sok konferenciafelkérést kapok, úgyhogy a szakmai reputációm is rendben van. Mégis van hiányérzetem, elsősorban az írásbeliségem ritmusa miatt. Több munkámat nem fejeztem be, sok kutatási projektet elvégeztem, s mégsem tettem közzé róla összefoglaló tanulmányt vagy kötetet. Egy-egy tanulmányba nagyon nagy az előzetesen belefektetett energiám, ezért különösen zavar, hogy a „leadási határidőn túli” tanulmányok mappában még mindig 10-nél több almappa szerepel. Valamennyire alkati sajátosságról van szó, csak akkor tudom elengedni egy-egy munkámat, ha teljesen késznek érzem. Ez a fajta perfekcionalizmus azonban hátrányára vált a publikációs termésemnek.

A jövő történészeinek, történelmet hallgatóknak mit tanácsol, üzen?
Egyik egykori tanítványom, Fülöp Tamás, aki az első védett PhD-hallgatóm volt, egyszer egy kinyomtatott verset hozott nekem, Walt Withmannek az „Egy történészhez” című alkotását. Bár a romantika személyiségkultusza áthatja a szöveget, de az a pozíciója Whitmannek, hogy nem a rendszerek által meghatározott emberre, hanem a létezők egyediségére irányítja a figyelmet, nekem is szimpatikus. Direkt szakmai üzenetet nem szívesen fogalmazok meg, mert úgy látom, hogy történészként le kellett mondanunk arról, hogy a múlt objektív feltárójának pozíciójában érezzük magunkat, olyannak, akik elmondják, hogy mi történt; azoknak, akik nem tudják.

Az én legfontosabb elvárásom, hogy a történész legyen tudatában annak, hogy mi az ő beszédhelyzetének a meghatározottsága, amikor a múltról beszél.

S ha üzenetre van szükség, akkor ezt a kettősséget tudom frappánsan megfogalmazni: hangolja össze a történész a szigorú vizsgálatot az értelmezés szabadságával. Legyen a vizsgálatban szigorú, az értelmezésben szabad.

Milyen tevékenységek kapcsolják ki, mik a hobbijai?
Nagyon erős törekvés volt bennem mindig, hogy a munka ne menjen a családi élet rovására. A tudatos időhasználat fontos egy értelmiségi számára. Sokszor használtam már munkaregisztereket, hogy tudjam, mivel mennyi időt töltök, néha azért, mert túl sok időt töltöttem munkával, máskor pedig éppen azért, mert az apró-cseprő feladatokban szétforgácsolódott az időm. Méretes családunkba immár három unoka is megérkezett, így a gyerekek körüli segítség nagy szerepet játszik a mostani mindennapokban. A pihenés legfontosabb eleme nálam a sport, újabban gerinckímélő mozgások a sérülésem miatt. Az olvasás, a színházba járás, a filmnézés fontos szerepet tölt be az életemben, utóbbit a nyelvismeret karbantartására is használom.

Vannak olyan könyvek, filmek, amiket ajánlana másoknak?
Kulturális értelemben igen széles az érdeklődésem, inkább csak egy-egy csúcspontot tudok kiemelni, ilyen például a zenében J. S. Bach, akit munka mellett is szívesen hallgatok. A „könyvek könyve” mellett két olyan regény van, amelyek meghatározóak az életemben és rendszeresen újraolvasom őket, Dosztojevszkijtől a Karamazov testvérek illetve John Steinbecktől Az Édentől keletre. A magyar szerzők közül Kemény Zsigmondot és Eszterházy Pétert szoktam újraolvasni. A történelmi regényekből Szilágyi István Hollóidő című művét emelném ki, még ha nem is a „korszakomban” játszódik. Szeretem a 19. század elejére vonatkozó irodalmat és ezek filmváltozatait. Az egyik kedvencem a BBC-féle klasszikus Büszkeség és balítélet. Ezek a kiemelések persze nagyon esetlegesek, s ha a filmeket nézem, akkor még nehezebb választani. Az értékhorizontja miatt két könnyed film áll igen közel hozzám: az Amelie csodálatos élete (2001) és az Időről időre (2013), ezeket bármikor megnézem.

Maksó Zsaklin Anna

Ezt olvastad?

Instagram, ismeretterjesztés és toborzás – Bemutatkozik a DE Történelmi Intézet kommunikációs csapata

Az elBeszélő podcast 2023-as első adásában Lengyel Ádám a Debreceni Egyetem Történelmi Intézet kommunikációs csapatának képviselőivel beszélgetett: Árvai Tünde tanársegéddel,

X