Harcok a végeken – a nyugat-magyarországi felkelés

Az első világháború után létrejött Német-ausztriai Köztársaság területe 1918-ban még magában foglalta a Szudéta-vidéket, Szilézia egy részét, Dél-Tirolt és Észak-Krajnát. A köztársaság kikiáltásának napján (1918. november 12.) kiadott ideiglenes alkotmány 2. cikkelye az Osztrák Köztársaságot a német Weimari Köztársaság szerves részének tekintette, ám az osztrák–német egyesülést az antant nem támogatta. Mindezt az Ausztriával 1919. szeptember 10-én aláírt saint-germaini békeszerződés is megerősítette, mely a fiatal köztársaság területét 118311 km²-ről 84000 km²-re csökkentette. Ugyanakkor rendelkezett Magyarország 4312 km²-nyi nyugati sávjának elcsatolásáról is, mellyel az antant a csehszlovákok által szorgalmazott – Magyarország és Ausztria között húzódó – szláv korridor tervét kívánta megakadályozni, illetve így akarta a fiatal köztársaságot az önálló állami létre ösztönözni, vagyis Magyarország kárára kárpótolni Ausztriát az egyesülési tilalomért, valamint az elvesztett 34311 km²-nyi területért.

Moson, Sopron és Vas vármegye nyugati sávjára, valamint Sopronra és környékére a szociáldemokrata többségű osztrák államtanács – etnikai elvekre hivatkozva – már 1918. november 17-én bejelentette területi igényét. Magyarország bár igyekezett tárgyalásokat folytatni az osztrák kormánnyal, ám a magyar javaslatokat Ausztria rendre visszautasította. Mindez megágyazott egy nemzeti alapon szerveződő felkelésnek.

A területet Ausztria hivatalosan 1921. augusztus 29-én vehette át, melyet a magyar hatóságok vonakodva ugyan, de kiürítettek, miközben soproniak és rábaköziek ezrei tiltakoztak az elcsatolása ellen. Az osztrák alakulatok augusztus 28-án lépték át a történelmi nyugati határt, hogy érvényesítsék a saint-germaini szerződés területi rendelkezését, azonban Ágfalvánál a Francia-Kiss Mihály, Kaszala Károly és Maderspach Viktor parancsnoksága alatt álló magyar erők tüzet nyitottak a bevonuló csapatokra. Ezzel kezdetét vette az a felkelés, melynek során – a helyi magyar és horvát lakosság támogatásával – magyar irreguláris erők kiszorították az osztrákokat Nyugat-Magyarországról.

Kecskeméttől Fölöstömig – A Rongyos Gárda története a megalakulástól az 1921. évi felkelésig

A nyugat-magyarországi felkelést kirobbantó irreguláris alakulatot Héjjas Iván volt magyar királyi főhadnagy Kecskemét melletti tanyáján hívta életre hívta 1919. április 18-án, az általa megfogalmazott és a jelenlévő tagoknak felolvasott hét pontjával. Héjjas ebben a proklamációjában többek között az országhatárok megvédésére és a Tanácsköztársaság elleni küzdelemre szólított fel, valamint földreformot sürgetett.

„1. Magyarország a magyaroké. Magyarország határai nem a maiak, hanem a háború előttiek. Ezekért és magyar fajunkért készek vagyunk bármelyik pillanatban életünket adni.

2. Harcolunk a nemzetközi, országvesztő vörös uralom ellen. Harcolunk az istentelen és hazátlan rombolók ellen, de a feudális születési előjogok ellen is egyaránt.

3. A pacifizmus csak álmodozás – amennyi a fegyvered, annyi az országod és a kenyered.

4. A földbirtokegység legnagyobb határát a mezőgazdasági termelési eszközök fejlettsége határozza meg. Az ezen felüli birtokra földreformot követelünk, a négy évig becsülettel vérét áldozó nincstelen parasztságunk javára – az egyetemes magyar népszaporulat és népjólét érdekében.

5. A bank- és ipartőke kérdéseiben a döntő szó az államé legyen a nép érdekében – és ne fordítva.

6. A munkaadó és munkás harcában álljon az államhatalom igazságos védőként a munkás mellé.

7. A magyar élet minden síkján magyarok legyenek a vezetők.”

(Héjjas Iván, 1919. április 18. Idézi:  Köztelek, 1919. 11. szám, 238. oldal)

Az alakulatot frontot megjárt katonák, gazdalegények, napszámosok és a Székely Hadosztály maradékai alkották. Céljaik a fent idézett kiáltványban foglaltak voltak, s a kommün elleni küzdelem mellett a bevonuló román csapatok ellen is gerillaharcot vívtak.

A fegyveres csoport elsődleges toborzóterepe a Duna-Tisza köze volt. Nem ok nélkül. Ez a vidék volt ugyanis a Tanácsköztársaság alatt kitört ellenforradalmi felkelés központja, melyet Szamuely Tibor vezetésével kegyetlenül megtoroltak. Az ellenforradalom győzelme után a gárda vezetői különböző irredenta és fajvédő mozgalmakhoz kötődtek, mint például a Magyar Országos Véderő Egyesület, Turul Szövetség, Etelközi Szövetség, vagy annak közvetlen alárendeltségébe tartozó Kettőskereszt Vérszövetség.

A konszolidáció előrehaladtával nyilvánvalóvá vált, hogy a különítményekre és egyéb belső felhasználású szabadcsapatokra a továbbiakban nincs szükség. Leszerelésük, átcsoportosításuk, tartalékba helyezésük ezért folyamatosan zajlott. Kiderült az is, hogy a korábban szorgalmazott irredenta katonai akciók csak illúziók maradnak. Éppen ezért kapóra jött e „feladatát vesztett” különítménynek 1921 augusztusa, amikor is az osztrák alakulatok megkezdték Nyugat-Magyarország birtokbavételét.

Lajtabánság, velencei konferencia és a soproni népszavazás – A „Civitas Fidelissima” története

Az 1921. augusztus 28-án Francia-Kiss Mihály, Kaszala Károly és Maderspach Viktor vezetésével Ágfalvánál kirobbant felkelés tűzerejének jelentős részét az egy évvel korábban, 1920 júliusában a fölöstömi (fürstenfeldi) osztrák fegyverraktárból zsákmányolt fegyverek adták. A Nyugat-Magyarországért fegyvert ragadó Rongyos Gárda soraiban mintegy száz albán és bosnyák önkéntes is harcolt, a világháború során a Monarchia hadseregében tábori imámként szolgáló Durics Hilmi Huszein vezetésével.

Ausztria 1921 szeptemberében ismét megkísérelte Sopron elfoglalását, azonban a nyugat-magyarországi felkelők szeptember 8-án, a második ágfalvai ütközetben megfutamították a túlerőben lévő osztrák alakulatokat. A győzelem végleg megmentette Sopront az idegen megszállástól. Az eredményes felkelés következtében kiáltották ki Prónay Pál vezetésével 1921. október 4-én – Felsőőr fővárossal – a független Lajtabánságot. Prónay terveiben nem szerepelt Lajtabánság önálló államként való fenntartása, részben mert bevételek híján nem ígérkezhetett hosszú életűnek, másrészt pedig célja volt, hogy a terület pacifikálása után hivatalosan is átadja azt Magyarországnak.

A nyugati végeken másfél hónapig tartó fegyveres harc a velencei konferencia összehívását eredményezte október 11-én, miután Olaszország vállalta a közvetítő szerepet Ausztria és Magyarország között. A Bethlen István miniszterelnök és Bánffy Miklós külügyminiszter vezette magyar delegációnak sikerült elérnie, hogy Sopronban, Ágfalván, Nagycenken, Kópházán, Sopronbánfalván, Balfon, Fertőrákoson, Harkán és Fertőbozon népszavazás döntsön a hovatartozás kérdéséről. A voksolást 1921. december 14-én Sopronban, december 16-án pedig a környező 8 faluban bonyolítottak le.

Az eredményt december 17-én hirdették ki: a 27069 szavazásra jogosult személyből 24063 fő (87,7%) jelent meg. A szavazáson megjelentek közül 15334 fő (63,8%) szavazott a magyar államhoz való tartozásra, 8227 fő (34,2%) Ausztria mellett tette le voksát, míg 502 szavazat (2,1%) érvénytelen volt. Így Sopron és környéke – 257 km² – magyar kézen maradt. Az eredményt a Nagykövetek Tanácsa 1921. december 20-i ülésén az osztrákok tiltakozása ellenére – akik választási csalást emlegettek – tudomásul vette. Sopron és környéke magyar maradt, mely területek felett a magyar fegyveres erők 1922. január 1-jén átvették az ellenőrzést. Ugyanezen a napon az Ausztriának átadott 4000 km²-nyi terület – 292000 lakossal – Burgenland néven vált Ausztria kilencedik tartományává.

Sopron a Magyarország melletti kiállás eredményeképp 1922-ben megkapta a „Civitas Fidelissima” (Leghűségesebb Város) címet. A Rongyos Gárda küzdelmeinek hatására megtartott népszavazás tartós revíziós siker volt a trianoni országcsonkítás után. Ahogy az 1919-ben kirobbant és 1923-ban a lausanne-i békeszerződéssel lezárult török függetlenségi háború, úgy a nyugat-magyarországi felkelés is azzal a tanulsággal szolgált, hogy a fegyveres ellenállás révén talán kedvezőbb békét lehetett kieszközölni.

Csarnai Márk

Felhasznált irodalom:

Ádám T. István: A nyugatmagyarországi felkelés története. Budapest, Külpolitika, 1935.

Bálint István János (szerk.): A Rongyos Gárda harcai 1919–1939. Budapest, Magyar Haza, 1999.

Botlik József: Nyugat-Magyarország sorsa 1918–1921. Vasszilvágy, Magyar Nyugat Könyvkiadó, 2008.

Hajagos Csaba (szerk.): Akik bátrak és hősök voltak – Honvédelem és nemzeti ellenállás az első világégés utáni Magyarországon (1919–1939). Budapest, Magyar Patrióták Közössége, 2020.

Héjjas Jenő: A nyugat-magyarországi felkelés. Budapest, Magyar Ház, 2006.

Kántás Balázs: Árnyékhadsereg? Válogatott dokumentumok a Kettőskereszt Vérszövetség katonai titkos társaság 1920-as évekbeli működéséről. Budapest, Hungarovox Kiadó, 2020.

Kántás Balázs: Documenta Paramilitaria Hungarica. Tanulmány és történeti források a Kettőskereszt Vérszövetség titkos irreguláris katonai alakulat tevékenységéről, 1919–1945. Budapest, OSZK Magyar Elektronikus Könyvtár, 2020.

Ormos Mária: Civitas fidelissima – Népszavazás Sopronban 1921. Győr, Gordiusz Kiadó, 1990.

ifj. Sarkady Sándor: Civitas fidelissima. Felkelés és népszavazás. Hogyan lett Sopron a leghűségesebb város? Rubicon, 2014/8.

Shvoy Kálmán: Shvoy Kálmán titkos naplója és emlékirata 1920–1945. Forráskiad. szerk.: Perneki Mihály. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1983.

Tóth Imre: Út az 1921. évi soproni népszavazáshoz. Rubicon, 2014/8. 4–11.

Tóth Imre: Két Anschluss között. Nyugat-Magyarország és Burgenland Wilsontól Hitlerig. Budapest, Kronosz Kiadó, 2020.

Ezt olvastad?

Egy régi polgár a népi demokráciában – Az Apám néhány boldog éve című film

Simó Sándor filmrendező (1934–2001) saját novellájából forgatta az Apám néhány boldog éve című filmjét, amelyben emléket állít egy korszaknak, az

X